Évről évre gyarapodik azoknak a gyermekeknek a száma, akiket legkésőbb kisiskolás korban hétköznapi nyelven hiperaktívnak, (a könyvben HKZ-snak, hiperkinetikus zavarokban szenvedőnek) minősítenek a tanulási képességeket vizsgáló szakbizottságok. Az úgymond „divatos” kórképben szenvedő tanulók sok fejtörést okoznak a szülőknek, családtagok, és a velük foglalkozó szakembereknek.

De vajon miért van ez így, hiszen a kórképet már elég régóta ismeri a tudomány?

Többek között erre a kérdésre is választ kaphatunk Szűcs Marianna könyvéből, aki mellesleg érintett szülőként is – tehát a lehető legközelebbről – ismeri a problémát.

A könyv egy, a témával foglalkozó szociológiai felmérést mutat be.

A bevezető után a szerző beavatja az olvasót a vizsgálat előkészítésének és elvégzésének körülményeibe, megtudjuk a vizsgálat célját, a vizsgált célcsoport összetételét, a téma szerteágazó kötődését a különböző társtudományokhoz. Megismerkedhetünk a tünet együttes koronként és országonként is változó elnevezésével, a nevek mögött meghúzódó tudományos feltevésekkel, az azokra választ kereső kutatások vázlatos ismertetésével. Megtudhatjuk azt is, hogy mi az oka, hogy a téma utóbbi harminc évben egyre inkább előtérbe került. A könyv röviden tárgyalja a HKZ gyakoriságát, nemek közti megoszlását. (Izgalmas kérdést vethet fel a diagnosztizált betegek közötti arányeltolódás a fiúk „javára”.) Végül, de nem utolsósorban vázlatos leírást kapunk a hiperkinetikus szindróma feltételezett okairól, megnyilvánulásainak sajátosságairól.

A kutatás három feltételezésre keresi a választ 18 érintett szülővel készített mélyinterjúja segítségével.

A kutatás többek között kitér olyan kérdésekre, mint a gyarapodó törvény adta lehetőségek gyakorlatban történő érvényesülése, a diagnosztizálás kompetenciája, ellentmondásai, az iskoláztatási esélyek a gyakorlatban, az integrált oktatás jelenlegi helyzete, a pedagógusok felkészültségének problémái, a KHZ-s tanulók különleges jogainak érvényesülése, a támogatásokhoz való hozzájutás nehézségei, stb.

Külön említésre méltó az a fejezet, amely a KZH-s szindrómában szenvedő gyerekek kevéssé ismert tulajdonságainak sorába avatja be az olvasót.

A felsőoktatási tankönyvnek szánt mű méltán tarthat igényt figyelemre szakmai körökben, de eligazodást jelenthet a hiperaktívitásban szenvedő gyermekeket nevelő szülők számára is.

A témában való eligazodáshoz, elmélyüléshez, nyújt segítséget a kötet végén megjelenő irodalomjegyzék, a vonatkozó törvények, rendeletek jegyzéke, a szülőkkel folytatott interjúk kérdéssora, az idegen szavak, szakkifejezések magyarázata, valamint a tárgy- és névmutató.

Csébi Józsefné

(Szűcs Marianna: Esély vagy sorscsapás? A hiperaktív, figyelemzavarral közdő gyermekek helyzete Magyarországon. Bp. 2003. Nemzeti Tankönyvkiadó. 227 p. )