Jó estét kívánok! Ez egy szabálytalan Előfutam, amelyben nem egy konkrét műsort fogok ajánlani, hanem álta-lában minden olyan műsort, amelyben hegedű szól. Ennek az az oka, hogy egy héttel ezelőtt meghalt a világ egyik leg-nagyobb hegedűművésze, Isaac Stern. ^.

Isaac Stern bibliai nevet viselt: Izsákét, akinek születését a Könyvek szerint Isten akkor jósolta meg Ábrahámnak – persze bizonyos feltételek kíséretében –, amikor az éppen kilencven éves volt. Felesége, Sára pedig kereken kilencven esztendőt mondhatott a magáénak. Ábrahám a jóslat hallatán első reflexével elnevette magát. Az a pillanat tehát, amelyben Izsák puszta létezésének gondolata felmerült, a derű pillanatának nevezhető. S bár Izsák ne-véhez később meglehetősen drámai események is hozzákapcsolódtak, az a jóval későbbi Izsák, aki 1920-ban született Ukrajnában, s vált Isaacké Amerikában, a név gaz-dag örökségéből a derűt vitte tovább.

Ha egy művész derűs, az nem annyit jelent, hogy vidáman vidám műveket játszik. Sőt, éppen ellenkezőleg: olykor nagyon is mély drámákon kell túlesnie ahhoz, hogy végül mégis derűvel tudja szemlélni és közvetíteni a világot.

A vidámság többnyire magukban a dolgokban van: ahhoz, hogy vidámak legyünk, csak rá kell néznünk valamire, ami vidám. A derű azonban a szemlélőben lakik. A derűnek dimenziói vannak, s aki derűs, az mindig a dol-gok állásához képest derűs. A derű az a könnyedség, természetesség és közvetlenség, amellyel például Isaac Stern minden alkalommal – gyakran itt, Magyarországon is – a kezébe vette a vonót. És amivel magától értetődővé tette: ha az ember négy, megfelelően feszesre húzott húrhoz meg-felelő nyomatékkal hozzáérint egy ugyancsak megfelelő feszességű lószőrköteget, hát akkor abból föl lehet építeni egy önálló szellemi univerzumot. Egy homogén világot, amelyben az ember pusztán a hang rezgéseiből adódó tör-vényszerűségekkel játszik, s ezeket képes felruházni a legkülönfélébb jelentéstartalmakkal. Érdemes ezt derű nélkül nézni?

A hegedűsnek általában hamarabb kell megválnia hangszerétől, mint például a zongoristának, ezért gyakrabban az élete is rövidebb lesz. Ez a hangszer nem tolerálja, hogy az öregedő ember egy idő után nem győzi rugalmassággal, s ujjai már kevésbé gyorsak, ujjbegyein pe-dig kevésbé ruganyos és benyomódik a párna – a húrok rosszul fognak rezegni, s a hangok hamisak lesznek. Így az embernek el kell veszítenie azt a többletet is, amellyel ez a hangszer addig bőven megajándékozta játékosát: hogy a hegedűn jobban lehet énekelni, s érzékletesebben ki le-het fejezni a kötések, az egymásba olvadások és kötődések jelentőségét. Ami persze olykor a giccshez is elvezethet, de hát arra is jó a derű, hogy megrajzolja a pontos határokat.