←Vissza

A közösség szolgálatában. In memoriam Kiss István (1939-1993). (Balástya Község Közművelődéséért és Fejlődéséért Közalapítvány, 2003)

Európa keleti felén a huszadik század második felében bőven születtek, éltek azok az emblematikus személyiségek, akik hittek és meghasonlottak, önpusztítóan élve magas hőfokon égtek, s végül vagy önkezükkel vetettek véget létüknek, vagy nagyon fiatalon vitték el őket a pszichoszomatikus betegségek.

Elsősorban azok jutnak eszünkbe, akik hivatásuknál fogva a nyilvánosság előtt éltek: Sarkadi Imre és Pilinszky János; Sós Imre és Latinovits Zoltán; Bódy Gábor és Hu-szárik Zoltán – s az egyik leghíresebb, Vlagyimir Viszockíj.

Minden értelmiségi a saját szakmájából is azonnal tud újabb példákat mondani, például én szociológusként az életének önkezével véget vető Táncos Gábort, s az ötvenedik születésnapja előtt “természetes halállal”, hirtelen eltávozott Józsa Pétert említeném. Micsoda sorsok a két név mögött!

Most pedig a népművelő szakma hajtja meg fejét ezzel a kötettel a hasonló életpályát befutott, 53 évesen meghalt Kiss István előtt. 2002-ben kiadott fotóalbuma bevezetőjét Török József így indítja: “40 éve már, hogy 1962. január 16-án egy 23 éves makói fiatalember munkába állt a balástyai művelődési házban, s csak egészsége – no meg a friss hatalom – kényszerítette arra, hogy 1991. január 31-én abbahagyja. Majd’ három évtizeden át végezte munkáját Balástya javára. Tette mindezt abban a tudatban, hogy ő sem lett próféta a maga választotta hazájában.

A nyolcvanas években (több írásból “összevágva”) így mutatja be önmagát: “Kiss István vagyok, 1980 óta okleveles népművelő. Balástyán dolgozom, egyszemélyes művelődési házam van. Negyvenhárom éves vagyok (látszik rajtam), nős (másodszor), egy fiam van, hatéves. A társadalom figyelme eddig hét alkalommal fordult felém négy fegyelmi, egy felmondólevél, egy Szocialista Kultúráért ki-tüntetés és egy Ifjúsági Díj formájában. … én a meztelen fenekű, makói proligyerek – apám kőműves segédmunkás, anyám takarítónő volt – sok-sok próbálgatás után és több szakmával a hátam mögött jöttem ide népművelni. Az őszinte rajongástól a buta gyűlöletig én mindent kiváltottam már ebben a faluban. Én a faluban 21 év óta nem tar-tozom fehérabrosz társasághoz, nem is fogok halálomig.”

Halálakor a Szegedi Körzeti Rádióban búcsúzva tőle Kruzslicz Pál így méltatta: “…polihisztor volt. Nem a tu-dományt kereste, hanem a kezével teremtett harmóniát. Filmet készített, plakátot rajzolt tollal, krétával. Fényképezőgéppel írta le a látványt, és a közeli világnak kesergő, derűs rezdüléseit. Muzsikált, szavalt, énekelt, színjátszott, agyagba mintázott. Formálta és rögzítette a világot. Írt. Jelenetet, tréfát, forgatókönyvet, naplót. Igényesen, hite-lesen és színvonalasan. Görgette maga előtt a klubmozgalmat. Meghatározó egyénisége volt az amatőr filmes világnak. Akit megérintett kétméteres egyénisége, nem tudja elfelejteni…”

Kiss István portréját a Szín hasábjain T. Kiss Tamás megrajzolta, nekem az emlékkötet bemutatása a feladatom. Egyetlen szóval lehet legjobban jellemezni: elegyes művek tára (miként egy tizenkilencedik századi kötet tar-talomjegyzékében szerepelt valahol).

Tíz rövid újságcikk Kiss Istvánról, tevékenységéről, a művelődési házról országos és megyei lapokból, a legkorábbi 1968-ból, a legutolsó 1991-ből. Három nekrológ amely megjelent, elhangzott újságban, rádióban, folyóiratban, s Török József előszava Kiss István Balástyai képek című, 2002-ben kiadott fotóalbumához.

Miután az összeállítók ragaszkodtak a merev időrendhez, a kötetben sajnos elszórva találhatók Kiss István írá-sai. Nem láttam Kiss István fényképeit, amatőr filmjeit, képző- és iparművészeti alkotásait, nem hallottam zenélni. A nekrológokból egybehangzóan az tűnik ki, hogy mindezekben minőséget hozott létre. Bár egyik fentebb idézett méltatója azt írta róla, “Nem a tudományt kereste…”, a közreadott írások azt bizonyítják, hogy a tudományt is kereste, és a körülményeket figyelembe véve itt is magas szinten tette a dolgát.

A klub szerepe a falusi ifjúság életében címen megjelent írás (1973) nem tudni milyen oktatási intézmény részére készült szakdolgozata. Jól ismerem a kor művelődésszociológiai szakirodalmát, bizton állítom, felveszi a versenyt bármely hasonló alkotással. Tisztességgel használja az akkor legkorszerűbb módszereket, és végkövetkeztetései több mint negyedszázaddal ezelőtt igen csak merészek.

A Népművelési Intézet házinyomdájából 1983-ban került ki az a több mint kétszáz oldalas “sokszorosítvány”, amelyből a kötetben Tények, adatok egy falusi népművelő szakmai életéből címmel részleteket olvashatunk. A munka híre végigsöpört a szakmán, országos lapok foglalkoztak vele, és még ismertebbé tette Kiss Istvánt. Az ötlet óriási: önfelmérést végzett, nyolc évre visszamenően összegyűjtötte, hogy pontosan mivel is foglalkozott, illetve 1983-ból három hét tevékenységét nagyon részletesen feljegyezte – határidő naplójának feljegyzései segítségével.

Csak példáként álljon itt néhány rémisztő adat.

Kigyűjtötte, hogy évenként milyen szakmákba kellett magát “beleártania”. Nyolcvanat sorol fel, jó néhány köz-tük fizikai tevékenység, megtalálható itt szinte valamennyi építőipari szakma. Az pedig “természetes”, hogy a népművelő egyben műsorszerkesztő, lakberendező, közönségszervező, alkalmazott grafikus, vetítő-gépész, hangtechnikus, zenei szerkesztő stb., stb.

Kimutatás készült azokról a természetes és jogi személyekről, akik elvártak, kértek – munkát, segítséget, közreműködést. A lista több mint száz tételt tartalmaz. Párt, KISZ, társadalmi szervezetek, ÁFÉSZ, Takarékszövetkezet, Polgári Védelem, Népi Ellenőrzés. Tudta ezt mindenki, de így összeszedve a lista félelmetes. Nyolc év alatt 2644 órát töltött el értekezleteken, ami az időszak kötelező munkaidejének 7 százaléka. Egy esztendő alatt 8880 (!) hivatalos találkozása volt.

Mekkora lehetett a határidő naplója, ha három hét alatt majd kétszáz bejegyzés volt benne? Érdemi, szellemi feladatokat végzett, és gondnoki tevékenységet folytatott. Legalább három ember munkáját végezte.

Olvasható továbbá a kötetben Kiss István tollából a Volt! Van… lesz… egy klub Balástyán? című cikk, amely a Klubélet című folyóiratban, 1981-ben jelent meg, és a Mire ösztönöz a helyi társadalom? Vita a közművelődésről, amely Csongrád Megyei Hírlapban (1987) látott napvilágot.

Végül, de nem utolsó sorban olvashatók a könyvben a Magyar Rádióban – vélhetőleg a Húszas Stúdió sorozatban – elhangzott műsorok, vagy részleteik. Hegyi Imre 1976-ban készült interjúja (ismétlés és/vagy adás 2000-ben). F. Almási Éva interjúja (készült 1982-ben, adás 1984-ben). Hegyi Imre interjúja, készült és adás 1992-ben).

Mindhárom kiváló munka, azonban a legizgalmasabb az utolsó. A kilencvenes fordulat emberi és társadalmi hatásairól, a rendszerváltozás szellemi és anyagi veszteseiről ritkán olvasható ilyen szívbe markoló írás. Túl egy infarktuson Kiss István 53 évesen összegzi életének eredményeit, de inkább eredménytelenségét.

“A lelki tartalékokat nem jól használtuk mindannyian, és éppen ezért, van aki öngyilkos lesz. Én is jártam már a balástyai síneken, bár Szárszóra kellett volna menni. Az messze volt, itt nem jött a vonat. Teljesen átfáztam, és hazakullogtam. Hazafelé már szórakoztam az egészen, hogy mégiscsak őrület, hogy egyszer akarok öngyilkos lenni, és nem jön a vonat. Ez is egy vicce az életnek.”