M. TÓTH ANTAL
MI A TITKUK?
Elmélkedés Veszprém Város Vegyeskarának múltjáról, jelenéről és remélt jövőjéről
“Minthogy a művészet gyakorlati megnyilvánulásai, a művészeti alkotások életföltételeiket a társadalom életéből merítik, az egyes kultúrák és kultúrkorszakok művészete legszorosabb összefüggésben van a társadalom életével.”
Molnár Antalnak az új zenéről szóló, 1925-ben megjelent könyvében olvasható ez a gondolat, amely valószínűleg kulcsot ad annak megértéséhez, hogy mi volt a titka az elmúlt fél évszázad egyik legsikeresebb hazai amatőr kórusának, Veszprém Város Vegyeskarának, amelyet a kulturális miniszter idén a Magyar Kultúra Napján kimagasló kórusművészeti tevékenységéért Csokonai Vitéz Mihály Közösségi Díjjal jutalmazott.
Az idézett bölcs mondatot elemezve talán magyarázatot kapunk az együttes gazdag múltjára és jelenére. Hogyan tudott jelentősebb hullámvölgyek nélkül közel öt évtizeden át kimagasló szakmai színvonalat biztosítani? Hogyan tudott tartósan “összefüggésben” maradni közönségével, az őt körülvevő szűkebb és tágabb társadalmi közeggel? Mennyire tudott beágyazódni környezetébe, azt is mondhatjuk, mennyire tudta az egyes időszakokban “eladni magát”?
I. A gyökerekről
Veszprém zenei élete már a középkorban is jelentős volt. Az egyik első hazai felsőoktatási intézményben, az 1276-ban elpusztított, méltán híres veszprémi káptalani főiskolában nemcsak zeneelméletet, de gyakorlati zenei ismereteket is oktattak. A mohácsi vészt követően, majd a törökök kiűzése után és a Rákóczi-féle szabadságharc alatt sokat szenvedett a város, szinte teljesen elpusztult.
Veszprém mai képe nemcsak építészetileg, de kulturálisan is a 18. század nagy városépítő püspökeinek tevékenysége eredményeként alakult ki. A század végén és az 1800-as évek elején Kemény Ferenc és Ruzicska Ignác székesegyházi karnagyoknak köszönhetően Veszprém élénk zenei életű várossá vált, ahol a zenetörténet legnagyobb alkotásai kerültek bemutatásra. Ennek alapját az itt élő, főleg külföldi muzsikusokból álló zenekar és a Veszprémi Énekiskola (Scola Cantorum Vesprimiensis) tagjaiból álló kórus jelentette. Utóbbi már az 1780-as években működött. Első tanára Kollovratek János volt.
1843-ban Herrnberger (Úrhegyi) Alajos lett a székesegyház regens chorija. Rendkívül gazdag oratórium-kultuszt teremtett, amely fejlett kóruskultúrát tételez fel. Negyedszázados zeneigazgatói munkássága alatt, 1867-ig 230 alkalommal hangzott el Veszprémben teljes Mozart mise, és Joseph Haydn majdnem mindegyik miséjét előadták. De műsoron voltak Palestrina, Gallus, Pergolesi, Scarlatti, Gabrielli, Cherubini, Paisiello, Michael Haydn, Schubert és mások, köztük a 18-19. századi legjelentősebb magyar és magyarországi mesterek (Istvánffy, Werner, Bengráf, Lickl, Fusz) oratorikus művei is.
Az egyházzenei gyakorlat századvégi változása eredményeként egyre ritkábban adtak elő a székesegyházban nagy együttest igénylő zenekaros miséket, és a kóruséneklés mindinkább a polgári élet részévé vált. A piarista gimnázium kórusa rendszeresen adott hangversenyeket. A Liedertafel-típusú dalárdák közös éneklései a társadalmi érintkezés fontos formáiává és lehetőségeivé váltak. Művészi színvonaluk feltehetően nem volt túl magas, hiszen Veszprém kórusait hiába keressük az 1870-es évektől kétévente megrendezett országos “dalárünnepélyek” résztvevői között.
Valószínű, hogy a 19. századvégi veszprémi dalárdák inkább énekelgető, baráti, munkatársi közösségek voltak, mint mai mércével értékelhető művészi színvonalú zenei együttesek. Mégis ezekből nőtt ki Veszprémben a 20. század elején az az amatőr kórusmozgalom, amely a későbbiekben a zenei továbblépést biztosította. Ezekben a (Breuer János által egyszerűen “bömböldének” nevezett) társaságokban alakultak ki a kórusegyesületi életnek az együvé tartozást hangsúlyozó formái és kellékei (a tisztségviselők megválasztása, a kóruszászló, a kórusjelvény, az egyenruha – esetleg csak egyensapka – elkészíttetése, a kórus szabálykönyv megalkotása, stb.). Dicsőség volt, ha valakit rendes tagként “véglegesítettek”, különösen, ha valaki zászlóanya, zászlótartó, kottatáros, esetleg pénztáros lehetett. (Veszprém Város Vegyeskarának dokumentumai között még 1957-ben is megtalálhatjuk a háznagy és a zászlóanya, sőt 1965-ben a zászlótartó nevét is.) Mindezek ma talán megmosolyogtató ósdiságnak tűnnek. Tudnunk kell azonban, hogy ezek a formaságok fontos elemei voltak az adott társaság együtt maradásának.
Az együvé tartozás és az együttmuzsikálás vágyát felismerve alapozta meg, majd fejlesztette országos hírűvé Veszprém kóruskultúráját a 20. század első évtizedeiben Gaal Sándor karnagy, zeneiskolai igazgató, aki 1903-ban kórust szervezett, amely 1925-ben a legmagasabb hazai kórusminősítést, az “első osztályú dalárdák első díját” is elnyerte, sőt 1927-ben megkapta “minden magyar dalosok álmát”, a Királydíjat is.
A városban egymás után alakultak a dalárdák, természetesen valamennyinek volt saját szokásrendje, zászlaja, jelvénye, egyensapkája, zászlótartója és egyéb fontosnak tartott kelléke. A kóruséneklés hozzátartozott a város mindennapi életének lüktetéséhez. A kórustagság szinte apáról fiúra szállt, és gyakran fordult elő, hogy egy-egy kórusban ugyanabból a családból több generáció tagjai énekeltek. Divat, sőt elismerés volt a jobb kórusokba bekerülni. Az egész város büszke volt az eredményekre. Hangversenyeik társadalmi események voltak.
Mindez megváltozott a II. világháború után, főleg az 1950-es évek elejétől. A kórusok körül “elfogyott a levegő”. A több generációs hagyományként kóruséletre vágyó városlakók azonban csak az alkalmat várták, hogy felkészült karnagy vezetésével összeálljanak, maguk és mások örömére ismét énekeljenek.
Ez az időpont jött el 1956. szeptemberében.
II. Veszprém Város Vegyeskarának rövid története
1. Az alakulástól 1989-ig
1956 nyarán a korábban Veszprémben érettségizett Zámbó István frissen végzett zeneakadémiai diplomával visszajött a városba, és óriási ambícióval, fiatalos lendülettel, világmegváltó tervekkel kórust szervezett. Az énekkar létrejötte az önszerveződés csodálatos példája volt. Szinte polgári típusú kezdeményezésre került sor, ehhez koránt sem optimális társadalmi-politikai időszakban: barátokból, családtagokból, az időközben megszűnt, vagy megszüntetett kórusok tagjaiból az első felhívásra közel 80-an jelentkeztek. Valamennyien tapasztalt, rutinos dalosok voltak. (Az alakulásról az egyik alapító tag, akit későbbiekben a kórus elnökévé is megválasztottak, így emlékezett vissza: “Az időközben felnőtt kistestvérek vagy szülők, barátok és új városlakók nagy számban jelentkeztek az alakuló egyesületbe. Én két testvéremmel, Kovács László iskolatársam négy testvérével és édesapjával lépett be az énekkarba.”) Az alapítók között volt az akkor már 81 éves Gaal Sándor is, aki mintegy stafétabotként átadta a jelképes karnagyi pálcát fiatal kollégájának.
A munka ténylegesen csak 1957 elején indult el rendkívül tudatosan, célratörően és páratlan fegyelemmel. A kórustagok olyan “belsőből vezérelt” viselkedési normarendszert alakítottak ki, amely kizárta a fegyelmezetleneket, a “nem közénk valókat”, és amely talaján a karnagy meg tudta valósítani szakmai elképzeléseit.
Az együttes néhány év alatt jó művészi színvonalat ért el. Mind gyakoribbá váltak a megyén belüli, majd országos szintű szerepléseik. 1958 decemberében Budapesten, Kodály Zoltán 76. születésnapja alkalmából a Zenekadémián rendezett ünnepi hangversenyen már a veszprémi vegyeskar is részt vett. 1959-ben Csehszlovákiában volt az első külföldi hangversenykörútjuk, 1963-ban Dániában a második. A szakmai elismerés első, figyelmet felkeltő jele az 1961-es debreceni Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyen elért ötödik helyezésük volt. (A debreceni kórusversenyt már akkor is az egyik legnehezebb nemzetközi zenei versenynek tekintették.)
1964-ben a kórus elérte a legmagasabb országos minősítési fokozatot, az aranykoszorút. Egy év múlva, 1965. augusztusában hazánk képviseletében részt vett a XIII. Nemzetközi Arezzoi Kórusversenyen, ahol szinte berobbant a nemzetközi élvonalba: első díjat kapott az együttes a női, a folklór, sőt a vegyeskari kategóriában is. Ezek után az ország egyik legjobb amatőr vegyes-karaként mind nagyobb szerepet vállalhattak a hazai hangversenyéletben. 1967 és 1971 között több alkalommal képviselték hazánkat az “Europa Cantat” mozgalom találkozóin a belgiumi Namurben, a németországi Brémában és az ausztriai Grazban. A kórus közreműködésével, két alkalommal (1968-ban és 1971-ben) rendezték meg Veszprémben a Nemzetközi Éneklő Hetet.
Az együttes első 15 évének egyik legjelentősebb szakmai sikere az 1970-es debreceni IV. Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyen a vegyeskari és folklór kategóriában elért első helyezés volt. 1971-ben a vegyeskari kategóriában a kórus elnyerte a BBC Nemzetközi Kórusversenyének első díját.
Ezután többéves hazai és nemzetközi sikersorozat kezdődött, amelynek jelentősebb külföldi állomásai Halle, Merseburg, Drezda, Weimar, Barcelona, Nis, Helsinki, Praga, Koppenhaga voltak. Sikeres hazai szerepléseik a veszprémi és Veszprém megyei fellépéseik mellett Budapesten, Nyírbátorban, Kecskeméten, Győrben, Pécsett, Tihanyban, Szombathelyen, stb. történtek.
A kórus gazdag a’cappella műsor mellett több oratorikus művet is bemutatott. Kodály Psalmusa, Budavári Te Deuma, Kállai kettőse, Sugár Hősi éneke, Szervánszky, Petrovics és más magyar szerzők kantátái mellett Schütz, J. S. Bach kantátáit, Beethoven IX. szimfóniáját, Vivaldi, Ph. E. Bach, Händel, Pergolesi, Donizetti, Joseph és Michael Haydn, Charpantier, Franck, Mozart, Beethoven nagy együttesre írt miséit, egyéb egyházzenei alkotásait tartották szinte állandóan műsoron. Az együttes részvételével mutatták be Mozart és Paisiello egy-egy kisoperáját is.
1974-ben részt vettek a XIII. Goriziai Nemzetközi Kórusversenyen, ahol nemzetközi sikereik számát két első (vegyes-kari, folklór női kari kategóriában) és két második (női kari és folklór vegyeskari kategóriában elért) díjjal szaporították. 1975-ben a VIII. Várnai Nemzetközi Kórusversenyen a Bolgár Zeneművészek Szövetségének első díját kapta a kórus. 1976-ban Walesben, a XXX. Nemzetközi Llangolleni Zenei Versenyen a vegyeskari kategóriában első díjat, a folklór kategóriában harmadik díjat nyertek. 1977-ben ismét első díjas lett az együttes a BBC kórusversenyén, a modern művek kategóriájában. 1980-ban döntőbe került a kórus a vegyeskari kategóriában a IX. debreceni Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyen.
Egy kislemez és Szervánszky Endre szerzői hanglemezén való közreműködés után 1977-ben jelent meg az együttes első önálló nagylemeze, amelyen M. A. Charpantier Te Deumát és J. S. Bach 50. kantátáját adták elő. Az Országos Filharmónia, a Magyar Rádió és Televízió rendszeres szereplőjévé váltak.
1982-ben Zámbó István Budapestre távozott, és Katona Tibor lett a kórus vezetője. Irányítása alatt az együttes megtartotta a legmagasabb hazai minősítést, új oratorikus műveket mutatott be és gazdagította a’cappella műsorát. Jelentős hazai zenei eseményeken (a XIII. Esztergomi Nemzetközi Gitárfesztiválon, az 1984. évi Budapesti Tavaszi Fesztiválon, az 1986-os Szegedi Nemzetközi Liszt Ferenc Kórustalálkozón) vettek részt. A németországi Moersben és Suhlban volt külföldi hangversenyük.
2. 1989-től napjainkig
Az 1980-as évek végén az együttesben belső ellentétek alakultak ki. 1989-ben Katona Tibor távozása után Erdélyi Ágnes vette át a kórus művészeti vezetését. Az új karnagy belépésével szinte azonnal kemény munka kezdődött. A régi kórustagok visszatértek, újak jöttek. Repertoárjukat főleg olyan zenei korok (a 19. század második fele és a 20. század) műveivel gazdagították, amelyekből az együttes korábban kevésbé énekelt Az eddigi alapművek rendszeres előadása mellett megjelentek Brahms, Britten, Bruckner, Fauré, Gershwin, Mahler, Martinú, Orff, Bernstein, Carl Nielsen, John Rutter, Liszt és mások oratorikus alkotásai, sprirituálék, jazz-kórusok. Hangversenyeik programját széles skálájú, változatos műfajú a’cappella művekből állították össze.
A hazai zeneszerzők gyakran ajánlották műveiket Veszprém Város Vegyeskarának. A kórus tudatosan felvállalta a kortárs kórusművek előadását és népszerűsítését: Karai József, Halmos László, Borlói Rudolf, Orbán György, Csemiczky Miklós műveinek ősbemutatója fűződik az együtteshez. A hagyományos karácsonyi műveket tartalmazó CD-jük után 2002-ben a vegyes-kar Kocsár és Orbán egyházzenei alkotásait és Csemiczky, felkérésükre írt Veszprémi Te Deumát énekelte hanglemezre.
Az évtizedek óta hagyományosnak tekinthető Karácsonyi Koncertek új színt kaptak az angol, német, magyar karácsony megrendezésével, oratorikus alkotások és színes a’cappella művek mellett a feldolgozás nélküli népzene és az ünneppel kapcsolatos népi játékok előadásával. A Tavaszi Ének mind inkább a veszprémi kórusok nagy találkozójává vált.
Ma már hagyománynak tekinthető az 1990-es évek közepe óta minden évben megrendezett Halottak Napi Requiem Koncert, amelyre Veszprém lakói tömegesen zarándokolnak. Eddig Mozart, Verdi, Donizetti, Rutter, Werner, Fauré és Brahms gyászmiséit adták elő.
Éveken át szervezték a “Vasárnapi Orgona-és Kórusmuzsika a Megyeházán” elnevezésű hangversenysorozatot, amely koncertjein a kórus saját hordozható orgonáját használták. Rendszeresen részt vett az együttes a Zenei Világnapon, a Magyar Kultúra Napján, a Gizella Napokon, a nemzeti ünnepek keretében tartott hangversenyeken, templomi koncerteken, városi és megyei kórustalálkozókon. Állandó kapcsolatot alakítottak ki a város iskoláival, kórusaival.
1992 óta minden nyáron nemzetközi kórusfesztivál megrendezését vállalta fel a Vegyeskar, a Városi Művelődési Központtal közösen. Ezek házigazdája az énekkar, művészeti vezetője Erdélyi Ágnes, az együttes karnagya, a szervezőmunka C. Szalai Ágnesre hárul. 1992-ben és 1996-ban (közel 20 éves szünet után) ismét Nemzetközi Éneklő Hét volt Veszprémben. 1993-ban, 1994-ben és 1995-ben az Amerikai-Magyar Kórusnapokat rendezték meg. 1997-ben az Europa Cantat Európai Ifjúsági Kórus és Karnagyi Akadémia kurzusaira jöttek az ősi városba a különböző országok karvezetői. 1999-ben Vox Juventutis fesztivál, 2000-től évente a Vivace Kórusfesztivál volt Veszprémben a nyári hónapok egyik legfontosabb zenei eseménye.
1994-ben (szintén több mint 20 éves szünet után) a dániai Herningben ismét Europa Cantat résztvevője lehetett a vegyes-kar. Külföldi hangversenykörútjaikon Erdélyben, Észtországban, Finnországban, Belgiumban, Ausztriában, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Szlovéniában, Szlovákiában, Horvátországban képviselhették a magyar kóruskultúrát. Oratórium hangversenyeiken – többnyire a Filharmónia szervezésében – Budapest, Győr, Szombathely, Pécs, Székesfehérvár szimfonikus zenekaraival és a Veszprémi Mendelssohn Kamarazenekarral léptek fel.
1993-ban a IV. Budapesti Nemzetközi Kórusversenyen (legjobb magyar együttesként) aranydiplomát nyertek, a kórus művészeti vezetője karnagyi különdíjat kapott. 1996-ban megerősítették a kórus korábbi (legmagasabb hazai) minősítését, 1997-ben a Kodály Zoltán I. Magyar Kórusverseny 2. helyezettjei lettek, Erdélyi Ágnes munkáját a zsűri ezúttal is a karnagyi különdíj átadásával értékelte. 1997-ben a franciaországi Tourban be-kerültek a döntőbe, 2003-ban a horvátországi Zadarban bronzdiplomát kaptak.
1995-ben Veszprém város az együttes munkáját a Pro Urbe díj odaítélésével ismerte el. 2003-ban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a hazai amatőr kórusok közül elsőként Veszprém Város Vegyeskarának adományozta az újonnan alapított Csokonai Vitéz Mihály Közösségi Díjat.
A Vegyeskar rendszeres résztvevője a Bartók Rádió Kóruspódium című műsorának. Szakmai elismerést, egyúttal különleges és megtisztelő kihívást jelentenek a Magyar Rádiónak a kórussal készített, élő, egyenes adásként közvetített stúdióhangversenyei.
III. A kórus, mint közösség
Már a gyökerek tárgyalásánál is hangsúlyoztuk, hogy időszaktól függetlenül az amatőr kórusok életének fontos eleme – a mindenkori művészeti vezető képessége és felkészültsége által meghatározott korrekt szakmaiság mellett – a közösség. Az eredmény attól függ, hogy mi a domináló szándék: a “szórakozásért” való éneklés, vagy a “muzsikáért” való együttlét.
Ezt a kettősséget Zámbó István egy a “Kórusvezetőknek ajánljuk” című írásában – amely művészeti hitvallásának is tekinthető – így fejezte ki: “A legkisebb lazítást sem szabad megengednünk, amikor koncentrációra van szükség. Viszont feltétlenül adjunk menetközben feloldódási lehetőséget is.” Ugyanezt a hasznos tanácsot humoros, populáris, közérthető formában a kórus 1978-as szokásos éves “szólam-buliján” előadott “A kórusember tragédiája” című drámaparódia szerzői így fejezték ki:
“Szabadon lázadozni és szót fogadni.”
Mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll a karnagy kegyelme.
Énekelj és a hülyeségből csak
Annyit, akkor és ott eressz meg,
Amennyit, amikor és ahol a töltés
Megenged, sőt meg is kíván
Ez élő orgona fújtatásához,
Melyen Mestered csodákat hallatván
Bővül, és téged is új világba hoz’”
És erre a Kórusok Ura így válaszol: “Mondottam ember: Küzdj, és a koncert előtt meg ne fázzál!”
A közösség szerepét jól példázza, hogy a kórus alakuló közgyűlése után alig egy héttel, 1956. október 2-án már ez olvasható a vezetőségi jegyzőkönyvben: “A szólamfelelősök tartsák nyilván a tagok megjelenését. E célból füzet rendszeresítendő.” Tehát a fegyelem fenntartását, ami nélkül nincs teljesítmény, a tagok által választott vezetőség az első pillanattól egyik legfontosabb feladatának tekintette.
1957. március 2-án ez áll a jegyzőkönyvben: “Az elnök ismerteti tervét, amely szerint célszerű volna a veszprémi bemutatkozó koncert előtt Fűzfő-gyártelepen és az ajkai bányánál bemutatni a teljes műsort. Ez némi bevételt jelentene” (és “jó néven venné a hatalom” – teszem hozzá utólag).
Itt köszön vissza Molnár Antal bevezetőben idézett bölcsessége a társadalom életével való összefüggésről. Ha elvárja tőlünk az adott kor társadalma (a közeg, amiben élünk), ezen belül a létezéshez szükséges anyagi bázist biztosító hatalom (ma úgy mondanánk: “szponzor”, vagy “főszponzor”), hogy feleljünk meg kultúrpolitikai elvárásainak, és ez összeegyeztethető belülről vezérelt erkölcsi normáinkkal, szakmai-művészeti célkitűzéseinkkel, akkor a jó zenét olyan körülmények között kell terjesztenünk, amelyekre lehetőséget kaptunk. Ha ezt jó színvonalon meg tudjuk tenni, kiderül, valóban mesterei vagyunk annak, amihez szeretnénk érteni.
A felismert társadalmi igénynek (nevezhetjük “kötelezettségnek” is) megfelelően énekelte a kórus 1958. júliusában (micsoda idők?) a Ganz Vagon és Gépgyár Kultúrtermében Gastoldi, Schütz, Petrovics művei mellett Kodály Kállai kettősét. Vagy (csak példaként említve) 1959-61 között 15 úgynevezett “egész estés” hangversenyt adott a zenetörténelem legnagyobbjainak műveiből gyári munkásközösségekben, bányákban, TSZ-ek zárszámadó közgyűlésén, vagy a jutasi szovjet laktanya csapatgyűlésén.
Ezt a mai gondolkodásunk szerint nehezen érthető ellenmondásos helyzetet jól mutatja a kórus egyik “klasszikus” fényképfelvétele, amely 1965. május 23-án, a Veszprémi Egyetem aulájában készült az I. Országos Kamarazenekari Fesztivál záróhangversenyén, amelyen a kórus Mozart gyászmiséjét, az élete utolsó évében írt d-moll Requiemet mutatta be. Óriási apparátus, az ország vezető énekművészei, lelkes, elérzékenyült közönség, emelkedett lélek – mindez Lenin mellszobra körül. Megfértek egymás mellett. A kórus tette, ami tehető volt.
A fennmaradáshoz nélkülözhetetlen, érzékeny (sokszor nem veszélytelen) egyensúlyozás, taktikázás, manőverezés nagyrészt a tagság bizalmát élvező és általa támogatott vezetőségre hárult. A tagok által választott vezetőknek kellett felvállalni a kapcsolattartást a társadalmi, ezen belül a politikai és gazdasági környezet elvárásai (diktátumai), lehetőségei és az együttes művészeti céljai között. Emellett azonban mindenki joggal számíthatott arra is, hogy a pihenés, a “lazítás” időszakában élvezhető és kellően népszerű programot tudnak nyújtani.
1966-ban a megyei napilapban olvashatunk egy cikket a kórus mindennapjairól. Ebben egy akkor III. éves gimnazista (ma csoportvezető gyermekgyógyász főorvos Veszprémben) vall az együttesbe kerüléséről. Ezt olvashatjuk róla: “Az arezzói győztesek fesztiválján már Gabi is ott volt. Izgalmában kettőt fordított a kottán. Baj nem lett, észrevette. De belefájdult a feje a rémületbe. Azóta szerinte a kórustagnak legfőbb tulajdonsága: a felelősségérzés. A produkcióért mindenki felelős.” Veszprém Város Vegyeskara sikerének ez a másik titka (ha ez egyáltalán titok): személyedben felelős vagy a közösségért, a közös produkcióért. “A mező a fűtől zöld.”
A tagság és a vezetőség szerepe felértékelődött a rendszerváltás időszakában. A korábbi hatalom már sehol sem volt. Az addigi fenntartó is bizonytalanná vált. A szakmai munka mind kevésbé folyt úgy, ahogy kellett volna. A fegyelem romlott, a létszám csökkent és a karnagy is eltávozott. Felmerült a hogyan tovább. Az is kérdéses volt, talál-e az együttes a megújulást, továbbfejlődést (egyáltalán a fennmaradást) biztosító művészeti vezetőt.
Veszprém Város Vegyeskara helyzete nem volt különleges. Sőt, gondjaik, problémáik az átmenet nehéz időszakában az amatőr együtteseknél szinte típusosnak voltak mondhatók. A veszprémi részletek egyediek voltak, tehát a jelen írásban mellőzhetők. A megoldás tanulsága azonban általános, ezért érdemes a megismerésre.
Ismét – mint induláskor – a közös bölcsesség, a szigorú értékrend (és némi szerencse) segített. A kórus élni, dolgozni akart. Túl tudott tehát lépni a belső ellentéteken, és meg tudott újulni. A tagok által demokratikusan választott vezetőség a dolgok alakításában döntő szerepet vállalt. Nem kívánt sodródni, nem követte az eseményeket, hanem – élve az új jogszabályi lehetőségekkel – megkísérelte azokat befolyásolni. Amatőr kórusok között elsőként az országban nyílt pályázatot írtak ki a művészeti vezetői állásra, amelyet Erdélyi Ágnes nyert el.
Megváltozott külső és belső viszonyrendszerük is. Megszűnt az a sok helyen még ma is egyetlen megoldásnak tekintett helyzet, hogy egy intézmény (pl. egy művelődési központ) által foglalkoztatott karnagy köré szerveződik a kórus, és sorsa (fejlődése, hanyatlása, esetleg megszűnése) a művészeti vezető életpályájának alakulásától függ.
A kórus elindult az intézményesülés útján. 1992-ben megalakult Veszprém Város Vegyeskarának Baráti Köre, amely célul tűzte ki “a művészeti tevékenység színvonalas kifejtéséhez szükséges feltételek megteremtésének társadalmi támogatását”, beleértve a hagyományok őrzését, a működés anyagi alapjainak a megteremtését, de a kórustag-utánpótlás elősegítését is. 1997-ben lehetővé vált az egyesület továbbfejlesztése.
Ma Veszprém Város Vegyeskara és Baráti Köre az egyesületi törvény alapján működő, önálló jogi személy, amely ügyeit saját maga intézi. Megszüntették korábbi típusú kapcsolatukat, a fenntartást mind kevésbé vállalni tudó Művelődési Központtal. Szerződést kötöttek Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzatával, amelytől (művészeti ellenszolgálaltás fejében) az időközben elnyert “kiemelt együttes” státusszal járó rendszeres költségvetési támogatást kapnak. Az első években ez utóbbi jelentette anyagi bázisuk mintegy 2/3 részét. A későbbiekben mind jobban nőtt az egyéb bevételeik aránya.
A kórus társadalmi vezetősége, amely évtizedeken keresztül fő feladatának szinte kizárólag a karnagy munkájának támogatását tekintette, mind inkább menedzsmentté alakult át, amely célja tiszta, átlátható üzleti viszonyok teremtésével szervezetileg és gazdaságilag beágyazni az együttest az őt éltető társadalmi környezetbe. A menedzsment sikerének záloga a hatékonyság, a felelősségvállalás és a beszámoltathatóság. A szervezőmunkáért és a gazdálkodásért az elnök személyében felelős. Ezt az áldozatos, zeneszeretetet és korszerű menedzser képességeket egyaránt igénylő szerepet immár 15 éve ifj. Bélafi László végzi. A művészeti vezető és az ügyvezető titkár a kórus szerződött alkalmazottja.
Az új típusú kórusvezetők azonban “hadsereg nélküli tábornokokká” válnának, ha nem támaszkodhatnának a baráti kör tagjaira, a belső és külső segítőkre, a különféle részfeladatokat önként vállaló kórustagokra, illetve, ha demokratikus választással nem kapnának a tagságtól legitimitást. Ily módon Veszprém Város Vegyeskara sorsának alakítását az együttes, a közösség saját kezébe tudta venni.
IV. Hogyan tovább?
Gyanítható, hogy Molnár Antalnak a bevezetőben említett bölcs megállapítása a jövőben is érvényes lesz. Az együttes jövője nagyrészt attól függ, sikerül-e a múlt által immár kötelező szakmai szintet a továbbiakban is megtartani. Sikerül-e mindezekhez aktív résztvevőket, értő, igényes hallgatóságot és megfelelő támogatókat biztosítani. Vagyis sikerül-e a létrehozott új szervezeti formában megtalálni helyüket egy korábban Magyarországon gyakorlatilag nem létezett, gyorsan változó társadalmi környezetben.
Olyan világban, amikor lazul a kohézió, amely egy adott társadalmat normális körülmények között összetartja. Amikor az előítéletek hatására barátok, rokonok, évtizedeken át együtt éneklő kórustagok egymást gyanakodva és bizalmatlanul figyelő ellendrukkerekké válnak. Amikor az emberek – sokszor csak feltételezett – politikai és világnézeti alapon beskatulyázzák egymást, és szinte megszokottá válik a társadalom primitív sémák szerinti megosztottsága.
Amikor mind inkább a pénz (a “megéri-e”, a “gazdaságos-e” szempont) dönt olyan kérdésekben, amikor a “költség-haszon” helyett inkább a “ráfordítás-hozam” viszonya kellene, hogy meghatározó legyen. Amikor Kodály Zoltán tanításai, vágya az éneklő nemzetről, “legyen a zene mindenkié” óhajtása mind távolabb kerülnek a realitástól. Amikor az ének-zene iskolák az eredeti formájukban már nem léteznek, és az ének oktatása sokadrendű feladattá degradálódik. Amikor a gyermekkórusok nagy része szinte észrevétlenül eltűnt. Amikor – az énektanárok tapasztalata szerint – a gyerekek nem szeretnek énekelni. Amikor átértékelődnek az emberi célok. Amikor az aktív, teremtő élet helyett mind inkább a kész programok passzív fogyasztása tölti ki a fiatalok és az idősebbek szabad idejét. Amikor az “egyedül nem megy” elv helyett abnormálisan felértékelődik az egyén szerepe. Amikor, amikor, amikor …..
Hogyan lehet ebben a környezetben öntevékeny, amatőr szellemiségű, de professzionális színvonalú kóruskultúrát teremteni és fenntartani? Nem lesz könnyű, de mindenképpen meg kell próbálni. Navigare necesse est.
“Mi mindent kell megtenni addig, míg a hangszer, a kórus ünnepi külsővel és tiszta lélekkel a színpadra áll, hogy a zeneszerzőt megidézze? Mennyi minden van, amit nem tudunk megtenni, sem befolyásolni, amely azonban mégis meghatározza egész munkánkat?” – teszi fel a nagyon is indokolt kérdést egyik írásában Veszprém Város Vegyeskarának karnagya, Erdélyi Ágnes.
Kell álmodnunk a jövőről. Szokolay Sándor “A zengő csudaerdő balladája” című vegyeskari művének szép gondolatát idézve: “erdő gyászba nem borul, inkább csak tovább virul, mindig csak megifijul.” A dal azért született, hogy az ember kiénekelhesse magából a bánatot, az örömet, a feszültséget. Ez a vágy remélhetőleg örökre megmarad az emberekben.
A fennmaradásban döntő a kóruskarnagy szerepe, ami nem merülhet ki a hangok rendezgetésében és a művek pontos elvezénylésében. Fő feladata – emberi és zenei értelemben egyaránt – a nevelés. A régi dalosoké azért, hogy meg tudjanak felelni a művészi kihívásoknak, örömük és sikerélményük legyen az új művek előadásában, és megtalálják a számukra addig esetleg idegen zenei világban is az örök szépet. Az utánpótlás nevelése létkérdés, a megújulás, a továbblépés záloga és kulcsa.
Ismét Erdélyi Ágnestől idézek: “Aki belép a próbaterem ajtaján, az már valamennyire megérintett. De vajon mindig lesz-e, aki magától átlépi a küszöböt?” A költő szavával “ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?”. Milyen lehetőségek vannak Veszprémben, hogy a kórus megtalálja azokat, akik alkalmasakká válhatnak a gazdag hagyomány folytatására?
2002-ben Veszprém Város Vegyeskara (VVV) művészeti vezetése létrehozott egy fiatalokból álló kamarakórust, a “VVV
Vokált”. Ez a “nagykórusnál” mobilisabb együttes, amely alkalmas könnyedebb, az ifjú kórustagokhoz stílusban, hangvételben közelebb álló művek előadására. Emellett a vegyeskar és a Városi Csermák Antal Zeneiskola közös fenntartásba vette a Csermák Gyermekkórust. Itt valódi utánpótlás nevelés történhet, hangképzéssel, közös hangversenyekkel, a gyermekdalosok táboroztatásával és egyéb módon is.
Fontos fejlemény, hogy a kórusegyesület kérte Veszprém Város Önkormányzatát, hogy a két utánpótlás énekkart is ve-gye fel a rendszeresen támogatásban részesített együttesek közé. Vállalták.
Itt tartunk most. A kórus él, fejlődik, tervez, bízik a jövőben. Új művekkel gazdagítja műsorát, új bemutatkozási lehetőségeket keres. Veszi a környezete üzeneteit, és megpróbál azokra – örömünkre és épülésünkre – zenével, énekkel válaszolni.
Kívánjuk nekik, hogy még sokáig legyen mindehhez erejük és hitük.
***
Befejezésül álljon itt egy szép és megszívlelendő gondolat a kórus leghosszabb ideig társadalmi elnökként is tevékenykedő tagjától, Papp Sándor egyetemi tanártól, aki a vegyeskar 25 éves jubileumi ünnepségén, 1982-ben az együttes feladatát és küldetését így határozta meg: “Kell az ének! Mert a múltat a jelen pillanatélményén át a termékeny jövőbe ívelteti. Kell, hogy embernek is, népnek is teljesebbek, a szépre és nemesre jó szívvel és tiszta értelemmel kitárulkozók lehessünk.”