WLASSICS GYULA-DÍJAS

Tóth Zsuzsanna

Monológ. Lépdelek felfelé a lépcsőn. Amikor tele a kezem valami súllyal, …utálom. Valamikor itt oldalt egy ház volt, romos, düledező, a kertje teli burjánzó virágokkal, elvadult bokrokkal. Az ablakkeret kicsit megroggyant, néhány repedésen át ki-kiszökdösött a foszlott függöny… Reggelente, és estefelé is, mikor elmentem mellette, mindig különféle embereket képzeltem a házba, különféle sorsokat… Már-már titokzatos volt. Aztán egy napon lebontották. És mire felépült az új, a minden igényt kielégítő, igényes anyagokból készült nagy és szépséges, rendezett kertű ház, ahol olyan a fű, hogy mintaként dörgölöm minden újrafüvesítési kísérletkor az uram orra alá (igaz, ezt kertészek gondozzák láthatatlanul!) – addigra szinte elfeledtem azt a régi házat. Csak néha kap bele emlékeimbe a szél, hogy elősodorjon egy függönyfoszlányt.

 

Interjú egy friss Wlassics-díjassal, aki az Intézet munkatársa. Ez volna a tét. Merthogy szokás bemutatni a díjazottakat. Megtudni valamivel többet róla, aki most, lám, kitüntetett lett. Mert van, akiről eddig is sokat tudtak, van, aki rejtőzködőbb volt.

Elgondolkodtam én is, vajon mit tudnak rólam azok, akikkel lassan tíz éve lépek be egyazon épület ajtaján, akikkel találkozom a folyóson, meg az értekezleteken. Ez egyúttal azt is jelenti, mit tudok én magamról – és mi látszik belőlem?

Mindig törzsvendég szerettem volna lenni. Kocsmában, újságárusnál, fodrásznál –bárhol. Valaki, akinek azt mondják, jó reggelt, máris hozom a szokásost! Vagy: ma is azt kéred? Vagy – félretettem magácskának! De soha sehol nem lettem törzsvendég. Akivel sokszor találkoztam, annak is mindig el kellett magyarázni, hogy ki vagyok. Hogy tudod, már találkoztunk… Soha senki nem hitte el nekem ezt. Pedig igaz. Van, akinek a feleségét úgy hívják, mint engem (nem ritka név) – mégis kb. nyolcszor kellett elmondanom, hol találkoztunk, hol dolgoztunk együtt, míg végleg beazonosított.

Interjút készíteni nem könnyű mulatság. Jó újságíró ismeri az alanyt, olyan kérdéseket tesz fel neki, ami megnyit benne valamit, ami, ha nem is titkokat fed fel, de nem elrágott csontot dob az olvasó elé. Nyilvánvalóan nem eldöntendő kérdéseket kell fogalmazni, hanem kutakba-nézőt. (Kifejezés kölcsönvéve Debreczeni Tibortól!) Nem biztos, hogy magamnak tudnék ilyeneket feltenni. Épp ezért megkértem néhány kollégámat, mondanák, írnák le, mit szeretnének tudni rólam. Megtették. Volt, aki brilliáns kérdéseket fogalmazott, lehet, jobban jártam volna, ha mégiscsak ő írja meg ezeket a sorokat. De szinte mindegyikben benne volt egy kötelező kánon, amire valahogy válaszolni illenék… És ehhez nem nagyon fűlött a fogam.

József Attila azt írta, Öcsödön rossz volt. Nekem úgy rémlik, szép, sugaras gyerekkorom volt. Ugyanakkor máig emlékszem a szégyenre, amit akkor éreztem, mikor rámpirítottak szegénységünk miatt. Mégis jóíze van a számban minden egykori, “szegényes” étkünknek. Gyakorta próbálkozom utánozni őket. Sokat bánkódtam olyasféle tévedések miatt is, amit félhangos szóbeszédek terjesztettek holmi kéményt tévesztett gólyáról. Ez azért is bántott, mert igazolta, hogy anyámat csak ritkán, apámat pedig egyáltalán nem láttam. Ez a számomra soha nem létező apa valószínűleg komolyabb sérüléseket okozott, mint józanul bevallom, nem volt könnyű elfogadnom, hogy nem kellek. Nagyanyámnak viszont puha, meleg húsa és vaníliaszagú kontya volt, ami sok mindenért kárpótolt. Kár, hogy korán elveszítettem, mint támaszt, miatta tudom, mi a kötelesség. Kilencéves voltam, mikor szél ütötte, emelgettem, főztem, tettem, ami kell – és megtanultam lemondani sok kölyökboldogságról. Miatta tudom azt is, mi az, ha megszakad az ember szíve a bánattól – és mégis élni kell. De azt is tudom, hogy már itt van velem, mint minden kedves, aki odaát él.

A Magyar Művelődési Intézetben 1995. január elseje óta dolgozom. Igaz, munkaviszonyomban némi törés állt be, így sokkal fiatalabb dolgozónak vagyok “anyakönyvezve” – mivel 2001-ben felmondtam. Pontosan két hónap távollét után álltam ismét munkába – kecsegtetően nehéz feladatok ígéretében. Szakterületem a színjátszás-versmondás, újbóli beállásom óta a Művészeti Osztály vezetője vagyok, megtartva az előző (kettős) munkakört is.

Ide most kívánkozna egy curriculum vitae. Íme. 1953-ban születtem Sátoraljaújhelyen. Itt kezdtem meg általános iskolai tanulmányaimat, aztán Komlón, ahová anyám férjhez ment (mostohaapám vájár volt, anyám htb.), folytattam azt, zenei tagozaton (kalandos úton kerültem oda, de ezt hosszú lenne itt elmesélni). Komlón érettségiztem, a változatosság kedvéért matematika-kémia szakosított tantervű osztályban. Irma néni , a matektanárnőm, szerette volna, ha követem a pályán. Tóth Feri bácsi (a kórusvezetőm) viszont meg volt győződve arról, hogy nem leszek “a szürkék hegedűse”… A szegedi egyetemre jelentkeztem magyar-filozófia szakra, megfelelő pontszámmal helyhiány miatt elutasítottak. Közel egy évig óvónőként dolgoztam – mennyi élmény és tapasztalat! – eközben játszottam a Komlói Bányász Színpadon. A barátnőm Szombathelyen járt főiskolára, így másodjára oda adtam be a jelentkezést, magyar-könyvtár szakra. A főiskolai évek szembesítettek azzal, hogy nem vagyok igazán kiváló – mások legalább olyan jól mondtak verset, legalább olyan jól énekeltek, legalább olyan szépen fogalmaztak, legalább olyan jó matematikusok voltak (erre soha többé nem volt szükségem) – igaz, kevesen tették ezt egyszerre – de mégis. Csalódás volt. Viszont találkoztam Kiss Gyula bácsival, Nagy Árpádné Ági nénivel, Benke Évával – utóbbi meghatározó ember lett további életemre nézve.

Nem olyan régen népművelő találkozó volt Szombathelyen. Éppen akkor kellett beszélnem valamiért Török Gáborral, aki a főiskolán tanít, Csíder tanár úr vette fel a telefont, és rögtön érdeklődött, jövök-e. Én nem vagyok népművelő mondtam. Komolyan? És ekkor ő volt csalódott.

A főiskolán talán helyemen voltam. (Ahogy egyszer kiderült, még az a fiú is tudta a nevem, akiért a fél főiskola odavolt – a lányok fele, de ez majdnem ugyanaz –, s magam is remegő térddel csodáltam.) Benke Éva, szigorú, néha már-már kegyetlen, de csodálatos pedagógus, volt a színpadvezetőm, aki elmondhatatlanul sokat segített abban, hogy versmondóként, színjátszóként igazán felfedeztem magamat. Annyira hatott rám, hogy sokan azt hitték, utánozom. Soha egy pillanatig nem állt szándékomban utánozni, reménytelennek éreztem. Ma is így érzem, amikor néha találkozunk – és változatlanul csodálom őt.

A főiskola után Budapestre kerültem – nagy mázli, sokan protekciónak hitték – akkoriban pályázat útján lehetett csak elhelyezkedni, s én, a vidéki lány, szemben sok budapesti lakossal, megkaptam a sokak által pályázott állást: a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat propagandaosztályán kezdtem dolgozni. Szerveztem író-olvasó találkozót, könyvkiállítást, kitaláltam országos kvízjátékot gyereknek, jártam az országot. És kerestem a helyemet. Meg is találtam, kis kitérővel, az Eötvös Klub Hordójában – ott próbált a Katona Imre vezette Universitas Együttes. Az első találkozás után a rendezőasszisztens lány – szombathelyi barát – azt mondta: Imre megtalálta a második női főszereplőjét. És ez a jóslat hosszúidőn át igazolódott…

Nem volt könnyű ezzel a csapattal dolgozni. Nem is értettem néha, miért. Sokat gyötrődtem, és kerestem a megoldásokat – és nagyon rosszul viseltem, amikor olyasmit kellett játszanom, amivel nehezen tudtam azonosulni. Furcsa időszak volt. Színházat csináltunk, sokszor úgy éreztem, nagyszerű színházat, miközben alig-alig voltunk elismertek. Éjjel-nappal próbáltunk, játszottunk, szinte csak együtt voltunk, az életünk és a börtönünk volt a színház. Szép volt.

A munkahelyemen elégedettek voltak velem, van bennem valami teljesítéskényszer, próbálok megfelelni. Így aztán “beiskoláztak”, és három éven át tanultam esztétikát Ancsel Évától,

Poszler Györgytől. Ez persze ma már nem számít. (“Foxi-Maxi” szakosító.) Mégis úgy érzem, soha nem fogom elfelejteni azt a szellemi nyitást, amit Ancsel Éva jelentett. Ma már a bizonyítványom sincs meg, mert ahogy befejeztem a három évet, azonnal beiratkoztam a színházesztétikai szakosítóra, de közbeszólt az élet – a bizonyítvány ott maradt, nem mentem utána. És el kellett hagynom a Művelt Népet is (remélem persze, ezt soha nem tettem meg a szó szoros értelmében, sőt!) – mert erkölcsileg már nem tudtam vállalni a sok hiányzást. Olyan sokat jártunk akkoriban a színházunkkal külföldre, hogy nem tudtam a normál munkával egyeztetni az elfoglaltságokat.

Az ELTE Kulturális Titkárságán, egész pontosan az Eötvös Klubban kaptam “sportállást”. Így “ügyeltem” a Klubban – Old Boys koncerteken például –, különben próbáltunk, játszottunk, fesztiválokra jártunk, és megalakítottuk, szerintem az elsők között, a hazai félprofesszionális, ahogy ma mondanánk, alternatív színházat; a Grópius Társulatot. Ez tagozódott be végül a Rock Színházba – mint annak prózai tagozata – és ért rövidesen véget is. Sok szép szerep után, sok-sok munka és lemondás után, személyi csődök és küzdelmek közepette bedobtam a törülközőt. Talán rosszkor. Talán ez volt az utolsó csepp, amitől minden szétesett. A társulat széthullott, Katona évekre külföldre távozott. Tíz év, számtalan nagyszerű darab, szépséges szerepekkel: Petőfi: Tigris és hiéna, Voltaire: Zadig, avagy a végzet, Teleki: Kegyenc, Misztérium a szent születésről, Picasso: A telibe viszonzott vágyakozás, mesejátékok, s végül a Nagy Feró-féle Hamlet. Az Egyetemi Színpad, a Hordó, a Gyulai Várszínház – ismétlődő helyszínek. Tíz év. S a tapasztalat, hogy hogyan lehet voltaképpen belehalni abba, hogy vége, miközben nem lehet tovább csinálni se.

Ülök a buszon, bámulok kifelé az ablakon, talán nem egészen így kellene megoldanom ezt a feladatot. Végül is itt a kollégák a példát akarják látni, a szorgos munkást, aki, lám elnyerte… De ki vagyok én? Miért lettem az, aki, mitől figyelt rám valaki egyáltalán? Szorgalmas vagyok, alkalmazkodó? Sokat gondolkodtam azon, kitől örököltem a bennem lévő tehetséget – de nem tudom, kitől van. Talán a mára kissé meghibbant nagynénikémtől, akinek nem tudok segíteni, miközben ő hetente panaszolja, hogy kikészíti a kávét anyámnak, aki sose issza meg. “De hát négyszáz kilométerre van tőled! Ugyan, valaki mondta, hogy itt dolgozik Újhelyben.” Gyerekkoromban egyszerre csodáltam és idegesített halálra, amíg elszánta magát az öltözködésre, arra, hogy felmenjünk a főutcára – imádtam végigmenni rajta, ma is nagyon szeretek menni, és nézni az embereket… Órákig készülődött, de amikor végigsétáltunk az utcán, türelmetlenségemben is lenyűgözött, ahogy oda-odaköszönt valakinek, pá kedveském, jól van a mamája? Feküdt a lefüggönyözött szobában, sóhajtozott, hogy micsoda élet jutott neki (segédmunkás volt a vasúton), de mikor összeszedte magát, rúzs, kesztyű, mint egy úrinő… Elhitette bárkivel, hogy gróf Kóbor Koháry vére csörgedez az ereiben. Sokáig én is hittem. Pedig dehogy.

A színház (és a magam) összeomlása után az Egyetemi Színpadra mentem vissza, mint a Kulturális Titkárság munkatársa. Vasy Géza, az akkori vezető tartotta bennem a lelket, rengeteg író-olvasó találkozóra vitt el előadóművészként – már előtte is sokat dolgoztunk együtt az Egyetemi Színpad Ezredvég estjein. Mert – bár ez a Grópius Társulaton belül inkább bűnnek, mint erénynek számított, hivatásos előadóművészi engedélyem is volt, amit olyan emberektől kaptam, mint Jancsó Adrienn, Nagy Attila, Tatay Éva. (Főiskolai éveim alatt rendszeresen vettem részt nagy versenyek országos döntőiben, szép eredménnyel, soha nem lettem viszont “első három”.) Akkor, 1978-ban, ezért a papírért egészen komoly vizsgát kellett tenni, és sokat kellett bizonyítanom utána is, mert “számontartottak”. Sok köszönettel tartozom Jancsó Adriennek, Szentpál Monikának – mindenért, Kiss Annának, akinek a verseit első önálló estem óta mondom.

Vasy Gézával, Tarján Tamással sok rendhagyó órát csináltunk – a kortárs költőket, illetve az éppen eltávozottakat éppúgy népszerűsítve, mint a klasszikusokat. Életem egyik legszebb dicséretét az Egyetemi Színpad megszűntekor Géza foglalta versbe; rímbeszedte ugyanis a Színpad munkatársait – s ezt írta rólam: “Nyüzsgött itt német, burján, vizigót, de egy se mondott verset úgy, mint ahogy mondott kicsi Tóth.”.

Nem sokáig voltam alkalmazott a Színpadon. A Kispesti TV-hez hívtak, ott lettem szerkesztő-riporter, miközben persze valamennyien tanultuk a televíziózást. Félreértelmezett gesztusok és nagylelkű marhaság miatt hagytam ott Kispestet. Egy akkoriban felfutó ágban lévő utazási irodába kerültem – vezetője látott bennem fantáziát, és ez a hite olyan képességeket is kihozott belőlem, amikről egyáltalán nem tudtam; rendezvényeket – orvos-találkozót, tojásfestő versenyt egyaránt – szerveztem, aztán egyéni üzleti utazásokat külföldre, részt vettem az arculat és a reklám alakításában, majd általános menedzser lettem. Aztán egyszer csak már nem okozott akkora örömet ez az egész; túl nagy lett minden, már nem tudtam mindenről, nem tudtam minden utasnak biztosan állítani, hogy így meg így néz ki a szoba, amit kiválasztott – túlságosan sok lett benne az üzlet. (Olyan fizetést, amit akkor ajánlott egy másik iroda vezetője, ha hozzá mennék – láss csodát, éttermet vezetni! – azóta se hallottam. Sajnos, nem fogadtam el.) Helyette szabadúszó újságíró lettem, egyórás élő műsort vezettem hetente a Bridzs Rádióban – a Konyhaművészet c. gasztronómiai magazin megbízásából. PR-cikkeket írtam a Konyhaművészetnek, recept-összeállításokat készítettem, híreket gyűjtöttem – és megint egy másik világban voltam. (Pazar fogadások luxus szállodákban, sajtóreggelik, stu-dy-tor-ok, hm!…) Mikor egy év után a rádió-műsort lehetetlen időpontba helyezték át – szakács vendéget élőben behívni vasárnap reggel fél nyolcra lehetetlen! – ismét váltottam. Szerencsém volt. Egy barátom beajánlott a Magyar Művelődési Intézet Kortárs Művészeti Osztályára színjátszó-versmondó referensnek. Máté Lajos “vizsgáztatott” – és úgy tűnt, megfeleltem. És egyelőre itt a történet vége. Vagy a jelenleginek kezdete. Aztán már csak a Színművészeti Egyetem jött, a színházelmélet-drámapedagógia szak, tanítás Zsámbékon, színházi tárgyak. Meg és folyton a versek.

Ahogy visszanézem, egyre rosszabb a dolog… pedig igyekeztem tényszerű lenni.

Ma kaptam egy e-mailt, mi a boldogság szerintem, írnám le.

Nem is tudom. Sokféleképpen képzeltem már. Emlékszem pillanatokra, amikor valóban meg akartam állítani az időt, de nem tudom megmondani, pontosan miért. Valami szívfájdító szépség miatt. Egy augusztusi délután ötlik fel bennem először, amikor az újhelyi ablakunk előtti, gömbformára nyírott akácok kókadtan voltak a napsütéstől, és finom por nehezítette légzésüket. Az utcában hihetetlen béke sodródott – egybevegyült a Szívküldi szívnek.. rádióhangjaival, az ebéd utáni mosogatások zörejeivel, és Dili Erzsi tűsarkának utánozhatatlanul billegő kopogásával. Akkor tudtam, hogy erre mindig emlékezni fogok.

De boldogság volt az is, amikor állva, mert nem értem el rendesen az ülést, hajtottam a biciklit, és közben üvöltöttem bele a világba a slágert; “Nem, nem, az nem lehet, hogy nem kellek senkinek…”

 

Illene talán komolyan is beszélni. Szikáran. Köszönetet mondani azoknak, akik baráti módon segítettek, és azoknak is, akikről ilyen-olyan okok miatt leváltam. Talán elnézést kéne kérnem mindazon barátaimtól, akikre soha nem maradt elég időm a kötelességeim miatt, s akiknek szeretete mégis erőt ad. El kéne mondani, hogy jó, hogy vannak hivatalnokok, akik nem hivatalnokok, és jó, hogy vannak művészek, akik tudnak pontosak és megbízhatóak lenni. Hogy milyen rengeteg ember dolgozik szerte az országban, akik már nem csak nevek, de arcok, mosolyok, segítő gesztusok is. S akiknek talán én is ez vagyok. El kéne mondani, hogy milyen sokan vagyunk, akik jó dolgokért élünk. Nem divatos Vácit idézni, de van egy verse, ami nagy kedvencem volt: “A lobogás a fontos, a láz szép áramai, a szemben égő szándék… s hogy érezzék egy kézfogásról rólad, jót akarsz, és te is tiszta s jó vagy, s egy tekintetük elhitesse véled, szép dologért élsz, és érdemes élned.” Ha ez igaz, nem számít bőrszín, vallás és politikai szimpátia. Számtalan színjátszó fesztivál előadásai, zsűri-beszélgetések, versmondó versenyek izgalma villanyoz fel – akár ha csak nézem az egyforma szándékú, nem egyforma színvonalú produkciókat, s mindig a jobbítás szándéka, a tenniakarás feszültsége vezet, ha megfogalmazom gondolataimat a látottakról. Néha talán szigorúan, de hitem szerint őszintén és remélem hitelesen.

 

Amikor összegzést készít ember, mindig kiderül, sokkal többen vannak azok, akik segítették, mint azok, akik gátolták. Ettől azt is hihetnénk, hogy alapjában könnyű dolgunk van itt a földön. De azt hiszem, nem így van. Nehéz megtalálni azokat, akikből sugárzik a jó, és sokan vagyunk, akik hamarabb érezzük meg az ártó gondolatokat, a rosszat, a kicsinyességet. Pedig mosolyognom kell, ha arra gondolok, valahányszor direktben bántottak, nem gondolták, hogy én magam vagyok önnön legkeményebb bírám. Másnak voltaképpen könnyen megbocsátok, bár vannak dolgok – főként ordító ostobaságok –, amit évek múlva is képes vagyok, igaz, anekdotikusan, felemlegetni. De magamnak nehezen bocsátom meg, ha hibázom. Akármiben. Már gyötrelem, ahogy képes vagyok ostorozni magam a saját hibáim miatt. És mindig csodálkozom, hogy mások sokkal elnézőbbek önmagukkal szemben. Minimális tévedés, maximális teljesítés. Nehéz. Miközben legszívesebben ülnék egy könyvvel, akárha padláson, porszűrte fények között gyerekként, elmerülve, elvarázsolva.

Türelmetlen vagyok, és nem tudok elégszer dicsérni, mert mindenkitől túl sokat várok el. Nehéz velem élni. (Nem csak az irodában. Szegény, szegény családom.) Pedig már bölcsebb vagyok, mint hajdanán. És úgy gondolom, ha jól mennek a dolgok, akkor általában derűs vagyok; szeretek nevetni, pedig hízlal.

Igazándiból azt kéne megírni, mit is szeretnék. Jó volna, ha lenne annyi pénzem, hogy megengedhetnék magamnak utazásokat, olyan helyekre, ahol még soha sem jártam, és olyanokra is, ahová szívesen visszamennék. Szeretnék sokat nézelődni; felhőt, csillagot, embereket, villamosokat. A világot szemlélni. Elolvasni azokat a könyveket, amiket legalább évente egyszer rendesen leporolok, de mindig félreteszek, mert fontosabb dologra kell az idő.

Ablakot tisztítok, látványos, jó munka. Ráadásul így, hogy új az ablak, könnyű sikert ígér. Ez persze tévedésnek bizonyul, az ablak-cserét végző munkások minden lehetséges anyagot rákentek, sehogy se akar lejönni, nem hat rá aceton, lakkbenzin, szintetikus hígító – ezeket találom itthon. Sehol egy borotvapenge, mint főiskolás korom építkezési “ablakpuceváin”… Rojtosra kopik a körmöm, míg ragyogni kezd. De a munka segít, csitítja a lelket. Persze, bosszankodom – hogy lehet így dolgozni. Miért nem büszke ez az ember a munkájára? Ha nem lenne öröm abban, ami időnként kijön a kéz alól, csak csavargónak szabadna lenni – szemlélődő, szélfútta bámésznak.

Ha választanom kéne, nem tudom, mit is szeretnék jobban; tenni tovább az itteni, intézeti dolgom – talán kicsit jobb körülmények között; vagy “csak” feleség lenni, egyszer tán nagymama (remélhetőleg nem túl öregen!, bár már akkor se voltam fiatal, mikor igazi társra leltem!), mosni-főzni, rendben tartani a lakást; vagy tanítani – amit nagyon szeretek. Gyerekkoromban forradalmár akartam lenni, aki feláldozza magát az igazságért.

Ma már talán csak tanítani (mindenféle formában), verset mondani szeretnék igazán – ha már a színház magam számára is az irrealitás – csak mondani a verseket, mert tudom, hogy közlendőm van velük, és bízom abban, hogy ezzel teljesítem a dolgomat a világon.

Meg énekelni is jó volna… Meg újból nagyon fiatalnak lenni, amikor még minden lehettem volna…

 

kútnak lenni volna jó

utas-itatónak

diófának vagy a fán

fütyölő rigónak

 

rigófüttynek volna jó

lenni bár egy hangnak

jönni-menni volna jó

akárcsak a harmat

 (Kányádi Sándor: Sóhajtás)