Csak az ember olvas – ha tud

Adamikné Jászó Anna

tanulmányai

A kötet – mint alcíme is tájékoztat róla – az olvasás tanításáról és lélektanáról közöl tanulmányokat Adamikné Jászó Annától. A szerző mélyen elkötelezett szakembere az olvasástanításnak és az olvasás tanításának. A kettő korántsem ugyanazt jelenti. Többször is szó esik arról, hogy az olvasásnak, a szöveg megértésének bizonyos fokozatai vannak. Az olvasottak szó szerinti megértése azt jelenti, hogy a gyerek elsajátította az olvasás technikáját. A megértés magasabb szintjét képviseli az olvasottak értelmező befogadása. Még igényesebb a kritikai olvasás, amikor az ember már összeveti a szöveget saját gondolataival, ítéleteivel, a valóságból eredő tapasztalataival. Végül a kreatív olvasás már az ember képzeletét is fokozottan igénybe veszi.

Jászó Anna nem ragad le írásaiban az első fokozatnál, vagyis nemcsak az olvasás technikájának megtanításával foglalkozik. De erre nézve is tudományos álláspontot dolgozott ki, továbbá aprólékosan fölépített metodikát. Módszere a hangoztató – elemző – összetevő módszer, amelynek a magyarországi olvasástanítás történetében is megleli igazolását. Túllépve ezen az első fokozaton – külön tanulmányok szólnak a kötetben a szövegértő olvasás fejlesztéséről. Ezekben az írásokban módszerbeli ötletek is szolgálják az élő gyakorlatot.

Bizonyos harciasság jellemzi e gyűjteményt. Több benne az ítélet, mint az elemzés. Számos cikket akár vitairatnak is nevezhetnénk. A fő ellenség a szóképes olvasástanítás, amelyre úgy pattognak a megsemmisítő érvek, hogy már-már csodálom, híveik miért nem hagyják ott zászlajukat, és futnak eszeveszetten a hangoztató – elemző – összetevők táborába. Ennyire elbódultak a modern amerikai mákonytól?

A szótagolás is újra meg újra fölmerülő kérdés a tanulmányokban. A szerző érvei meggyőzőnek látszanak, az idézett ellenérvek pedig jelentéktelennek. De azért a kisördög ágaskodni kezdett bennem: jó lenne egyszer az ellenféltől magától is hallani az ő álláspontját. Én sohasem szótagoltam, mert már úgy kerültem iskolába, hogy tudtam olvasni, és nálunk az első osztályban az volt a virtus, hogy ki képes szótagolás nélkül végigolvasni akár egy egész olvasmányt.

Teljesen egyetértek a szerzővel, amikor az olvasástanítást bevezető előkészítő szakasz meg a beszéd- és értelemgyakorlatok eltörlését kifogásolja. Szép elemi iskolai emlékeim fűződnek az utóbbi óratípushoz, és a modern kor átkának tartom, hogy keveset beszélgetünk komoly dolgokról. De ha már az iskola is leszoktat róla...!

A kötet egészében mégsem leltem kedvemet. Az előszó eufemisztikusan így fogalmaz: „Tagadhatatlanul észlelhető bizonyos átfedés a kötet egyes tanulmányai között...” Bizony észlelhető. Több is a megengedhetőnél. Tucatjával gyűjthetném össze a meg-megismétlődő állításokat, kijelentéseket, eszmefuttatásokat. Ezek a tanulmányok, cikkek mind a helyükön voltak elsődleges megjelenésükkor a folyóiratok hasábjain. Kár volt változtatás nélkül összegereblyézni őket. (Bár lehet, hogy aki nem egyvégtében olvassa végig az egész gyűjteményt, az nem kezd idegesen rángatózni, ha már tizedszer is azzal találkozik, hogy reader – response.) Szinte üdítően hatottak rám azok az írások, amelyek nem a főtémához kapcsolódtak, hanem például az olvasókönyvek képeiről szóltak, vagy az irodalmi nyelv tanításáról.

Nem tudom, kinek a kezdeményezésére született a kötet, ki állította össze. De némi átigazítás, egységesítés jót tett volna neki. Ez ugyan munkát kívánt volna szerzőtől – szerkesztőtől, de nagyobb hatásfokkal is járt volna.

Engem kicsit bántott a sok amerikai irodalom fensőbbséges idézgetése. S ha már beletörődünk, hogy a legtöbb bölcsesség mégiscsak odaátról származik, akkor már magyarázzuk meg a szegény magyar tanítóknak, hogy mit jelent az a dísteachia, s hogy az nem valami görög szógyököt rejt, mint azt a dyslexiával fennálló párhuzama miatt hinnénk, hanem angol szójáték. (Jelentése végül is: rossz, hibás tanítás.)

A 25. oldalon ezt olvassuk: „Most érkezett el az a pillanat, amikor nagyon világosan meg kellene határozni a dolgok helyét. Sajnos, ezen feladat szükségességét még mindig nem látják, és sokan hangoztatják a ’minden jó a maga helyén’ elvet, teljes bizonytalanságban hagyva a tanítóságot.” Nos, lehet, hogy nem minden jó a maga helyén. De a feladatok központi vagy külső személyek által történő meghatározása talán nem a legcélravezetőbb mód a tanítói bizonytalanságok föloldására. Valamikor nagyon is világosan meghatározták a pedagógiában a dolgok helyét. Ne térjünk vissza ehhez a gyakorlathoz! Remélem, a szerző készülő (vagy már elkészült?) új módszertana is utakat nyit majd a tanítói önállóság számára.

Honffy Pál