Az intézetben folyó szakfelügyeletnek köszönhetem – amelynek során engem is megkérdeztek –, hogy – másképpen, mint azt az ember munka közben teszi – átgondoltam területemet, az Intézet Szín című folyóiratának szerkesztését. Erről most annál is inkább szívesen adok számot, mert ezzel magamat is olyan helyzetbe hozhatom, hogy kitüntetettként (Wlassics Gyula díjat kaptam) megszólal-hatok, ahogy magam szólaltattam meg vagy gondoskodtam megszólaltatásukról azoknak, akik intézetünkből szakmai kitüntetésben részesültek az elmúlt hét év folyamán, amióta Földiák András – az akkori igazgató – javas-latára útjára indítottuk, és Színnek neveztük el az intézet lapját.

A szakfelügyeleti megkérdezés bennem is úgy “rántotta össze” a dolgokat (és tette világossá a feladatokat), ahogy az meglátásom szerint szintén megtörtént az általam szakfelügyelt három három hely közül kettőben a falvak művelődéséért felelős vezetőkkel – akikkel (épp ennek következtében) máig is eleven a szakmai kapcsolat.

Ami tisztán és jól elmondható volt a szakmai beszélgetés során, az az, hogy a lapnak van egy öt és fél éves előélete, s egy másfél éves fejlődéstörténete.

Előélete során azt a feladatot igyekezett teljesíteni, hogy bemutatja a szakmában a jelenségeket, módszereket, amelyek ösztönzők lehetnek, ennek érdekében került sor három megye bemutatkozására is (Baranya, Heves, Veszprém). Ebben az időszakban alakult ki az Arcképek rovat, amely eredeti elképzelésem szerint a szakma jeleseinek bemutatása, a szakma presztízse érdekében. A rovat mára aktuális rovat lett, s gyakran a szakma halottjainak szakmai szempontú értékelése. Az Arcképek rovat kiteljesedésének tekinthető a Kovalcsik József tematikus számunk, amelyben egy emberről, munkájáról, megvalósult elképzeléseiről (könyve: A kultúra csarnokai), és meg nem valósult terveiről (ami a szakma megújítását jelen-tette volna, az egykori szabad művelődés XXI. századi variációjaként) adunk számot.

A folyóirat fejlődéstörténete a 6/3-as számmal kezdődött, amelyben megjelent Beke Pál igazgató – az igazgatói helyet megpályázó – munkája. Az intézet sosem volt pontos szakmai tervvel robbant bele a szakmába, és tere volt a koncepció meghányás-vetésének, s útja a megértésének, az elfogadásának, s a csatlakozásnak.

Magam a pályázatot felfogók, s az abban, valamint Beke Pál: Métóságkeresők című könyvében leírtak szellemében dolgozni akarók közé voltam képes tartozni. Amely helyzetnek az első perctől kezdve élveztem előnyeit, még-pedig:

1. Felfogva, hogy az intézet igazgatója a társadalomfejlődés érdekében a szakma eszközeivel milyen társadalmi feladatot vállal magára, csatlakozhattam, s ezzel társadalomra orientált, s annak problémáit megláttatni tudó, s korrekciójának érdekében tenni akaró előéletem megtalálta folytatását.

Mindaz a szociográfia, regény és tanulmány, amit életemben megírtam, a kiválasztott témák (vidékről a fővárosba kerülő munkásszállói lányok: Holnapon innen tegnapon túl, Magyarország felfedezése sorozat, Szépirodalmi Kiadó; a méltóságuktól már-már megfosztott, de még úgy is Maga-ura parasztok ((és uradalmi cselédek, Tausz Katalin)): Gyorsuló idő sorozat, Magvető Kiadó; akiket zárt, érték-rendet őrző falvaikban megmutatandónak, követendő példának szántam regényként megformálva a Faluregényben is, Magvető Kiadó), a velük és általuk felvetett problémák vagy láttatott épségek, s a tanulmányokban (Puszta-falu. Művelődéskutató Intézet) értelmezett társadalmi jelenségek, de a közművelődésben végzett gyakorlati munkám is (70-es évek, munkásszállásokon a megtartó közeget elvesztő, külső hatásra megtagadó fiatalok önmagukra találásának segítése) társadalomismereten alapuló, s minden mondatában és gondolatában értelmiségi szerepet felvállaló.

Ez az előélet értővé kellett, hogy tegyen egy olyan el-képzelésre, amely a szakmából kiindulva ugyanazzal a szándékkal született, de találmánya, hogy él a szakma potenciális lehetőségével.

Ma közművelődésnek nevezett szakmánkat illetően Beke Pál azt állítja, hogy a szakma a megújulással nem csak újra megtalálja – utoljára a 70-es években betöltött – társadalmi szerepét, de most, éppen ezzel, egyúttal arra is vállalkozik, hogy úgy teljesít szolgálatot a társadalomnak, hogy ne betegségeit kelljen annak gyógyítania, ha-nem megelőzhesse, éppen szakmai tevékenysége által a betegségeket. A szakmát, s abból azokat, akiknek erre hajlandóságuk van, abban szándékolja befolyásolni, hogy szerepet vállaljanak ebben, mégpedig megteremtve szuverenitásukat, hogy másokért, érdekközösségükért, falujukért is tehessenek.

2. Meghallva a társadalmi programot kínáló szakmai hívó hangot, a nem szokásosat, mert társadalmi akarásait pontosan artikulálót, s mindazt, ami ezt gátolná, azt el nem fogadót, az ellen lépten-nyomon ágálót, a magam szerepében, az intézet lapjának szerkesztőjeként csatlakoztam, s elkészítettem egy francia tematikus számot (6/6), amelyből kirajzolódik egy fajtája a francia művelődési házi gyakorlatnak, és megmutatkozik a francia civil világ, s így a lap előtár egy magyar lehetőséget. Pontosít. De minden számban gondoskodtam róla, hogy ez az újító szándék hangot kapjon. A Kovalcsik-emlékszám is ezt az ügyet szolgálta.

Fontosnak tartottam a szakfelügyelet során is elmondani, s most is, hogy minden újat akaró, és köztük Beke Pál is, óhatatlanul belekerül egy szerepbe, amit nálunk a legpregnánsabban Ady Endre képviselt. Tudja, mit akar mondani, tudja, miért szólal meg, és persze nem tolerálja a társadalom, mert a hang túlságosan új, korai, érthetetlen, bántó. Hatvany Lajos érti. De mit tehet Adyért? Adyt aztán majd felfedezik, elismerik, s nagyon szépen temetik el. S él a verseivel, aki él. De ő mégiscsak költő volt. Beke Pál pedig társadalomfejlesztő, s ebben a minőségében neki a jelenben kellene tudni hatnia.

Az újító szerephez tartozó kimondott szó – Ady esetében a sajátos hang – azokat bántotta, bántja, akik találva érezték, érzik magukat. Helyzetünkben azokat, akik meg vannak győződve munkájuk értelméről, s az mégsem olyan irányultságú, mint Beke Pál tervei. A harag az újítóval szemben jogos. Minden új és változatást akaró ember egy ideig bántó a társadalom szemében.

Az az előny, amit attól a perctől kezdve élveztem, ami-kortól kezdve felfogható volt számomra a társadalom érdekében végiggondolt, s – általam is remélhetően – végigvihető szándék, belekerültem egy burokba, amit a társadalom érdekében tevők Magyarországon mindig is élvezhettek.

A lap a fejlődéstörténetében a 7/5-ös számig eljutott oda, hogy leírhatta első rovata elé: A Magyar Művelődési Intézet műhelyéből. Ehhez létre kellett, hogy jöjjön egy intézeti szellemi állapot, amely megsokszorozta a szellemi energiát és a szellemi teljesítményt. S ez az az előny, amelynek magam is élvezője vagyok. Miközben a lap készítésében sokszorosát dolgozom a korábbinak, közben novellák írására is inspirálódom, mert a szellemi világ az ember körül teremtő. S hittel, hogy lehet, amikor annak látszott az ideje, még egy elméleti folyóirat beindításáért is minden tőlem telhetőt megtettem.

A környezetvédelemben néhány éve vaddisznónak neveztek el egy embert, mert minden neki fontosért – ami mellesleg a környezetünk érdekében országos érdek volt – úgy szólalt meg, ahogy egy vaddisznó ront elő. Én talán még azt a hangot is jól toleráltam volna. Mert azt gondolom, ha megszólalnak az ember mellett, szerencséje van. Én ezzel a szerencsével szerkesztem a Szín című folyóiratot.