Adamikné Jászó Anna Csak az ember olvas című könyve a szerző tanulmányait gyűjti egybe az olvasás és az olvasás tanításának tárgyában. Módszertani tanulmányok, az olvasás tanításának történeti áttekintése, nemzetközi tapasztalok elemzése, az olvasásról való elmélkedések váltakoznak a kötetben.
Korunkban szinte magától adódik a kérdés, melyre mindenek előtt válaszolni kell: van-e az olvasásnak jövője? Egyelőre minden újabb jelenség ellentmondani látszik ennek: az írás- olvasás szempontjából lépten-nyomon a hanyatlást, az általános romlást tapasztalhatjuk A kötet egyik tanulmánya főiskolások körében végzett felmérésről ad számot. A szerző a vizsgálatokat 1978-ban, 1989-ben, majd 2000-ben végezte. A címben is megjelölt kérdés a következő: Változott-e húsz év alatt a főiskolások kiejtése és olvasása? A válasz több mint riasztó: „1978-ban mindenki jól olvasott, 1989-ben már sok olvasási hibát vettem észre, ezen legutóbbi felmérés az olvasás szempontjából tragikusnak mondható. Mindössze két hallgató olvasott hibátlanul, négy-öt apró tévesztéssel… A többség sokat hibázott, három főiskolás olvasása pedig alsó tagozatos szinten volt.” (145. p.) Tegyük hozzá: 24 tanítóképzős főiskolai hallgató körében végzett vizsgálódásról van szó. Amit Jászó Anna 2000-ben vizsgálati eredményként kimutatott, azt elszomorító megerősítésként sok ezer tanító, tanár, főiskolai-egyetemi oktató személyes tapasztalatai igazolták akkor is, és igazolhatják sajnos 2004-ben is. A beszéd (kifejező készség), az írás és az olvasás és ezzel együtt mindaz, amit tágabb értelemben kultúrának és emberi intelligenciának mondunk, az átlag szintjén évek óta rohamosan hanyatlik, miközben a csúcstechnikában az emberiség hihetetlen ütemben fejlődik.
Nem lehet feladata a szóban forgó kötetnek és szerzőjének, hogy mai életünknek ezt az ellentmondását fölfejtse, magyarázza, okait kutassa, de törekvése jelzi, hogy a felismert bajra a maga területén – a pedagógiában, a módszertanban – keresi az orvoslás lehetőségét is. Bizonyára igaza van abban, hogy az olvasás tanításának hatékonysága az iskolában azóta romlott ilyen arányban és ilyen ütemben, amióta a módszerek megújításának divatja a nyugati, elsősorban angolszász módszerek kritikátlan átvételében jelentkezett és a hagyományokból a jól alkalmazhatót is kisöpörték az újítások kedvéért. Abban is igaza van, hogy a hazai módszerek történeti alakulását nem vizsgálták a maga folyamatában, így abból meríteni sem igen tudtak, értékeit, eredményeit átmenteni sem. Az is igaz, hogy írni-olvasni az általános iskolában kell megtanulni és az igényt is elsősorban ott kell és lehet kifejleszteni, s ha ott nem sikerül, akkor az később sokszorosan visszaüt a felnőtté válás során és a felsőoktatásban is.
Kötetében a szerző azokról a kérdésekről szól, amelyekről szűkebb szakterületén elsősorban szólhat, s ha javítani akar, szólnia kell. Érzékelteti azonban – esetenként a jól megválasztott idézettel –, hogy maga is tudja: ha csak az írás-olvasás problémáiról szól is az ember, korántsem csupán a tanítás módszertanáról van szó. A szemügyre vett jelenség mögött ott munkálnak a fogyasztói társadalom lelki-szellemi nyavalyái csakúgy, mint a család, az iskola, a nevelésügy immár csaknem tudatosnak gyanítható rombolása. A globalizált minőségrontás, a manipulált erkölcs és tudatrontó tömegtájékoztatás, az emberiség egy részének jól alkalmazható elitté gyúrása, nagyobb részének tömegemberré preparálása.
A szerzővel némely pontokon alighanem lehetne, talán szükséges is lenne vitatkozni (például a szemantikai relativizmus kérdéséről). Vitatkozni azonban most azzal a hazai és világtendenciával kell, amellyel ő maga is vitatkozik, s amely ellen e kötetével is tenni próbál annyit, amennyit a maga területén a tisztességes szakember megtehet. Az általánosabb értelmiségi feladatot az előszó egyik idézett mondatával summázza: „Nem a nevelés lényege-e a média szemetével szembeni polgári önvédelem?” (McLuhan 8. p.). Ehhez talán érdemes még hozzátenni: egy új és minden eddiginél nagyobb arányú „szellemi honvédelem”, mely nekünk, magyaroknak és kisebb nemzeteknek egyre inkább a puszta megmaradás egyetlen eszköze lesz.