A SZAKMA ÜNNEPEI

KOVÁCSNÉ BÍRÓ ÁGNES

II. KÓRUS OLIMPIA DÉL-KOREÁBAN
Magyar olimpiai bajnoki címek

Ha ezt a szót olvassuk, olimpia, elsőként a görögökre gondolunk, vagy a játékok újkori megálmodójának, Coubertin bárónak a neve jut az eszünkbe. Az bizonyára szokatlan, hogy e nemes sportvetélkedés szolgál példaként a világot átölelő kórustalálkozóhoz. A Németországban be-jegyzett Interkultur Alapítvány, mely számos sikeres kórusversenyt szervezett és szervez évek óta Európában, Izraelben és az Egyesült Államokban, ambiciózus vezetőinek köszönhetően 2000-ben Linzben megrendezte az első kórus olimpiát. Ennek kivétel nélkül mindenkit meggyőző sikere magában hordozta a folytatás igényét.

Nem volt hát meglepő ezek után, számos, a rendezvényt szívesen vállaló város és ország jelentkezése. Az alapítvány Dél-Korea második legnagyobb városát, Busant választotta. Az első pillanatban úgy tűnt, hogy az európai kórusok számára az utazás költségeinek előteremtése erejüket meg-haladó gondokat jelenthet.

Magyarország az I. Kórus Olimpián, Linzben aratott diadal után, ahol a nemzetek versenyében az élen végzett, nem maradhatott távol. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával a nyíregyházi Cantemus Gyermekkar, az ugyancsak nyíregyházi Pro Musica Kamarakórus, mindkettő Szabó Dénes vezetésével és a Debreceni Református Kollégium Cantusa, Berkesi Sándor vezetésével utazott Dél-Koreába. Kiválasztásukat pályázat előzte meg, melyben az anyagiak tisztázásán túl, azaz mennyit tud a kórus átvállalni a tetemes utazási és részvételi költségekből, szempont volt, hogy hány kategóriában kívánnak versenyezni, illetve milyen esélyeik lehetnek. A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége Művészeti Tanácsa és a Közművelődési Főosztály több fordulós pályázat és egyeztetés után tette meg javaslatát, amit a kulturális tárca vezetése elfogadott.

Busan hatalmas területen, a koreai félsziget csücskén, az óceán partján fekszik. Lüktető életű, fantasztikus fejlődést mutató, 3 és fél milliós város, melyben egyaránt jelen van a történelmi múlt a maga kis házacskáival, megrendítő szegénységével, és a XXI. század, a sok tízemeletes betonkolosszusaival, luxus színvonalú lakótelepeivel, állandóan több sorban hömpölygő autóáradatával. Hozzá kell tennem, soha nem voltam még ilyen tiszta városban. A híresen tiszta Svájcban sem láttam hasonlót.

Busan vezetésének a kórus olimpia ügy volt, amit minden erővel segíteni és támogatni kell, ezért mindent megtettek az odalátogató kórusok, a nemzetközi kórusélet személyiségei, reprezentánsai jó közérzetének megteremtéséhez. Az országos televíziók és a sajtó folyamatosan tudósított a 48 ország több mint 7000 énekesének és több tucat meghívott szakembernek a részvételével zajló versenyekről, tanácskozásokról, szakmai beszélgetésekről, koncertekről.

Az olimpia adminisztratív és nagyrendezvényi centruma a BEXCO Kulturális Központban volt, a XXI. század üvegből és acélból épült hatalmas épületegyüttesében. Az egyik földszinti teremben, ahol 5000 ember fér el, tartották a nyitó- és záró ünnepséget. Két kivetítő, tökéletes hangtechnika, számítógéppel vezérelt világítás és még sokféle technika állt rendelkezésre. Az épület egyébként alig több mint egy év alatt épült fel.

A versenyek 25 kategóriában, több helyszínen folytak, és ez jelentette talán a legnagyobb gondot a szervezőknek. Minden kategóriát 5 fős zsűri bírált, zsűritag azonban összesen csak 38 volt, melyből könnyen kiszámítható két dolog: az egyik, hogy minden zsűritag erején felül teljesített, időnként 7-8 órát ült naponta, a másik, az irdatlan távolságok miatt időben történő megjelenésük biztosítása. Fantasztikus pontossággal működött minden.

A felhívásból ismert volt, hogy valamennyi induló énekkar – az eredményét tartalmazó, szép külsejű – oklevelet kap, mely a küldő országban mindenképpen értéket jelent, s ez már az indulás pillanatában megadta a verseny kedvező alaphangulatát.

A versengés kétfordulós volt. Az első, az ún. kvalifikációs megmérettetés. A zsűri a szereplő kórusok előadásában az intonációt, a kórushangzást, a kottahűséget és a művészi összhatást pontozta 0-tól 30-ig. Az átlagolt teljesítményben 1-től 10-ig bronz fokozatot, 11-től 20-ig ezüstöt, 21-től 30 pont közötti eredményért arany fokozatot adhattak. Az egyes kategóriákon belül tíz fokozat létezett.

A második, az ún. olimpiai fordulóban az első körben legmagasabb pontszámmal arany fokozatot elértek, illetve a korábbi nemzetközi eredményeik alapján az első fordulóra nem kötelezettek vehettek részt. Itt 0-tól 10-ig lehetett pontozni, a korábbi szempontok alapján. A zsűri 7 tagúvá vált, az egyes pontozók végeredményeinél a legmagasabb és legalacsonyabb pontot adó zsűritag véleménye kiesett, s az eredményt a megmaradt 5 zsűritag átlagolt véleménye adta. S noha itt is érvényesült a többfokozatúság elve, az ún. olimpiai bajnoki cím elnyeréséhez a legmagasabb szintű teljesítmény volt szükséges. Az olimpiai cím birtokosa minden kategóriában az aranyérmesek között a legtöbb pontszámot elért együttes lett. A két nyíregyházi együttes sorra nyerte a versenyeket, 3-3 kategóriában indultak és mindegyikben aranyérmet kaptak. Ráadásul mindkét énekkar két-két kategóriában: a gyermekkari, és a gyermekkari musica sacra, valamint az egynemű kari és a kortárs zenei kategóriában olimpiai bajnoki címet szerzett. Október 23-án, a BEXCO teljesen zsúfolt termében diplomatáknak és a világ ismert kórusszemélyiségeinek a jelenlétében négyszer hangzott el a magyar himnusz, négyszer húzták fel a nemzeti lobogónkat. A szép gyermek- és lányarcok a himnusz alatt ragyogtak és örömkönnyekben fürödtek, mert “sírni csak a győztesnek szabad.

Biztos vagyok abban, a jövőben is mindent meg kell tennünk, hogy a legkiválóbb amatőr, nem hivatásos együtteseink kapjanak elegendő támogatást az ilyen rendezvényeken való részvételhez.

A másik magyar csapat, a debreceni Cantus, és a vezénylő Berkesi Sándor is mindent megtett a sikerért. Az ifjúsági vegyeskarok olimpiai kategóriájában a negyedik helyet szerezték meg. A másik kategória, ahol részt vettek, a népzenei a capella volt. Itt a távol-keleti kórusok verhetetlennek bizonyultak. A Cantusnak, remek teljesítménnyel, az ezüstérem jutott.

Az énekeseken és karnagyokon kívül még két magyar résztvevője volt a kórusművészeti világeseménynek. Dr. Baross Gábor, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének elnöke több zsűriben dolgozott. Jómagam, a szervezők és a koreai turisztikai és kulturális minisztérium megtisztelő meghívása alapján, az amatőr kórusművészeti területet gondozó kulturális tárcát képviseltem.

Egy hónapja, hogy az olimpiai zászlót Busanban bevonták és átadták a 2004-es rendező város, Bréma polgármesterének. Az olimpiai harang, mely Linz óta, az esemény kezdetekor és annak zárásakor egyaránt megkondul, itt is megszólalt. A dél-koreai kulturális miniszter, Wo asszony, a rendezvény koreai védnöke, Günther Titsch úr, az Interkultur Alapítvány elnöke és Bréma város polgármestere együttesen szólaltatták meg, hitet téve a zene földrészeket áthidaló és összefogó erejéről, és örök szépségéről.

BÉRES BÉLA

“KÉRDÉS A VISSZADOBBANÓ SZÍVHEZ”
5o éves a művelődés háza Baján

A beszéd elhangzott Baján, 2002. november 4-én a József Attila Mûvelõdési Központ és Ifjúsági Ház ünnepi hetének megnyitóján.

Mûvelõdési Ház, Mûvelõdési Központ, Dózsa terem, JAMK, JAMKIH, Ifjúsági Ház, Mûvészetek Háza, Árpád- tér és még sorolhatnám az elnevezéseket, amelyek mind a mûvelõdés házát illetik Baján.

A “ház” maga egy épület, de mára már számosságában is több dologról beszélünk, még akkor is, ha ugyanarra gondolunk: a helyre, ahol a helyi kultúra lényeges eseményei zajlanak, az intézményre, ahol sok-sok minden történik, ahol sokszor feszülünk egymásnak vélt vagy valós problémáink miatt. Talán érdemes egyszer végiggondolni, hogy igazi “háza” soha nem volt a mûvelõdésnek Baján. Az egykori szállodaépület még kisebb átalakításokkal is mostoha körülményeket kínált, a Járási Hivatal épülete koncepcionálisan alkalmatlannak bizonyult, az egykori pártház pedig “társbérlõivel” együtt folyamatosan kényszerít bennünket szakmai kompromisszumokra. Ha hozzátesszük, hogy az Ifjúsági Ház alapterve kézmûves foglalkoztató háznak készült és jelenleg gyermek és ifjúsági alapszolgáltatásokat és a mozgásmûvészet számtalan formáját kínálja, rájöhetünk, bizony hiányzik egy igazi, modern, mai követelményeknek megfelelõ épület. 50 éves a “ház” ! 50 év nem kevés idõ, a város több mint 300 éves történelmében is meghatározó nagyságrend. Különleges értékkel bír, ha belegondolunk, hogy a Magyar Rádió alig múlt 75 éves, vagy a magyar televíziózás még nem érte meg a fél évszázadot. 50 éve még a távolban sem derengett az információs õsrobbanás képe, mai szemmel megmosolyogtató még a gondolat is, hogy az ifjú Bánáti Tibor mobiltelefonon be-széli meg az esti programot az örökifjú B. Mikli Ferenccel.

Bizony a gyorsan fejlõdõ világ pillanatról-pillanatra falta fel a személyes kapcsolatokat, és ebben mindannyian hibásak vagyunk. 50 év, több mint 150 dolgozó, megszámlálhatatlan segítõtárs, szakkörvezetõk, tanfolyamvezetõk, számba sem vehetõ rendezvények folyama, igazi nagy sikerek, mellette bukások, szervezési átalakulások, viták és összeveszések, majd kibékülések. Ezek mind beleférnek az 50 évbe. Beleférnek azok, akik elfogadták meghívásunkat és megtiszteltek bennünket jelenlétükkel a mai estén, és beleférnek azok, akik már nem lehetnek közöttünk, hiszen 50 év egy-egy ember életében is hosszú idõ. Egy tiszteletteljes fõhajtás erejéig meg kell állnunk, tisztelegnünk kell – nem sorolhatom most teljességgel – Hegedûs Karcsi bácsi, Hámori Rózsika néni, Kelemen Márton, Kovács Gabi, Karsa Ákos és a többiek emlékének.

Az eltelt 50 év a mindennapok munkája mellett folyamatosan kultúraelméleti és kultúra értelmezési vitákkal telt el. A mai napig forgatjuk a szavakat, csûrjük-csavarjuk az értelmezéseket és általában ugyanoda lyukadunk ki, közvetlen környezetünkhöz, lakóhelyünkhöz a kistájhoz, a kisrégióhoz, végül is a helyi társadalomhoz.

Konrád György szerint “a kultúra nem egyéb, mint a társadalom erõfeszítése arra, hogy célt és értelmet adjon az önmagában nem célirányult világnak.” A helyi társadalom az az emberi kapcsolatrendszer, amelytõl az itt élõ emberek gazdasági, politikai, kulturális tevékenységük és létfeltételeik biztosítását remélik. Így volt ez régen is, így volt ez akkor is, amikor elsõsorban pénzhiány miatt az intézmény- és értékrendszer romokban hevert, amikor a valódi értékek is különös tartalmakat hordoztak.

Talán még soha nem volt annyira aktuális, mint napjainkban Eötvös József ama mondása, mely szerint a demokráciát nem hirdetni, hanem szervezni kell. A kultúra sorsa sem deklaráció, hanem organizáció kérdése. Divatos szóval ma a népmûvelõnek kulturális menedzsernek kell lennie. Olyan helyi folyamatok elindulását és kulturális programok megszületését kell szolgálnia, amelyek révén a kultúra és a helyi társadalom polgárai egymásra találnak. Meggyõzõdésem, hogy egy kisvárosi közmûvelõdési intézmény alapfunkciója szerint a várost és az itt élõ embereket szolgálja, a szó nemes értelmében.

Bánáti Tibor egykori igazgató írja köszöntõjében, hogy “intenzív szakaszában mûködik a mûvelõdési központ. Mûvelõdést szervezõ munkatársai nem égnek takaréklángon, szakmai hivatásuk sem csökken, küldetést éreznek, ami kikelt minden bizakodást jövõbeni mûködésük iránt.” A szakma “nagy öregjétõl”, bizony jól esnek az elismerõ szavak, hiszen tudjuk, hogy folyamatosan nyomon követi munkánkat.

Mégis, minek köszönhetõ, hogy Vidék–Magyarországon egy viszonylag hátrányos helyzetû kistérség meghatározó városában, Baján a szakmai közvélemény szerint és “intenzív szakaszában” mûködik egy közintézmény? Vidék–Magyarországnak tekinthetõ minden ebben az országban, ami Budapesten és néhány kiemelt megyei jogú városon illetve közvetlen vonzáskörzetén kívül esik. A földrajzi, fizikai távolságokon kívül, amelyek meghatározói a vidék szerepkörének, talán lényegesebbek a mentális különbségek. Vidék–Magyarországon erõteljesebben mû-ködnek, és nem szûk szakmai- és döntéskörre egyszerûsödnek a személyes kapcsolatok. Még léteznek “ügyek”, melyek mögé akár tömegeket lehet felsorakoztatni, kevésbé vált meghatározóvá a mindennapokban az “üzlet”. Hiányos infrastruktúra és szerény finanszírozás mellett kiemelkedõen sikeres rendezvények születnek meg, és tartják felszínen magukat. Vidék Magyarországon, így Baján is az emberek a szabadságot nem a médiákon keresztüli politikai vitamûsorokból ismerték meg, hanem közvetlenül tapasztalták. A helyi mûvelõdés, közmûvelõdés, és benne az intézményesített mûvelõdés esélyei, lehetõségei az utóbbi években javultak.

A város, sokszor erõn felül felvállalta és ma is vállalja azokat a terheket, melyek a szolgáltatások biztosításának alapfeltételeit képezik.

A város lakosságának mûveltségi színvonala – a lakosság iskolázottsága, mindenekelõtt közgazdasági, jogi, politikai kultúrájának, a hely vállalkozásokkal összefüggõ ismereteinek szintje – érezhetõen emelkedett. Ugyanakkor a természet- és társadalomtudományi mûveltség bizonyos hiányát jelzi az áltudományos nézetek és elõítéletek továbbélése, idõnként felerõsödõ divatja. A lakosság nagy tömegeinek mûszaki kultúrája, illetve annak alacsony színvonala egyre nyilvánvalóbb ellentmondásba kerül a gazdaság korszerûsítésének fokozódó követelményeivel.

Jelentõsen átrendezõdtek a mûvelõdési igények: széles körben megnõtt az érdeklõdés a mindennapi életben, a munkában közvetlenebbül hasznosítható ismeretek, és a szabadidõ eltöltését segítõ, szórakoztató célzatú kulturális termékek és szolgáltatások iránt, ellenben a társadalmi megítélésben veszítettek jelentõségükbõl az általános mûveltség hagyományos tartalmai: gyengült a mûvészeti kultúra, ezen belül is elsõsorban a mûvészeti szempontból értékes irodalom, film, színház fontosságának tudata. Csökkent a mûvelõdés közösségi alkalmainak vonzása. Romlott az emberek egymás közötti kapcsolatának, viselkedésének kulturáltsága.

Mai korszerû közmûvelõdési intézménynek szükségszerû alkalmazkodni a társadalmi, gazdasági változásokkal összefüggõ mûvelõdési igényekhez: közelebb kerülni a gyakorlathoz, jobban figyelembe venni a mûvelõdés iránti közvetlen szükségleteket. Eredményesen kell segíteni a szakmai át- és továbbképzést, széles körben terjeszteni az ún. közhasznú ismereteket, közremûködni a kulturált szórakoztatásban.

Szakmai erõfeszítéseinket igazolja, hogy az intézmény 7 országos szakmai szervezet tagja, többek között alapítója a Kulturális Központok Országos Szövetségének, a Magyar Gasztronómiai Fesztiválok Egyesületének és a Magyar Fesztivál Szövetségnek. Évek óta az Eötvös József Fõiskola mûvelõdésszervezõi hallgatói gyakorlati képzésének bázis-helyeként mûködünk.

Engedjék meg, hogy befejezésül Vitányi Iván néhány gondolatát idézzem Hegel szövegmagyarázata kapcsán.

“Mert mi a kultúra? Kérdezi Hegel. A kultúra, kérdés a visszadobbanó szívhez. Hegel nem szokott ilyen egysze-rû dolgokat mondani, általában véve olyan mondatokat mond, amit nem lehet megérteni, de itt olyan mondatot mondott, amit meg lehet érteni. Igen, a kultúra a vissza-dobbanó szívhez való kérdés. Ehhez kell, aki kérdez, és kell a szív, amely visszadobban. Ha nem tudunk vissza-dobbani egymásra, ha nem tudunk kérdéseket feltenni egymásnak, nem csak a tömegkommunikációban, hanem szemtõl szembe egymásnak úgy, hogy egymás szemébe né-zünk, akkor a kultúra átmegy abba a fajta rengetegkultú-rába, abba a fajta tömegkultúrába, ami persze jó hogyha van, mert van mibõl választani. De akkor tudja az embe-riség ebben a dologban megtalálni a helyét, hogyha a rengetegkultúrával szemben meg tudja védeni a kevés kultúrát. Én azt hiszem, hogy mi népmûvelõk mindig is ezt csináltuk. Tehát a mi kultúrafogalmunk abban külön-bözik a kultúra filozófusaitól, hogy a mi kultúrafogalmunk mindig is kérdés a visszadobbanó szívhez. Mindig is an-nak akartunk keretet adni, hogy tudjuk egymás hangját megtalálni, hogy tudjuk egymást segíteni, akár így, akár úgy, akár amúgy.”

A mûvelõdés helyi házának újabb sikeres 50 évet, minden dolgozójának, munkatársának és a bennünket kitartóan támogató látogatóinknak jó egészséget kívánok.