Hajdani tanárunknak az elmúlt emberöltőnyi időben emléktáblát állított a kegyelet, amit a nyitó-előadásokat követően megkoszorúztunk. A díszteremből kitódulóknak a hajdani tanítvány, Joós Tamás gitározta-énekelte Gyuszi bácsi jól ismert (hogy ne mondjam: általa belénk vert) népdalait, s két dallam között egy másik tanítvány – e sorok írója – mondott néhány szót. A Szín főszerkesztője később arra kért, hogy írjam le az ott elmondottakat. Megkísérlem. Az előre kitalált szöveget illetlenség lenne most közreadnom, ha egyszer ott nem hangzott el; ám miképpen is mondhattam volna el azt a míves dumát! Majd' négy évtized múltán ültünk együtt ugyanott, ugyanazok, ugyanúgy; előttünk az egyetlen fölsős évfolyam, mindenütt máshol az alsósok. A kivetített fotók, az emlékező szavak, a felidézett emlékek visszaröpítettek bennünket fiatalkorunkba, különösen, hogy Szalay László igazgató urunk fölolvasta, majd ki is osztotta az akkor írt Keresztúry Dezső verset:

Emlékszel-e Gyuszi bácsi arra az esetre, amikor a térképnek háttal állítva üvöltözted, hogy azonnal utazzak el Szombathelyről Békéscsabára; soroljam a megyéket, a vasúttal elkerült megyeszékhelyeket, az érintett városokat, s azon belül a jeles műemlékeket? Emlékszel, hogy kijöttél a sodrodból, amikor volt pofám megfelelni viszonylag pontosan? S emlékszel, hogy fogást keresve a bizonyára nyegle pesti fiún, aki voltam, a József körút egyik emléktáblájába akartál belebuktatni? S mikor megmondtam, hogy kiére gondolhatsz, nem átallottad pontos szövegét is számon kérni rajtam! Szó szerinti idézet híján így alkalmad nyílt hosszan bölcselkedni nemcsak az emléktáblák mirevalóságán, hanem a tekintet fölemeléséről is szólván.

S emlékszel-e arra, amikor kiemeltél a menzára menők tömegéből azzal, hogy fussak a TO-ra, reád hivatkozva vegyek fel napidíjat, érjem el a koradélutáni ostffyasszonyfai vonatot, ott keressem meg ezt és azt a mesemondót, mondassak vele mesét, legalább hármat; érjem el, hogy adjon vacsorát, szállást, hajnalban jöjjek vissza Szombathelyre, írjam le a meséket, s elemezzem a megélt szituációt? És ugye emlékszel, hogy havonta rámkiáltottál, hogy kísérjelek haza, otthon könyvtáradból Illyést, Kodolányit, Németh Lászlót, Szabó Dezsőt nyomtál a kezembe, és arra köteleztél, hogy a kötetet innentől idáig azonnal olvassam el, jegyzeteljem ki (kedves feleséged bocsánatkérő tekintettel hozott óránként teát), és másnap reggelre ugyancsak dolgozatot rendeltél? Bizonyára emlékszel azokra a szombathelyi kertvárosokon köröző útjainkra is, melyek közben ma már társadalomismeretinek mondható elemzéseket rögtönöztél különféle jelenségekről, s ha nagyfröccsbe botlottunk, nem álltál ellent, hanem még az én véleményem megfogalmazására is kényszerítettél? Ugye emlékszel, kedves Gyuszi bácsi, hogy éveken át kértél helyzetjelentést pécsi, pesti népművelői munkámról, s apró gyöngy betűkkel rótt oldalakon bátorítottál, hogy ne hagyjam abba, hogy bírjam ki, hogy legyek úrrá, hogy ne törődjek velük; mikor mit? És ugye emlékszel az őrségi, a velemi kirándulásokra, a pálinkára, az aludttejre, a sült gesztenyére, az oladi dombok mögül átszűrődő rohonci fényekre? Ugye tudod, hogy máig tartó mintát adtál az újrakezdés módjára, a “csakazértis” kitartásra, a megfelelés elviselhető mértékére, a radikális megoldások vállalására, az ellenfelekkel való bánásmódra, a fiatalokkal kapcsolatos magaviseletre?

Negyvenvalahány éves voltál mindekkor. Hogy e percekben most rád emlékezünk, mi sem vagyunk hatvan felé. E percben nincsenek felnőtt gyerekeink és unokák. Kölykök, fiúk és lányok vagyunk megint mindannyian. Kölykökként idézünk, dehát mit is beszélek! Idéznünk, hívnunk felesleges; gesztusainkban, gondolkodásunkban, magatartásunkban élsz, azokban laksz. Mindig velünk vagy.