Csak az ember olvas

    Magyar népmeséből tudható, hogy az orvostudományhoz, az orvosláshoz mindenki, de igazán mindenki ért. Nem népmeséből, de ugyancsak folklórműfajból, jelesül a nagyvárosi beszélgetések folklórjából tudható, hogy az olvasás, mármint az olvasástanítás, olvasni tudás, szövegértés ugyancsak mindenki, de igazán mindenki kenyere. Csak fel kell vetni a kérdést (Tud-e már olvasni a gyerek?) és dől a szó mindenkiből: nyugdíjas nagymamából és strandi kabinosból, egyetemi tanárból és könyvtárosból, stb.. Csak épp azok szavai hallatnak ritkán, nagyon ritkán, akik valóban értenek a témához. Talán azért, mert az ilyenek kevesen, igen kevesen vannak. Most azonban – ritka ünnepi pillanat – valaki olyan szólt hozzá a kérdéses problémagubanchoz, aki – bizonnyal nem túlzás a szó – a legjobban ért hozzá, éspedig nemcsak kicsiny hazánkban, hanem a nagyvilágban is. A. Jászó Anna könyve az olvasástanítás, az olvasni tudás, a szövegértés témakörében a legfontosabb publikációk egyike. Arról szólni, hogy mi mindent mond e könyv, hogy mi mindent ölel fel, kicsiny a most rendelkezésre álló terjedelem. Azt azonban a munkába henyén belelapozó is hamarosan tapasztalni fogja, hogy – bizony, bizony – korántsem ért, érthet mindenki a témához, ha annak olyan feltételei vannak, mint a könyvből kiderül: hisz A. Jászó Anna naprakész a téma hazai és nemzetközi (elsősorban amerikai) szakirodalmában, idézi a friss, mindenféle nyelvű folyóiratcikkeket, de pertraktálja a nemzetközi viták épp recens állását is. Természetesen behatóan ismeri az olvasáspedagógia hatalmas szakirodalmát, de otthon van (minuciózus részletkérdések szintjéig) az olvasástanítás történetében is. Nem a nagy pedagógiai kézikönyveket hasznosítja, hanem az elemi iskolás olvasókönyveket és a hozzájuk készült, vagy őket megalapozó koncepciókat ismerteti, elemzi, értelmezi. De otthon van a szerző a pszichológiai és (általános) nyelvészeti szakirodalomban is, mindent, egyszerűen mindent felhasznál, ami témájával összefüggésben áll. Amikor szövegértésről szól, az angol és amerikai irodalomelemzők és retorikusok nagyágyúit vonultatja fel, és sohasem csupán a hivatkozás, hanem mindenkor a konkrét hasznosítás szintjén. Elképesztő mennyiségű tudás és szakismeret zsúfolódik egy-egy tanulmányba, és – remélhetőleg – százszor is meggondolja magát az, aki mindennek nem ismeretében vitába óhajtana szállni a szerzővel. Nem, vitáról csak akkor lehet majd szó, ha ezen a szinten ismeri a vállalkozó a téma szakirodalmát és a fennforgó problematikát.

A kérdés persze az lenne, hogy hát akkor, ekkora akríbia birtokában milyen álláspontot foglal el A. Jászó Anna. Ahogy azonban krimik esetében a legrútabb dolog előre elárulni, ki is a gyilkos, akként mi is úgy véljük, ne tőlünk, hanem a könyvtől tudja meg ki-ki, merrefelé is keresendő a téma, a probléma optimális „megoldása”. Hisz azt szeretnénk, hogy minél többen olvassák el, tanulmányozzák igen gondosan ezt a remekbesikerült könyvet. Mindenki, akinek így vagy úgy köze van olvasástanításhoz, olvasni tudáshoz, szövegértéshez. Soroljuk őket? Bizonnyal lehetetlen vállalkozás volna.

Vajda Kornél