←Vissza

“Ifjan hal meg, az istenek kit szeretnek” – jut eszünkbe a régi római mondás, ahogy haladunk előre az időben, és tűnik egyre messzebb az 1984-es orwelli esztendő, amikor Kígyós Sándor eltávozott az élők sorából. Egy akkor még fiatal, a nagy feladatoknak épp csak nekirugaszkodó nemzedék egyik legtehetségesebb tagját temette azon az őszön. Szinte elsőnek ment el negyvenegy évesen egy népes és produktív generációból, amelynek tagjai az 1940-es években születtek, a hatvanas években eszméltek, hozzájárultak az 1980-as évek erjedéséhez, és munkájuk beleépült a szabad Magyarország falaiba. Tudjuk, ezekben a falakban azok verejtéke és okossága is benne van, akik nem érték meg 1990-et. E nemzedék tagjai nem biztos, hogy sikertörténeteket éltek át, életútjuk minden esetre hallatlanul érdekes, hiszen közvetlenül a második világháború utáni időkből indul, és átível a rendszerváltozáson, az új évezredbe.

A majdnem húsz évvel ezelőtt eltávozott nemzedéktárs ma szinte a Karinthy által megírt fiatalember, akivel szem-be találkozik az érett, sokat próbált felnőtt, és szembesül egykori önmagával. Ha erre teszünk kísérletet, akkor Kígyós Sándor 1984-ben lezárult életpályája úgy rajzolódik ki sokunk számára mint előzmény, mint előtanulmány egy nemzedéki portréhoz. Olyan módon kutatjuk ma elmúlt korok életünkön hagyott lenyomatát, ahogyan művészi hitvallását fogalmazta meg 1978-ban, ahogyan figyelte az anyag és a reá ható erők viszonyát:

“Keresem azokat a láthatatlan erőket, melyek nyomot hagyva az ideális alakzaton megmutatkoznak… Úgy gondolom, hogy ezek a szituációk, a helyzetek történetét mondják el ugyanúgy, mint a megkarcolt autó, a sebhelyes arc, a megrokkant ember. Ezek után nem tartom szükségesnek tevékenységem társadalmi vonatkozásait tisztázni, mert egyéb nem is érdekel.”

Egy készülődő korszakban élte le életét, olyan négy évtizedben, amelynek hősei és szenvedő alanyai mintha állandó készülődésben lettek volna. Amit fokról fokra valóra akartak váltani az 1960-as, 70-es, 80-as években, az nem volt más, mint a szabadság tereinek feltárása, ki-tágítása. Egészen konkrétan a megszerezhető információk birtokbavétele, és a dolgok nevén nevezése. Történt mindez a létező szocializmus idején, a magyar vidéken, egy sokszorosan zárt társadalomban.

Frissen végzett diplomásként, új házasként érkezik Debrecenből Pécsváradra, a baranyai járási székhelyre, a járási művelődési házba. Szinte belerobban a helyi közéletbe, klubokat, csoportokat szervez tizenéveseknek, húszasoknak, értelmiségieknek. Honismereti, helytörténeti hagyományokat éleszt újjá. Szabad emberként nyilvánul meg, és azok, akiket megszólít, mintha csak a hívására vártak volna.

– Az a megfélemlített vidéki értelmiség, az volt mindenütt körülöttünk, amikor megérkeztünk – emlékezett egy ízben a kezdetekre. – Az égig nyúló gizgazok, az elhanyagoltság ezen a gyönyörű helyen. Egy este felsétáltunk Katával a templom fölé, a hegyre, és elénk tárult a Mosó házcsoportja a völgyben. Akkor éreztük úgy, hogy igen, ezért jöttünk ide, hogy ez a hely gyönyörű – beszélt egyszer az első pécsváradi benyomásokról.

A pártirányelvek megszabta népművelés idején abból indult ki, hogy megpróbálta felmérni a számára teljesen ismeretlen dunántúli település, az akkor 3000 lakosú Pécsvárad kulturális hagyományait. Feltérképezte az ott élő emberek különböző csoportjait, megszólította a tanárokat – kevéssel korábban indult a gimnázium, akkoriban alakult a mezőgazdasági szakiskola – és hívta a lelkészeket, a katolikus papot és a reformátust, barátságot kötött az idős állatorvossal, és vele járta végig a környező falvakat. Összehívta őket a helyi gazdasági vezetőkkel együtt, beszéljenek a tennivalókról, s az összegyűlteket úgy nevezte, a Jóemberek Tanácsa. S akik tagjai lettek e körnek, úgy érezték, lehet és kell tenniük valamit Pécsváradért.

A vidéki népművelősködés, egyáltalán a vidéki élet valóban valami végtelen elzártságot és isten hátamögöttiséget jelentett minden tekintetben. Akkor különösen. Az információktól és a szabadságtól való távolságot, olyan közeget, ahova csak az ott élők hihetetlen erőfeszítése révén szüremkedhetett be némi információ a világról. Némi szabadság. Sajátos körülményei révén Kígyós Sándornak volt érzéke, bátorsága és okossága, műveltsége is az effajta szabadság megteremtéséhez. Az annak jegyében létrehozott közösségekhez. A klubokkal, kiállításokkal, vitaestekkel résnyi ablak nyílt a világra, a szabadságra. 1968 előtt s után voltunk ekkor…

“Kezdettől fogva beletartozott a magyar közművelődés, a szakmai gondolkodás progresszív élvonalába. Egyik legjelesebb tagja lett a Népművelési Intézetben megalakított szakmai kollégiumunknak, mert valamilyen csoda folytán a tiszta, elfogulatlan gondolkodást képviselte. Ő beszélt közülünk a legtisztábban, legvilágosabban. Talán mert zenészként is gondolkodott, és bizonyára az sem véletlen hogy a kőszobrászat lett az a műfaj, amelyben igazán sallangmentesen közölhette gondolatait. Ezt képviselte később főiskolai, egyetemi oktatóként is” … emlékezett rá halála után barátja és kollégája Beke Pál.

Vitányi Iván, a Művelődéskutató Intézet igazgatójaként 1985-ben így idézte fel ezeket az időket: “Azok közé tartozott, akik akkor – a hetvenes évek elején – a sok megkötöttség ellenére is eleven, friss szellemet vittek a közművelődésbe. Ő valahogy egyaránt pontosan érezte, tudta, mi és milyen a nép (a köz) és mi a művelődés, ezért frázisok nélkül, egyszerűen és természetes módon igyekezett a kettőt összekapcsolni. Népművelői munkájának nagy híre, tekintélye volt a pályatársak körében”.

Rétfalvy Sándor szobrászművész ad pontos képet arról, milyen volt a “kultúrház”, amit vezetett Pécsváradon a hatvanas években:

“Sokat jártunk hozzá, ott volt tulajdonképpen a szellemi tanyánk. Ott tartottak igazi író-olvasó találkozókat, igazi kiállításokat, és ezekre sokan eljártunk Pécsről. Képző-művészek, fiatal színészek, írók, bábosok, építészek körében folytattunk éjszakába nyúló hosszú beszélgetéseket.”

– Itt akkor olyan műhelymunka folyt, a népművelés újfajta értelmezésén alapuló program volt kialakulóban, ami országos szakmai figyelem középpontjában állt – emlékezik Kígyósra munkatársa és utódja a pécsváradi művelődési ház élén, Dretzky Katalin. – A helyi örökséget, a helyi hagyományokat figyelembe véve, esetenként az akkori kultúrpolitikai elvárásokat figyelembe véve, új közösségeket is létrehozva dolgoztunk, és kapcsolódtunk a szűkebb régión túl országos jelentőségű programokhoz is.

Ma felidézve a több mint harminc évvel ezelőtti közös munkát, voltaképp a közös indulást, Dretzky Katalin úgy fogalmaz, hogy a szakmai alapvetést Kígyós adta meg munkájához. Igaz, hogy a szakmát nevezték népművelésnek, közművelődésnek, művelőit ma előszeretettel hívják kulturális menedzsernek, a lényeg nem változott. És hogy mit lehet, mi az amit meg lehet, és meg kell csinálni ezen a területen, voltaképp azokban a korai, ifjúkori beszélgetésekben megfogalmazódott. A pécsváradi művelődési ház, és 1988 óta a vár, 1992 óta a funkciójába visszahelyezett Városháza, 2000-től a Samu Géza Múzeum mind úgy fonódik eggyé, alkotja a művelődés tereit az öntudatára ébredő, önnön értékeire rácsodálkozó ősi településen, ahogyan kell. És a hatvanas évek második felében együtt töprengő fiatalok, a vidéki dermedtségbe toppanó Kígyós Sándor, tán nem is vették észre, de korábbi nemzedékek elkezdett – majd háborúk, történelmi katasztrófák által megszakított – gondolatmenetét gondolták tovább. Fülep Lajosét, Dombay Jánosét, Entz Béláét – hogy a magyar szellemi élet ide kötődő legkiválóbbjait említsük. Nem hittük, hogy Kígyós is olyan hamar belép ebbe a pantheonba, kedves példaképei közé…

Az eszményi kultúrház sohasem épült fel. Talán csak gondolatban. Egyik megálmodója Kígyós Sándor, akinek tervezetében együtt szólal meg a kultúrát szervező szakember és a képzőművész. A hetvenes évek végén, amikor még Pécs is nagy művelődési központot akart építeni, így fogalmazza meg az objektum alapelveit:

“Alábbi mondandóm csupán elvi és nem tárgyi konkrétságában értendő.

A belépő, miután átjut azokon a tereken, szerkezeteken, amelyek védik és elkülönítik az intézményt a külső tértől, s melyeken átjutva megszabadulhat felesleges ruházatától és csomagjaitól, az épület központi terébe lép. Ez az egységek találkozásánál keletkező vagy az egységek által bezárt tér az épület élettere, főtere, mint ahogy a főutak találkozásánál létrejött tér fóruma, szíve egy városnak. Ez jelenti a kiindulást, a megérkezést, az együttlevést és az elkülönülést. Az épület horizontális és vertikális egységeivel egyszerre van kapcsolatban, hisz mint egy oszlopra, erre és e kör köré van felfonva az egész építmény. Az alsó szinttől a felső szintig egyszerre átfogható és érezhető az egész tér-rendszer. E fórum ezáltal egységbe fogja a mindenütt folyó sokfajta tevékenységet, a sokféle embert és közösséget. Ez az a tér, ahol szinte egyszerre jelen tud lenni mindenki.”

“Születtem 1943. július 7-én, Debrecenben, Kígyós Sándor és Tóth Ilona házasságából másodiknak, László bátyám és Erzsébet húgom között. Apám Hajdúszoboszlón tanított, anyám pedig korai haláláig (1949) háztartásunkat vezette. 1954-ben apám Debrecenben kapott állást, s attól kezdve tanulmányaim befejezéséig ott éltem. Életem és neveltetésem alapélménye a két ellentétes életfelfogás közötti vándorlás, melyet az apai és anyai ágú rokonság nevelési ciklusai között megtettem. Apai nagyanyámnál a szikkadt, verejtékező paraszti életet, a kínnal élő, mégis büszke küzdelmet tanulhattam. Anyám családjánál, ha szükséget érezhettem is, a kínt sohasem láttam. Az erdélyi tanító családjának bohém kedélye felülemelkedett a nehézségeken, legalábbis mi, gyermekek így láttuk.”

Ismerői elmondják, hogy hatalmas ellentétek feszültek benne. A dunántúli ember számára messzi és szinte egzotikus táj, a Hajdúság szülötte volt. Az Alföld hihetetlen energiáit, szenvedélyeit és indulatait hordozta magában, s ezekhez kő kellett. Baranyába, Pécsváradra érkezvén arról beszélt, a Dunántúl dombos, lankás vidéke szinte plasztikai kihívásként érte. Ez a táj hívta elő belőle a szobrászt. A muzsikálást odahagyta, s választotta a képzőművészetet, a szobrászkodást. – Amikor megkérdeztem egyszer, hogy miért választott így, hiszen nagyon fontos volt számára a muzsikálás, azt felelte: – Mert ez itt marad. A zene elszáll, a kő azonban itt marad.

Kell-e mondani, hogy a szobrászkodás is váratlanul, robbanásszerűen tört ki belőle. A Dombay-tónál élveztük a nyár szépségeit, s odahallatszott messziről valami hupogás, kopácsolás. – Sanyi üti a követ – jelentette Kata –, farag. – Készült az egyik első fejszobra, és elkezdődött valamikor 1968-ban. A szobrászata is különös, egyedi út volt, sajátságos történet. Dr. Romváry Ferenc művészettörténész, a pécsi modern magyar képzőművészeti gyűjtemény létrehozója így jellemezte pályáját, közvetlenül Kígyós Sándor halála után:

“Szobrászművészként azt az utat járta be, ami Magyar-országon szokatlan, pedig a világ legtermészetesebb dolga kellene hogy legyen. Nevezetesen, Kígyós Sándor akkor érkezett el a pályamódosítás gondolatáig, amikor már sikerrel elindult másutt – a népművelésben. Meg kellett élnie a “tojásba való bekerülés” minden kínját, viszont kikerülte a lelki kényelmességet, restséget előidéző állapotot, amely gyakorta fenyegeti azokat a tehetségeket, akik fiatalon kerülnek egy-egy iskolába. Évszázadok óta tudjuk, hogy a túlságosan vezetett művészpalántákból nem lett igazi művész, míg az akadémiákat kikerülő vagy oda éppen csak bekapcsolódó emberek valóban izgalmas életművet hoztak létre. Kígyós Sándornál a sok küszködés mellett előnyt jelentett, hogy mindezt kikerülte, és egy olyan ponton tudott bekapcsolódni a szobrászat vérkeringésébe, ami megfelelt szellemi szintjének, és egybevágott a korabeli nemzetközi színvonallal. Képletesen szólva, ott és akkor szállt fel a vonatra, ahol és amikor kellett.”

A befogadásra mégis várni kellett, hiszen a korabeli hivatalosság szerint azt a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjába való felvétel jelentette. Romváry Ferenc szerint Kígyós Sándor volt az utolsó avantgárd művészek egyike, aki seregnyi megalázó tortúra után lehetett csak alaptag. Kikényszerítette munkáival, hogy a szakma tudomásul vegye létezését.

“Ez a dolog engem hosszú ideig nem izgatott, de eljött egy pillanat, amikor ez már bizonyos akadályokat jelentett – mondta el Varsányi Gyulának adott interjújában, 1982-ben. – Tehát egyszerűen: nem tudok gipszet kapni, nem tudok követ kapni, de a kiállításokon való részvételtől kezdve mindenben van megkülönböztetés. Egy idő után úgy gondoltam, mások ösztönzésére is, hogy beadom jelentkezésemet az Alapba. Öt szobrot be kellett vinni, én bevittem azokat a szobraimat, amelyeket kiállításon több helyen is bemutattam. Lezsűriztek. Kaptam egy olyan véleményt, hogy a beküldött munkáimból nem állapítható meg, hogy képes vagyok-e olyan feladatokra, amelyeket figurális szobrászok csinálnak. Ezért kérik, hogy a központi műteremben, a kollektív műteremben, Budapesten egy aktot mintázzak meg modell után. Nekiláttam az aktnak – meg kell mondanom, nagy félelemmel, mert a figyelmem középpontjában nem ez állt, hanem a figura… Végül is: a vártnál jobban sikerült.”

A legnagyobb művészi elismerést, Amerigo Tot barátsága hozta 1982 márciusában. Ekkor mutatkozott be Kígyós Sándor a Magyar Nemzeti Galériában, és Tot lelkes sorokat írt a vendégkönyvbe. Majd egy interjúban az általa legjobban tisztelt hazai szobrászok között említette Kígyós Sándort: “… akiből valaki lesz: kőből vannak olyan formái, mintha a kő nem is létezne, annyira ura az anyagnak… ” Ezek a szavak jelentették Kígyós számára a beavattatást, nem az “Alap” által kiadott passzus az amúgy kiváló pályaműre, az Aktra.

Életművének része volt az is, ahogyan megteremtette műtermét a pécsváradi hegy aljában. Földije, Széll Júlia rádióriporter így idézte fel a pécsváradi műterem hangulatát:

“A pécsváradi hegyoldal déli felén, jó nagy kövekből épült a műterem. Illett a szobraihoz. A teteje nád volt. Akkoriban, 1978 táján a Válogatott perceink műsorához járt vendégségbe, akkor szerezte össze az anyagát. Régi házak szanálásakor a gerendákat, a tóról a nádat. Mikor felrakták a nádtetőt, mesélte Sándor, egyszer megszólalt a pici nádirigó. Valószínű, a nádkévében hozták a fészkét, és ide kísérte, itt is lakott a hegyoldalban, messze a vizektől. A műterem bánata volt a nagy üvegablak. Át lehetett látni rajta a ház egyik oldaláról a másikra. A madarak nem érzékelték, nagyot koppantak az üvegen, és holtan hulltak le róla. A műterem egy vén almásba épült. A fák gazdáját talán kitelepítették. Kis gondozás után újra hozták a gyönyörű termést, a lapos, kemény pogácsaalmát, ami kiveszett már minden élő kertből. Minden évben kaptam belőle én is.”

Kígyóst nemcsak a dunántúli táj lágy formái ihlették meg, hanem a közvetlen környezetében talált tárgyak is. Parasztoltára, mely ma is ott áll a műteremben, a Felvidékről áttelepített néhai Vörös Lajossal való találkozásból született. A szomszédságból jó barátság szövődött kettejük között. Széll Júlia adja a műről az egyik legszebb leírást:

“Vén gerendába állítva, kaszák meredtek az égre. Tizenegy, vékonyra kalapált, kicsorbult kaszapenge. Ennyit nyűtt el életében Vörös Lajos, ő vitte őket a műterembe. Át is jött, elsorolta valamennyinek a történetét, minden csorbára külön emlékezve. A sok, rozsdásra vakult penge jelentést kapott, persze csak a személyes történetben.

Ajtófél, kútágas vagy ablakszemöldök, mindenképpen az élet fontos tartógerendája lehetett az a súlyos, repedezett fadarab, melybe beleállították egy élet összes kaszapengéjét, kétoldalt rendezve, mint oltáron a gyertyákat. Közöttük, ahol a feszület, a megpróbáltatás jelképe szokott lenni, semmi. A mondandó helyét hagyták üresen, mert az ránk tartozik, akik nézzük. A régi paraszti életnek szűkszavú megörökítése.”

Kevés művésszel fordul elő, hogy halála után majd egy évtizeddel szobrának felállítását terveznék. Kígyós Sándorral ez történt a kilencvenes években Hajdúszoboszlón és Pécsváradon. Olyan erős hatású személyiség volt, olyan sok emberrel állt alkotói, munkatársi, oktatói kapcsolatban, hogy neve évekkel halála után is hívó szó lehetett.

Halála után barátai rövidesen megrendezték az első kiállításokat: Pinczehelyi Sándor 1985-ben, a Pécsi Galériában, majd a Várbaráti Kör Pécsváradon, a Fülep Lajos Művelődési Központban, Kígyós igazgatóskodásának egy-kori helyszínén. Kollégái díjat alapítottak emlékére, és a nyolcvanas évek végén adományozni kezdték a közművelődés területén érdemlegeset alkotó pályatársaknak.

1988-ban, amikor megnyílt a helyreállított pécsváradi vár, annak egy barokk épületét nem idegenforgalmi ajándékboltnak rendezték be, hanem Kígyós Sándor állandó kiállítását helyezte el benne a Baranya Megyei Múzeumok igazgatósága. Makovecz Imre avatta fel 1988. augusztus 19-én. Ez az esemény sok régi barátot és tanítványt hozott el Pécsváradra, akárcsak kilenc évvel halála után, 1993-ban az 50. születésnapjára tartott emléknap, a Pécsváradi Várbaráti Kör és a Baranya Megyei Múzeumok szervezésében. Több mint kétszázan jöttek össze ekkor a meghívásra, előbb a várba, az állandó kiállításhoz, ahol Bükkösdi László idézte fel a követ hajlító szobrászt, majd a Kígyós által olyannyira szeretett műteremnél folytatódott a megemlékezés. Itt beszélt dr. Újvári Jenő, akkor a Baranya Megyei Múzeumok igazgatója a rég eltávozott barátról, aki sok év után is egymás tiszteletére tanít bennünket. Tőle hangzott el az indítvány egy emlékkör létrehozására, amely Kígyós Sándor egy műve, a később kiválasztott Gömb-Hasáb felállítását tűzte ki célul.

Ezzel alakult meg a Kígyós Emlékkör, és munkához látott. Hajdúszoboszlón, 1993 tavaszán barátai felállították a talán legszebb, Zászló című alkotásának felnagyított mását. A második köztéri szobrot 1995 áprilisában avatták Pécsváradon, a Művelődési Ház előtt, azon a helyen, ahol faragni kezdett, s amelyhez élete végéig hű maradt.

Mindkét szobrot Ion Pop román szobrász faragta újra sötétszürke afrikai gránitból. Pécsváradi polgárok, Pécsvárad Önkormányzata, helyi cégek és intézmények, a művész barátai, kollégái, művésztársai az ország minden tájáról, japán művésztársak adományaiból valamint a Nemzeti és az Ország-építő Alapítvány segítségével jött létre a Gömb-Hasáb.

Kevés olyan köztéri szobrot avattak ezzel a kilencvenes évek közepén, amely nem történelmi évfordulóhoz, valamely politikai eseményhez kötődött. Kígyós Sándor pécsváradi szoboravatása barátságból és szeretetből született, és a művészetnek állított mementót az időtlen időkig elálló sötét gránitból.

A “Gömb-Hasáb” a kezdeti évek plasztikai gondolatait összegezte 1971-72-ben – olvassuk Keserű Katalin műleírásában: “Kígyós megtalálta az ellentétek legkoncentráltabb egységét: mellérendelés helyett egymásba helyezte formáit. Klasszikusan zárt a kompozíció, a két forma viszonyának történetéből azt a pillanatot mutatja, amiben “minden benne van”, az előzmény és a következmény is: a gömb növekedése szétrobbanással fenyegeti a hasábot, s ha még emelkedik is közben, maga alá gyűri azt. ’Ha az egyik forma nagyobb mértékben van jelen, akkor többnyire az állandó, a szenvedő, a torzuló, a passzív érzelmi elemeket hordozza’ – írta Kígyós ez idő tájt naplójába. Ez esetben a hasáb a torzuló forma. Későbbi interjújában történelmi, társadalmi tapasztalattal egészítette ki a szobrászit: a létrehozó ellen fordul a létrehozott (a hasáb ellen a gömb). A választott pillanatban a formák átmenetisége érdekelte, az eddig használt, mellérendelt, ellentétes formák helyett az ellentéteket egyesítő átmeneti forma.”

Mintha tulajdon korának volna jelképe a Gömb-Hasáb, az egymásnak feszülő ellentéteknek, melyek kiforrták magukból az ezredforduló Magyarországát. S a kor emberének, akit egyszerre feszített ezer ellentmondás. Maga így öntötte szóba azt, amit kőbe faragott:

“Ebben az időben szobrászati mintaképeimet nem a korábbi szobrászatból próbáltam meríteni, hanem abból a társadalmi valóságból, amiben éltem. Tehát, hogy megmutassam azt, hogy semmi sem marad az eredeti állapotában.”