←Vissza

A méltatásokban kevesen tettek arról említést, hogy kalandos életútja során a Népművelési Intézetben is dolgozott, azt pedig – legjobb tudomásom szerint – senki nem közölte, hogy az intézet két olyan osztályát is vezette, amelyeknek kiemelt szerepe volt a magyar közoktatás és közművelődés egyik sajátos intézménytípusának megteremtésében.

Talán egy kézen megszámlálható lenne, hányan vagyunk azok közül, akik együtt dolgoztak vele és személyes élmények alapján szólhatnak. Egyszerű volt tehát igent mondani a megtisztelő felkérésre, de amikor aztán az ember elkezdi előhívni az emlékeket, és azok sorban maguktól is lökődnek elő, akkor hirtelen megrémül: hirtelen biztos lesz abban, hogy ezeknek a régi, felszínes be-nyomásoknak a tarka halmaza rendezhetetlen. Túl sokat tudsz! – suttogja belül az egyik féle szorongás; gesztusok, hangok, pedagógiai eszmék, más emberekhez való viszonyulások és szemüveg-villanások tolakodnak hatalmas kupacban egymás hátára, és azzal kérkednek, hogy ők leírhatatlanok, tűnékenyek, és úgyis kicsúsznak a kezemből. Ezzel együtt ural el mindent az attól való félelem, hogy szégyenletes módon semmit nem tudok erről az emberről. Honnan jött, milyen családnak milyen múltja igazgatta lépteit? Mi mozdította újra és újra olyan veszélyes cselekedetekre, ami miatt az életében többször is kizárták a pártból és – szintén többször – kitiltották minden hazai lapból? Honnan vett bátorságot ahhoz, hogy személyesen Rákosi Mátyásnak írt levélben sorolja fel politikai gondjait?

A halvány emlékek és a súlyos kérdések sorolásával persze nem az én nehézségeimet akarom felemlegetni, hanem azt tudatosítani, hogy mennyire kétségbeejtően felszínesen ismerjük egymást, hogy üres közhelyeket közölve cikázunk el egymás mellett éveken keresztül. Hatalmas elméleteket gyártunk, idegtépő válságokat küzdünk le, egy-egy pillanatra szárnyalóan boldogok vagyunk, és még kit tudja mennyi minden történik velünk, miközben a folyosón bizalommal fordulva egymás felé és határozott jó szándékkal, kölcsönösen építeni akarva a kapcsolatunkat, csak annyit beszélünk meg hogy “Lám, ma megint milyen rossz idő van”. S a másik bőbeszédűen hozzáteszi, hogy “Bizony, és napok óta nem javul!”

Pedig János nem mellébeszélős ember volt, nyíltan szólt magáról, elképzeléseiről, még keserveiről is. Viszont kevéssé fogta fel a másik embert. Még csak azt sem lehet mondani, hogy nem figyelt, vagy nem próbált odafigyelni. Ahogyan általában az életben sokszor van bennünk jó szándék, a kontaktusteremtésben ennek ellenére majdnem mindig hibádzik valami. Szakmai-értelmiségi kapcsolatokban megingathatatlan hitével és világosan felépített elképzeléseivel olyan egyértelműen fölébe keveredett mások hezitálásainak vagy kevésbé kidolgozott terveinek, hogy a ledöntött érvek mögül nem nagyon látszott ki a másik ember. Márpedig olyanok vagyunk, hogy igazán az marad meg az emlékeink között, ami közös, aminek a ki-alakításában magunk is részt vettünk, tehát egy párbeszéden belül jobban emlékszünk a másik által elmondottakra is, mint ha csak monológot hallgatunk.

Kétségtelen, Jánosban volt készség a monologizálásra. Ezt hallva azonban nem szólunk a másiknak, nem hívjuk fel a figyelmét arra, hogy nekünk is van véleményünk, hanem továbbállunk, anélkül, hogy mondtunk volna valamit, és anélkül, hogy a másik félbeszakított előadásából felfogtunk volna morzsányi információt is. Gyanúm szerint Vészi János szakmai munkásságára is jellemző egy kicsit az, hogy bölcs és megfontolandó elméletet alakított ki, amire nem válaszolt érdemben a gyakorlat. Azért merem ezt egy méltató emlékezésben leírni, mert én ebben a helyzetben az ő oldalán állok, és azt mondom, hogy magára vessen a gyakorlat.

Miről is van szó? – hogy most már ne jelképekben beszéljek. Vészi nagy tudásra alapozott, személyes tanári munkában kiformált és aprólékosan kidolgozott pedagógiai elmélettel látott hozzá “az oktatásügy és a művelődésügy integrációjának” előmozdításához. Nem kötelező dicsérő szavakat mondok, valóban magas szinten értett mind a gyermek-, mind a felnőttnevelés tudományához

A hetvenes években kedvező volt a politikai légkör ahhoz, hogy a korábbinál magasabb rendű nevelés és művelődés alakuljon ki. Ennek a megvalósítására elvileg képes lett volna egy újonnan értelmiségivé vált – nem annyira szocialista, mint inkább humán –, értékek által vezérelt réteg. Az Alfa születik című – talán legfontosabb közművelődési tárgyú – művének első mondataiban azt írja János: “Új nemzedék nőtt fel a köztulajdonra épülő társadalomban.” Igaz volt ez a hetvenes évek második felében? Igen, igaz volt.

“A közgondolkozás szükségszerűen a nevelés irányába fordult.” – Olvassuk a következő állítást, és erre is azt mondhatjuk, hogy igaz. Anélkül, hogy művelődéstörténeti elemzésekbe merülnénk, el kell ismernünk, hogy soha korábban annyi (elég jól) felkészült és elhivatottságot érző humán értelmiségi nem hagyta el a felsőoktatási intézményeket, mint akkor. A hatvanas évek végétől már nem más célt szolgáló, alkalmatlan épületek átalakításával, hanem új épületekben nyíltak meg korszerűnek mondható iskolák, könyvtárak, művelődési házak. (Máig ezeket használjuk, sajnos sokszor felújítatlan, romló állapotban.)

Az itt éppen csak jelzett, a valóságban sokszínűen jelentkező tények hosszú sorából vonta le Vészi a következtetést: ebben a megváltozott helyzetben érdemes átgondolni az iskolát megelőző, az iskolai és az iskolán kívüli nevelés teljes egészét. Erre is azt kell mondanunk, hogy igaza van! Hogyne lenne igaza, hiszen az, a szakmaiságát még alig kialakító tevékenység, amit akkor kezdtek el közművelődésnek nevezni, nagyon zilált múltra tekinthetett vissza, soha nem volt se szakképzett gárdája, se szakmailag elemi szinten elfogadható épülete, se módszertana. Más előzményekre épülve, de legalább ilyen horderejű átalakulás zajlott le az egykori elemi iskolákat és kezdetleges népkönyvtárakat maga mögött hagyó pedagógiában és könyvtárügyben is.

Vészi nem volt egyedül abban, hogy természetszerűen szükségesnek tartotta a gyökeres átalakulást, és szilárdan hitt az egész rendszer újragondolásának és megváltoztathatóságának lehetőségében, hiszen más világban élünk, más értelmiségiekkel dolgozunk, más feladataink vannak!

A levegős jegyben születettek kemény következetességével hitt ebben, és – mindig úgy láttam, hogy a szintén erre a jegyre jellemző – kissé védtelen naivitással nem ér-tette, hogy ez a nagy mérleg miért nem készül el. És feltehetjük a kérdést: valóban, miért nem készült semmiféle leltár? Miért nem történt meg soha a nevelés legkülönbözőbb területeinek, a humán szolgáltatások rendszerének, épületeinek, tárgyi eszközparkjának, szakember szükségleteinek a következetes átgondolása?

Vészi János 1973-tól a Népművelési Intézet Művelődési Otthon Osztályának, majd az 1976-tól 1979-ig az Oktatási Osztályának vezetője volt. Az elsőnek említett osztályon igényesen és részletesen kidolgozta – Kovács Sándorral és Varga Tamással közösen – “A művelődési otthoni tevékenység távlati koncepcióját” az 1976 és 1990 közötti időszakra, azaz 15 évre előre. Fő vonalakban ebben a tervben foglaltak megvalósítására alakult meg az akkori három intézménytípus minden földrajzi területet reprezentáló kísérleti csapata, mintegy 25-30 “kiemelt” művelődési központ, ugyanennyi művelődési ház és ugyanennyi klubkönyvtár vezetőjéből. A cél az lett volna, hogy képzéssel, közös gondolkodással, kísérletekkel mintegy mintát adjanak valamennyi intézménynek, és a közművelődési alapellátás válfajait a gyakorlatban kidolgozzák. A negyedik intézmény-típus már ekkor is az összevont intézmény volt, s már javában érlelődött – Vaikó Éva intézeti munkatárs közreműködésével – az egységes rendszert alkotó köznevelés elmélete és az ezt megvalósító intézmény modellje: a nevelési központ, vagy a komplex, vagy – a leghosszabb nevén mondva: a “több funkciójú komplex nevelési-művelődési intézmény” terve.

Az oktatási osztályon vezetésével jól áttekinthetővé és gördülékennyé vált az amatőr művészeti csoportok és szakkörök képzési rendszere, az alap- (C kategóriás), közép- (B) és felsőfokú (A) tantervek, a tanfolyamok és a továbbképzések szervezése. Emellett a komplexek ügyét továbbvitte magával az oktatási osztályra, és vele együtt Vaikó Éva kolleganőnk is átkerült oda. Vészi János munkássága tehát nem csak a “komplexre” irányult, de szakmailag leginkább ennek alapján jegyzik, és a legelkötelezettebb írásai erről szólnak.

Ebben az időszakban adja Vészi János az Alfa nevet a sokféle és bonyolult címekkel illetett intézmény típusnak. Először az Alfák a láthatáron című tanulmánya jelenik meg, aztán az Alfa születik című, “A közoktatás és a közművelődés egysége” alcímű legfontosabb szakmai kötete. Az alfa szó nem terjedt el, évekkel később – tudomásom szerint szintén Vészi János sugallatára – nevezi el az intézményt egy minisztériumi rendelet általános művelődési központnak. Eközben az Oktatási osztály a kiemelt három művelődési otthon típusú intézményhez hasonlóan létrehozza az ÁMK-k kísérleti munkaközösségét is. Ebbe néhány kiváló intézmény is kerül. Például Halásztelek nevelési központja és ennek vezetője: Kovács László. Nem csak ő persze, de többeket azért nem írok, mert akkor végképp igazságtalan lennék azokkal, akik mégis kimaradnak. Néhány iskolaigazgató nagyszerű programokat valósít meg, olyanok, akik gondolkodni tudnak társadalmi integrációról, gazdaságról, közösségi életről, kultúráról, és – ilyen közönségesen egyszerűen szólva –a tantervek végrehajtása mellett az értelmes emberi boldogulásról is. Az adott település fejlesztéséért dolgozik közösen a tanulókkal és a szülőkkel, a felnőtt lakosokkal, a pedagógusokkal, a könyvtárossal és a népművelővel, mozgósítva a település művelődési házánál – a legjobb esetben is – sokkal erősebb, több eszközzel, teremmel és lényegesen nagyobb szellemi kapacitással rendelkező intézmény.

Az Alfa tervek valamilyen mértékben megvalósultak tehát. Sok hőskorszakban alakult ÁMK ma is él, és eredményesen dolgozik. A kísérleti intézmények vezetőinek csapatából alakult az ÁMK vezetők egyesülete, amely ma is működik. Valószínűleg a világ csak úgy képes előbbre menni, hogy egy-egy ember nagyot álmodik, csodákat képzel, aztán ennek olyan tört hányada valósul meg, ami-re nem is tudjuk, hogy mit mondjunk: azt, hogy mégis csak lett valami kevés az álmokból, vagy azt, hogy ez nem az, amiről szó volt, a terv megbukott. Hajlandó vagyok belátni, hogy csak így történhet. Régi mese. Sokféle változtatási szándék volt már a történelemben, amelynek támogatói “Reformot!” kiáltottak és magukban hozzátették: “De csak akkor, ha nem változik semmi”.

Nincs alapom arra, hogy ebben az emlékezésben ítélkezzek. Azt azonban a “történet” lehető legrövidebb vázolása után hadd jelentsem ki, hogy ami nem valósult meg a célokból, amely szándék mellé ment, ami lényeg elsikkadt, ami az okosabb emberi életre vonatkozó szándékokból elmaszatolódott, az nagyrészt annak volt köszönhető, hogy soha nem mondtuk ki például, hogy az oktatásügy, a könyvtárügy, a művelődésügy között érdekellentétek is vannak, forrásokért való kényszerű rivalizálások, szakmai presztízs harcok vagy személyi küzdelmek. Sőt, számtalan konferencián és egyeztetésen úgy tettünk, mintha soha semmi más vágyunk nem lett volna, csak az, hogy vállvetve dolgozzunk együtt a közös célokért. A mai napig nem mondtuk ki, hogy az ÁMK-k nagy többsége csak azért jött létre, hogy az egykori tanács, illetve a mai polgármesteri hivatal az iskolaigazgató nyakába varrja a másik két szakterület minden gondját és baját – lehetőleg még egy kis pénzt is elspórolva közben. Sok esetben – nem mindig – ebből rossz kényszerházasságok lettek, amelyek a közművelődés egészét az iskolai ünnepségek szervezésére szorították vissza. Soha nem mondtuk ki, ami ilyen parlagi módon kikívánkozott volna belőlünk, azt, hogy “disznóság”.

Nem vallottuk be azt sem soha, hogy Vészi Jánoson, Trencsényi Lászlón, Vankó Ildikón, Jeney Lajoson és néhány, nagyon kevés szakemberen kívül mindenki makacsul megmaradt a saját szektorális kereteinek a határán belül. Féltékenyen őrködve afölött, hogy az alsó fokú rajzoktatásnak vagy az ifjúsági klubvezetők képzésének vagy a katalóguscédulák rendezésének szakkérdéseibe ne-hogy belelásson valaki, mert akkor ő kevésbé lesz szakmailag nélkülözhetetlen.

Mindezzel nem értékelni akarok, hanem emlékezni és méltatni. Vészi János újságírói, civil szervezeti, pedagógusi munkásságát jóval kevésbé ismerem, de úgy látom, hogy a közművelődés céljainak megvalósulását leginkább a sumákolások és a kisszerű szakmai féltékenységek akadályozták. Mert, ami nincs bevallva, azt nem lehet kezelni, ami nincs kimondva, azt nem lehet megvitatni, ami elrugaszkodott idea, nincs józan érvekkel megkritizálva, azt nem lehet gyakorlatiasabbá tenni.

Ezt az emlékező elmélkedést olvasván mondhatja persze valaki, hogy az alfa-tervek elvont, nevelési eszményeket állítottak szembe a valósággal, és nem vették kellően figyelembe az eltérő helyi gyakorlatokat; tehát szó sincs reformellenességről sem, mellébeszélésről sem, hanem az történt, hogy az íróasztalnál született elképzelések nem feleltek meg a gyakorlat igényeinek és lehetőségeinek. Rendben van – válaszolhatom erre én, de akkor miért született mégis, a tervek lényegi változtatása nélkül 3-400 intézmény? Bizonyos években gombamód szaporodtak az ÁMK-k, és sem előzetesen, sem azóta, a tapasztalatok alapján nem kritizálta senki átfogó módon a kezdeti elméleteket. Az intézmények többségéből mégsem az lett, amiről a szép álmok szóltak. A történet mindenképpen megbicsaklik valahol.

Okulhatnánk mindebből egy kicsit, mert – valljuk be, – a mellébeszélés betegségéből a mai napig nem gyógyultunk ki. Sőt, lehet, hogy csak ma uralkodott el rajtunk igazán. Bőséggel vannak olyan kedvezőtlen jelenségek, amelyek mellett következetesen elmegyünk, amiről csak rébuszokban szólunk, amit csak a szürke valamilyen tónusával próbálunk érzékeltetni, de fekete-fehéren soha. Nem mondjuk ki például, hogy idestova húsz éve egyetlen pártnak és egyetlen kormánynak sincs semmiféle el-képzelése arról, hogy mit kezdjen a kultúrával. Az egyik “kultúrpolitikának” hívja, a másik “kulturális politikának”, de még komolyan elnevezni sem sikerült ezt a hatalom számára olyannyira megfoghatatlan homályt. A közművelődésről pedig – szó szerint – “fogalmuk sincsen”.

Tömegek vesztették el a rendszerváltás óta a kapcsolatukat mindennel, ami művelődésnek nevezhető. Ha nem villogna a szoba sarkában a szociális segélyekből a vigéctől részletben vásárolt fekete-fehér televízió, akkor bátran állíthatnánk, hogy középkori szinten van kirekesztve a lakosság harmada korunk tudományainak és művészeteinek hiánytalan teljességéből. De nem beszélünk leépülésről, nem. Nem beszélünk visszafejlődésről sem, a legjobb esetben is csak a társadalmi átalakulás nem kívánatos mellékhatásairól teszünk említést. Folyamatosan azt ígérve, hogy ezeket a mellékhatásokat majd orvosoljuk, miközben már ebben az évben is észrevehetően romlott a helyzet.

De ne kanyarodjunk a mai kulturális mélyrepülés irányába. Azokról az évekről, amikor János az intézetben dolgozott, azt mondhatjuk, hogy az idők mintha valóban megcsillantották volna egy nagyvonalú nevelési reform lehetőségét. S Vészi azok között volt, akik ezt a leghamarabb és a legszélesebb perspektívájában fogták fel. Enélkül lényegesen szegényebb lenne az évezred utolsó évtizedeinek neveléstörténete. De végül is nem történt áttörés, majd mindenki visszamenekült a szűk szakmai keretek közé.

Lehet, hogy ez volt az utolsó olyan nevelési-művelődési eszme, amely képes volt társadalmi mozgást, képzéseket, kísérleteket, intézmények százait és valós nevelési eredményeket teremteni? Ha így van, ha ez volt az utolsó részben megvalósult nagy álom, akkor ez adja meg a dicsőségét, ha nem ez volt, akkor viszont jönnek majd újabbak, akik meríteni fognak Vészi János sokoldalúan kidolgozott terveiből is.