←Vissza

1985. “Gyermekekért” díj, 1997. Mezei Éváról elnevezett életműdíj a Drámapedagógiai Társaságtól. 2000. Apor Vilmos Emlékérem. Színikritikus Céh és ASSITEJ tagság.

1993-tól országos szavazás révén az akkori Országos Köz-nevelési Tanács tagja, 96-os lemondásáig. 2002-től az “IDEA Journal” és a “The Applied Theatre Researcher” Advisory and Review Boardjának tagja.

A szociálpszichológia vázlata (Csepeli György), A színésznevelés breviáriuma (Nánay István), Dramaturgiai olvasókönyv (Duró Győző – Nánay István), Lyukasóráim (Mészöly Dezső), “Ahogyan” /a magyarországi személyközi kommunikációról – 1993. Részfejezetek: Játéksarok, Nézz, láss, kérdezz!, A színház csak ürügy c. könyvekben, Fényes napok (szerkesztett játékok gyűjteménye – MDT – Argumentum) 2000. A repülő hajó (mesedramatizálások MDT – 2001.)

KÖNYVEK: ÁLLATOSDI (Móra, l984.); DRÁMAJÁTÉKOK (Tankönyvkiadó, 1987.); DRÁMAJÁTÉKTÁR (Gödöllői Művelődési Központ, l99O.); SZÍNJÁTSZÁS – Tantárgyi útmutató 1-8. évfolyam ÉKP Füzetek 2. 1995.;

DÜNNYÖGŐK ÉS DÚDOLÓK – Helikon Kiadó 1997.;

DRÁMAJÁTÉKOK Bevezetés a drámapedagógiába Helikon 1999., 2002.; A MINDENLÁTÓ – három színpadi játék – Neoprológus, 2002.; SZÍNHÁZ ÉS DRÁMA – tanlexikon előkészületben ;TELEVÍZIÓS ÉS RÁDIÓS sorozatok; Játsszunk bábszínházat!, Csörgősipka, Kalliopé dalnokai stb.

Tüskerózsa – 1986. Nyíregyháza; Diósgyőri várjáték – 1987. Miskolc; A mindenlátó királylány – 1989. Arany János Színház Bp., 1991. Zalaegerszeg, 1995. Szlovákia, 1998. Veszprém (saját rendezésben), 1999. Bp. FESzT., 2000 (Criticai Lapok melléklete – nyomtatásban). Táltos János – Nyílt Fórum Zalaegerszeg (nyomtatásban), 1993. Macskacicó – Veszprém, 1997.; A láperdő szelleme – Dunaújvárosi Bartók Színház 1998., ELTE Színpad 2000. Táltos János – Veszprém 2000.

a drámapedagógia (pl. a követelményrendszer első kidolgozása), a színházi nevelés és a szociális célú reklám területén, a tanári kommunikáció (Csokonai Program) és a képzők képzése ügyében, a személyközi kommunikáció témájában (“Ahogyan” – akciókutatás) A Nemzeti Alaptanterv Tánc és dráma fejezetének előkészítése. A Főiskolások és Egyetemisták Színházi Társulásának (FESzT) megszervezése. Drámapedagógiai szakirányú és drámatanári nappali szak – szakalapítási munkák vezetése.

INCONTRO DI CULTURE – olasz-angol nyelvű kiadvány, Penna kiadó 1995. “L'insegnare l'incontro ossia il teatro e il dramma nell'educazione” c. cikk

DRAMA CULTURE AND EMPOWERMENT c. könyvben (Ausztrália) “Making encounters meaningful” című tanulmány

Leonardo és Tömő utca sarok. A rendőr fölnyög, a taxis fölvihog. Harminc éve ez se volt rosszabb, mint a Viharsarok, ahonnét jöttem.

Két bőrönd, ágybérlet. 1967. Súgó vagyok. A színészek rendre elszívják a cigarettám. Elüt az autó, disszidál a rendező. Ügyintézek a Bem rakparton. 1970-ben a 33 költőt és írót bemutató Rakparti Esték c. sorozatom miatt áll a bál. Behívatások. Jelentések. Nem értem. Megértem. Gép-író leszek a Népművelési Intézetben. Négy év albérlet. Riporter kerestetik. Egy számolási hiba miatt esek ki az első hatból. Egyetem. Hat év levelező. És már a Leonardo földszintes szoba-konyhája. Megszületik Gyuri fiam. Vizsgázom, és stencilt gépelek éjszakánként. Napközben kávét főzök, kérdőíveket szerkesztek ifjú művelődéskutatók sajtpapírjaiból. S.N.K., a lakáskutató ordít velem: “Egy adminisztrátor! Egy senki!”

Mezei Éva hív: “Gyere, nézd, mit csinálok!” Középiskolásokat meg felnőtteket rendeztem addig. Nem akarok gyerekekkel dolgozni. Figyelem. Aztán bekéredzkedek az Erdélyi utcai iskolába. Két évig járok, minden héten. Aztán elcsábulok. KISZ Művészegyüttes. Remek kölykök. Második évben megszületik az első improvizatív dráma, aztán a többi. Nem tudom, hogy amit csinálok, az a devised theatre. Mire Dani fiam megszületik, s mire fölvesznek a színházelmélet-dramaturgia szakra, együtt van a könyvem alapanyaga. Vasárnapi tévésorozatom indul.

Apósom, anyósom fölköltözik, a társbérlők meghaltak. Megismerem az öregséget. Hazaérve beleszagolok a levegőbe, s már veszem is a gumikesztyűt. Később rádiójáték lesz belőle. Sokan fölhívnak, levélben köszönik.

Pedagógusokat tanítunk. Tőlük tudom meg, hogy nem-csak engem nem tanítottak meg tanítani az egyetemen. 1988-ra nyilvánvaló lesz, hogy a dráma és a színház eszköztára a nevelőképzésnek adhatja a legtöbbet. A felsőoktatást próbáljuk bevenni.

Negyven éves vagyok, amikor a pécsi egyetemi színpad három éves rendezői szerződését írom alá, pedig sokan figyelmeztetnek. Életemben először találkozom a féltékenységgel, a rágalommal és a szabotázzsal. Olyan, mint egy mese. Az úrhatnám polgár bemutatóján konyakszagú kiabálás: döntsd el, hogy vígjátékot rendezel vagy drámát. Valami történik a színészek között egy éjjel, s a negyedik előadástól kezdve az kerül közönség elé, amit én szeretnék. A gimnazista közönség ragyog, az öregek közül van, aki megsiratja ezt a marhát. De nem kapok több próbalehetőséget, órám is alig van. A pályázaton nyert pénzemnek nyoma vész. 400 nap után szerződést bontok.

Egy év munkahely nélkül. Férjem kórházban. A gyerekek kicsik. Szűcs Katinak írok kritikákat, s ezt boldogan teszem, hiszen az élőszavas zsűrizést már húsz éve csinálom. Könyveket korrigálok. Aztán a minisztériumba hívnak. Nincs mit vesztenem. Most jól jön, hogy Pécsett beleláttam a felsőoktatásba. Összeszedem azt a 43 embert az országból, akit egyáltalán megérint a nevelők gyakorlati felkészítésének problémája. Ez lesz a Csokonai Program. Ebből kinő egy állandó továbbképzési forma, az “oskola-rendszer”, melynek ismereti sávjai és legjobb szakemberei azóta beépültek a pedagógus-továbbképzésbe.

A Szalay utcában elképesztő vezetői módszereket ismerek meg. Néhány értekezleten az őrülettel találkozom. Mikor a programra megítélt pénzt nem kapják meg az embereim, fegyelmit kérek magam ellen. Húszezer forint híján összejön a pénz. Fegyelmi eljárás nincs, de ég a talaj a lábam alatt.

Óraadó vagyok a színművészetin, a gyógypedagógián, az ELTÉ-n. Mindenütt tanítok, ahová nem vettek fel. Megkeres egy csodálatos ember, hogy csináljunk Zsámbékon drámapedagógia tanszéket. Mondja, hozhatom az összes ügyemet, és persze a tanítványaimat is. Pécs után már nem óvatoskodom. Persze, hogy a meghallgatáson a főiskolai tanács tagjai leszavaznak. Most mi lesz? A színin Babarczy Lászlót beszélték rá a hallgatók az első “forradalom” után, hogy nézze meg, mit csinálok, mert kellenék nekik. Becsületére legyen mondva, megnézte. Azt mondta, jó. Majd egyszer. Most, hogy röpülök, filléreket kaparnak össze, de örülök, hogy élek. Babarczy figyelmeztet: “Fejlesztés nincs, egyedül lesz. És nem rakja ki nekem drámatanárokkal a Rákóczi utat az Urániától idáig. Megértette?” Hogyne. Mindent.

Zsámbékon a következő szavazás után 1993 januárjában elindulhattunk. Az első színházelmélet-drámapedagógia szakos osztály nagyon jó erőkből állt. Ma még elvileg tanszékvezető főiskolai tanár vagyok, de szabadságon, a tanszék már lényegileg az övéké.

A szerkezet kész, a szakirányú továbbképzési szakok is beindultak. A dráma és a tánc bekerült a Nemzeti alaptantervbe. Sőt, megmaradt a mostani kerettanterven belül is. Közép-Európában mi állunk a legjobban.

A Vas utcában ez nem érdekes. Mikor erősködtem, hogy muszáj igazi diplomát kapni a mieinknek is, alapítsunk szakot, hiszen csak az lesz érvényes odakint, a színházi szakma rosszhiszeműségtől zseniális, legokosabb embere legyintett: “Ez a maga bulija. Elég volt. Szeretnék a figyelmébe ajánlani egy mondást a jegenyékről.”

Más intézmény adta be a szakalapítást. Ellopták. És mindenki tudta, hogy történt. Három napig bőgtem. Most legalább a nappali szak sikerében reménykedhetek. De a jegenyék sokszor eszembe jutnak. Hol az ég? És mi az ég?

Mi lehet nekem az az “ég”? Elmenni innét? Budára? Dani fiam néhány évvel ezelőtt óriási cirkuszt rendezett, mert saját pénzéből leelőlegezett egy kutyát, amit nem hozhatott haza. És akkor dühében kiszámolta, és lassan megértette, hogy nekünk soha életünkben nem lesz olyan “helyünk”, ahová egy kutyát már nem büntetés bekvártélyozni. Akkor vettünk egy papagájt.

Nekem az “ég”, az a tehetséges ember. Nem szűnök gyönyörködni benne. Színházba is azért járok. Tanítani is ezért jó. Velük együtt dolgozni pedig az istenek ajándéka. De az adminisztráció feladata mindig rám maradt. Tanítványaim doktorok, hamarosan DLA-sok. Én írok támogatóleveleket, szakvéleményeket. Mindig az utat kellett kiépíteni, hogy mások lépni tudjanak, mindig a semmiből kellett valamit csinálni, követ fejteni, napszámba. Én meg nem adtam engedélyt magamnak a kuli-meló előli megfutamodásra. Mekkora hülyeség volt!

Mellé mentem az életemnek. Mindjárt vége, ügyelnem kell, hogy kevés szemét maradjon utánam. A pedagógusoknak színházi fajta voltam, a színházasoknak íróféle. A keresztényeknek liberális, a liberálisoknak népnemzeti, azoknak meg bizonyára balos, és megint elölről.

A folklórhoz felnőtt fejjel érkeztem, a színháztörténeten keresztül. A magyar hagyomány nekem munkával elnyert örökségem, megdolgoztam érte. Magyarul beszélni pedig fizikailag is jó érzés, és általában véve nagy mulatság.

A gyerekkori vágy, hogy a nevem mellett ki legyen írva, hogy Magyarország, sokszor beteljesedett. Jártam Afrikában, Ausztráliában. Mindig dolgozni kellett, és mindig egyedül voltam. Nincsenek “kapcsolataim”. De voltak kiváló munkatársaim. Rengeteg papírt cipelek. Titkárnőm se lesz már. Látom, hogy kiknek van.