TÓTH ZSUZSANNA

Az amatőr művészetek helyzete.

Érdekes, hogy ebben az évben, mintha középpontba került volna a kérdés, mintha több felől, több oldalról, többen érdeklődnének iránta, mint az elmúlt időszakban. Ha csak a tényekre szorítkozunk: májusban megjelent az Alkotó emberek című könyv, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Közművelődési Főosztálya jóvoltából – évek óta dédelgetett terv vált ezzel valóra. A könyv meg-jelenéséhez kapcsolódott egy azonos című konferencia, amelyet a Veszprém Megyei Közművelődési Intézet és a Magyar Művelődési Intézet rendezett, s amelynek tanulságaira a későbbiekben visszatérünk. Csak hogy folytassam a sort, amelyben a téma visszatérését “igazolom”; valószínűleg ennek a konferenciának is köszönhető, hogy az amatőr művészetek helyzete napirendre került a Vas megyei népművelők tanácskozásán éppúgy, mint a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei népművelő találkozón is. Legutóbb a fennállásának 40. évfordulóját ünneplő Dózsa Művelődési Házban, a BMK és a Budapesti Népművelők Egyesülete szervezésében került sor olyan találkozóra, ahol szintén – Az amatőr művészetek helyzete – volt a téma, az előadók pedig a könyv szerzői voltak, Kovácsné Bíró Ágnes főszerkesztő vezetésével.

Az érdeklődés mindenütt nagy volt a téma iránt, talán ennek köszönhető, hogy Egerben is programra tűzték, meglehetősen népes résztvevői tábort ígérve a szekciónak. Az, hogy a helyszínen ez nem teljesen így alakult, több tényezőnek tudható be – a jelenlevők azonban itt is sok mindent bizonyítottak. Az érdeklődés és a téma fontossága mellett azt is, hogy bizony nagy szükség volna kibeszélésekre – közös dolgaink szabad elmondására. Mindannyiunknak vannak örömei és gondjai a témával kapcsolatban, főként azért, mert a művészet alapú tevékenységek megítélése sohasem lehet olyan, mint a sporté; nem lehet centikben, kilókban, másodpercekben mérni az abszolút teljesítményeket. Az amatőr művészek mögé mindig oda kell látni az alkotó körülményeit, környezetét, ott elfoglalt helyét, a közösséget, amelyben és amelyért dolgozik.

A májusban megjelent könyv, az “Alkotó emberek” olyan összegzést kíván nyújtani, a teljes amatőr művészeti terület feltárásának szándékával (noha, persze, ez most is hiányos maradt!), amelyre jószerivel még nem volt mód. A terjedelem okozta határok okán persze gátat kellett szabni az érdeklődésnek, s a fejlődéstörténetet kutató, leíró áradásnak. Az elmúlt tíz év lett az, ami végül nagyító alá került. Tendenciákat és általánosságokat kíséreltünk meg összegezni – számos kérdést nyitva hagyva. Nem került, nem kerülhetett sor – megfelelő adatok híján – olyasféle összegzésekre, amit a statisztikai mutatók birtokában lehetett volna megtenni; kik művelik a tevékenységet, hányan vannak, mit játszanak, hol működnek, stb. Néhány kísérlet ez irányban is történt, de teljesnek a kép semmiképpen nem nevezhető. Általános ismereteink szinte minden területről vannak (bár, kétségtelenül nem esik szó az amatőr írókról, könnyűzenészekről, noha ezen a területen is találhatnánk jellemzőket), de konkrétumok kevés helyen adottak.

A szociológiai vetület szintén elmarad; csak kísérletek történtek arra nézvést, hogy feltérképezzenek egy-egy művészeti ágat,– művelői foglalkozása, életkora, lakóhelye, iskolai végzettsége, stb. alapján.

A szerkesztők nevében elmondhatom, hogy noha egyenetlennek ítéljük meg a létrejött mű színvonalát, örülünk, hogy azok az emberek szólaltak meg, akik a gyakorlatban is élik az amatőr művészeteket – vagyis a terület gondozói, oktatói, elemzői, részesei. Elvitathatatlan tevékenységi részük van abban a folyamatban, amely jelzi, hogy az el-múlt tíz évben milyen lehetőségek nyíltak és melyek csukódtak be az alkotó emberek előtt. Mindenképpen megmutatja azokat a tendenciákat, ha csak nagyvonalakban is, amelyek az amatőr művészetek társadalmi fontosságát jellemzik.

Igyekeztünk volna az elméleti összegzéseket úgynevezett megyei tükörrel kiegészíteni – Egerben elhangzott, hogy ez mennyire hiányos. A lehetőség mindenki számára nyitott volt, minden megyei intézmény többször kapott levelet, telefont, kértük szép szóval és majdnem könyörögve is, hogy ugyan már, írjatok. De nem mindenki élt a lehetőséggel. Köszönet annak, aki ismereteit és véleményét a jobbítás, a pontos kép rögzítésének szándékával közzé adta. Elnézést, hogy nem tudtuk az anyagokat teljes terjedelemben, nevesítve közölni.

Az Alkotó emberek című kötetről nem szándékom most tovább írni, beszéljen önmagáért, hiszen alapvetően diagnózis, nem pedig használati utasítás a kezelésre.

A hozzá kapcsolódó, megjelenésére időzített konferenciáról elmondható, hogy a jól szervezett és jó hangulatú találkozók közé sorolható. Igazolta azt a hitet, hogy szükségünk van a diskurzusokra, találkozásokra. Az elhangzott felszólalások mind adtak valamit, aminek a gyakorlatban is hasznosítható értéke van. Ha más nem is, a felismerés, hogy szükség van a munkánkra.

A konferencián nem csupán plenáris ülésekre, előadásokra került sor, de szekció megbeszélésekre is. Ezek összegzéseit mellékelem. A szekcióvéleményeket egy záródokumentumban próbáltuk olyan formába önteni, amely konszenzuson alapuló, mindenki által vállalható véleményt tartalmaz, és amely eljuttatható a döntéshozókhoz, pályázati kuratóriumok tagjaihoz is. Az áttekintés kedvéért ezt is közzé tesszük.

Szólni kellene még arról a beszélgetésről is, amelyet Adácson, a VI: Országos Falusi Színjátszó Találkozó és Konferencia kapcsán szerveztünk, s amelynek a következő címet adtuk: Kerekasztal a színjátszás szükséges voltáról... A diskurzus vezetője Kiss László, a NKÖM vezető főtanácsosa volt, aki maga amatőr színjátszóként, rendezőjükként, versmondóként és “mozgalmárként” egyaránt a gyökereikben érintettek közé tartozik.

S ha már áttértünk saját szakágamra, a színjátszásra, itt kellene helyet kapnia az adácsi fesztivál értékelésének is, amely a késő őszi időszak mindig jelentős eseménye. Bár idén mozgalmas novemberünk volt. Így az adácsi beszámoló – tekintettel a csoportok nagy számára – csak a hon-lapunkon olvasható. A találkozóról röviden annyit – idén is “otthon-melegben” éreztük magunkat. Különösen nagy öröm volt, hogy a mindig zsúfolt színházteremben olyan előadás is csöndet parancsolt, mint az újvidéki Új Tendenciák csoport komoly hangütésű, abszurdba hajló előadása, Én vagyok az, aki nem jó címmel. Az erős szimbólumokkal dolgozó csoport ugyan úgy érezte, nem a megfelelő közegben játszik, ám a közönség nagy része pontosan megértette az előadás üzenetét. Remekül szórakoztunk a hajdúnánási NaNá Színház játékán, amely a rátóti csikótojás – avagy az emberi esendőség körül (is) kalandozott. Fergetes jókedvvel komédiázó színészei közül többen is kiemelkedőt alakítottak. Nem maradt el a friss erőkkel gazdagodott helybeli Veritas Színpad megérdemelt sikere sem. Bál a Savoyban című zenés komédiájuk zsúfolásig telt házban, remek hangtechnikával (sajnos, ugye play black, mondjuk mi, majdnem hivatásos nézők kicsit fanyalogva, de az igazi nézők gyönyörűen hallottak mindent... és örültek ennek!) magával ragadta a közönséget. Néhány remek alakítás “kiragyogott” a sorból ebben az előadásban is.

Szép teljesítményt nyújtott a csoportok többsége. Igazi meglepetést azonban a ruzsai Kesztyű Kör előadása okozott, amely tőlük kissé szokatlan, fanyar stílusú produkció volt, s mozgáselemeivel, kidolgozott effektjeivel meglepő frissességű darabnak bizonyult.

És még essék néhány szó legutóbbi színjátszós élményemről is. Mátészalkán, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Pedagógiai és Közművelődési Intézet és Továbbképző Központ, valamint a Városi Művelődési Központ szervezésében november végén színjátszó találkozó volt, amely ismét azt bizonyította, hogy ahol az amatőr színjátszást művelők aktívak, ott a település élete is kicsit pezsgőbb. Az aktív emberek a helyi társadalom szószólói. Ők működtetnek folyamatokat, s hiszem, hogyha ezek egyúttal színjátszók is, akkor ott, azon a településen emberibb élni.

Mátészalkán olyan produkciókat láttunk többségében, amelyek az adácsi fesztivál tanulságait is igazolták; közösségteremtő erejében nagyszerű, ám esztétikai megformálásában “kishibás” előadásokat. A kivétel itt is erősíti a sza-bályt. Láttunk olyan hagyományőrző együttest, amelynek többnyire szépkorú tagjai hihetetlen életvidámsággal, pezsgő jókedvvel és remek énektudással, karikírozó képességgel játszottak nekünk, több mint egy órán át. A hétköz-napi történet, a pletykás asszony esete szinte átszellemült, önmagán túlmutatóvá vált, egy falu közösségi életét, a valóban égető problémákat, a valóságból vett figurákat megmutatva. A csoport vezetője, Bodó Jánosné ösztönös dramaturgiai érzékkel állította színre az alapmesét, Megtojott az ember, avagy megáll-é Sárában a szó? címmel. Jól eltalált ritmusú, magával ragadó előadást láttunk, amelynek szereplői noha mindenfajta színészmesterségbeli tudásnak híján vannak, saját magukat vállalva és karikírozva nyújtottak élvezetes játékot.

A másik kiemelkedő előadás a Vona Éva rendezte Segítség volt, amelynek eredeti címét leírva mindenki rögtön tudja, hogy Schwajda nagysikerű darabjáról van szó: Himnusz.

Az iskolapadból épphogy kinőtt fiatalok – a nyírbátori Talán Teátrumban tanulnak színészmesterséget, s ha jól tudom, a debreceni Ady gimnázium drámatagozatán kapták az alapokat – torokszorítóan hitelesen ábrázolták a számukra, remélhetően, teljesen idegen világot. A színpadi valóság, amelyet láttunk, pontos volt, a játékok ki-dolgozottak, az eredmény magas színvonalú.

Ám számomra az egyik nagy élmény a helyiek előadása volt, A szabin nők elrablása, Tóth Tibor rendezésében. Jól emlékszem, 1996-ban találkoztam először a plakáttal, amely őket és előadásukat hirdette, s akkor ugyan nem sikerült megnéznem az előadást – a megyei Ki mit tud? (talán ez volt az utolsó?) zsűrizésén voltam, és haza kellett jönnünk Pestre –, de már akkor örömmel konstatáltam, hogy a város minden évben létrehoz egy előadást, amelyben egyrészt az értelmiség színe-java, de mások is játszanak. A művelődési ház igazgatója, a tanítónő, a múzeum igazgatója, az újságírónő, a karmester és mások mutatkoztak be a város közönsége előtt, aki nyilván jól ismeri őket, de most még “közelibb” ismeretségbe kerülhet velük, más, komédiázó arcukat látva. A 2002-es novemberi előadás annak a hajdaninak a felújítása volt. Szinte mindenki a régi – bár, ahogy önironikusan fogalmaztak, néhány kilóval több az összsúly a színpadon ebben az előadásban. A könnyed bohózat remek énekbetétekkel, magánszámokkal kerül színre – a nagyterem zsúfolásig telve –, a közönség igazán hálásan fogadja az előadást, magam szinte megrendülten a minden sallang nélkül előadott érzelgős kis dalocskát az elrontott életről (Láng Károly énekelte). És ismét bizonyítva látom, hogy mennyivel másabb ez a színjátszás, mint a “hivatásos” – ott sokszor, nagyon sokszor kilóg a lóláb, itt pedig az összetartozás érzése elfödi a hibákat is.

Ne higgyék, hogy a fenti, a színjátszás szükséges voltát erősítő mondatok távol állnak a teljes témától, az amatőr művészetek jelenlegi helyzetétől. Úgy vélem, minden szak-ág hasonló jelenségeket mutat, mindegyik eredményeit ezért lenne érdemes állandóan regisztrálni, gondjaikat is rögzítve. Ezért kell, ezért szükséges, hogy az Alkotó emberek bővített, átdolgozott kiadása ismét nyomdába kerülhessen – talán már jövőre. Csak kívánni tudom a világnak és magunknak, hogy ne a passzivitásra kényszerítő televíziózás, de a közösségi amatőr művészeti tevékenységek gyakorlása irányába tolódjon el a hangsúly, még akkor is, ha tudom, hogy ez szinte lehetetlen. De sokszor a lehetetlenségekért a legszebb dolgozni.

2002. május 7-8-9-én került megrendezésre – Alkotó emberek címmel – az a konferencia, amely az amatőr mű-vészetek helyzetének áttekintését tűzte ki céljául, s amelynek aktualitását az azonos címmel megjelent könyv indokolta. Az “Alkotó emberek – amatőr művészetek az ezred-fordulón” című tanulmánykötetet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Közművelődési Főosztálya gondozta, s kiadásával hiánypótló munkát végzett.

A konferencia megszervezését a Veszprém Megyei Köz-művelődési Intézet vállalta, a Magyar Művelődési Intézet operatív részvételével, a NKÖM Közművelődési Főosztálya támogatásával. A meghívott előadók részben a könyv alkotói közül kerültek ki, részben az amatőr művészetekkel foglalkozó legrangosabb szakemberek köréből.

A plenáris üléseken és a szekcióbeszélgetéseken számos olyan kérdés merült fel, olyan igény fogalmazódott meg, amelyre válaszokat, megoldási javaslatokat a kulturális tárca és a művelődésügy irányítóin túl a kulturális élet jelentős fórumaitól és a szféra anyagi feltételeit megteremtő támogatói körtől várhatunk. (Ideértjük az Országgyűlés Kulturális Bizottságát, az Oktatási Minisztériumot, a Gyermek, Ifjúsági és Sportminisztériumot, a Nemzeti Kulturális Alapprogramot és más alapítványokat, stb.)

A megjelent könyv címe az amatőr művészetek jövőjére nézve önmeghatározó, melyben az értékteremtő, alkotó ember, az alkotás elemzése, vizsgálata lehet az egyedül helyes gondolkodási, cselekvési irány. Értékekről, eredményekről a könyv ismeretében bőven beszélhetünk, annak ellenére, hogy az alkotók nem a tevékenység nagyságának, az ország kulturális életében betöltött szerepükhöz méltó súllyal kapnak elismerést.

E sokszínű művészeti és közművelődési tevékenység fennmaradása, továbbfejlesztése, valamint az alkotói tevékenység kellő támogatottsága érdekében fogalmazódtak meg az alábbiak.

– A Magyar Művelődési Intézetnek erősítenie kell az amatőr művészeti életben játszott koordinációs, módszertani segítő szerepét.

Az “Alkotó emberek” című könyvet és a mellékletben kicsit bővebben kifejtett problémahalmazt azért küldjük, hogy az amatőr művészetekkel, és a területen dolgozók problémáival és eredményeivel jobban megismerkedhessen.

Elsőként merültek fel a jelenlegi pályázati rendszerrel kapcsolatos kérdések, problémák. A csoportok, alkotók többsége csak a pályázati úton szerezhető támogatásokból él, a korábbi fenntartók gyakorlatilag eltűntek.

– Szinte elviselhetetlen az egyre bonyolultabb adminisztráció, az utófinanszírozási rend, ami megfelelő anyagi háttér nélkül határtalan terhet jelent.

– Megoldandónak tartanánk – csoportok, egyesületek, a közművelődési hálózatban dolgozók egyaránt –, hogy a tervezhetőség irányába menjenek el a támogatások. Azokat a kiemelt rendezvényeket, amelyeket több éve sikerrel szerveznek meg, ne kelljen minden évben “elölről kezdve” pályáztatni.

– A rendelkezésre álló pályázati kiírások meglehetősen produkció és rendezvény-központúak. A csoportoknak, egyéneknek a folyamatos alkotómunkához, a műhelytevékenységhez szükséges támogatásokra több lehetőséget kellene kapniuk.

– Az alkotók a közművelődési hálózat gyöngülésével elveszítették stabil hátterüket. A civil szervezetek megfelelő anyagi háttér nélkül nem képesek az irányítást, információ továbbítást, fesztiválok, kiállítások stb. szervezését megfelelően ellátni. Több támogatási lehetőségnek kellene megfogalmazódni az infrastrukturális háttér biztosítása érdekében is.

– Az Országgyűlés által korábban gazdagabban biztosított, a társadalmi szervezetek működését célzó támogatás folyamatos csökkenése égető problémát okoz a civilek számára, a problémát mindenképpen orvosolni kell.

– A pályázatok sorozatos sikertelensége sokakat elkeserít, akár fel is hagynak tevékenységükkel. Az esélyegyenlőség jegyében lehetővé kéne tenni, hogy a közművelődési intézményekben a pályázatokra szakosodott kollégák dolgozzanak, akiknek kötelessége segíteni a hozzájuk forduló civil szervezetek, egyesületek, alkotó csoportok pályázatírását.

– Külön kérdéskör, hogy a sikeres pályázatok monitoringja többnyire csak a pályázó visszajelzésein alapul. Megfontolandó lenne, hogy akár “szakfelügyeleti” rendszerben ellenőrizzék az egyes pályázatok végrehajtását, a helyszínen, élőben is… Ez alapja lehetne a pontosabb indoklású döntéseknek.

– A művészeti tevékenységet végzők gyakorta elszigetelten dolgoznak. A legtöbb csoportnak kevés esélye van még mindig, hogy a megfelelő internetes helyekről töltse le a pályázatokat, hogy friss információkat kapjon pályázatokról, fesztiválokról stb. A közművelődési intézmények, civil szervezetek számára finanszírozni kellene az információ-továbbító tevékenységet.

– A szekció és plenáris üléseken megfogalmazódott, hogy a médiában való megjelenés szinte a nullával egyenlő. A nagyobb nyilvánosságot szorgalmazni kell.

– Minden területen célszerűnek látszik naprakész adatbank létrehozása. Működtetésének feltételei jelenleg nem adottak, szórvány kísérletek vannak, semmiféle központi koordináció nem létezik. Hiányzik.

– A közművelődési intézményeknek “inkubátorházként” kellene működni (az ipariakhoz hasonlóan), ám csak úgy tudnának, ha e tevékenységükhöz forrást biztosítanának számukra.

– A civil szervezeteknek el kell érnie, hogy a csoportok, egyéni alkotók menedzselési kérdéseit koordinálni, kezelni tudják. Ebben a munkában konszenzust kell alkotni a közművelődési hálózat, a civil szervezetek és az alkotók köreinek.

– A speciálisan eltérő problémák közepette is kell keresni a hasonlóságokon alapuló együttmunkálkodást a művészeti terület egészén – például összművészeti kezdeményezések formájában. Ugyanakkor sok területen szükség volna – a minőségi fejlődés érdekében – “visszanyesni” az elburjánzó számú megmérettetéseket. Ennek azonban csak alulról jövően és a civil szervezetek által kezdeményezve szabad megvalósulnia, semmiképpen nem központi szabályozás bevezetéséről van szó.

– A konferencián részt vevők egyaránt fontosnak ítélik meg a csoportvezetők képzését, az egyéni alkotók önművelési lehetőségeinek biztosítását, sőt, a menedzselési kérdések oktatását is. Az ehhez szükséges támogatásokat biztosítani kell.

– El kell érni, hogy a művelődési intézmények “gerjesztő erővel” hassanak a művelődésszervező szakkal bíró és pedagógiai főiskolákra – gyakorló intézményként is, s a közösségeket befogadó jelleggel. (Miután a főiskolákon, egyetemeken alig akad lehetőség a közösségi művészetek gyakorlására, az alkotó közösségekben való munkálkodásra.)

– A kiadványok kapcsán is alkalmat kell keresni a tárcák (oktatási és kulturális, gyermek és ifjúsági), valamint a terület szakemberei közötti párbeszéd megteremtésére, illetve keresni kell a lehetőséget a pályázati alapok jó szándékú és irányú befolyásolására.

– A Magyar Művelődési Intézetnek mindent el kell követnie, hogy a művészeti területek kiadványozási gondjain enyhítsen, illetve tegye lehetővé az interneten való folyamatos megjelenést, akár híranyag, akár virtuális galéria stb. formájában.

– A terület maga is újabb kihívásokkal kényszerül szembenézni, hiszen a művészeti iskolák megjelenésével, a művészeti együttesek civil szervezetekké alakulásával a hagyományos keretek megszűntek, átalakultak.

– A népművészet az elmúlt időszakban ugyan kiemelt támogatásokban részesült, de a kistelepülések még így is hátrányban érzik magukat. (Ezen a területen ugyanakkor – a másik oldalról nézve – a megfelelő támogatások lehetővé teszik a képzések, a kiadványozás, a minősítések, a fesztiválok, a működés olyan feltételrendszerét, amelyre a kortárs művészetek művelői csupán vágyakozva tekinthetnek.)

– A hagyományőrző mozgalom erős, sikerágazat. Az intézményrendszer képes kiszolgálni, segíteni a mozgalmat. Fontos megtalálni a Hagyományok Háza összefogó szerepét, a művészeti iskolák fejlődési lehetőségeit, hatékony szakmai és jogi érdekképviseleti rendszert kell kidolgozni.

– A népművészeti szekció szintén a hosszú távra szóló pályáztatási rendszer mellett voksolt – a tervezhetőség érdekében.

– Fontosnak tartják a naprakész adatbankok működtetését.

A konferencia résztvevői úgy gondolják, hogy a két tevékenység, a népművészeti és a kortárs amatőr művészeti tevékenység egyre élesebben elkülönül egymástól, noha összefogásukra szükség lenne.

A zenei szekció munkáját Bodnár Gábor, a Magyar Művelődési Intézet szakreferense, az ELTE Tanárképző Főiskola zenei tanszékének adjunktusa vezette. 12 résztvevő aktív segítségével beszéltük meg a szakterület aktuális kérdéseit.

Bevezetőjében Bodnár Gábor ismertette a Magyar Művelődési Intézet új feladatait, jövőbeni terveit, ezen belül kiemelten említette az ifjúság zenei nevelésének kérdését, és az átfogó, koordináló tevékenység szükségességét.

Első témaként a jelenlegi pályázati rendszer igen sokrétű tapasztalatai és problémái merültek fel. Így a késői elbírálás és kifizetések, utófinanszírozás, érthetetlen sorozatos sikertelenség, teljesíthetetlen követelmények, kötöttségek, kényszertársulások, stb. A hozzászólások során az egész kulturális terület finanszírozási helyzetének bizonytalanságai, esetlegessége és megoldatlansága rajzolódott ki.

– Hogyan találhatják meg a szervezők a tevékenységükhöz a leginkább sikerrel kecsegtető pályázati forrásokat?

– Hol tudna szert tenni a sokoldalú, ám többnyire túlterhelt magyar népművelő erre az új, fontos tudományra, amely talán a sikeres pályázat alapfeltétele lesz a jövőben?

A kollégák szerint konkrét területekre rendelt, elkülönített országos anyagi keretekre volna szükség, amely kiküszöbölné azokat a kényszerszülte “partizánakciókat”, melyeket a pályázatok egyre szigorodó követelményei, sűrűsödő korlátozásai tesznek szükségessé. A pályázatírás a jövőben egyre inkább speciálisan erre kiképzett, egész embert kíván, olyat, aki csak ezzel foglalkozik. A nyugati országokban ma ez már így működik. A másik gondolat, hogy a régóta rendszeresen megvalósuló programok számára célszerű lenne több évre szóló kiírást készíteni, így rengeteg időt, energiát spórolhatna mindkét fél.

A következő témánk az információtengerben való eligazodás, a megfelelő hozzájutás problémáira tért ki. Számtalan példát hallhattunk a rendezvények egymásra szervezésére, s az információhiányos helyzetek egyéb kellemetlenségeire egyaránt. Felmerült egy olyan időben előre tervezett, rendezvénynaptár jellegű “regionális társkereső" létrehozásának igénye, amely nyomtatott vagy elektronikus folyóirat formájában segíthetné információival a szervezők munkáját.

Beszéltünk még a változékony, néha mostoha körülmények közt működő, többnyire önfenntartó művészeti együttesek helyzetéről is. Ezeknek a csoportoknak az önmenedzselése, s így elismertsége is nagyon gyenge, amit feltétlenül erősíteni kell!

Hosszútávú cél, hogy ne csak használja őket a környezetük (társadalmi, egyéb rendezvények során), de a helyi igényekhez alkalmazkodva nemcsak elfogadott, hanem megbecsült, sőt nélkülözhetetlen értékké váljanak környezetük számára. Ezen a területen is szükség lenne olyan képzések szervezésére, ahol a csoportvezetők elsajátíthatnák az ehhez szükséges hatékony stratégiát.

Végül visszatértünk a zenei oktatás, nevelés kérdésére, ahol egybehangzóan megfogalmazódott, hogy a kerettanterv a zenei képzéssel igen mostohán bánik. Míg a pedagógiai szaktanácsadás és a minősítő zsűrizés egyik oldalon határozott elvárásként jelentkezik, a másikon hiányzik az anyagi feltételek megteremtése. Ez a helyzet így ellentmondásos és tarthatatlan, mely a zenei nevelés eddig elért eredményeit is veszélyezteti. Itt elhangzottak különböző külföldi példák a már kialakult “vészhelyzetek” kezelésére, de amint a betegségeknél, úgy itt is inkább a megelőzésre kellene koncentrálni! A megoldást szintén a megfelelő nagyságrendű, elnyerhető központi támogatási alap létrehozásában látják az érintettek, valamint ennek kezelésére egy plusz státuszban dolgozó pályázati adminisztrátor alkalmazásában, legalább a nagyobb intézményekben.

Befejezésül áttekintettük a különböző zenei műfajok együttműködésének lehetőségeit, amit nemcsak a nehezen és ritkán megvalósítható többfunkciós fesztiválok keretében, hanem regionális vagy helyi zenei tanácsok létrehozásával is segíthetnénk. Ezáltal fokozatosan megvalósulhatna a különböző zenei műfajok közeledése, összefogása, amely új szakmai lehetőségeket feltárva másfajta, teljesebb élményeket nyújthatna a hallgatóságnak.

A szekcióvezető köszöntötte a résztvevőket – a jelenléti ív tanúsága szerinti 33 főt –, majd ismertette a tervezett napirendi pontokat.

Röviden beszélt az “Alkotó emberek” könyv vonatkozó fejezeteinek keletkezéséről, a szerzők illetékességéről, a tervekről – és arról, ami a kötetből mégis kimaradt.

Majd azt ajánlotta, hogy a konferencia előremutató jellegének megfelelően a következő pontokról induljon véleménycsere:

– a minősítések és fesztiválok kérdése

A jelenlévők a felvetett kérdésekkel egyetértettek, és támogatták annak a levélnek megfogalmazását is, amelyet, a problémákat összegezve, az 1989-es “Tihanyi levélhez” hasonlóan fogalmaznának meg, összegezve és feltárva a legégetőbb problémákat.

– A jelenlévők megfogalmazták, hogy az amatőr művészeti mozgalmak közül a színjátszás, versmondás, bábozás nem kapja meg a súlyának megfelelő anyagi és erkölcsi támogatást, szemben a felkapottabb – “zászlóra tűzhető” népművészeti tevékenységekkel. Ugyanakkor megállapítható, hogy ezen művészeti tevékenységek alkotó jellege igen erős, segít az egyéni és társadalmi identitás megteremtésében, mindenféle drogmegelőzés helyett nemzeti mentálhigiénés programot nyújtva. Elmondható, hogy a hagyományos mozgalmi jelleg eltűnt, erősen átalakult; ma már a művészetekkel foglalkozók igen sokszor komoly áldozatokkal teremtik meg tevékenységük kereteit. Éppen ezért érdemelne meg nagyobb odafigyelést és támogatást munkájuk.

Örömmel várják a jelenlévők, hogy megvalósul az a közel egy éve már felröppent hír, miszerint végre méltó elismerése lesz az amatőr művészetek művelőinek. Igaz, a kiemelkedő teljesítményt nyújtó csoportok és vezetők díja – a Csokonai-díj – egyelőre még elfogadtatásra vár az éppen átalakuló minisztériumban, de türelem… (Előző számunkban hírt adtunk az új miniszteri kitüntetésről, a Csokonai Vitéz Mihály alkotói- és közösségi díjról. A szerk.)

– Tovább kell ápolni a művelődési intézmények civil szervezetekkel való kapcsolatait, emellett erősíteni kell magukat a szervezeteket is. Megfelelő infrastrukturális háttér, fizetett munkaerő nélkül a civil szervezetek többsége képtelen a vállalt feladatokat kifogástalanul intézni. A művelődési intézmények ugyan sokszor és sokat segítenek – de orientáltságuk okán nem adhatnak meg minden támogatást. Ellenvetésként felmerült, hogy amennyiben a civil szervezetek megkapnák a szükséges infrastrukturális hátteret, a megfelelő anyagi támogatást – már intézményi alapító oklevelet is kaphatnának. A helyzet anomáliáit a szorosabb és összehangoltabb munkával lehetne enyhíteni, maximálisan támogatva a civil szakmai szervezetek önszerveződési és önérvényesítő törekvéseit.

– Rendet kellene teremteni a burjánzó fesztiválok, versenyek és a hozzájuk kapcsoló minősítések tengerében. Megállapítható – a jelenlévők közül sokan felemlegették –, hogy miközben a rendszerváltás után a minősítési rendszer az elsők között volt, amit felrúgtak, azóta a csoportok alulról jövő kezdeményezése nyomán újra felerősödött az igény a minősítések visszaállítására, s ez meg is történt. Mindez – központi minősítés nem lévén – azt eredményezte, hogy számtalan, korántsem egyforma súlyú minősítés születik. Megállapodtak a résztvevők abban, hogy szorgalmazni fogják a szigorú minősítési rendszereket, hogy azok valóban értéket jelentsenek, esetleg “helikoni arany”, “mosonmagyaróvári ezüst” stb. megjelölésekkel.

Az országos csúcstalálkozókon meg kell teremteni a minősítési lehetőséget, esetleg külön e célból is lehetne találkozókat szervezni.

Talán nem ártana visszahozni a “Kiváló együttes” címet sem, amelyet folyamatos kiemelkedő munkával lehetne elnyerni. (Kérdés, hogy ez a Csokonai–díj mellett létezzen-e?)

A Magyar Színjátékos Szövetség, a Szabad Színjátszásért Egyesület és a Magyar Művelődési Intézet munkatársai fentebb nevezett témában már megfogalmazták és közzétették nyílt levelüket a Színfolt 2002/3-as számában. A levelet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Közművelődési Főosztályára is megküldték, s ebben leszögezték, hogy a különböző fesztiválok és minősítések elburjánzása ellen közösen lépnek fel. Közzéteszik minősítésre felkérhető szakértőiknek egyeztetett listáját, valamint megállapodnak abban, hogy milyen elnevezést (regionális, nemzetközi stb.) mikor jogosult egy-egy fesztivál használni. Hasonló kérdések merültek fel a nagyszámban szerveződő versmondó versenyek számát és összehangoltságát illetően is, amelyek szintén megoldásra várnak.

– Vitát indukált a szekcióvezető felvetése, miszerint törekedni kellene arra, hogy a pályáztatók, támogatók olyan fajta rendszereket működtessenek, amelyben a már bevált, jól működő rendezvények és munkák nem szorulnak minden alkalommal az újrakezdés stádiumából indulni. A tervezhető és biztonságot nyújtó támogatási rendszer az, ami a megkezdett munkáknak folyamatosságot adna. Ráadásul az utólagos finanszírozás lehetetlen helyzetbe hoz mindenkit, különösen a civil szervezeteket, amelyeknek nincs módjuk tartalékot képezni, és abból pótolni a költségeket a kifizetések megtörténtéig. Hiányosságként lett kiemelve, hogy a folyamatos tevékenységek és a műhelymunka támogatása szinte valamennyi pályáztató kiírásaiból kimarad.

Az ellenvetéseket megfogalmazók ugyanakkor állították, hogy senki nem adhat biztonságot, hiszen maga a költségvetési rendszer az, ami bizonytalan – vagyis a probléma túlnő az amatőr művészeti területeken. Végeredményben azonban megfogalmazódott, hogy az igény a kiszámíthatóságra erős, sőt, visszajelzésekre is szükség lenne. A jelenlegi rendszer életidegen, sem a civileket nem vonják be kellőképpen a döntéshozásba, sem a kiírásokban nem fogalmazódik meg a valóságos/szükséges támogatások iránti igény.

(Ilyen a már említett műhelymunka, a fesztiválokra utazás költségei, stb.) Igen sokszor nincs eldöntve és meghatározva a cél, hogy milyen stratégiákat kell egyáltalán támogatni.

– Nagyobb vitát, heves “összecsapást” eredményezett az oktatás kérdése. A jelenlévők többsége tudomásul vette, hogy a régi művészeti oktatási rendszer (csoportvezetők képzése, működési engedélyek kiadása) megszűnt, hogy a pedagógus és közművelődési akkreditációk révén új továbbképzési lehetőségek jelentek meg, és a művészeti iskolák is tovább “színezik” a terepet. Néhányan azonban, főként akiket ez hátrányosan érint – hiszen éppen a vezetők és képzők képzése esetén érezhetők erősen a jogosítványok körüli anomáliák – a szakmásított képzést szeretnék elérni, az OKJ-s képzéstől remélve a helyzet megoldását. Konszenzust nem sikerült elérni – noha a problémát valamennyien lényegesnek érezzük. Kimondatott azonban, hogy a kérdéssel foglalkozni kell, egyeztetést kérve a minisztériumok illetékeseitől, tárgyalási lehetőségeket teremtve. Felvetődött az is, hogy a drámapedagógiai szakirányú továbbképzések főiskolákra akkreditált kihelyezéseihez hasonlóan a kidolgozott tantervekkel kopogtassunk bizonyos felsőoktatási intézményekben, és bizonyítsuk, hogy “nekik” miért is fontos ez. Megfelelő fogadtatására és elutasítására pozitív és negatív példák egyaránt akadtak. El kell érni, hogy a művelődési intézmények “gerjesztő erővel” hassanak a főiskolákra, gyakorló intézményként, a közösségeket befogadó jelleggel. (Miután a főiskolákon, egyetemeken alig akad lehetőség a közösségi művészetek gyakorlására, az alkotó közösségekben való munkálkodásra.)

Abban valamennyien egyetértettünk, hogy képzésekre, folyamatos és valódi ismereteket nyújtó képzésekre éppúgy szükség van, mint a megfelelően elismert jogosítványokra. (Külön probléma a művészeti iskolákban való tanítás, ott jelenleg bizonytalan a helyzet, mást mond a jogszabály, és mást a gyakorlat.)

– Jelentőségteljes kérdésként vetődött fel a kiadványok ügye. Területünkön jószerivel csak a drámapedagógiai és gyermekszínjátszás központú kiadványozás tekinthető megoldottnak, egyrészt a Magyar Drámapedagógiai Társaság, másrészt éppen a veszprémi illetőségű VEGYEDE jóvoltából, miközben minden területen szükség volna friss irodalomra, legyen az előadható darab, versgyűjtemény vagy szakmai folyóirat. Előrelépés csak a megfelelő pályázati kiírások segítségével, összehangolt munkával érhető el. (Ezen a területen is fontos volna a konszenzus.)

Az eredeti művek mellett pályázatokat kellene kiírni fordításokra is, és le kellene “porolni” a már meglévő, bár sok vonatkozásban elavult Színjátékos/Bábjátékos Kiskönyvtár sorozatokat. (Erre a felvetésre a szekcióvezető elmondta, hogy ez a terv már munkatervben is megfogalmazódott, megfelelő anyagi háttér hiányában azonban nem valósulhatott meg.) Tervek több oldalról is vannak a megfelelő drámatár kialakítására – interneten is.

Szóba került a dráma-mellékletek, a klasszikus művek kiadása – miközben tény, hogy a megfelelő támogatás nélkül lassan halódik, bármilyen színvonalas és fontos is – a Versmondó, amelynek megmentése valamennyiünk érdeke lenne. A kiadványok kapcsán is alkalmat kell keresni a tárcák (oktatási és kulturális), valamint a terület szakemberei közötti párbeszéd megteremtésére, illetve keresni kell a lehetőséget a pályázati alapok jó szándékú és irányú befolyásolására.

Az igen tartalmas beszélgetés résztvevői – noha sokakban bennszakadt a szó – egyetértettek abban, miszerint a konferencia záródokumentumaként meg kell fogalmazni azokat a fent jelzett, fontos problémákat, amelyekkel találkozva a döntési helyzetben lévők jobban megismerhetnék az amatőr színjátszás, versmondás, bábozás résztvevőit, alkotókat és irányítókat egyaránt. Ha mindenki többet tudna erről a területről, valószínűsíthető, hogy a ránk irányuló figyelem is nagyobb lehetne. Remek alkalom a megjelent “Alkotó emberek” című könyv, amelyhez csatolni lehetne – kéne – az elkészülő írásos összefoglalót.

A dokumentum elkészítésében megegyeztünk, abban a többi művészeti terület gondjait is összegezni igyekszünk.

– Hogy a szegedi versmondók egyesületbe tömörülve ápolják tovább nemes tevékenységüket, várva az érdeklődőket, keresve a szakmai képzés/továbbképzés lehetőségeit.

– Hogy egyes területek – Borsod-Abaúj-Zemplén és Jász-Nagykun-Szolnok megye – példája alapján a “Ki mit tud?” rendszerű találkozókat, versenyeket is szorgalmazni kellene (a “Kultúrával a Nyugat kapujában”-hoz hasonlatosan).

– Hogy az egyes településeken szolgáltató jelleggel működő szakmai házak megoldhatnának sok problémát; a civil szervezetek és amatőr csoportok számára kedvezményesen használható fénymásoló, fax, a többi telekommunikációs eszköz, próba-, fellépő- és raktározási lehetőségek, konkrét segítség a pályázatok készítésében és elszámolásában, stb. – komoly támogató és megtartó erőt jelenthetnének a kisebb-nagyobb településeken működő amatőr művészeknek.

– Hogy valamelyik főiskolának fel kellene vállalni végre a középszintű “szakmunkás-képzést”, folytatva pl. a drámatagozatos gimnáziumokban a színházi ismeretek terén elkezdett képzést, visszaállítva a rendezői speciálkollégiumok intézményét.

A szekciót meglátogatta Kovácsné Bíró Ágnes, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma főosztályvezető helyettese.

Az ülés első szakaszában előadást hallottunk a Laczkó Dezső Múzeum hagyományápoló programjáról. A múzeum felkereste a térség településeit, a lakosság aktív közreműködésével valósította meg a programot, élővé varázsolva a helyi hagyományokat. Használati tárgyakról, viseletekről állandó kiállítás látható a múzeum épületében.

Az előadás arra igyekezett rámutatni, hogy az ember, a kisközösség a hagyományőrzés alapja. Kihelyezett rendezvényeik céljai az anyanyelv ápolása (szlovák, német), egymás megismerése, a regionális kötődés, identitástudat erősítése, az élményszerzés, és természetesen a kulturális attrakció.

A felszólalók az alábbi problémákat vetették fel: Nehéz a művészetoktatás és a művészeti együttesek, civil szervezetek elkülönülése, a művészeti iskolai rendszer kiforratlan, nem minden esetben felel meg a jogszabályi előírásoknak, gyakran a szakmaiaknak sem. A gazdag művészeti iskolák és a szegényebb kistelepülések rendezvényei, lehetőségei közti különbségeket kellene hosszú távon áthidalni. A fesztiválok más-más feltételrendszerrel működnek – ha egyáltalán vannak. Ezek egyensúlyba hozásában nagy szerepet játszhat a Hagyományok Háza.

A népi játék és kismesterség szakterületen nincs kiforrott módszertani együttműködés a Hagyományok Háza és a vidéki civil szervezetek között.

Több kérdésre válaszolva Héra Éva bemutatta a Hagyományok Házát: 18 fővel működik, jogfolytonosan folytatva a Magyar Művelődési Intézet programjait, képzéseket, szolgáltatásokat megtartva. Pedagógus tanfolyamokat bonyolítanak a Hagyományok Háza tematikája alapján 6 megyével karöltve, emellett további tanfolyamok akkreditálását tervezik fesztiválszervezők, zenészek és kistelepülések népművelői számára (hagyományismeret). Székhelyükön önálló képzéseik is vannak, műhelyrendszer kiépítését tervezik. Továbbra is megjelentetik módszertani kiadványaikat, jelenleg öt anyag vár kiadásra. A kézművesség területén oktatási CD-sorozatot állítottak össze. Nagy az érdeklődés az oktatók képzésére, melyet szintén folyamatosan végeznek. Működtetik a Táncház Archívumot, mely a néptánc mozgalom jelenlegi történéseit dokumentálja, a néptánc és népzenei médiatárat, mely az oktatók, gyakorló táncosok, zenészek számára nyújt módszertani segítséget. Az anyagokat később az Interneten is hozzáférhetővé teszik. Az intézmény helyet ad az országos szakmai szervezeteknek, munkájukat segíti, anyagilag támogatja (ez évente 5-5 millió forint).

A további beszélgetések során felvetődött a művészeteknek az élet más területei között betöltött szerepe, rangja. Kérdés, hogy milyen helyen van a népművészet a fiatalok értékrendjében. Erre igazán a jövő adhatja meg a választ. Probléma, hogy nem kellő mértékben foglalkozik a média a népművészettel.

F. Tóth Mária, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Közművelődési Főosztályáról megerősítette a minisztérium pozitív hozzáállását a népművészeti kutató-hagyományőrző munkához. Ez évben 35 millió forintot fordítottak országos szakmai rendezvények támogatására. Felhívta a figyelmet a módszertani anyagok készítőinek, terjesztőinek felelősségére.

Kary József felszólalásából kiderült, hogy az NKA-hoz benyújtott pályázatok költségvetése még mindig többszörösen meghaladja a pályázatok reális költségigényeit. Pályáztatói és pályázói kultúrának kell kialakulnia, hogy az igények és a lehetőségek közeledjenek egymáshoz. Felvetette, hogy érdemes volna feladat-ellátási szerződést kötni az említett országos szakmai szervezetekkel, biztosítva ezzel támogatottságukat, és a megfelelő színvonalat. Problémának tartja, hogy a települések népművelőire egyre több szakterület jut, így nem fordíthatnak egyikre sem teljes figyelmet. Megjelentek a kulturális vállalkozók, akik nem minden esetben szakmai szempontokat helyeznek előtérbe, érdemes munkájukra figyelni, szükség szerint segíteni, együttműködni.

Összegezve: A hagyományőrző mozgalom erős, mondhatjuk, hogy a többi területhez viszonyítva sikerágazat. Az intézményrendszer lehetőségei szerint ki tudja még szolgálni a mozgalmat, mely ma is nagy tömegeket vonz és mozgat meg. Erősíteni kell a művészeti oktatást, a helyi hagyományápolás szerepét, tovább fejleszteni a művészeti iskolai rendszert. Jó volna elérni, hogy a média az ügy jelentőségének megfelelő mértékben foglalkozzon a népművészeti eseményekkel. Fontos, hogy a Hagyományok Háza betöltse összefogó szerepét, új feladatokat kell találni, több területet gondozni. Az új típusú művészeti iskolák még nem találtak helyet az oktatási rendszerben, megfelelő érdekképviseletet, de hatékony szakmai és jogi ellenőrző rendszert is ki kell építeni. Érdemes volna átgondolni a pályázati rendszert, ne csak attrakciók, hosszú távú folyamatok is támogathatók, finanszírozhatók legyenek. Össze kell hangolni a központi és a vidéki módszertani munkát. Talán a legfontosabb a szakmai, gazdasági kapcsolatok építése, naprakész, állandóan használható adatbankok létrehozása. Fontos még az emberség, a barátság, a közös érdeklődés összetartó ereje.

A szekció helyszíne a veszprémi Művészetek Háza volt. Csoportunkban egyéni alkotók, megyei közművelődési intézmények vezetői, intézményi szakreferensek, galériavezetők, tulajdonosok, szakmai szervezetek képviseltették magukat, több mint 30 fővel.

Lehetőséget teremtettünk arra, hogy a szekció tagjai megismerhessék egymást, s mindjárt a bemutatkozás során megfogalmazzák kötődésüket a területhez. Egy-egy mondatban már ekkor megjelentek azok a problémakörök, melyek szekciónk tagjait érdekelték, érintették.

A plenáris ülésen a fotó területet nem érintette előadás, ezért Győri Lajos, a Magyar Művelődési Intézet szakreferense összefoglalta a fotóművészet jelenlegi tendenciáit. Álláspontja szerint a fotóművészetben alkotók státusza különbözik a többi vizuális művészeti ág résztvevőitől, mert az amatőrség és a profizmus nem különül el egymástól.

Vitaindítójában a terület művészeti mecenatúráját problematikusnak ítélte, mivel a mozgalom 80 %-a vidéken dolgozik, alkot, ugyanakkor a támogatások 80 %-a Budapest centrikus.

Szólt a fotó terület dokumentációs tevékenységéről, mely alapján állításai igazolhatók.

A problémakörben felvetett megállapításai általános érvényességet nyertek a vizuális művészetek területén.

A szekció résztvevői egyetértettek abban, hogy az amatőr – profi szembeállítása több évtizede csak terméketlen vitákat szült. A megjelent könyv címe a jövőre nézve önmeghatározó, melyben az értékteremtő, alkotó ember, az alkotás elemzése, vizsgálata lehet az egyedül helyes gondolkodási, cselekvési irány.

A vizuális terület valamennyi szakágára érvényes az, hogy nem megkerülhető a szakmai ismeretek elsajátítása, a folyamatos tanulás, önképzés, a művészeti ág korábbi, s mai alkotásainak ismerete.

Ezért fontos mindnyájunk számára a közösségeket vezető szakember, tanár, a művészegyéniségek szerepe. A hozzászólások bizonyították, hogy ahol tradicionálisan karizmatikus személyek vezetik a művészeti csoportokat, ott az érték nem csak megteremtődik, hanem tovább él. A szakágakban működő művészetpedagógusok munkája eredményeképpen elképzelhető a felsőoktatási intézményekbe való bejutás is.

Tényként állapították meg, hogy a művészeti műhelyek száma csökkent. Az okokat a művelődési intézmények tárgyi, személyi, anyagi feltételeiben, a mecenatúra kialakulatlanságában látják.

Továbbvivő gondolatként fogalmazódott meg, hogy a műhelyek hiányát részben pótolhatják az időszakos művészeti telepek, intenzív képző, továbbképző munkája.

A bemutatkozási formák, (fesztiválok, országos kiállítások) a műhelymunkák eredményeit kell, hogy felmutassák, s nagyon fontosnak láttuk, hogy egymás munkáinak megismerése, elemzése szakmai fejlődést eredményezhet.

A plenáris ülésen megfogalmazott gondolatokhoz hasonlóan, hangsúlyosan jelent meg a művészeti kritika hiányának problémája. A kritika ugyanúgy hiányzik a helyi, a megyei, mint az országos médiumokból.

Továbbvivő javaslatként hangzott el, hogy ennek ellensúlyozására használni kell az új médiumokat. (Kritikai vagy méltató írások Interneten való megjelentetése.)

Az alkotók és az alkotások bemutatásának fontos helyszínei a különböző galériák, kiállítóhelyek. Követendő gyakorlatnak tartjuk a Vas megyei szaktanácsadást, melynek keretében a kisebb településeken működő kiállítóhelyek vezetői éves munkaterv alapján megyei egyeztetést tartanak, ahol megbeszélhetik az őket érintő kérdéseket.

A szekció résztvevői áttekintették a vizuális terület nemzetközi kapcsolatrendszerét. A képző és iparművészet területén hivatalos nemzetközi szövetség híján megállapításra került, hogy az önmenedzselő galériák, egyéni alkotók tudnak kapcsolatot kialakítani, súlyos anyagi terhek felvállalásával. A fotó és filmművészet területén az országos szervezetek csak központi támogatás igénylésével kapcsolódhatnak a nemzetközi áramlatokba.

1. A Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázati rendszerét célszerű a megyei vagy regionális pályázatokhoz kapcsolni, annak érdekében, hogy egy-egy terület forrásai tovább bővíthetők legyenek. (Ahol ilyen még nincs, úgy ott ösztönző hatású is lehetne ez a gyakorlat.)

2. A pályázatok elbírálásánál az esélyegyenlőség biztosítása kiemelt szempont legyen, jobban érvényesüljenek az alkotó folyamatokat támogató döntések.

3. A Magyar Művelődési Intézet alakítsa ki a művészeti mozgalom Internetes információs rendszerét.

A beszélgetés, melyet Kiss László vezetett, csendes mederben indult. Az alábbi összegzés sűrítménye kíván lenni egy családias hangulatú, ám mégis fontos dolgokat boncolgató délelőttnek – úgy tűnik, a többség most a gyakorlati kérdések felé fordult, és a máskor ügyes-bajos dolgaink megbeszélése iránt fogékonyak többsége most távol maradt. (A beszélgetéssel párhuzamosan többféle; dramaturgiai, színészvezetési és játéktechnikai tréningen lehetett részt venni. A lejegyző megjegyzése.)

A kérdések, amelyek felmerültek, hihetetlenül fontosak, mondhatni a levegőben lógnak. Minden szakmai találkozón újra és újra körbejárjuk ezek zömét, más művészeti ágakban is, mivel a megváltozott kulturális környezetben, a szórakoztató nagyipar népbutító törekvései ellen egyre gyakrabban szólalnak fel a passzivitásra ítéltek, akik számára nem elég a kereskedelmi televíziók valósága. A saját életüket keresik, és az abban felmerülő kérdésekre keresnek választ. És önmagukat találják meg a cselekvésben, a színházcsinálásban, a művészetek gyakorlásában.

Ezekből a kérdésekből és válaszokból adunk most közre néhányat.

A beszélgetés első negyedében a helyzetképet vázolták a jelenlévők. Elhangzott, mint már annyiszor, hogy az amatőr színjátszók összefogása, koordinálása kikerült a szétzilált és funkcióváltáson átment megyei közművelődési intézmények hatóköréből, s noha a rendszerváltás óta eltelt esztendők során nagyrészük megtalálta és kijelölte a maga helyét, bizonyos funkciókat átengedtek a civileknek. A színjátszók, bár az intézményi háttér hiányát erősen megérzik, önkezükbe vették sorsukat. Éppen a színjátszás területén számos civil szervezet működik, így a szakág önszerveződése jónak mondható. Érdekes, hogy ahol igazán jól működik a civil szervezet, ott újra erősödik az együttműködés a közművelődési intézményekkel, hisz voltaképpen még mindig ezekben a berkekben van lehetőség a folyamatos létre, műhelymunkákra, fellépésekre.

A jelenlévők fájdalmasan emlegették a már sokszor elhangzott sirámokat, hogy 89 után jószerivel eltűntek az erős megyei intézmények, s belőlük az egyes művészeti szakágakat teljes lélekkel vivő szakemberek. Míg régen egy-egy szakágra jutott egy munkatárs, most a legtöbb helyen az amatőr művészetek egésze – esetleg a népművészet külön – tartozik egy népművelőhöz. Pedig még mindig ott mennek jól a dolgok, ahol a közművelődési szakember igazi gazdája a csoportnak, menedzseli, segíti, szereti őket. Kell az infrastrukturális háttér is, hiszen e nélkül ma már információhoz sem nagyon jutni.

Sok esetben érezhető összefüggés a színjátszás fehér foltjai és a megyei intézmény hiánya, illetve nem kielégítő működése között. Mert ma is ott aktívabbak a csoportok, ott élénkebb az élet, ahol a megyei intézmény aktív, ahol több munkatárs foglalkozik az amatőr művészetekkel. S talán nem csodálkozhatunk azon sem, hogy ahol egyfajta művészet élénk, ott előbb-utóbb más művészeti ágakban is jelentkezik igény.

Ennek kapcsán arról is sok szó esett, hogy az amatőr színjátszás sokkal inkább közösségi, mint esztétikai értékeket hordoz. Parázs vita szikrázott fel, melyik fontosabb; hiszen bár a közösségteremtő erő fontos, nem hagyható figyelmen kívül ez utóbbi sem. A tevékenység esztétikai szintje legyen azonban bármilyen alacsony – még mindig százszor inkább ezt kell pártolni, mint a kakasviadalokat, ne adj’úristen a valóságshow-kat. A rövid vita során végül a jelenlévők egyetértettek abban, hogy meg kell húzni egy esztétikai szintet jelző vonalat, mert itt mégiscsak a színház a fontos. Itt és ekkor hangzott el azonban az a példaértékű történet, miszerint egy határmenti faluból 1956-ban többen azért nem disszidáltak, mert bemutatóra készült a színjátszó csoport, próbálni kellett. Lehet, hogy az akkor létrehozott előadás nem volt tökéletes, de merné-e valaki cáfolni, hogy annak a színháznak óriási ereje volt? Olyan kohéziót képviselt – és képviselnek ma is az ilyen színjátszó csoportok –, amely a művészet megtartó erején túlmutat. Nem kell ecsetelni ezeknek a helyi közösségre gyakorolt hatását sem. Egy közösség képes együttgondolkodni, együtt cselekedni a művészi alkotómunka során. A vitavezető Kiss László itt elmondta saját történetét – a tény valódiságát egyetértés kísérte – egy ifjúsági színjátszó csoportról, amelynek tagjai öt éven át dolgoztak a vezetésével, ez idő alatt 41 fiatal fordult ott meg akikről tudható, hogy valamilyen szinten ma is összetartanak. Mindegyikükkel “el tud számolni” – mind tisztességes ember lett, s ebben a színjátszós indíttatás is benne rejlik. Arról nem is beszélve, hogy ők negyvenegyen továbbadtak valamit a környezetükben, megfertőztek további embereket. Vagyis jobbítottak a világon. Hány kiemelkedő színművész kapta az első inspirációkat éppen egy-egy ilyen csoportban, ki tudná megmondani?

“A színjátszás nagyon-nagyon fontos dolog. Azok közül, akik akkor színjátszó táborban voltak és színjátszók voltak, nagyon kevesen lettek színészek, s nem is akartak azok lenni. Viszont az élet azon területén, amit később választottak, sikeresek lettek. Mert a színjátszás alapja, hogy mindig az adott helyzetet kell teljes mértékben kielemezni, és az adott helyzethez képest kell helyesen reagálni. Ezt tanulták meg ők, azért lettek sikeresek később.”

Ha valamely művészeti ágban igaz, a színjátszásban százszorosan; itt a közösség, amely együtt dolgozik, holdudvart is teremt maga köré, megtermi a maga közönségét. Szervező erőként működnek a csoportok a falu, kisebb város életében is. (Jelen esetben a falusi, kisvárosi csoportok kérdései domináltak. A nagyvárosokban más szempontok is érvényesülhetnek! A lejegyző megjegyzése.)

Vendégfogadó helyünk az ékes példája ennek. Adácson a színjátszók adják alapját a faluszépítő egyesületnek is, de a kulturális élet minden szinten a közreműködésükkel zajlik. A színjátszó találkozók segítőgárdája az évek során szinte automatikusan duzzadt föl; ma már kérni sem kell, önkéntesek jönnek és fáradoznak az egybegyűltekért. Megalakították a Kulturális Egyesületet, kiváló tánccsoport működik a településen, több korosztályban. Az egész faluban érződik, hogy itt tesznek valamit az emberek, és örülnek annak, amit létrehoznak, egymás sikereinek is. A színjátszó csoport tagjai egyébként még a nyári szabadságukat is együtt töltik. Elhangzott az is, hogy a színjátszás voltaképpen a demokrácia alapja – vagyis az abban megnyilvánuló szereplések, a tömegek előtti megszólalás tudománya “kicsiben” itt sajátítható el. Sajnos, az oktatási rendszerünk még mindig a teljesítményre épít – nem díjazzák a közvetítő erőt, csak az ismeretet. Azok, akik belekóstoltak a színjátszás tudományába, és képesek érzelmeket, gondolatokat közvetíteni – szószólókká válhatnak, válnak egy közösségben.

Nem véletlen, hogy a drámapedagógia olyan hamar népszerűvé vált; hiszen épp ezt a szükségletet “lovagolta” meg. Ha jól körülnézünk, lépten-nyomon láthatjuk, mennyire hiányzik a testi kifejezés, a metakommunikáció vállalt és kifejező volta, a magabiztos megszólalások, a pontos kifejezőkészség. A jelenlévők példaként hozták fel, hogy felnőtt emberek (főiskolások), akik népművelőnek készülnek, mennyire rettegnek mindenféle megnyilvánulástól; milyen sok játékosság kell ahhoz, hogy felszabaduljon bennük a sok-sok gátlás. S érdemes megfigyelni, hogy a megfelelő közegben, drámapedagógiai, színházi játékok segítségével hogyan képesek megnyílni… miközben persze még igazán rutinos színjátszóknak is küzdeniük kell idegen közegben a félelem ellen. Mondják, bennünk, magyarokban van genetikailag kódolva a félelem. Franciaországi példák kerültek elő, ahol bezzeg idős bácsika is gátlástalanul és pontosan (!) fogalmazta meg véleményét egy népünnepélyen, ahol hirtelen és váratlanul színpadra szólíttatott. (Valójában a különbség a társadalmi berendezkedések az egyéntől való elvárásainak különbözőségében keresendő. A szerk.)

Egymást erősítő vélemények hangzottak el arról, hogy a deviáns fiatalok, gyerekek mennyire magukra talál-hatnak egy csoportban, hogy micsoda lehetőséget kapnak arra, hogy itt valakik legyenek – miközben az iskolában csak az utolsók között kullognak, és a fegyelmezések állandó célpontjai. Hányan vannak, akik azért drogoznak, mert magányosak, mert senki nem érti őket, mert otthonuk sincs, vagy ha van, semmi szeretetet nem kapnak – egy színjátszó csoport csodákat tehet az ilyen fiatalokkal. (Itt közbevetőleg álljon a lejegyző mániája, aki úgy gondolja, hogy a művészeti tevékenység össznépi mentálhigiénés program lehetne, hatásosabb és olcsóbb, mint bármely más drog vagy depresszió prevenció.)

Sajnos, a mai eredmény-centrikus világban a személyiség fejlődését még nem akarjuk mérni; még felvételi tesztekben gondolkodunk és nem fejlődni képes emberekben. Az iskolák között is az a “jobb”, ahonnan több gyereket vesznek fel, nem az, amelyik igazi alma mater, és a lelkét is gondozza a tanulónak, nem csupán az előmenetelét. Pedig az, hogy valaki később mérnökként, tanárként, orvosként hogyan viselkedik majd embertársaival, valahol itt dől el.

Itt Adácson, öröm színházat csinálni. Nem csupán azért, mert a közösség jó, de remek a közönség is. A környező falvakkal olyan kapcsolat alakult ki, amelyben valódi színházpótló funkciót tölt be a csoport. Ez egyébként más helyeken, jól működő színjátszó csoportoknál is így van. A vidéken élő emberek nagy része alig-alig jut el valódi kőszínházba, a fesztivált például ezért is fogják fel ünnepként.

Ez is bizonyítja, hogy hál’istennek az élő emberi megnyilvánulásoknak, színházi előadásoknak sokkal nagyobb a jelentősége, mint a “konzervnek” – a televíziónak.

Érdekes kísérlet volna, ha egyszer valaki összevetné a profi és az amatőr előadások nézőinek számát… nagyon valószínű, hogy meglepődnénk. Elég, ha csak a Magyar Drámapedagógia Társaság által szervezett Weöres Sándor gyermekszínjátszó találkozó résztvevőinek és nézőinek számára gondolunk, amikor is közel 500 csoport mutatkozik be, átlag húsz fővel – minimálisan az iskolai, de a felmenő rendszer többi állomásán a városból, megyéből, országból összesereglett nézők előtt.

És nyugodtan idesorolhatjuk az Országos Diákszínjátszó Egyesület, a Szakmunkásokért Kulturális Egyesület felmenő rendszerű versenyeit, a különböző megyei és regionális találkozókat… Hiánypótló találkozók, mint az adácsi is, más helyen is szerveződnek, például Sümegen, ahova 2003 tavaszán olyan csoportokat várnak, amelyek településein a színpadról jószerivel csak az ő szájukból hangzik el élő szó…

(De megemlíthetnénk itt olyan kezdeményeket is, mint a szintén hiánypótló zenés színházi találkozó, a Scherzo, felváltva Békéscsabán és Pápán; az olyan kezdeményeket, mint a csongrádi vagy a hajdúnánási színjátszó napok, a celldömölki Soltis Lajos színjátszó találkozó, a vasvári fesztivál, a Moson megyei színjátszó találkozó, vagy éppen Mátészalka, ahol több napon át zajlik a megye színjátszó csoportjainak bemutatkozása,…és sorolhatnám – a lejegyző megjegyzése!)

Az előzőekben megfogalmazott, a laza beszélgetésből kihámozott vélemények alapvetően pozitív jövőképet vázolnak. A beszélgetők valamennyien részesei az élő és folyamatos párbeszédnek a színjátszás szükséges voltáról. Azon igyekeznek, hogy a különféle kiadványok – Színfolt, Játékos, Deszka (a Veszprém megyei színjátszók lapja), a Versmondó – hogy a legismertebbeket említsük, minél rendszeresebben megjelenjenek, noha permanensen anyagi gondokkal küzdenek. Néhány százezer forintból igen sok emberhez lehetne eljuttatni az információkat, de arra sem mindig elegendő a pénz, hogy egyáltalán megjelenjenek a lapok, nem hogy a szerzők honorálására. Igen sok energia megy el – anyagi és erkölcsi áldozatvállalások, rengeteg időráfordítás – mégsem halad ez a szekér zökkenőmentesen. Ez még nem a polgári társadalom jóléti szintje, ahol a tudatos, adózó polgár mecénásként van jelen a művelődési folyamatok szponzorálásában. Ha ki lehetne számítani az önkéntes munkák árát, a befektetett energiák árát – szemünk-szánk elállna.

Ez a tevékenység teljes egészében a világ jobbítására irányul, és nincs megbecsülése. Gyakorta a helyi lapok sem adnak hírt egy-egy beszámolóról, az általános médiavisszhang szegényes. Noha folyamatosan dolgoznak a csoportok, nincs igazi kifutásuk a dolgoknak. Egy szintet elérve látni kéne a továbblépés lehetőségét, de erről sehol semmi… Nem tudhatni mi a “tovább”.

Veszélyesnek ítélték meg a jelenlévők a nyugati példák beszivárgását, gondolkodás nélküli átvételét. Ezzel csak az értéktelen, a silány, a gyökereinkhez nem köthető kifejezés-formák üres másolását érjük el. A tevékenység minősége éppen attól más, hogy meg kell küzdeni a sikerért, sok munkát kell belefektetni – és olyat kell felszínre hozni, ami a miénk. Lásd: kórusmozgalmunk kiemelkedő eredményei.

A különféle turista-látványosságként vonzó programokba beköltözött a tingli-tangli, s már a folklór sem egyértelműen tiszta. (Az persze tiszta, csak az elnevezést alkalmazzák olyasmire, ami már régen nem az! A lejegyző.)

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői felemlegették a színjátszás másik “betegségét” is – nem nagyon tudunk megmutatkozni külföldön, hiszen ha a környező országok magyarlakta településein turnéznak is csoportok, az utazási költségek nagyon megterhelik az amúgy sem rózsás állapotú csoportkasszát, a csoportok minden ellenszolgáltatás nélkül, csupán az ellátásért játszanak (hja, a régi szép idők, vándorszínészet!) –, s sokszor az effajta játéklehetőségek is csupán a személyes ismeretségeken, kapcsolatokon múlnak. Szorgalmazni kellene valamiféle cserelehetőséget, mégpedig úgy, hogy a csoportoknak ne kerüljön pénzébe… (Csak emlékeztetőül; ebben az esztendőben óriási előrelépést jelentett, hogy a magyar amatőr művészeti csoportok számára utazási keretet különített el a minisztérium, igaz ebből most még csak a legkiválóbbak részesültek – a szakmai civil szervezetek javaslatai alapján – de ez is nagy szó! A lejegyző.)

Összegzésképpen megállapítható – nem éppen revelációként – hogy az amatőr színjátszó csoportok sokat tesznek, és még többet tehetnek a helyi közösségek megerősödéséért, a helyi demokráciáért, színházpótló funkciójuk és kultúra közvetítő tevékenységük révén. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy sok kis településen ezek a csoportok jelentik a színházat, az emberi kapcsolatok e különös tükrét. Ha eljutnak külföldre, a legközvetlenebb módon reprezentálják Magyarországot, emberközelben megmutatva kultúránkat. A jelenlévők hiszik, hogy nem csupán a népművészet képes képet adni egy országról, hanem szintén hagyományaiban élő és abból táplálkozó más művészeti formák is. Mindannyian vallják, hogy a színjátszás szükséges része életünknek, energiáinkat a jobbítás szándékával a színvonal emelésére kell fordítanunk, mindent elkövetve, hogy a színjátszással foglalkozók számára korszerű színházi ismereteket közvetítsünk – ezzel is megteremtve az alapot ahhoz, hogy minden színjátszó találkozó igazi ünnep lehessen.

TÓTH ZSUZSANNA

Legszívesebben azt írnám; ott volt a szél, hideg, mégis szívet-melengető, amelyre rá lehet fogni a kicsorduló könynyet… Vagy azt, faragott játszótér négylovas hintója a fényesre sikált vasárnapi reggelben – Kiskece lányom, fehérbe vagyon… – ahogy nyikorog a szélben…

A Magyar Versmondók Egyesülete kezdeményezésére, a Magyar Írószövetség pártoló egyetértésével és a Magyar Művelődési Intézet operatív részvételével – a három szervezet közösen hirdette meg ez év februárjában a költő születésének 100. évfordulója előtt tisztelgő vers- és prózamondó versenyt, amelynek védnökségét Illyés Mária, a költő leánya, és a Tolna Megyei Illyés Gyula Emlékbizottság vállalta.

Több megyei elődöntő után – amelyek közül külön ki kell emelni Zsédenyi Mária (Budapest), Dohorné Kostyál Zsuzsa (Szeged), Bukor Irén (Szolnok) és Tóth Enikő (Nyír-egyháza) remek szervezésű találkozóit – összesen hat regionális döntő szervezésére került sor. Köszönetképpen azon kollégák névsora, akik ezek szervezésében vállaltak orosz-lánrészt (a regionális döntők időrendjében): Bóka Mária (Székesfehérvár), dr. Dékány Sándorné (Győr), dr. Szűcs Lászlóné (Miskolc), Kiss Mariann (Budapest), Csizmazia Sándorné és Hajós Zsuzsa (Szekszárd, Dombóvár – ők együtt dolgoztak a sikerért) – valamint a kecskeméti regionális döntőnek helyet adó Ifjúsági Otthon igazgatója, Józsa Kata.

A színvonalról és a jelentkezők számáról minden megye és minden régió esetében mást és mást mondhatnánk. Bizonyos, hogy minden jószándék és igyekezet dacára Illyés Gyula költészete nem tartozik a slágerversek világába – ám úgy gondoljuk, éppen ezért megszólaltatói valódi találkozásokról, nem pedig ad hoc verstanulásokról tettek tanúbizonyságot. Aki Illyést mond, annak ma mondanivalója van, ez derült ki fiatalok és idősebbek – szép számmal voltak tiszteletre méltó korú versmondók a versenyzők között – versmondásából egyaránt. Sajnálatosnak ítéljük, hogy némely megyéből egyáltalán nem volt jelentkező – örvendetes viszont, hogy felhívásunk eljutott a határon túli területekre és kifejezetten jó színvonalú versenyzők érkeztek a Felvidékről éppúgy, mint a Vajdaságból.

A döntő helyszínéül Ozorát választottuk, az addigra megújulni látszó Várkastélyt. Előzetes látogatásaink, egyeztetéseink alkalmával öröm volt látni, ahogyan formálódik, alakul a felújítás során a nemes szépségű kastély, amely már tavasszal is otthont adott az Illyés Gyula Emlékkiállításnak. A kiállítás gazdag anyagát Endreffyné Takács Mária múzeológus – aki egyben a simontornyai Vármúzeum igazgatónője és az ozorai kastély vezetője is, s akitől igen sok segítséget kaptunk – és dr. Vasy Géza irodalomtörténész válogatták. Gazdag kiállítás ez, a dokumentumokon túl intim tévé-térrel, ahol a videofelvételekkel Illyés, az ember is közel kerülhet a látogatókhoz.

Szerencsétlenségünkre a fűtés nem készült el, így a tervezett várbeli helyszín helyett az ozorai Művelődési Házban – kellemes, rendezett körülmények között, és szép számú közönség részvételével került sor a döntőre, 2002. november 9-én. Az ozorai polgármester asszony, Scrancz Istvánné az első percektől remek partner volt, s a döntő napján ő és csapata egészen kiváló házigazdának minősült.

A helybeliek kedvessége, figyelmessége, a döntőbe jutott 19 versenyző magas színvonalú versmondása igazi ünneppé tette a délutánt. Ezt koszorúzta meg a másnap, november 10-én Rácegresen, a költő szülőföldjén tett látogatásunk. Útközben bekukkantottunk a simontornyai Vármúzeumba, s csak az idő sürgetése végett távoztunk onnan viszonylag rövid idő után.

Rácegresen kivételesen meleg fogadtatásban volt részünk a pálfai önkormányzat részéről – a polgármester és csapatából néhányan előző napon végignézték a versenyt! Itt megtekintettük a költő első iskoláját, és a szülőház helyén álló emlékoszlopnál koszorút helyeztünk el.

Meghatóan őszintévé tette tisztelgésünket a költő óriás előtt, ahogyan a verseny harmadik helyezettje, Udud István tolmácsolta ott Illyés Nem volt elég című költeményét, ahogyan az első és második helyezett, Nagy Tímea és Papp Emese közösen elhelyezték emlékkoszorúnkat, és nem utolsó sorban azok a sallangmentes és mégis felemelő szavak, amelyeket Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesülete alelnöke fogalmazott meg – ott a pusztán, a hajunkba kapó, szabadon nyargalászó szélben.

A zsűri elnöke: Domokos Mátyás irodalomtörténész

A versenyzőktől két vers hangzott el a délután folyamán, ezután került sor az ünnepélyes eredményhirdetésre, amelynek jutalmait ezúton rögzítjük.

Valamennyi versenyző megkapta a Nap Kiadó három kötetét (Nem menekülhetsz, szerk.: Domokos Mátyás, Hűtlen jövő, szerk.: Csoóri Sándor, A törzs szavai, szerk.: Domokos Mátyás és Szathmári István), valamint az Ölveczky Gábor grafikusművész-kalligráfus által készített emléklapokat.

A könyveket Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó igazgatója, az okleveleket Domokos Mátyás, a zsűri elnöke adta át.

8 versenyző kapta meg az Észak-Keletmagyaroszági Regionális Versmondó Egyesület kiadásában, Buda Ferenc szerkesztésében megjelent Szavak sziluettje c. kötetet, amelyet dr. Lutter Imre előadóművész, a Magyar Vers-mondók Egyesületének alelnöke adott át, név szerint a következőknek: Stolmár Nándorné (Székesfehérvár), Deák Norbert (Szekszárd), Breier Mónika (Pilisvörös-vár), Tüzes Imre (Kisvárda), Bors Anikó (Fertőd), Deák Vera (Szekszárd), Lamm Anita (Györköny), Herbály Jánosné (Bugac).

Szekszárd Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatalának díját, Móser Zoltán fotóalbumát, Kocsi Imre Antal polgármester megbízásából Pócs Margit polgármesteri titkár adta át a következőknek: Deák Norbert (Szekszárd), Breier Mónika (Pilisvörösvár), Tüzes Imre (Kisvárda), Bors Anikó (Fertőd), Deák Vera (Szekszárd), Lamm Anita (Györköny), Herbály Jánosné (Bugac), Stolmár Nándor-né (Székesfehérvár), Szalay Álmos (Dunaújváros), Csémi Andrea (Nagymegyer, Szlovákia).

A Magyar Művelődési Intézet különdíját, 1-1 művészeti albumot Szalay Álmos (Dunaújváros) és Csémi Andrea (Nagymegyer, Szlovákia) vehette át Tóth Zsóka művészeti igazgatóhelyettestől.

A Magyar Versmondásért Alapítvány által felajánlott könyvcsomagot Virág László ügyvezető titkár adta Stolmár Nándornénak (Székesfehérvár).

A Magyar Versmondásért Alapítvány által felajánlott tábori részvétel lehetőségét, az V. Vörösmarty Mihály vers- és prózamondó táborban Antal Nikolett (Szatmárcseke) nyerte el.

A Magyar Írószövetség által felajánlott értékes könyvcsomagokat Czigány György, a Magyar Írószövetség költői szakosztályának elnöke adta át három versenyzőnek. Akik kapták: Orbán György (Zsira), Dudás Dorottya (Budapest), Antal Nikolett (Szatmárcseke)

A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által felajánlott pénzjutalmakat Papné Istenes Márta vezető főtanácsos adta át. 15 ezer forintos díjat kapott Lukács Jánosné (Tata), 35 ezrest Torma Mária (Budapest), 50 ezer forintos jutalmat Wahl László (Budapest).

A Magyar Művelődési Intézet díját, Ölveczky Gábor grafikusművész kalligráfus alkotását a verseny harmadik helyezettje, Udud István (Fehérgyarmat) kapta. A díjat Tóth Zsóka művészeti igazgatóhelyettes adta át.

A Magyar Versmondók Egyesülete díját, Cs. Kiss Ernő népi fafaragóművész Madonnáját, a verseny második he-lyezettjeként Papp Emese (Szabadka, Jugoszlávia) vehette át a művésztől, és a MVE elnökétől, Popper Ferenctől.

Az Illyés Gyula országos vers- és prózamondó verseny a művésznő által felajánlott fődíját, Bazsonyi Arany festőművész Hazafelé című festményét, a festő megbízásából Endreffyné Takács Mária, a simontornyai Vármúzeum igazgatónője adta át. A díjat kapta a verseny első helyezettje: Nagy Tímea (Szolnok).

Tüzes Imre (Kisvárda) kapta Illyés Gyula: Petőfi című könyvét,

Nagy Tímea (Szolnok) pedig Illyés Gyula vers-CD-jét, amelyeken a költő maga tolmácsolja műveit.

Ezen felül különdíjként könyvjutalmakat adott át (a zsűri által nem rögzített névsor alapján) 10 versenyzőnek Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó igazgatója.