Elektronikus Könyv és Nevelés

Mustra

Balogh Mihály

M

u

s

t

r

a

Mustra

A Könyv és Nevelés 2009-es esztendő utolsó száma a szokásosnál is több nagylélegzetű, a maga tárgyában szintézisre törekvő tanulmányt, cikket tartalmaz. Ezek közül való mindjárt a Könyvtár rovat „vezércikke”, a Varga Katalintól és Dömsödy Andreától származó írás az iskolai könyvtárak szakfelügyeletének tavalyi tapasztalatairól. (Vezető szakfelügyelői jelentés az iskolai könyvtárakban végzett 2008-as könyvtári szakfelügyeleti vizsgálatról). Köztudottan nagy merítés az iskolai könyvtárak világa, s mert évente csak mintegy száz intézmény vizsgálatára jut pénz (a több mint háromezerből!), ezért – valamilyen koncepció mentén – erősen válogatni kell. Így kerülhetett sor tavaly „a városi önkormányzatok által fenntartott, kizárólag általános iskolai feladatot ellátó iskolák könyvtáraira…”, amelyeknek mintegy harmadát sikerült bevonni a vizsgálatba. Megtörtént továbbá a gyakorló általános iskolák könyvtári ellátásának ellenőrzése (csaknem a teljes körükben!), illetve lezajlott néhány utóvizsgálat is. Mindezek tapasztalatairól olvashatnak és kaphatnak árnyalt képet az érdeklődők a tanulmányban. Mit mondjunk, a kialakult kép korántsem rózsás…

Olvasáspedagógia rovatunkból Tószegi Zsuzsanna írását (Az olvasás trónfosztása? Adalékok a könyvből, illetve a képernyőről való olvasás kérdéséhez) ajánlom megkülönböztetett figyelmükbe. A szerző friss szemmel, a két „tábor” közhelyszerű előítéleteitől mentesen tekinti át ezt a manapság oly aktuális témát a dolgozatában, amelyet így vezet be: „Érdekes polémia zajlik mostanában az olvasás szerepéről, jelentőségéről. Az egyik közleményben azt olvashatni, a könyvekkel együtt az olvasás is háttérbe szorul, a másik az ellenkezőjéről hoz föl meggyőző adatokat. Főleg a felnövekvő nemzedékek kerülnek behozhatatlan hátrányba, ha nem olvasnak könyveket – így az egyik szerző. A gyerekek minden eddiginél többet olvasnak, és egyáltalán nem baj, hogy nem könyvekből, hanem képernyőről teszik ezt – érvel a másik szakértő. Hol van az igazság? Valóban vége van a félévezredes könyvkultúrának? Mit hoz a változás? Jót vagy rosszat? Ahogy az alább idézett szerzők, úgy e sorok írója sem talált rá a Bölcsek Kövére, ezért nem adhat az olvasás jelenét és jövőjét firtató kérdésekre érvényes válaszokat, maximum felsorakoztathat néhány elgondolkodtató tényt és véleményt.”

A Tankönyv, taneszköz rovatban Lukáts János az 1947 és 1955 között megjelent magyar általános iskolai tankönyvek világképéről értekezik. („Példából valóság legyen…”) Engedtessék meg itt most egy szubjektív megjegyzés arról, micsoda mélységei, bugyrai létezhetnek az emberi tudatnak! A tanulmány olvasásakor hatvan esztendőnyi „időkútból” törtek föl efféle nevek, címek és dolgok, mint a kokszagiz és az Acélos Szoszó, A béke katonái és Szerémi Piroska… Aki tudja, kikről-mikről beszéltem, annak is érdekes olvasmány lehet ez az írás, aki pedig nem, annak fölöttébb tanulságos.

Két „évfordulós” blokk tölti ki a szám második felét. A 250 éve született Kazinczy Ferencnek elsősorban a pedagógiai munkásságát idézi föl többek között Mészáros István, Vajda Kornél, A. Jászó Anna és Bencédy József. A 150 éve született Benedek Elekről az idei számainkban már több írással megemlékeztünk. Most az OPKM-ben szeptember 21-én megrendezett Benedek-konferencia előadásait közöljük, többek között Mann Miklóstól, Bárdos Józseftől és Farkas Máriától.

Valamennyi rovatunk anyaga tovább gazdagodik majd a némi csúszással elérhető Elektronikus Könyv és Nevelés (EKéN) virtuális hasábjain.

*

Lectori salutem!

Ezzel a latin kifejezéssel köszöntött be 1999 szeptemberében az újra indított Könyv és Nevelés főszerkesztője, e sorok írója. Tíz és fél esztendő, negyvenkét szám, több száz szerző ezer közeli írása, s mintegy ötezer oldal „elteltével” pedig elérkezett a búcsú ideje.

Magam nyilván nem akarhatom, hiszen nem is tudhatom megítélni, mit ér ez az immár egy évtizedes folyóirat a maga „mezőnyében”, hogyan tölti be a nyitó számban megfogalmazott küldetését, szerepét. Legföljebb azt mondhatom el, hogy jó volt együtt dolgozni a lap köré gyűlt munkatársakkal, szerzőkkel, támogatókkal, olvasókkal. Közülük egyet név szerint is említenem kell: a folyóirat felelős szerkesztőjét. Ő „Jáki László Tanár Úr, az örökifjú neveléstörténész” (ahogyan éppen e számban aposztrofálja A. Jászó Anna). Nélküle semmiképp nem támadhatott volna föl, s nem élhette volna túl a tíz évet a Könyv és Nevelés. Köszönöm ezt neki, és köszönöm mindenkinek, aki velünk volt.

A főszerkesztő tehát most elköszön, de a lap (reményeink szerint!) megy tovább a maga útján. S ha a következő számokban is találkoznak majd itt-ott a nevemmel, kérem, ne róják ezt föl nekem. Tíz év után már nem olyan egyszerű a(z el)válás…

Lectori salutem! Üdvözli Önöket