A törvény a terepen
Chalonnes-tól Saint-Amand-Montrond-ig az egyesületek otthon vannak. Grenoble-tól Rennes-en át Párizsig Franciaország egyesületek százaiból szőtt kabáttal fedett.
Az 5000 lakosú településről polgármestere ad tájékoztatást.
Chalonnes-ban több, mint száz egyesület van. Némelyek csatlakoztak a megyei vagy országos szövetségekhez, mint például a családi egyesületünk, mások viszont teljesen függetlenek, spontán módon jöttek létre annak érdekében, hogy egy várakozásnak megfeleljenek, mint az idősek klubja egyesület. Vagy azok a tipikusan chalonne-i egyesületek, mint a Part társasága (80 taggal), ahol a ta-gok a nehezített tekével foglalják el magukat (de van ná-lunk egy másik tekeklub is, ami már nyolcvan éve létezik A hölgyek kétségbeesésére néven).
Vannak még parókiai egyesületek is, amelyek a hatva-nas évekig elég aktívak voltak, de mára már kissé háttérbe szorultak.
S végül a sport: nagyon sok független egyesületünk van, amelyek megosztoznak az önkormányzat által rendelkezésükre bocsátott pályákon és tornacsarnokokon.
Amikor idekerültem, kineveztem egy helyettest az egyesületi ügyekre. Azt mondtam: egyesületekre márpedig szükség van. De azt nem akarom, hogy minden évben 5000 frank támogatásért kopogtassanak... a rákövetkező évben pedig 5000 frank plusz két százalékért. Úgyhogy egyezményeket kötöttünk. Finanszírozom a működésüket, ha van konkrét tervük. Használhatják a helyiségeinket, vagy a polgármesteri hivatal fénymásolóját, ingyen, de ez el lesz számolva. Minden évben egyesületenként megcsináljuk a mérleget, és mindenki tudja, mennyibe kerül. Azt tudják, hogy az 5000 lakosnál többet számláló települések minden évben meg kell küldjék a prefektusnak a támogatásban részesített egyesületek listáját, a regionális számvevőszékek részére, mellékelve a tevékenységük eredményeiről szóló jelentést és a költségvetésüket. Sőt, azt is elvárják a polgármestertől, hogy ellenőrizze a közpénzből származó támogatás megfelelő célú felhasználását, de én erre nem vagyok hajlandó.
Miután megválasztottak polgármesternek, összehívtam az összes egyesületi elnököt. Azért, hogy megismerjem őket, hogy gratuláljak nekik, de ugyanakkor arra kértem őket, hogy viselkedjenek felelős módon, hogy a felelősséget osszák meg, hogy engedjék érvényesülni az életben a demokráciát, legyen közgyűlés és legyen igazgatótanács az egyesületekben. Némelyek azt hozták elő, hogy az önkéntesek felelőssége túlzottan megnövekedett. Erre válaszul finanszíroztam az ügyvitelre irányuló képzéseket.
Ily módon egy 32 millió frankos önkormányzati költségvetésből (amelynek 60 százalékát teszi ki az önkormányzati dolgozók fizetése) egymilliót fordítunk az egyesületek támogatására. Hozzá kell tenni ehhez a műszaki segítség, a termek, az önkormányzati dolgozók jelentette költséget... ami körülbelül további 300 000 frankot jelent.
Magánszemélyként sok egyesületben vagyok tag (összességében legalább harmincban!), és elnöke voltam a Vidéki Családi Egyesületek Szövetségének (26 000 munkavállalót foglalkoztat). De a helyetteseimtől azt kértem, hogy ne vegyenek részt a helyi egyesületek vezetésében. Nem szabad összekeverni a felelősségi köröket. Van néhány egyesület, amelybe muszáj volt belépnem. Kevés ilyen van: a testvérvárosi bizottságok, az Idegenforgalmi Hivatal, amelyre az 1901-es törvény vonatkozik (az önkormányzat képviselteti magát benne, de a polgármester nem lehet az elnöke). Ellenzem az egyesületi élet “ön-kormányzatiasítását”. Ha lehetne, bizonyos ágazatokban épp az ellenkezőjét csinálnám. Úgy tűnik számomra, hogy túlságosan nagy mértékben elvették a felelősséget az állampolgároktól. Elveszik tőlük annak lehetőségét, hogy az egyesületi szférában kinyilvánítsák véleményüket, hogy döntést hozzanak, és lássák a döntéseik hatását. És képzeljék csak el, mi lenne, ha nekünk kellene mindazt elvégezni, amit az egyesületek csinálnak!
Ahol még hiányoznak az egyesületek, az a kulturális szféra. Franciaország minden települése, elsősorban a vi-déki települések, hihetetlen mértékű és néha értelmetlen erőfeszítéseket tesznek, immár harminc éve, a sport területén. Kevesebbet a kultúráén. Chalonnes-ban van könyv-tárunk, játéktárunk, mozitermünk... A kulturális kiadások a költségvetés közel 6 százalékát teszik ki. Azok, akik vidéken a kulturális problémák iránt érdeklődnek, gyakran tanárok. De ők kevésbé vesznek részt a helyi közéletben. És amikor csinálnak valamit, gyakran visszautasítják őket. Nem ismerik ezt a fajta nyelvet... Mert a parasztok világa más, az néma, és csak akkor ragadja magához a szót, ha valamivel nem ért egyet...
A kultúra Chalonnes-ban szükségszerűen a népműveléshez tartozik: azaz meg kell találni a módját, hogy az embereket aktív módon vonják be, ez egyébként a népművelés alapja. Nem jó semmire, ha összeütköznek velük: a kicsit túlságosan exhibicionista dolgokat a vidékiek nem szeretik. Ha a kultúrát népszerűsíteni akarjuk, nem szabad kiprovokálni a visszautasítást. De ezen a téren, az is igaz, az emberekben kisebb az igény, és nagyon könnyen szárnya szegettek lesznek a próbálkozások.
Chalonnes-ban van egy borvásárunk. Egy szép napon történt pedig, hogy kaptam egy levelet a prefektustól, amiben tájékoztatott arról, hogy egy 2000. novemberi rendelet miatt kötelező hivatalos “biztonsági embert” fogadni, aki végig jelen kell legyen az esemény alatt. Ez egy 8000 frankos kiadás! Az elnök kijelentette, hogy ele-ge van, mindent lefúj. Erre a polgári védelem ezredesével kidolgoztunk egy olyan rendszert, amely szerint az egyik önkormányzati alkalmazott ki lesz képezve erre. Ez is egy megtakarítás. Ami igazán súlyos vidéken, az az, hogy a szabályozás mindig túlságosan általános jellegű. Vegyünk csak egy kistelepülést, párszáz lakossal, amelyik csinál egy vakációközpontot gyerekeknek, elhelyezi azt az iskolában, és szembetalálja magát egy olyan szabályzattal, amit a többszáz gyereket befogadó központokra dolgoztak ki. Holott ott legfeljebb egy tucatnyian lesznek.