Mátyus A.: Az emberek bizonyos értelemben arra vannak kárhoztatva, hogy az életükről azt tudják, hogy az kizárólag belőlük következő. Holott ez az emberi életnek csak bizonyos hányadára igaz. Az én tapasztalataim szerint a társadalmi tisztánlátás hiányzik ahhoz, hogy az emberek önmagukat olyan pontosan érzékelhessék, hogy jelenvaló legyen a cselekvési motiváltságuk. Én a társadalomtudós által vállalható feladatok közül legközelebb azt érzem magamhoz, hogy éppen ezért világossá tegyek helyzeteket emberek, társadalmi csoportok számára. Mostanában csak előadásokat tartva, s így, de a 70-es években Veres Sándor pszichológussal munkásszálláson folytattunk közösségben beszélgetéseket, amelyeknek a célja szintén ez volt. Amikor egy pszichológussal szemben leül egy gyerek, talán nem lehet nem hinni abban, hogy segíteni lehet rajta.

Lukácsné Mezei É.: Valamikor régen bennem ez úgy definiálódott, hogy az a dolgom, hogy tükröt tartsak. Ne-kem egyszer egy férfi azt mondta, hogy ő akkor szokott tükörbe nézni, amikor reggel azt akarja látni, hogy mit kell igazítania a szakállán. És hát tulajdonképpen én is azt mutatom. És az tudja használni a tükröt, akit érdekel, hogy mit kell igazítania a szakállán. Mert egyébként az emberről a tükör mindig csak azt mutatja, amit az ember látni akar benne. És semmi nem változik attól, akármit mutatok neki. Tehát a munkámban is akkor tudok segíteni, hogyha benne megérett bármi.

Lukácsné Mezei É.: Kivéve, amikor küldik őket. És akkor ott kezdődik a dolog, hogy meg kell neki magyarázni, hogy miért van neki rám szüksége. Vagy sikerül, vagy nem. Ez bizonytalan. Az ember hiába ostoroz, meg adja elő magából az összes Savonarolát, semmi értelme. Ennek csak akkor van értelme, ha valami olyanba talál bele az ember, ami éppen változni akar.

Mátyus A.: De ahhoz, hogy változni tudjon valami, ahhoz nagyon is hozzátartozhat azoknak a dolgoknak a tisztítása, amikhez csak társadalom ismerettel rendelkezők tudnak nyúlni, mert ők azok, akik rá is látnak a dolgokra és - szerencsés esetben - nincs a helyzetükből következő késztetésük a dolgok összemosására, a manipulációra. Egy példával élve: az az ember, aki munkanélkülivé válik, s látja azokat a társadalmi mozgásokat, amiknek ez következménye, másképpen van módja átélni a saját helyzetét. Ha láthatja, hogy a munkaerőpiacról való kiszorulása nem feltétlenül az ő megmérettetésének a következménye, hanem a társadalomban hasznos munkaerő számának törvényszerű csökkenése, a hozzá való viszony is lehet úgy korrekt, hogy az ember önmagához való viszonya nem kell, hogy kizárja az öntudattal megélhető – s így feltétlenül átmeneti – helyzetet.

– s azt hiszem, ez elsősorban Pestre igaz – azok között vannak olyanok, akik a munkanélküliségnek az intézmény-rendszerét használják. Vannak, akik megtanultak ezzel a dologgal, mint eszközzel élni. Lehet, hogy önsorsrontó módon, de pillanatnyilag a saját lehetőségeiket illetően megfelelően. Ez egy szinten úgy működik, hogy nyilvántartatja magát mint munkanélküli, dolgozik feketén, és jobban él, mert minimálisat kell adóznia. Akkor idővel elmegy dolgozni, amennyit ahhoz kell, hogy újra munkanélküli lehessen, és akkor megint használja ezt az intézményi lehetőséget. Vannak olyanok is, akik úgy használják a munkanélküliséget, mint lehetőséget a továbbtanu-lásra. A képzések maguk egyre drágábbak, viszont a munkaügyi központ ad bizonyos lehetőséget, jó lehetőségeket, nyelvtanulásra, számítógép tanulásra. Érettségizettek ezzel a lehetőséggel jól tudnak élni. És vannak azok, akiket a munkaügyi központ közvetít ki munkára, közhasznú mun-kára, akik között már szintén találkoztam olyanokkal, akik ezt jól használják... Az alkalmi munka egyébként azoknak éri meg, akiknek nehéz az alkalmazkodás. Akiknek egy állandó munkahely túlságosan nagy alkalmazkodási követelményt jelent. Azoknak, akik renitensek, akik összeférhetetlenek, akik egy csomó szociáltechnikát nem tudtak megtanulni az életükben. Ezek egész jól ellavíroznak az alkalmi munkákban. Ott, egy kicsit a kriminalitás határán. S ennek éppen ezért elég nagy a veszélye. Ez az a kö-zeg, ahonnan mindig lehet embert találni bármire. Ezek az emberek megtalálják a maguk egyik napról a másikra számítását. Ezek azok, akiknek ma megvan mindenük, autó, videó, minden luxus, és holnap megint pucér a fe-nekük. És holnapután megint mindenük van. Ez a gyerekeken keresztül látszik...

Én azt érzem, hogy ez egy mégis ország. Ahol a túlélési stratégiák nagyon változatosak. És hogy az emberek nagyon sokat megtanultak ebben az időben arról, hogy hogy kell túlélni. És nyilván az élet-túlélési stratégiáknak is megvan a maguk presztízse. Egy mai történet jut eszembe. Mai történetem kettő van. Az egyik az, hogy az aluljáróban ment egy pár mellettem, és akkor valaki valamit kí-nált. Egy újságot. Flasztert, vagy valami mást. Arra már nem emlékszem, nagyon perifériás volt a dolog. És akkor a nőnek volt egy elhatárolódó mondata, gesztusa, amire a férfi úgy válaszolt, hogy hagyd, el, hiszen ebből él. Ebből tud túlélni.

A másik túlélési történetem egy 58 éves nagymamáról szól. Szabolcsból jött ez az asszony, és az egész életét úszta az ár ellen. Keresett valami kikapaszkodást a partra, és eb-ben az örökös küszködésben telt le az élete, hogy valahogy gyökeret bírjon ereszteni. És cipelte a hátán a lányát, a fiát, cipeli a hátán most az unokáját. És talán most Mar-tonban (Martonvásárhely) meg tud kapaszkodni. Marton-ban talált egy egyházi gyülekezetet, amelyikben ő fontos, mert főz. És az egyik albérletből a másikba után Marton-ban valami eltartási szerződés félével hozzájutott egy házhoz. Az unokája most harmadikos. A lánya 15 éves volt, amikor terhes lett vele. A gyereknek az apja ugyanaz, aki-vel a lánya most is együtt él, de terhesen el kellett jönniük az albérletből, és az unoka hat hónapig volt intézetben. Azóta a nagymama a gyámja a gyereknek, és nem adja oda az anyjának-apjának. A gyereket persze hagyja, hogy rendszeresen járjon a szüleihez. A nagymama egy percig nem tagadta meg a lányát. És az első nagy tiltakozások, ellenkezések ellenére is hat hónap után magához vette az unokáját. És vannak. A gyerek vallásos. Egy egyházi közösségbe beilleszkedni akaró a nagymama. Egy prostituált a lánya. A nagymama azért keresett meg, hogy legyen va-lami ebből a gyerekből.

Mátyus A.: Ez a túlélni akarás, ez hordoz valamit abból a fajta erőből, amit tisztán falvakban és olyan emberek között tapasztaltam meg, akik mindent tudtak egymásról, és a megmutatni akarás akkumulálta az erőt, és a megmutatni tudás szülte az öntudatot. Én a legnagyobb társadalmi vétségnek azt gondolom, hogy a téeszesítés idején kényszerűségből megindultak ezek az emberek a fővárosba, az ipari városokba munkát keresni, s a gyáripar ezt a kultúrát a szocializmusnak abban az időszakában nem volt képes fogadni, honorálni.

Lukácsné Mezei É.: A rendszerváltás előtti időkben, amikor beindultak a családi építkezések, amikor önszerveződően álltak össze a csapatok, akkor már ezek az emberek kerültek bele ezekbe a csapatokba. És ott már megalapozódott az ő anyagi megbecsülésük. Mire a rendszerváltáshoz érkeztünk, már kialakult az a szerkezet, ami az épitőipari vállalkozásokban ma is működik. Erősen szelektálva volt, hogy kit hívtak, kit nem. És egy másik hely-ről, Balassagyarmatról valók azok a tapasztalaim, hogy a falusiak azzal, hogy építőipari segédmunkások és nyári segédmunkások lettek, a dolog nem zárult le. Egy újabb szintet mondok. Ezek az emberek már a rendszerváltás előtt megtalálták azokat a csatornákat, amiknek a segítségével elmentek Németországba. Arányaiban is sokan voltak, akik dolgoztak ott, Németországot megjárva visszajöttek, házat építettek, jól vannak. Komoly egzisztenciával. Vállalkozásokkal. Ezeknek az embereknek az a szükséglete, hogy a munkájukban kifejezzék magukat, észrevevődött. Ezt csak annak idején, amikor még tömegesen jöttek, akkor nem honorálta a gyáripar.