←Vissza

PORDÁNY SAROLTA

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közművelődési Intézet ez év áprilisában meghívott egy szakmai tanácskozásra Jósvafőre, melynek keretében a közművelődési stratégiáról s a kutatások helyzetéről tartottam vitaindítót. Az előadásra készülve került újra a kezembe a flamand kulturális központok új jogi szabályozását bemutató kiadvány, amelyet a Kulturális Központok Országos Szövetsége tavalyi, pécsi konferenciáján kaptam Paul Sergier úrtól, a brüsszeli Kulturpont Iroda igazgatójától.

A jósvafői megbeszélésen, szűkebb körben, sok olyan lényeges szakmai probléma felvetődött, amely az Európai Uniós csatlakozás folyamatához kapcsolódóan a közművelődési szakterület jelenlegi jogi, intézményi és tartalmi kérdéseinek átgondolását siettette.

Az alábbiakban Paul Sergier: Cultural Centres in Flanders (Kulturális Központok Flandriában) című, angol nyelvű tájékoztató kiadványának rövid kivonatát adom közre, azzal a céllal, hogy további szakmai vitákra, megbeszélésekre ösztönözzem az érdeklődőket.

A flamand kulturális központok a korai hatvanas évek “nyugati” társadalmának termékei. A hatvanas évek elején még élt a hit egy működőképes, fejlődő, demokratikus, humánus társadalomban, ellentétben a 68-as események utáni időszakkal, amikor a nyugati társadalmakat már erősen bírálták. Ekkorra a második világháború romjait eltüntették, és a gazdasági fejlődés következtében az “arany hatvanas évek”-et emlegették. Mindezek a folyamatok a kulturális területre is hatással voltak, s ezt három nagy folyamat felidézésével lehet bemutatni.

Az első a kormányzati beavatkozás növekedése. Az akkori kormányzat vezető szerepet vállalt abban, hogy garantálja a jólétet és a prosperitást, és ennek érdekében szabályozó és változást elősegítő akciókat indított. A kultúra aktív támogatása fontos kormányzati feladat volt. Egy autonóm Flamand Kulturális Minisztérium létrehozása (a flamandok ekkoriban harcolták ki autonómiájukat a belga államszövetségen belül) további lehetőségeket biztosított ehhez. Mivel semmilyen történelmi hagyományra sem támaszkodhatott, az új minisztérium kormányzati pozíciója nagyon gyenge volt, s ezért jogilag is meg kellett erősítenie a működését. A kormányzat által támogatott kulturális központok hálózatának kialakulása egyike volt ennek a politikai erődemonstrációnak.

A második trend a demokratizáció folyamatának erősítése volt. Ez a kulturális demokratizáció közvetlenül megelőzte a politikai, a szociális és gazdasági, valamint az oktatási területen végbemenő folyamatokat.

A harmadik trend a társadalmi-politikai csoportok válságával írható le. A régi ideológiai harc a különböző csoportok között (katolikus, szocialista, liberális, szabadgondolkodó) elcsitult, és a pluralizmus vált uralkodóvá. A kulturális központokat ideológiailag semleges terepként tartották számon, ahol az eltérő “bölcsőből” kikerült, különböző színű és társadalmi hátterű emberek otthon érezhették magukat és találkozhattak egymással. A kulturális központokban dolgozó szakembereknek nem volt kifogásuk a közönség sokszínűsége ellen, hanem inkább az ellen az elv ellen lázadoztak, hogy csupán “otthont biztosítsanak” számukra, mert ez erősen hangsúlyozta a “helyet adó”, pusztán házigazda jellegű szerepüket.

Ez a fenti három folyamat jelzi, hogy milyen összetevők eredményeként jöttek létre a kulturális központok, s egyben meghatározza tevékenységük alapelemeit is. A kormányzat olyan találkozóhelyek támogatásával kívánta elősegíteni a kultúra demokratizálását, amelyeknek nincs közvetlen kapcsolata egyik szociális vagy politikai csoporttal sem.

A flandriai kulturális központok kialakulása 1962-ben kezdődik, ugyanis ekkor hoztak létre egy autonóm Flamand Kulturális Minisztériumot, amely ebben az időben még részét képezte a belga nemzeti kormánynak. Renaat Van Elsland, az akkori miniszter vezette azt a “Kultúrafejlesztése tanulmányi csoportot” a leuveni egyetemen, amely a kulturális infrastruktúrát, a kulturális adminisztrációt és a kultúrpolitika pénzügyi finanszírozásának lehetőségeit tanulmányozta. A vizsgálat több mint hatezer szolgáltatóra terjedt ki, s az alábbi eredménnyel zárult: az infrastruktúra nem kielégítő, a fűtés, a biztonsági és az elektromos rendszerek korszerűtlenek, a hátsó sorban ülők pedig nem látják jól a színpadot, mert a termek formája nem teszi ezt lehetővé. Mindez éles ellentétben állt a demokratizálódás ideológiájával.

A tanulmány tartalmazott egy általános fejlesztési tervet az alábbi célokkal: létre kell hozni a holland nyelvű kultúra számára egy központot Brüsszelben, továbbá 5 regionális központot, 120 városi kulturális központot (10 ezer lakos felett), továbbá 280 kisebb kulturális központot 3-8 ezer lakossal rendelkező településeken. Bizonyos prioritásokat is megfogalmaztak, nevezetesen, hogy a kormánynak kell felelősséget vállalni a pénzügyekért, a tervezésért és az el-lenőrzésért. Ez a riport megfelelő érvanyagot szolgáltatott új jogszabályok kialakításához is.

A hatvanas évektől kezdődően az “alsó” kormányzati szintek s főleg a helyi önkormányzatok kiváltsága volt az a döntés, hogy valahol kulturális központot hoznak létre. Ebből következően a kulturális központok kormányzati vállalkozásoknak tekinthetőek. A közelmúlt eseményei azonban sokkal változatosabb képet mutatnak.

Kisebb vagy nagyobb mértékben, de továbbra is lakossági kérésre jönnek létre a központok. Ezeket a lakossági igényeket rendszerint a legaktívabb csoportok tagjai közvetítik a helyi kulturális bizottságnak. Egy dinamikus és energikus önkormányzati képviselő felkarolja a kérést, és előterjeszti a javaslatot. Volt olyan időszak is, amikor bel-politikai okok miatt a helyi önkormányzatok helyett a köz-ponti kormányzat tett javaslatot az intézmények létrehozására. Ebből következően jelentős központi kormányzati támogatást is kaptak a központok a megalakuláshoz, elsősorban az infrastruktúra fejlesztésére. Ez a megkülönböztető anyagi segítség nagyon bosszantotta azokat a szervezeteket (munkásklubok, művészeti központok), amelyek vállalkozási formában működtek, s nem kaptak ilyen segítséget.

Egyik legjellegzetesebb vonása a flamand kulturális központoknak, hogy önálló épülettel kell rendelkezniük. A hatvanas évek közepétől a kulturális központok épületeinek fenntartását jogszabályban meghatározott pénzügyi források segítették. A központi támogatás az épületfenntartás 60 százalékát fedezte. Az 1991-ben hozott új jogszabály átalakította a központi támogatás formáját és mértékét. A helyi önkormányzat kulturális tevékenységekre szánt költségvetésében megtervezik az épületek fenntartását, amelyek karbantartására, felújítására azonban a rendelkezésre álló pénzmennyiség maximum 80%-át lehet évente felhasználni.

Az épületek kérdése három okból is nagyon lényeges. Először is azért, mert a kulturális központnak építészeti “minőségjelzőnek” kell lenni. Annak az épületnek, amelyben a legfontosabb kulturális események zajlanak egy településen, muszáj építészetileg is kifejeznie valamit. Sajnos ennek a követelménynek máig nem felel meg sok épület Flandriában, de jelenleg már versenyeztetik az építészeti terveket, s az új intézmények létrehozásánál, az épületről való döntésnél egyre inkább építészeti szempontokat is figyelembe vesznek. Másodszor: az épületekről hozott döntések folyamatosan befolyásolták, befolyásolják a kulturális központok potenciális tevékenységét is. Egy épület legalább harminc évig, de inkább hosszabb ideig határozza meg a kulturális tevékenységek keretét, ezért feltétlenül szükség van a helyi lakosok véleményének figyelembe vételére, s a hosszabb távú működésre vonatkozó elképzelésekre. Harmadrészt, mivel a jogszabályok az épülettel kapcsolatban feltételeket állítanak, a tervezéskor figyelembe kell venni a jogilag megkövetelt minimális feltételeket, mert különben a tulajdonosok nem kapják meg a működési engedélyt.

A kulturális központ az épület átadása után kezdheti meg a működést. Ettől a pillanattól kezdve nyílik mód arra, hogy a “Flemish Community” működési engedéllyel elismerje, és anyagilag támogassa a központot. Korábban a tartalmi és pénzügyi tevékenységet két sikeres törvény szabályozta, az 1973-ban megalkotott alaptörvény, és ennek 1991-es módosítása.

Ez az első jogi szabályozás a kulturális központokat általános szempontok és feltételek figyelembe vételével négy kategóriába osztotta (A, B, C, D), s besorolásuk alapján kaptak támogatást. Az elismeréshez (nyilvántartásba vételhez) az alábbi, a törvényben meghatározott célokat kel-lett teljesítenie:

1. A kulturális központ kifejezés olyan pluralisztikus alapon működő intézményt jelent, amely egy meghatározott épületben működik, s a tevékenységeket az alábbi célok érdekében végzi:

A működtetésnek két lehetséges szervezeti formája volt. Az egyik szerint közalkalmazottak vezették az intézményben folyó tevékenységet a kulturális tanácsadó testület, illetve az önkormányzat kulturális bizottságának irányításával, a másik szerint önálló jogi személyként be-jegyzett civil szervezet vezette az intézményt, s ők önállóan hoztak döntéseket a foglalkoztatásról.

– vonzáskörzet: minél nagyobb volt az a földrajzi terület, ahonnan látogatók érkeztek a rendezvényekre, annál magasabb kategóriába sorolták a központot. Az intézményeknek címlistákkal, beiratkozási ívekkel, részvételi listákkal kellett igazolni, hogy milyen körzetből jönnek a látogatóik.

– működési terület: ezt sohasem dolgozták ki, s valójában nem is befolyásolta a kategóriába sorolást.

Az önálló épület továbbra is alapvető feltételként szerepel a jogszabályban, de kiegészült azzal, hogy a kulturális központ működhet többfunkciós közösségi épületben is, más intézményekkel közösen.

– lehetőséget ad a legkülönbözőbb kulturális tevékenységeknek, szervezeteknek, lakossági csoportoknak, és el-térő ideológiák, filozófiák szerint szerveződő csoportoknak programjaikhoz.

– helyet ad független szervezeteknek, csoportoknak, amelyek elsősorban művészetekkel foglalkoznak (amatőr művészeti csoportok),

– és mindenhol, ahol szükséges segíti és támogatja a kulturális szektoron belüli együttműködést.

Ez a jogszabály már a helyi önkormányzatra bízta a működtetési formára vonatkozó döntést. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 1988-ban 66 flamand önkormányzati fenntartású kulturális központ működött, 37 civil szervezet vezetésével, kettő pedig megyei önkormányzati (provincial management) fenntartásban. A valóságban ennél még árnyaltabb a kép, ugyanis sok önkormányzati fenntartású intézményben valójában civil szervezetek biztosítják a programokat, s ez az adó szempontjából is gazdaságosabbá teszi a működést, ugyanis ezek vissza tudják forgatni a bevételeikből származó pénzt további programok szervezésére.

Ez a jogszabály két kritérium szerint továbbra is négy kategóriába osztotta a központokat, a korábbihoz hasonlóan az épületek mérete szerint, valamint a település lakosságának száma alapján, melyet pontosan rögzítettek (15 ezer főnél kevesebb, 15 és 30 ezer fő között, több mint 35 ezer fő).

Új lehetőségként jelent meg, hogy az úgynevezett közösségi központokat is regisztráltatni lehet, de ennek az a feltétele, hogy az új központ egy már regisztrált kulturális központtal együttműködve végzi a munkáját (nálunk talán telephelynek lehetne nevezni). A közösségi központoknál a lakosságszámot 12 500 főhöz, illetve az ennél nagyobb lakosságszámhoz kötik.

A jogszabály a bérek támogatását is differenciálta, s még pontosabban meghatározta a központi, illetve a helyi költségvetésből támogatandó bérhányadot.

A kilencvenes években mind mennyiségét, mind minőségét tekintve hatalmas fejlődés történt a flamand kulturális központok körében. Számuk 60-ról 100-ra emelkedett, és jelentősen megnőtt a szakemberek száma is. Ugyanakkor egyre több és több kritika érte az 1991. évi törvényt, különösen annak mennyiségi szemléletű kategóriarendszerét.

A törvény az alábbi új alapelvekre épül: integrált kulturális politika kialakításának ösztönzése helyi szinteken; a kulturális politika jelentőségének erősítése; a korábbi mechanikus helyi rendeletek megújítása; a helyi döntéshozók közötti együttműködés dinamizálása.

A Flamand Parlament 2001 júliusában fogadta el a (Local Cultural Policy Act) a helyi kulturális politika ki-alakításáról szóló törvényt. Ennek természetesen hatása volt a kulturális központok új szabályozására is. A kulturális központok, a könyvtárak, a helyi önkormányzat kulturális tanácsadó testületei, a kulturális politika tervezése, valamint a helyi együttműködési kötelezettségek alkotják a helyi kultúrpolitikáról szóló rendelet öt fő fejezetét. A kormány magas színvonalú, integrált helyi kultúrpolitikai tervek létrehozását kívánja elérni ennek a törvénynek a segítségével. A központi kormányzattól pénzügyi támogatást a helyi önkormányzatok, illetve az intézmények csak a törvényben meghatározott módon kidolgozott helyi kulturális politikai terv alapján kaphatnak. Számunkra viszont érdekes lehet, hogy az önkormányzatok pályázhatnak a tervező tevékenység koordinálását végző szakember bérére kormányzati pénzforrásból.

Az új törvény különbséget tesz a kulturális központ (culture centre) és a közösségi központ (community centre) között. A közösségi ház a helyi önkormányzat által fenntartott kulturális létesítmény, amely működtetésének célja a helyi lakosság kulturális igényének felkeltése, a közösség összekovácsolása, a kultúra terjesztése valamint az ismeretterjesztés, különös tekintettel a helyi közösség sokszínű igényeire. Ezen felül a kulturális központ olyan közösségi ház, amely mindezen fenti tevékenységeken túl saját kulturális kínálattal is rendelkezik, s azt az adott településnél jóval nagyobb vonzáskörzet számára, szolgáltatásszerűen kínálja. Ezek a központok olyan nagyobb városi, illetve területi központok, amelyek szerepelnek a flamand településfejlesztési tervben (Environmental Structure Plan for Flanders).

A helyi önkormányzatok számára csak a könyvtár és a kulturális tanácsadó testület fenntartása kötelező. Ugyan-akkor, ha működtetnek kulturális központokat, lehetőségük van annak fenntartására is, s a benne zajló rendezvények központi költségvetési forrásokból való támogatására is pályázatot nyújthatnak be. Ezeket a forrásokat a törvény pontosan tartalmazza. A támogatási összegek nagysága a lakosság számától, a vonzáskörzetből kimutatható látogatók számától és az infrastruktúrától függ, tehát továbbra is számszerű mutatókhoz kapcsolódik a központok támogatása.

A legjelentősebb változás természetesen az integrált kultúrpolitikai szemlélet megjelenése volt. A kulturális örökségvédelem, a szocio-kulturális munka, a művészeti tevékenység közös tervezési folyamat részét képezi. A korábbi évek mennyiségi mutatóihoz képest most a minőségi és a mennyiségi szempontok együtt jelennek meg. További jelentős változás, hogy míg korábban csak a nagyobb, regisztrált kulturális központok kaptak támogatást, most az új törvény lehetővé teszi, hogy a kisebb közösségi házak is pénzhez jussanak, s így hosszabb távon megvalósulhat az a cél, hogy valamennyi településnek legyen közösségi háza. Számunkra szintén érdekes, s megfontolandó része a szabályozásnak, hogy arra ösztönzik a helyi önkormányzatokat, fogjanak össze, s hozzanak létre közös kulturális vállalkozásokat (joint ventures).

A cikkemhez felhasznált rövid tanulmányt azzal a céllal készítette el Paul Sergier igazgató, hogy a nemzetközi kapcsolatok építésére vállalkozó szakembereknek háttéranyagot tudjon adni, s ezzel elősegítse a kapcsolatokban oly sokszor kialakuló félreértések megelőzését. Bevezetőjében szabódik amiatt, hogy tíz oldalas ismertetője nagyon vázlatos, s ismertetéséből fontos területek kimaradtak. Mit mondjak akkor én, aki tovább rövidítettem az eredeti anyagot, s a magyar nyelvű fordítással is – bár próbáltam nagy gondossággal eljárni – óhatatlanul változtattam a szövegen? Feltétlenül érdemes lenne az eredeti jogi anyagot tanulmányozni, s élőben is megnézni a jogi szabályozás hatását a helyi intézményekre.