Pécsi Györgyi:

„...azok vezéreljék egy település életét, akik érintettek...”

Beke Pál: Méltóságkereső című könyvéről

Beke Pállal személyesen mindmostanáig nem találkoztam. De jól ismerem, és a magaméhoz közel érzem típusát, azt az egykor népművelőnek mondott megszállottat, aki a világot akarja emberibbé, lakhatóbbá tenni.

            Beke Pál ezt a könyvét dr. Kiss Gyula, egykori szombathelyi tanára emlékének ajánlotta. A szombathelyi főiskolának, talán csak azok tudják, akik odajártak, egykor, a hőskorszakban, a hatvanas, hetvenes években, sőt picit még a nyolcvanas évek legelején is, amikor én jártam oda, legendája volt. Ezt a legendát az ún. népművelés-könyvtár szakosok képezték. Kik jártak oda? Mindenféle emberek persze, meg, akik miatt a legenda kialakult, afféle renitensek. Nyughatatlan elmék, izgága alakok, valami egészen mást akartak, mint belesimulni a nagy mechanizmusba, meg a mechanizmus sem nagyon akarta, hogy akárki legyen az új elitje. A népművelés-könyvtár (közkeletűbben NK-) szak gyűjtőhelye lett ezeknek az izgága embereknek. A kultúrpolitika úgy képzelte, hogy az itt végzettek nem elméleti szakemberek lesznek, hanem gyakorlatiak, akik a művelődési házakban, könyvtárakban, közvetlen kapcsolatot tartva a dolgozó osztályokkal, kinevelik végre a hőn áhított szocialista embertípust. A cél első fele rendben is volt, viszont a szocialista embertípussal gondok voltak. Ezek az izgágák ugyanis egészen mást értettek szocialista embertípuson, mint a kultúrpolitika, emiatt aztán a gyakorlatban, vagyis az életben megszámlálhatatlan konfliktusba keveredtek a helyi hatalmakkal, tanácselnökökkel, párttitkárokkal, téesz-elnökökkel, egyéb funkcionáriusokkal. Ezekről elégséges számban lehetett olvasni anno a lapokban.

            Szombathely akkoriban egy egészen más nyugati határ közvetlen közelében feküdt, a vasfüggönynél. S noha lazán át lehetett volna biciklizni Rohoncra, Lékára, vagy délebbre Németújvárra, az Őrség falvaiba pl. tájnyelvi terepszemlét tartani, erről természetesen szó sem eshetett. Már Veszprémnél fölszálltak a vonatokra a határvadászok, igazoltatták, zaklattak az utasokat, hova megy, miért megy nyugat felé, csak nem disszadálni akar. Kőszegen kutyás határőrök köröztek, és emlékezetem szerint még 80-84 között is csak ilyen, szigorúan biztonságos kísérettel közelíthettük meg az Írottkő csúcsot. Szombathelyen, a városban és a főiskolán is árgus szemek és fülek figyelték, jönnek-e be a nyugati eszmék, s vajon hatnak-e a gyanútlanokra. Erről is szó esik Beke Pál könyvében. Ezek miatt az objektív körülmények miatt volt valóban releváns számára is az első nyugati út, aztán még jó néhány nyugati út, - főleg a rendkívül inspiratív franciaországi, amelyek tartós, elmélyült szakmai és emberi kapcsolatokhoz segítették. Hiszen abban a korban, amikor Beke Pálnak is világot kellett volna járnia, külhoni iskolákat látogatnia, beszívni minden megtanulhatót, eszmét, gondolatot és tapasztalatot, hogy - az egykori peregrinusokhoz hasonlóan - hazahozza és itthon kamatoztassa tudását, e helyett röghöz kötött őrizetes volt ő is, meg az ország is, még további nemzedékek is. Ez a túlzott őrizet viszont azt is eredményezte, hogy még a legjámborabbakban is megfogalmazódott a kételkedés a rendszer tökéletességét illetően, s ki-ki habitusának, vérmérsékletének megfelelően föltette a maga kérdéseit. Nem volt könnyű.

            Zömmel meglehetősen középszerű tanáraink voltak, lapítottak és végrehajtották az utasításokat, közülük magasodott ki Kiss Gyula, aki művelődéstörténetet tanított, később Nagy Árpádné, aki esztétikát, régi irodalmat. Nem a középszerhez képest voltak kicsit jobbak, hanem igazi hegycsúcsok. Szakmailag maximalisták, morálisan, emberileg kérlelhetetlenül következetesek, a fogalmakat pontosan használták és sosem beszéltek mellé. Olyan sziklaszilárd értékrendű személyiségek, akik képesek voltak az embert egy életre megjelölni, megerősíteni önmagában, hitében. Általuk a tanítvány a legjobb énjére találhatott. Ilyenből az országban ma sincs túltermelés, ezért hála a sorsnak –, és miattuk feledhetőek a nyomasztó évek bornírtságai. Beke Pál, ahogy ez könyvéből is kiderülhet, az ő útjukat folytatja. Nem a leírt szavak győznek meg természetesen, hanem az a hatalmas munka, energia, lankadatlan küzdelem, amelynek olyan eredményei is születtek, mint a legendás Józsefvárosi Ifjúsági Klub, a balatonszabadi, csengeri, zalaszentlászlói közösségek életre segítése, a gyermek-önkormányzati modell bevezetése, vagy a Közösségszolgálati Alapítvány létrehozása.

A népművelő valami különös, nehezen meghatározható csodabogár volt a korabeli Magyarországon. Ha jól emlékszem, az össztársadalmi presztizs-létrán a könyvtárossal együtt leghátul kullogott. A könyvtárost - ez biztos - már csak a raktáros követte. Most az informatika miatt fölértékelődött a könyvtáros rangja, a népművelő szakma meg mintha ketté vált volna, a kultúrmenedzserek (egyre inkább a szórakoztató ipar szakemberei) úgy látom, keresettek, népszerűek, az ügyesebbek jövedelme nem is rossz, a művelődésszervezők viszont (ha jól értelmezem a fogalmakat) jobbára változatlanul afféle senkiföldjén vannak. Egy normális ember általában ma is megkérdezi, hogy tulajdonképpen effektíve mit is dolgozik egy ilyen, vagy hogy a munkája egyáltalán munkának tekinthető-e, vagy inkább karitatív tevékenységnek, amiért nem jár csokoládé. (Ezekről a dilemmákról is szól Beke Pál.)

            És valóban. A népművelő, művelődésszervező, sőt - időben előrehaladva - a településszervező nagyon érzékeny, és nagyon sérülékeny sávon dolgozik, mindig valaminek a határán: azt próbálja szervezni, ami pillanatnyilag a legjobban hiányzik. Nemcsak Magyarországon, de a gazdaságilag fejlett, ún. jóléti társadalmakban egyre inkább - organikus közösséget. Lelkekkel dolgozik, gondolkodik együtt, mindig konkrét emberekkel, ezért ezt a munkát nem szabad, és eredményesen nem is lehet hatalmas szív nélkül folytatni. Mondanom sem kell, Beke Pál mindig a legnehezebb, leggöröngyösebb, legsziszifuszibb utat járta, ugyanakkor a leginkább emberhez méltót: ennek a magatartásnak az eszménye - ha romantikusnak tetszik is individuálisra alaphangszerelt korunkban - a másokért végzett áldozatos munka, s munkája - mint pl. az orvosé - akkor tekinthető eredményesnek, ha továbbra már nincs rá szükség, mert segített életre hívni egy önmagára találó, eleven életet élő közösséget.

Beke Pál könyve - könyvnek abszolút szabálytalan, ő maga önéletrajznak és szakmatörténetnek nevezi az alcímben. Pontosan, mert a könyv egy élet és egy szakma szoros összefonódásának, vagy inkább teljes összenövésének a lenyomata és a tanúsága. Kacskaringós és ágas-bogas, sok-sok kitérővel. Térben az egész országot bepásztázza (bőséges francia tapasztalatokat idézve, átruccanva a Csenger-szatmári trianoni román-magyar határon), időben az elmúlt három évtizedet, tehát a hagyományos népművelői lehetőségeket és az új világét. Nagyon sok kudarc kór- és nagyon sok szép eredmény kordokumentuma. Elméleti elemzéseket, alapítványi dokumentumokat, vagy rövidebb újságcikkeket, levelezéseket, polémiákat éppúgy olvashatunk benne, mint ezeket bőséggel megjegyzetelt szubjektív vallomásokat és sorsokat felidéző életképeket. Egy - számomra - vonzó, zsigerileg közösségi földelésű, szakadatlanul intenzív jelenlétet ismerhetünk meg. És rengeteg küzdelmet, próbálkozást, nekifeszülést, a bürokrácia szokásos, idegtépő útvesztőit, aztán újra és megint: figyel és reagál, értelmez, célokat fogalmaz meg, cselekszik, majd pedig mérleget von, tanulságokat fogalmaz meg, aztán újra és megint.

            Beke Pál kezdettől és törvényszerűen valahogy mindig szembe került az uralkodó trendekkel: előbb a politikai hatalommal, utóbb a pénzügyiével. Szükségszerűen, hiszen kultúrában és közösségben gondolkodott és gondolkodik, a politika, a hatalom gyorsan változik, rövid távú taktika és technokrata gyakorlat jellemzi, azonnal mérni akarja a hatást és bekaszálni az eredményt. A kultúra pedig masszív mélyáramlat, túl kell élnie rendszereket, kurzusokat, pártokat. Ha nem is évszázadokban gondolkodik, mint az egyház, de ab ovo hosszú távon. Csak ritka kivételes, kegyelmi pillanatai a sorsnak, ha a politika fölismeri, hogy a kultúra nem a szabad idő hasznos vagy szórakoztató eltöltését szolgálja, hanem - Németh Lászlóval szólva - szervezi az életet, az életünket, és e fölismerés szerint bánik a kultúrával, azaz engedi a maga belső törvényei szerint változni és megőriződni és amennyire lehetséges, segíteni és támogatni.

            Az elmúlt évtizedek politikai gyakorlata nem kizárólag ilyen volt. Ebből adódóan számtalan konfliktusa keletkezett Beke Pálnak is, de - és ez a szép benne - mindig megtalálta azokat az embereket, csoportokat, akik tudatosan vagy ösztönösen pontosan látták, hogy a hagyományt folytatni kell, s ha elszakadtak a folytonosság szálai, azokat újra lehet és újra kell szőni, fonni, ügyeskedni. És nem csak látták, megértették, de erejüket meghaladó mértékben ezért küzdöttek, tettek is. Törvényszerűnek tartom, ahogy és amiért Makovecz Imrével és az organikus építészek csapatával egymásra talált Beke Pál a településfejlesztés szervességének eszményében, és - csöppet sem elhanyagolható - gyakorlatában. Mindannyian azt vallották,  hogy azok vezéreljék egy település (és az ország) életét, akik érintettek, s hogy közösségi keretek, működő közösségek nélkül ide-oda tologatható báb az ember, alattvaló vagy fogyasztó, s hogy ez a megközelítés nem csupán elvi-eszmei kérdés, hanem kőkemény létkérdés: másként elgépiesedik, kiürül, megsemmisül. A könyvből gyönyörűen kiderül, amit egyébként is lehet tudni, hogy ezek a tenni akaró, cselekvő emberek mindig, minden szinten jelen voltak és vannak az országban, városban és faluban, nem csak a művész meg az elit értelmiségiek közt, de az egyszerűnek mondott iparos rétegben meg a közönséges halandók közt is. Sőt, nem egyszer ott inkább. Szép példa az az öntevékeny anyuka, aki egy kisvárosban egymaga alakította és hozta létre azokat az amatőr szerveződéseket, társasági kereteket, amelyeket egyébként hivatásos kultúrmunkásoknak illett volna (lett volna kutyakötelességük). A jelenség - ahogy Beke Pál is többször, hangsúlyosan figyelmeztet erre - azt jelzi, hogy létező és valóságos az igény a közösségi szervezetekre. A hivatalosságok/hatóságok felé meg szerintem azt jelzi, hogy teljes komolysággal és súllyal kellene foglalkozni a kisközösségek szerveződésével, és minden módon támogatni őket.

            Beke Pál bár elméletileg kiválóan fölkészült szakember, nem hipotézisekről beszél, nem spekulációkról, hanem elsősorban személyes tapasztalatairól. Ismeri az országot, mindenütt van egy jó embere. S csak azért működhet eredményesen, mert úgy lát munkához, hogy előbb megpróbálja föltérképezni, megérteni a helyszínt, a hagyományokat, a település múltját, a falu vagy kisváros szerkezetét, sőt közönséges emberi indulatait stb. Nem felülről erőltetett népművelés, vagy médián keresztül levezényelt idomítás tehát az eszménye. Könyve is az életről szól, az első betűtől az utolsóig.

Fájdalmas tapasztalata, hogy a várt és akart rendszerváltozás nem a kultúra tengelyére építve történt meg, s hogy - teszem hozzá - nem egészen az eszményeink szerint látszik rajzolódni a jövő sem. S fájdalmas, hogy a rendszerváltozás nem érintette a fiatalokat, a gyerekeket - ajánlkoztunk, hiába, írja Beke. A rendszerváltozás hatalmas kihívást jelentett mindannyiunknak. Saját generációjának is óriási traumája, hogy a megváltozott világban az embernek magának is meg kell változnia, újra kell gondolnia az alapkérdéseket. Ez egy bizonyos életkoron túl már nem könnyű, egy bizonyos szellemi rugalmasság híján pedig szinte lehetetlen. Változni, de nem alkalmazkodni, idomulni kell az új - a piacgazdasági körülményekhez, vallja. Az embernek képesnek kell lenni a folyamatosan átalakuló körülmények között is megtalálni és megépíteni önmagát, a művelődésszervezőnek a globalizációs folyamatban is megkeresni a kisközösségeket, fölkutatni, megteremteni a kultúra és a hagyomány folytatásának esélyeit. Beke Pál természetesen ezen az új pályán is roppant mobil: a civil kezdeményezések teherbíró képességét mérlegeli, próbálja. A francia gyermekönkormányzat jól bevált gyakorlatát kísérli meg honosítani. Megtanítani a gyerekeket a demokrácia használatára, ellenállóvá, rugalmassá, életképessé tenni őket, hogy ha a szülők alól kicsúszott, kicsúszik a talaj, munkájukat, egzisztenciájukat elvesztik, ez a helyzet - régebben hátrányosnak mondták - ne öröklődjön.

            Mostanában keveset beszélnek a művelődésszervezőről, és keveset azokról a dolgokról, jelenségekről, amelyeket mások mellett Beke Pál is oly fontosnak tart. Szociológusok, pszichológusok, informatikai szakemberek, jogászok, médiaszakértők meg egyéb 'társadalom mérnökei' hiszik, hogy sok-sok tudománnyal, sok-sok géppel, sok-sok információval létre fog jönni a tökéletes társadalom. Ha valami baj van, egy kis pszichotréning, egy kis tüntetés, egy kis önismereti, egy kis kommunikációs, egy kis marketing kurzus - s hopp! Szeptember 11-dike azonban brutálisan és látványosan megmutatta, mennyire törékeny ez az utópia, hogy a lényeges kérdések nem a pénz és nem a technokrácia világában dőlnek el. De azt is megmutatta, hogy a reflexek azért még működnek: a hírmagyarázók, politikusok azonnal félretették Fukuyamát és kapásból fölmondták Huntingtont. Így tehát Beke Pálra és a bekepálokra még csak ezután lesz igazán szükség.