Beke Pál

Kísérlet a civil szervezetek tipológiájára

 

A hetvenes éveket megelőzően még keveset hallhattunk a civil szervezetekró1. A családi vacsorák leginkább fecsegéssel teli órái alatt ugyan füleltem Nagyapám és Apám ezekkel (is) kapcsolatos emlékeit, és persze ismerős volt az egyesületi szervezkedés a Pál utcai fiúkból, de személyes élményeim honnan is lettek volna ezekről az ötvenes-hatvanas években cseperedve. A szombathelyi főiskolai megyejárások során persze fel, sejlettek a meglátogatott öregek emlékei az adott település hajdan-volt helyi egyesületi életéről. És én gyanítottam, hogy az oladi dombokon túli, a számomra elérhetetlen világban ugyancsak előfordulnak az odaáti polgárok szabad (vélhetően bármi szükségességre alakuló) szervezetei, de hogy ezek mit csinálnak, hogyan és miképp működnek, akkor még számomra nem volt tudható.

Később megismerkedtem írásokkal, amikből kiderült, hogy másutt mások mit gondolnak minderről. Volt szerző, aki azt állította, hogy a kultúra az emberek dinamikus együttműködése során terem; dehát mit jelent a dinamikus együttműködés? Mit eredményezhet az az állapot, amikor az emberek Ön maguk által vezérelve, de együttesen; senki által sem irányítva, behatárolva és ellenőrizve, tehát szabadon, de közösen cselekszenek. Mert ha ez egyáltalán lehetséges (nem felejtendő, hogy a hetvenes évek elejét-derekát idézem!), úgy valóban megjelenhet körükben valami sajátos helyzet, termék, állapot, magatartásforma, viselkedésmád, eredmény, megoldás; a maga valójában egyedi, különös, reájuk jellemző, helyzeteiket megoldó. Kultúra lennel? – tanácstalankodtam.

Aztán mi magunk is megpróbáltunk a '70-es évek végén valami "dinamikus együttműködést" kialakítani egy nevét is elveszített kicsi, de nyakas polgárok lakta falubon, s aztán ennek példáján-mintáján másutt is. Sajátos állapotok (kultúrák) teremtek, alakultak vagy haltak el, vagy éppen teremtek újjá a megszűnt emlékén. Később volt alkalmam egy évtizeden át gyerekek és fiatalok között is kipróbálnom ezt immár botcsinálta közösségfejlesztőként. Mindezek mentén ezt-azt bizony kigondoltam már a civil szervezetekről; fontosságukról, funkciójukról, működésükrő1. Különösen, hogy közben megfordult körülöttünk az ország; ma már tudható, hogy azon a bizonyos dombokon túl Rohonc van, s "azon túl ott a tág világ". Később aztán, életem különös ajándékaként, belakhattam egy másik országot is, s közben volt módom civil világukat is alaposan megismernem.

Úgy gondolom, hogy itt lenne már az idő, hogy végre valóban nálunk is történjék velük és általuk valami. Van már főhivatal a hazai civil élet segítésére és - mint hallom - szerte Magyarországon regionális civil irodákat ("házakat") a1akítanak e szféra gondozására. Időnként a civilek állítólagos összességét képviselő "parlament" is gyűlésezik. Volt már olyan rendezvény (kicsit nagyképűen "expó"-nak nevezték), ahol az önmagukat civilnek minősítő szervezetek megmutathatták magukat. Hallottam, hogy több minisztérium működtet a hozzájuk közelálló civilekre figyelmes szervezeti egységet, és az önkormányzatok jobbik töredéke is működtet számukra referatúrát. Van tehát már egy sereg ember, akiket mind miattuk és érettük fizetnek. Pályázatok születtek számukra, kutatják is őket. Nem magunkban vagyunk tehát immár, akik velük foglalkozunk.

Éppen ezért talán nem haszontalan, ha róluk szóló benyomásaimat összefoglalom.

            Nem voltunk sokan, amikor még a '70-es évek derekán, Hódmezővásárhely határában mintáját láttuk annak az egyesületnek, amelyhez hasonlót aztán azon a neve-veszítettként emlegetett Siómaroson meg is valósítottunk. Rögtön azután megszerveztük a siójuti, a balatonszabadi egyesületeket. Majd amikor híre ment a dolognak, létrejött Bakonyszentkirály, Dunapataj, Pogányszentpéter közművelődési - közéletszervező egyesülete is. Később faluházépítésre szerveztünk hasonlót Nagykapornakon, Győrvárott, Csurgón. Ezek azok az egyesületek, amelyekre egyértelműen mondhatom, hogy civilek. A szónak nemcsak abban az értelmében, hogy nem egyenruhások, nem katonai és nem egyházi szerveződések (mert valamikor ekként értelmezte őket egy erre hivatott kézikönyv), hanem abban az értelemben is, hogy amit tesznek, az nem más, mint a valamilyen elérendő cél érdekében szervezett, önkéntes polgári együttműködés, a valamit a maguk saját akaratából elérni akaró magánemberek összefogása. Árnyalt kategorizálás híján szokás a civil kategóriába sorolni mindazokat a szervezeteket, amelyek nélkülözik vagy tagadják a (közvetlen) hivatalosságot.

            Abban az értelemben minden olyan kooperatív, a polgárok közötti közös cselekvés, amelyre a résztvevőket nem hatalmazta fel senki, amelyben a részvételért nem jár semmiféle jövedelem, és amely a közreműködők szabadidejében történik, így tehát tökéletesen önkéntes alapokon áll, “civil” kezdeményezésnek mondható, és összességükben elkülöníthető az állam vagy az önkormányzatok által működtetett, professzionális struktúráktól és az azokban fizetésért dolgozó alkalmazottaktól. Körülbelül ennyi a “civilek" rokonítható vonása.

Arra próbálok választ találni, hogy miben és mennyiben különböznek.

            Tudom, hogy egyelőre nem juthatok megnyugtató eredményre, hiszen magam is megteremtője, alakítója voltam, és ma is részese vagyok Civilországnak. Kérdés, hogy belátom-e a teljes mezőnyt, avagy – beépítettségem miatt – csak a saját környékemről tudósíthatok? Még csak egy évtizede, hogy a polgárok újra kibonthatták hazánkban a szabad szervezkedések egyesületi zászlaját, a szervezetek gyermekkorukat élik.

            Jól tudom, hogy korábban is voltak egyesületi szerveződések, de azok a pártállami rendszer működési zavaraiból és a véletlenek helyi összjátékából alakultak, vagy a tudatos helyi társadalomfejlesztések szerencsés összefonódásának eredményeként születhettek meg. Döntő többségük szét is foszlott a rendszerváltozás idején. Ez nem csoda, hiszen az akkori közös akarat a korabeli struktúra szétfeszítésére irányult, és amikor a szervezetek ebben (csudák csudájára!) betöltötték szerepüket, már nem volt szükség rájuk. Túl közel vagyunk az egyesületek tömeges megjelenéséhez, és túlságosan benne vagyunk a vajúdó folyamatokban. Ilyenkor még nem lehet végleges osztályozást és csoportosítást végezni. Magam is csak adaléknak szánom az alábbiakat egy majdani rendszerezéshez.

            Az legkisebb közös többszörös: a szabadidőben és fizetés nélkül történő önkéntes együttműködés bizonyára nagyon sok társaságot rokonít, amelyek összességükben világosan elkülönülnek az önkormányzati, az állami szervezetektől, intézményektől, a pártoktól, a szakszervezetektől, az egyházaktól, a köztestületektől és a közhasznú társaságoktól is. Ezen belül azonban már feltárulnak a különbségek.

 

            Egy részük klasszikus szervezetnek mondható, különösen, ha ez a helybeli polgárok együttműködését jelenti valamilyen azonosan érzékelt helyzet, hasonló érdeklődés vagy kölcsönösen észlelt hiány pótlása mentén; akik szervezetükkel, vagy szervezetük által közös időtöltésre, egymás megerősítésére, valaminek a megvalósítására vagy elérésére törekednek. Egyesületalakításuk és együttműködésük célja az alapítás idejében meglevő élethelyzet, életkörülmények megváltoztatása; érdeklődésük együttes és közös kielégítése; az érzékelt hiányok pótlása. Elképzelhető, hogy a közösen kitűzött cél(ok) megvalósítását követően megszűnik szervezetük és együttműködésük, hiszen akkor már nincs miért összejárni. De lehet, hogy a közösen kitűzött, elérni kívánt cél vagy megvalósítani kívánt szándék hosszú távú megvalósítást igényel, és ezért hosszú időn keresztül programozza és szervezi életüket. Az így alakult szervezetekben különféle foglalkozású és különféle társadalmi helyzetű emberek lehetnek, eltérő egyéni életcéllal, különböző anyagi erővel és sajátos családi körülményekkel (ám ettől még közösen sportolhatnak, közös gyűjtőszenvedélyük lehet, egyetérthetnek a természeti vagy az épített értékek védelmében, kulturális - társadalmi célok érdekében intézményeket működtethetnek stb). Bár előfordulhat, hogy éppen az azonos családi helyzet (például hogy mindannyian “nagycsaládosok”), a rokonítható társadalmi állapot (hogy ugyanis most éppen munkanélküliek) vagy más hasonlóság, például a közös vállalkozás, a vállalkozásra szövetkezés jelent közöttük szervezőerőt.

            Tőlük markánsan elkülöníthetők a segítők szervezetei, akik elsősorban nem magukkal és nem saját körülményeikkel, a maguk érdeklődésének kielégítésével vagy privát érdekük szolgálatával foglalkoznak, hanem a másokon való önzetlen segítségen van a hangsúly. Jobbára a szociális jellegű (értsd: a helyi polgárok egy meghatározott rétegével, általában az anyagi javakban szűkölködőkkel foglalkozó) egyesületeket sorolhatjuk ide, de a helyi ifjúságsegítőket, a helyi gyermek-és ifjúsági önkormányzatok felnőtt segítőit is e kategóriába tartozónak vélem. Még akkor is, ha ez utóbbiaknak (az adott településen való csekély számuk miatt) csak a megyei, a regionális vagy az országos szerveződés a logikus. A “segítők” közé tartoznak a települések polgárőrségében aktív emberek is, akik éjt nappallá téve köröznek gyalog vagy gépkocsijaikkal, saját településük nyugalmát és anyagi biztonságát garantálva. “Segítők” azok is, akik a valamitől megnyomorodott embertársaik érdekében önkénteskednek, és segítőknek gondolom azokat, akik önkéntes elhivatottságból a társadalom élő lelkiismereteként akcióznak az elesett gyerekekért, a megesett fiatal anyákért, a működőképes családokért, az elbizonytalanodottak lelki egészségéért, egy facsoportért, az iható vizekért, a jövőben is használható környezetért. Sajátos színt képviselnek körükben a gyógyulásukat közösen keresők rendszeresen összejáró és egymást erősítő önsegítő társaságai, éppen úgy, mint az egészségesekhez képest rokkantan, csökkent munkaképességgel élők egyesületei, amelyek egyre inkább képesek arra, hogy sajátos érdekeiket a többséggel szemben is képviseljék.

            Az ilyen egyesületek aktív polgárai alaposan ismerik egy adott település emberi-anyagi viszonyait; fölhalmozott tapasztalatuk nem lehet közömbös és haszontalan azoknak, akik hivatásszerűen foglalkoznak ugyanazzal a feladattal.

            A “klasszikus” vagy a “segítő" egyesületekben önkéntes munkát végző polgárok – éppen önzetlenségük miatt, s mert aktivitásaikban saját anyagi érdekeik nem játszanak szerepet – természetes partnerei lehetnek a települések önkormányzatainak éppen úgy, mint a megyei, a kiépülő regionális koordinációknak vagy az adott tevékenység országos gazdáinak. Ők azok, akikre a helyi, a megyei, a regionális vagy az országos felelősök bízvást építhetnek. Akiknek szakértelmére, beavatottságára, jártasságára és cselekvőkészségére mindig és mindenkor számíthatnak/számíthatnának.

            Jól elkülöníthető csoportot alkotnak a műkedvelők egyesületei. Egy részük korábban bizonyára valamilyen kulturális intézmény csoportja volt, és csak a legújabb kor pályázati kényszerei miatt választották működésük keretéül az egyesületi önállóságot. A műkedvelők egyesületei között lehetnek olyanok, akik már régóta az egyesületi formában működtek, mert nem fértek be a korábbi struktúrába, vagy azért, mert nem akartak abba betagolódni. Lehetnek közöttük olyanok, akik fiatalságuk vagy későn megjött kedvük miatt már eleve az egyesületivé váló világba nőttek bele. Lehetnek olyanok, akik amatőr művészkedésüket otthon, valakinek a lakásában vagy bérelt helyiségben, esetleg az önkormányzat által biztosított épületben, vagy művelődési otthonban szervezik, és lehetnek olyanok, akiknek működését bonyolult rendszerek segítik: van együttesüket működtető egyesületük, az együttest működtető, segítő alapítványuk, és a fellépéseket szervező nonprofit vállalkozásuk. Mindez találékonyságunk bizonyítéka, még akkor is, ha az egy tevékenységet segítő két-három vagy több szervezet csak növeli a statisztikát.

            Az eddigiektől elkülönülő, tipikus helyi szerveződés a baráti kör, amely egy-egy intézmény anyagi erejét van hivatva növelni, egy-egy település köré szervezve jelentős lobbizó erőt képvisel. Egy intézménybe járt hajdani diákok, vagy a településről elszármazottak visszahívása, társaságba szervezése, vendégül látása, megnyerése része annak a közismert, de még nem nyilvános folyamatnak, amely a forrásokért és a lehetőségekért való versenyfutásban előnyt jelent annak, akinek elszármazottja a “megfelelő helyre” került.         Kérdés, hogy az intézmény- vagy településmenedzselés érdekében szervezett baráti körök melyik töredéke a valóban egyesületként működő szervezet, amelynek keretében rendszeresen összejárnak, összehangoltan cselekszenek is, és melyik részük az, amelyik csak formálisan létezik az adott intézmény vagy település előrehaladásáért folyó lobbizás kereteként. De hát a civil élet  működési rendjébe belefér az is, ha valaki csak nevét, pénzét és kapcsolatait adja valamilyen, általa elfogadott és értékelt cél érdekében. Külön hozadéknak gondolom, ha az ilyen célú összejövetelek is az emberi kapcsolatok elmélyítését, az egymás közötti együttműködést és megértést szolgálják.

            Sajátos színt képviselnek a civilek palettáján azok a helyi, megyei, regionális vagy országos egyesületek, amelyek a valamilyen erkölcsi alapállásban azonos polgárokat fogják össze. Az egyesületi kerettel saját maguk szabad és együttes cselekvésének lehetőségét biztosítják, másokat is részvételre buzdítanak, mások számára is tevékenységet ajánlanak. Sajátos színt képviselnek közöttük – és bizonyára gyönyörűre varázsolják aktivistáik életét – azok az egyesületek, amelyek a határon kívüli magyar kapcsolatokat ápolják. Szervezeteik hajszálerekként szövik be a Kárpát-medencét, táncot, nyelvet, zenét, dalt, kézművességet mentve és ápolva, könyvet és orvosi segítséget, esetenként szakértelmet biztosítva, egyidejűleg ébren tartva a hazai polgárok és a mindenkori kormányok erre való érzékenységét és lelkiismeretét is. E nagy csoportban a valaki-valami emlékezetére, valamilyen hagyomány ápolására alakult szervezetek, őrizve a névadó, az esemény, a magatartásforma szellemiségét, akár a sajátjukat; a hely- és honismerettel, a haza kisebb-nagyobb tájaival, az egyes történelmi eseményekkel vagy személyekkel, az ezzel kapcsolatos különféle témákkal foglalkozók, akiknek önkéntes munkája révén tanulmányok, kiadványok, rendezvények és gyűjtemények sora terem.

            Más típusú, és az előzőektől markánsan elkülönülő polgári együttműködés az, amelyikben valamilyen meghatározott foglalkozás jelent összetartozást. Más értéke és súlya van annak, ha a szervezet csak helyi hatókörű és más, ha kistáji, megyei, regionális vagy országos szerveződésű. Az ilyen típusú szerveződésben hangsúlyosabb az érdek még akkor is, ha ezt nem fogalmazzák meg, vagy valamiért elkendőzik azt. A helyi nagygazdák, egy meghatározott terményt termelők, a pedagógusok, az azonos tantárgyat tanítók valamiféle érdekvédelmet, esetenként érdekérvényesítést kereső egyesülete nemcsak azonos érdeklődésükön és nemcsak a helyi társadalomban elfoglalt, megközelítõleg azonos helyzetükön alapszik, hanem azon is, hogy saját foglalkozásukat minél jobban végezhessék, nem más kárára, de mindenképpen saját előnyükre.

            Természetesen más-más a súlya a foglalkozás szerint szerveződők egyesületének helyben, a megyében, az alakuló régióban vagy országosan, hiszen különbözik a szint, amelyen érdekeiket érvényesíteni szeretnék, ahol előnyt akarnak szerezni, ahonnan a számukra kedvező döntést várják.

            Megjegyzem, hogy a foglalkozás szerint szerveződő egyesületeket nem tartom pusztán lobbicsoportoknak. Legalább ennyire fontos (lehet) számukra a szakmai információ, az egyesülettel megteremthető szakmai kapcsolat (és nemcsak egymással, hanem az adott téma más településen élő, megyei vagy országos, különösen külföldi szakemberével, szervezetével, érdekképviseletével), és vélhetően nem elhanyagolhatók az együttműködéssel megteremthető tanulási-továbbképzési alkalmak, lehetőségek sem. Bizonyára külön értéket képvisel maga az együttlét. Az tehát, hogy hasonszőrűek között forgolódik az ember. Megismerhetik egymást, egymás családját, gondolkodásmódját, szándékait, törekvéseit, erényeit és hibáit, hogy ezzel is táguljon az ismeretség, a helyi, a megyei, az országos szakmai társadalomba való beágyazottság. Ezek együtt teremtik meg azt a szakmai biztonságot és egyidejűleg azt az otthonosságot, amelyre mindegyikünknek oly’ nagy szüksége van.

            A “foglalkozás” szerint csoportosítható önkéntes polgári együttműködések speciális elágazásai azok, amelyek holdudvar-szervezetekként az adott szakma vagy hivatás eljárásainak, eredményeinek vagy következtetéseinek tudatosítását és népszerűsítését hivatottak elősegíteni. Ezzel sajátos közvéleményt kerítenek maguk, szakmájuk, eredményeik és tevékenykedésük köré. Jobbára azokat a szakembereket tömörítik, akik főfoglalkozásuk szerint is az adott területre jellemző intézményekben dolgoznak, de magánidejükben is a hasonló érdeklődésűek, a rokon jártasságúak társaságát keresik. Önkéntes, ebben a szerepükben “civil” együttműködéseik a kulturális, a tudományos és a műszaki élet sajátos műhelyeit teremtik meg. Az ebben a keretben zajló szakmai beszélgetések, vagy a szervezeteik által hivatalos fórumain közölt ismeretek természetes módon hatnak vissza az adott szakma professzionális műhelyeiben végzett – elméleti, alkalmazott tudományos, avagy gyakorlati – tevékenységekre. Ilyen értelemben ezek az egyesületek, társaságok, társulatok, szervezetek és szövetségek az adott hivatás professzionális intézményeinek “holdudvarát” jelentik, amelyben távolról nézve nem különül el a fényforrás és vidéke. Csak együtt értelmezhetők, mert egymást feltételezik.

            Vannak azonban az önkéntesek civil világában, és annak “foglalkozási” szervezettípusában olyan szatellit-szervezetek, amelyek az állami vagy önkormányzati  intézmények gyenge funkcionálása, működési zavara és pénzhiánya miatt alakultak meg. Ha egy-egy iskola, főiskola, egyetem, könyvtár, múzeum, kutatóintézet, klinika vagy kórház, tudományos műhely biztos anyagi alapon működhetne , s ha az ezekben dolgozók viszonyait nem zavarnák kisstílű féltékenykedések és olyan hierarchikus alá- és fölérendelések, amelyben az érték könnyen elvész, nyilván az intézmények kebelében történne a munkatársak tevékenységének támogatása, elismerése és népszerűsítése, és nem magánerőből vagy az azzal kombinált pályázati nyereményekből, szponzori támogatásból. Már pusztán az állami vagy az önkormányzati alulfinanszírozás miatt is óhatatlan az ilyen szatellitek működtetése, hiszen sok esetben csak így menthető az eredmény. Csak így adható át, csak így növelhető a szakmai ismeret, csak így teremthető szakember- vagy intézményközi, illetve külföldi kapcsolat. Előfordul, hogy az adott téma szatellit-egyesülete(i) a hivatalostól, a felügyeleti “szervtől”, vagy pusztán csak az önmaga elképzeléseibe bebetonozott főnök elképzeléseitől eltérő alternatív gondolkodás műhelye(i) vagy eredménye(i).

            Előfordul, hogy az egyesületi keretben végzett tevékenység éppen egy állami intézményből önállósult a cselekvés lehető legjobb kondícióinak megteremtésére. Szatellitnek való besorolásuk azért nehéz, mert csak a beavatottak emlékeznek arra, hogy ez vagy az a kollega egyszer csak érdeklődni kezdett valami iránt, s előbb csak elkötelezve magát annak, majd (a körülmények szerencsés állásakor) függetlenedve kiteljesítette (mert kiteljesíthette) saját, korábbi szerény lehetőségeit. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az egy-egy jeles személy körül függetlenedett tevékenység aztán másokat is vonzott, rokon szervezeteket teremtett, s egy évtized múltán már markáns civil erőt jelez, valódi társává nőtt a rokon tevékenykedés hivatalosságainak. A település- és társadalomfejlesztés egyesületei, egyesületi szövetségei mellett ilyennek gondolom a népfőiskolai szerveződéseket, működésük egy új, társadalmiasított intézményi struktúrát jövendöl.

            A “holdudvar” vagy “szatellit” szervezetek rugalmasabbak mint a hivatalos vagy hivatali struktúrák, döntésük gyorsabb, akcióik frissebbek. Ezek a szervezetek újságjaik, rendezvényeik, konferenciáik, kiadványaik, versenyeik, vetélkedőik vagy más, az elképzeléseiket és gondolkodásmódjukat népszerűsítő alkalmakhoz, különösen pedig az így elért eredményekhez képest általában kis létszámúak, és tulajdonképpen az adott szakma vagy foglalatosság legjobbjait gyűjtik össze.

            Tanulságos az a folyamat, ahogy a Népművelési Intézet szakmaiságából kinőtt Közösségfejlesztők Egyesületének szatellit-szervezetei fölerősítették, önállósították a felbátorodott szakmai szándékaikat. Így kerített Péterfi Ferenc egy konferencián való vendégeskedésből itthon egy, a közösségi rádiózást tanító kurzust, amelynek eredményeképp közösségi rádió indult a Corvin téren, majd utána több is szerte Magyarországon. Ezek mind saját egyesületet, később ernyőszervezetet alapítottak. Huszerl József szándékai szerint a közéleti – kulturális - közösségi információk humanizálására és terjesztésére az anyaszervezet létrehozta a Közösségi Kapcsolat Alapítványt. A Közösségfejlesztők Egyesülete alapította a szakmai tevékenykedés műhelyévé és fejlesztőjévé vált Közösségszolgálat Alapítványt is. Az Alapítvány közreműködésével lett a közösségfejlesztés szatellit-szervezetének unokája a Kecskeméthyné Sedívi Lilla vezetésével Balassagyarmaton megalakított Ipoly-táj Fejlesztéséért Alapítvány, Debrecenben a Hallgató Éva vezérletével létrejött Humán Fejlesztők Kollégiuma és a Groskáné Piránszki Irén bábáskodásával megszületett Közösségi Adattár, Bihariné Asbóth Emőke csurgói és Pósfay Péter szombathelyi közösségfejlesztési magánvállalkozása. Varga Tamás régóta dédelgetett szándéka is a Közösségfejlesztők Egyesületének gyermeke: a Civil Kollégium. A kunbábonyi bentlakásos épület kurzusai, az ebből alakult önsegítő közösségek, térségfejlesztő projektek mind ebből születtek.

            A “holdudvar” és a “szatellit” szervezetek esetében szűk a “civil” kategória, inkább a tágabb, az angolból tükörfordítással átvett “nem-kormányzati szervezetek” valamikor magyarítandó kategóriáját használnám rájuk. Jogos az a kérdés is, hogy “civilnek” tekinthetők-e, hiszen az ilyesféle egyesületek tagjai magasan képzett profik. Mulatságos is lehet a “civilség” számukra, különösen akkor, ha az Értelmező Szótár szócikkében szereplő “civil (értsd: illetéktelen, amatőr) van a pályán” jelentésre gondolunk. Hiszen éppen hogy nem azok! Talán csak (nem egyszer kényszerű) szerveződésük módjában és a működésükre fordítható pénz hiányában hasonlatosak a többiekhez. S mert a holdudvar- és a szatellit-szervezetek aktivistái ugyancsak szabadidejüket áldozzák az ügyért, legtöbbször minden ellenszolgáltatás nélkül.

            Bolondok lennének? Nem. Inkább az adott szakma legjobb elkötelezettjei.

            Lényeges kérdés, hogy a formájukban és működési módjukban civil “holdudvarosokhoz” és “szatellitekhez” miként viszonyuljon az adott tevékenység hazai honosításáért, gondozásáért, megvalósításáért vagy megoldásáért felelős állami szervezet, legyen az minisztérium, minisztériumi intézet, intézmény vagy bármi más. Lehetnek féltékenyek, és erre okuk is lehet. El lehet nézni a fejük felett, és akkor mintha nem léteznének. Lehet legyinteni rájuk. El lehet venni eredményeiket és azokkal saját magukat ékesíteni. Jól tudom, hogy egyik esetben sincs hová és kihez fellebbezni. Legfeljebb egy új választás sikerében s az azt követő helycserében bizakodhatnak az így mellőzöttek, a  majdani nagyobb figyelemben és segítségben. Abban tehát, hogy akkor majd szükség lesz képességeikre, jártasságukra, tudásukra, eredményeikre. Hogy valamikor céltámogatást fognak kapni, esetleg szolgáltatási szerződés keretében a professzionális intézmény munkájának egy-egy szeletét el is végezhetik. Erre már manapság is van példa, bár ezek nem a rendszer működtetésének természetes logikájából, inkább az eseti kapcsolatok véletlenszerűségéből következnek.

            Fontos kérdés, hogy a sokféle helyi egyesület számtalan aktív polgárával miként épít és tart kapcsolatot az adott témával hivatásszerűen foglalkozó helyi (vagy országos) szervezetek és intézmények hálózata. Tudnak-e róluk? Számítanak-e, építenek-e rájuk? Koordinálják-e tennivalóikat velük? Ha ez mindegyikükkel megtörténnék, közülük senki sem érezhetné magát feleslegesnek. Könnyen lehet ugyanis, hogy sokan éppen egyesületi szerepük miatt érzik magukat fontosnak e világon. Az egyesületek legfontosabb (egyéni) értelme vélhetően éppen ebben van.

            S persze abban, hogy feltárják és szervezik azt a világot, amelyben élünk. Azt még nem tudom, hogy vajon létük és működésük mennyire stabilizálja a társadalmat, mennyire teszi kikezdhetetlenné azt az ordas eszmék és alvilági mozgolódások felől. Hogy az egyesületek tömegességének milyen és mekkora a társadalomfejlesztő szerepe – meglátjuk majd. Én hiszem, hogy az egyesületekbe szervezett társadalom kevésbé kezdhető ki. És hiszem azt is, hogy az egyesületekben működő helyi társadalom könnyebben találja meg saját és sajátos előrehaladásának útját, irányát, módját. Úgy vélem tehát, hogy ha a sok ezernyi szervezetben munkálkodó sok tízezer emberre számítanak azok, akikre településeinket és az országot bíztuk, akkor sikerül úgy építeniük a jövőt, hogy az mindannyiunké legyen.

            Azt azonban még ki kellene találni, hogy vajon miképpen kellene ennek a hazának fölkarolnia a “civileknél” érzékelhető cselekvőerőt úgy, hogy abból gyorsabban teremtsen hasznot és eredmény. Azt kellene mielőbb kitalálni tehát, hogy miképpen erősíthető, az ország érdekében hogyan használható a valamilyen okból a civil működést választó szakértelem és cselekvőerő. Arra kellene rájönni végre, hogy az aktivizált társadalmi tenni akarás miképpen egyesíthető a központi (az állami) és a helyi (az önkormányzati) szándékokkal.

            Meggyőződésem, hogy a mindenkori kormányzat az, amelyik a legtöbbet teheti a hazai civil társadalom fejlődéséért. Lehet, hogy a civil társadalom gondozására hivatalt kell működtetni, állapotát vizsgáló kutatókat alkalmazni, szervezeteikről statisztikát kell készíteni, de ez kevés, jóllehet nem akarom lebecsülni az utóbbi évek ilyetén lépéseit. A figyelmen kívül pénzt is kellene adni nekik, hogy a programmal rendelkezők cselekedni tudjanak, és a cselekvések alapján meg lehessen különböztetni őket a csak deklarációkban élőktől.

            Pénzt, de hogyan?

            Például erre elkülönített állami céltámogatásból és az önkormányzatoknak e célra adandó fejkvótából. Ha azt akarjuk, hogy a bennük felszabaduló cselekvőerő a lehető legjobb hatásfokkal hasznosuljon, mi más kellene hozzá, mint a kiadásaik, a céljaik elérésével kapcsolatos kiadásaik fedezetéül szolgáló pénz? Az országos kassza a szakembereket összesítő holdudvar- és szatellit-szervezetek esetében jelentene sokat, a helybéli inkább a helyben szervezett egyesületeket szolgálná. Az országos céltámogatási lehetőséggel bizonyára azok élnének, akik valamilyen, általában az őket is foglalkoztató intézmény vagy szervezet cselekvésképtelensége miatt választották a civil ruhát. A fejkvótából támogatott helybeli egyesületek pedig – rendszeres működési alaphoz jutva – végre megmutathatnák, mire képesek, külön pénzükkel gazdálkodva társulhatnának is a helyben, hasonló célért dolgozó szervezetekkel és intézményekkel.

            Az állami céltámogatás központilag, akár a költségvetési törvényben meghatározott szándék, program megvalósításában közreműködő civil szervezeteknek nyilvános pályázat alapján - a kijelölt feladat megvalósításához szükséges működési kiadásokra és bérekre lenne – adható. Régóta él ez a támogatási mód a szociális munka területén. Másutt azonban nem érzékelhető a társadalmasítás szándéka. Ha valahol mégis megjelenik valamilyen központi alap terhére meghirdetett, központi pályázati lehetőség, amelyen civil szervezetek is indulhatnak, szövegük leggyakrabban a ködbe vész, és legfeljebb csak a díjazottakról olvashatnak valamilyen közleményben a pályázók. Ha nincsenek a nyertesek között, se kép, se hang nincs arról, hogy miért ezek, és miért nem ők. Így mérni sem tudják magukat másokhoz, mások szándékaihoz, terveihez vagy cselekvéseihez, ezért saját szándékaik, terveik az idő múltával szükségképpen besűrűsödnek, bezáródnak.

            Biztos vagyok abban, hogy a helyi támogatás és támogatottság ekkor sem lehetne mellőzhető, ha lenne központi, a mindenkori költségvetésben elkülönített ilyen-olyan-amolyan pénzalap azokra az országosan megoldandó feladatokra, amelyek megoldásában a szervezett civilek aktivizálhatók és foglalkoztathatók. A civil szervezetek döntő többsége helyben, a helyi ügyek megoldása érdekében szerveződött, és közülük bizonyosan sokan vannak azok, akik cselekvéseikben éppen a pénz hiánya miatt vannak korlátozva, és emiatt cselekvésképtelenek. Számukra az országos cselekvési lehetőség jobbára érdektelen. Bár nem értem, hogy a mai önkormányzati kondíciókból miért nem jut nekik támogatás (tulajdonképpen nem nekik, hanem a település általuk megoldandó feladataira!), de tudomásul veszem, hogy ez manapság sok helyütt így alakult ki. Valószínűleg több pénzt használhatnának, ha a települések által igényelhető költségvetési normatíva rendelkezésre állna a helyi civil szervezetek foglalkoztatására, ha tehát az állam mintát adna arra, hogy működésüket és cselekvéseiket támogatni lehet és kell.

            Sokan mondják, hogy egyre hűvösebbek az emberi kapcsolatok, hogy egyre inkább automatikusan és magányosan élünk. Sokan mondják, hogy egyre kisebb az a horizont, amelyet át- és beláthatunk. Sokakban él nosztalgia a múlt idő magát közösséginek álcázó, de néha és néhol valódi közösségi élménnyel is szolgált alkalmai iránt. Hol vannak a nagy társasággal járó rendszeres pinceszerek, a különféle társaságok jókedvű gyalogtúrái, a turistaházak egymással összebarátkozó bakancsosai, a sátortáborok esti közös tábortüzei? És hol vannak a múlt idő ifjúsági klubot alapító és építő társaságai ?            Bizonyára sokan vannak, akiknek mindebből valami még megmaradt, és bizonyos, hogy teremtődtek új formák és alkalmak még akkor is, ha azok tömegessége és zaja sokak számára riasztó.

Bizonyos azonban, hogy az új idők új szerveződéseket kívánnak.

            Az érdeklődés, az érdek, a szükség, a hiány mentén szaporodó, az együttműködésre lehetőséget adó civil szervezetek ilyenek. Többször tízezer társaságban százezreket szerveznek és foglalkoztatnak.

            Szerveznének és foglalkoztatnának többet is, ha igazi figyelem jutna reájuk.