MÁTYUS ALIZ
A TÁRSAS ÉLET ÉS INTÉZMÉNYEI: A KULTÚRA CSARNOKAI*
Annak, hogy az emberek társasági lényként csoportokba szerveződnek – többek között: érdeklődés, elkötelezettség és célok szerint – ugyanúgy története van, mint például a nyelv kialakulásának vagy az alumínium-gyártásnak. De Kovalcsik József A kultúra csarnokai című könyvéig nem volt ember, aki ennek a történetnek útjába eredt volna, majd medret talált volna hozzá, hogy azon azt a nem kis mondandót végighömpölygethesse. Minden bizonnyal a legnehezebb medret találni volt. S ennek okai között elég megemlíteni, hogy ehhez az enciklopédikus tudáson és a nagy affinitású ismeretgyűjtő tevékenységen túl sajátságosan lecsapódni tudó tapasztalat és olyan rendszerező képesség kell, amely abban igazít el a legpontosabban, hogy mikor miről érdemes szólni, mely országban és mely cselekvési-történési zónában.
“Az, hogy a hasonló foglalkozású, érdeklődésű vagy műveltségű embereknek a társadalmi élet, a közös szórakozás, ismeretszerzés céljára való egyesülésnek legáltalánosabb elnevezése angol eredetű, jelzi, hogy bár a modern Európa bölcsője az angol ipari forradalom és a francia társadalmi-politikai forradalom volt, Anglia már az ipari forradalom kibontakozása előtt sok tekintetben a polgári fejlődés mintájává vált. Már a felvilágosodás innen kapta a döntő lökést. A “club” angolul (egyéb jelentései mellett) főleg társas intézményeket jelöl: irodalmi, politikai klub, társaság, társas kör, zárt kör, kaszinó helyisége, háza, egylet, egyesület, szövetség…
A “klubszerű” szabad társulásokban rejlő lehetőségek jelentőségét példázza a Royal Society megalakulása a XVII. században…
Thomas Sprat (későbbi rochesteri püspök) már öt évvel a megalakulás után megírja a History of Royal Society című művét, melyben följegyzi, hogy kezdetben: A fő cél tulajdonképpen csak az a kielégülés volt, amit a résztvevők a szabadabb levegő belélegzéséből és az egymással való nyugodalmas társalgásból nyerhettek, anélkül, hogy bele kellett volna merülniük ama zord idők szenvedélyeibe és eszelősségeibe. S ha e társulás létrejötte semmi más előnnyel nem járt volna, már azt is elégnek tekinthetnők, hogy egybegyűjtötte az ifjak egy új fajtáját, akik az elkövetkezendő kor elméi számára a józan és tág keblű tudás első benyomásait nyújtották, legyőzhetetlenül felvértezve őket a vakbuzgalom minden bűbája ellen.”
Ami tehát az országokat illeti, a könyvben vezető helyen Anglia áll, majd jönnek más-más szempontok miatt Németország, a skandináv országok, Oroszország és Franciaország. Aztán pedig a könyv következő két nagy egységében Magyarország. De valamelyest – ehhez képest is – van előtörténet. Ilyen vonzó okfejtéssel: ×
“Mélységes mély a múltnak kútja” – e méltán szállóigévé vált mondattal indítja Thomas Mann monumentális regényét, a József és testvéreit, jelezve, hogy az “előzmények körét nagyon nehéz megszabni. Az egymásra épülő mozzanatok láncolatát világítja meg Johan Huizinga, mikor megállapítja, hogy: Valahányszor határvonalakat akartak húzni a középkor és a reneszánsz között, ez a határvonal mindig hátrább került. Egyre több, a reneszánszra jellemzőnek tartott eszméről és formáról derült ki, hogy már a XIII. században létezett. De rögtön hozzáteszi: Másrészt viszont, ha elfogulatlanul tanulmányozzuk a reneszánszt, azt találjuk, hogy tele van olyan elemekkel, amelyek a középkori szellem virágkorát jellemzik.
Munkám érdemben az európai polgári társadalom kibontakozásától követi nyomon a társadalmi-kulturális intézmények történetét, s így csak felvillanthatja a megelőző korszakokat, az ókori keleti, a görög és a római antikvitás fejlett városi civilizációját, kultúráját, közösségi és szabadidő-intézményeit, az agórákat, fórumokat, színházakat, stadionokat, ünnepi játékokat, melyek a népvándorlás viharaiban elpusztultak, illetve a kereszténység és a naturális gazdálkodáson alapuló korai feudális viszonyok között funkciójukat vesztették, de teljesen nem enyésztek el, hiszen nemcsak az antik városok épületeinek kövei épültek be-le a középkori és reneszánsz városokba, hanem a mindennapi életet keretbe fogó szokások, tapasztalatok és hiedelmek is tar-tós építőkövekként szolgálták az egymást követő nemzedékeket.”
Így tehát a könyv az agóráktól a settlement mozgalmakig, a nép-főiskoláktól a szovjet művelődési klubokig; és nálunk, a polgári nyilvánosság kezdeteitől (céhek, lövöldék, kocsmák, kávéházak, népkert, szabadkőműves páholyok) a reformkori kaszinókon, olvasókörökön, egyesületeken, társaságokon keresztül a későbbi szintén egyesületekig, közben a kultúrpalotákig, népotthonokig, népházakig, kultúrházakig vonultatja fel az intézményesült vagy szervezetként megmaradt csoportosulásokat.
A vállalkozás nagyigényű, a teljesítmény ennek megfelelő. Valójában elkápráztató. Kis híján ezer oldalon olvashatunk egy területről, amelynek szegmentjei voltak már könyvek témái (pl. a szabadkőművesség vagy a szabadművelődés, stb.), de egy könyvegység részei nem. S ettől van, hogy összefüggések hálójából bomlik ki egy-egy jelenség gazdaság és társadalomtörténete, s válik világossá, mi miért intézményesül, s mit miért intézményesítenek. A könyv nagy jegyzetaparátussal, tárgy, helynév és névmutatóval, és Beke Pál utószavával jelent meg.
(Kovalcsik József: A kultúra csarnokai. A közösségi művelődés színterei. Utópiák, mozgalmak, társadalomszervezés: A művelődési otthonok kialakulása. editio plurilingua 938 p.)