Hogy az ember tényleg olvasson…
Adamikné Jászó Anna könyvének már a címe is lehetetlenné teszi, hogy kihulljon figyelmünk egyre nagyobb lyukú rostáján. „Csak az ember olvas” — a kategorikus állítás alig leplezetten azt is implikálja, hogy az olvasás embervoltunk egyik fontos kritériuma. S ekkor megáll a kezünk a levegőben, és kételyek között hánykódva belegondolunk: vajon olvasunk-e annyit, amennyi alapján az emberlétet kiérdemeljük?
A címmel meghökkentett olvasót az alcím mintegy megnyugtatja, „Az olvasás tanítása és lélektana” hiszen a maga átfogó komplexitásával támpontot ígér kételyeink megnyugtató megválaszolásához. Azt ígéri, hogy ebből a könyvből rendszerezett formában sok mindent megtudhatunk az olvasásról, talán még arra is választ kapunk, miért olvasunk magunk is egyre kevesebbet, s miért tűnik úgy, hogy mások — főként a fiatalabbak — még nálunk is kevesebbet olvasnak.
Kézbe vesszük és kinyitjuk hát a könyvet — mert nem lehet nem kézbe venni és nem kinyitni. És nem csalatkozunk: a kötetben olvasható huszonhárom írás roppant gazdag, sokszínű és sokrétű képet vázol fel az olvasásról. Mindenekelőtt az olvasás tanításáról és az olvasáskultúráról. Hogy mindkettővel baj van, azt tudjuk, lépten-nyomon tapasztaljuk. S a maguk igaza mellett hol tudományos érvek felsorakoztatásával, hol a jobbítani akaró féltő indulat hevességével érvelő írásokat olvasva ismét végiggondolunk rég elfelejtett szempontokat, ráirányul a figyelmünk a megszokás miatt természetesnek tekintett negatív jelenségekre.
Adamikné Jászó Anna írásai egyszerre rajzolnak fel kórképet, és kínálnak terápiát. Ha alaposan szemügyre vesszük a megrajzolt kórképet, s végiggondoljuk az ajánlott terápiákat, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a szerző megrögzött optimista, sőt, helyenként hamvasan naiv. Mert hát nem kell-e határtalan optimizmus ahhoz, hogy azt higgyük, kedvet lehet ébreszteni a harmadik évezred elején élő fiatalokban az olvasás iránt archaikus népi imádságok szövegeinek olvasásával (amelyhez soronként két-három szómagyarázat szükséges)? Mert nem hamvas naivitás azt hinni, hogy az utóbbi időben bizonyos körökben sztáríróvá előlépett Wass Albert tobzódó (ráadásul meglehetősen modoros és harmadosztályú, ugyanakkor politikai felhangoktól sem mentes) stílromantikája, a maitól gyökeresen különböző társadalmi és lélektani közegben formálódott észjárása húrokat pendíthet meg a körülöttünk élő fiatalok lelkében?
McLuhan írta valahol, hogy olvashatatlanul nehéz az a könyv, amely húsz százaléknál nagyobb arányban tartalmaz az olvasó számára új elemeket. A problémát abban látom, hogy az Adamikné Jászó Anna által ajánlott szövegekben — s persze szinte az egész irodalmi kánonban — a mai tanulóifjúság legalább ötven százaléknyi új, ismeretlen dolgot talál: szavakat, szófűzési eljárásokat, metaforákat, gondolkodási algoritmusokat stb. Ennek a jelenségnek az egyik vonatkozására hívta fel a figyelmet közel egy évtizede A „Farenheit-effektus” című kitűnő írásában1 Balatoni Teréz A néhai bárány című Mikszáth-novella kapcsán. Rámutatott, hogy a tankönyvek tucatjaiban szereplő novella két mondatában mennyi olyan implikációval kerül szembe az olvasó, amely a korabeli kultúra, hitgyakorlás, paraszti életforma megfelelő mélységű ismerete nélkül feltárhatatlan marad. Álljon itt tanulságként a szóban forgó két mondat: „Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.”
Nehéz lenne tagadni, hogy a klasszikus irodalom és a mai fiatal olvasó között egyre magasodó és vastagodó nyelvi, gondolkodásmódbeli fal áll, amelynek létét naponta szenvedik meg a magyartanárok, amikor olyan regényeket próbálnak elolvastatni tanítványaikkal, mint A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy a Légy jó mindhalálig — miközben persze kevés kivételtől eltekintve a növendékeik is kudarcként vagy legalábbis terhes, kellemetlen feladatként élik meg az olvasást.
Ám nem alacsonyabb és vékonyabb ez a fal a jelenkor irodalma tekintetében sem. A posztmodern irodalom elbeszélés- és beszédmódja végérvényesen elvetette a mindennapi létünk szervezésében domináns helyet elfoglaló, s ezért számunkra a dolgok kulcsát jelentő linearitást és kauzalitást. Tétován tapogatódzunk a stációk és kitüntetett pontok nélküli szétáradó szövegekben, miközben legalább négy dolgot bizonyosan nem tudunk: 1. honnan indultunk? 2. hol vagyunk? 3. merre haladunk? 4. netalántán hova érkezünk — ha egyáltalán érkezünk valahova… Közben persze elég jól ellehetünk „a szöveg örömében”, de az életkori sajátosságaiból adódóan tájékozódási pontok után kutató kamasznak és fiatalembernek nem sokat segítünk, ha ilyen szövegeket adunk a kezébe — ráadásul még a dolga sem lesz könnyebb velük, mint pl. A néhai báránnyal volt. Tetejébe az utóbbi évtizedek irodalma deklaráltan lemondott a nyelvi mintaképzésről is, ily módon irodalmi szövegeken nem lehet verbalizációs technikákat sem tanítani, miként azt eleink tették évszázadokon át.
A fentiekből talán kitűnik, hogy nem tudok hinni a szerző által az olvasási kedv fellendítésére ajánlott hagyományos terápiák hatásosságában. Jobb terápiát persze én sem tudok — ám ettől még nem érzek rá kedvet, hogy olyan úton induljak el, amely legalább negyven éve nem vezet már sehová…
Abban viszont bizonyosan igaza van A. Jászó Annának, hogy a hangoztatás száműzése az olvasástanításból ellentmond mindennek, amit a nyelv lényegéről tudunk. A néma olvasás persze fontos dolog, hiszen a leghatékonyabb olvasásforma, némán ötször-hatszor gyorsabban olvasunk, mint hangosan. A néma olvasás azonban csak masszív, izmos hangzó bázisra épülhet. Ha ez a bázis nincs meg, a látszólag megszerzett néma olvasási készségek meghökkentő gyorsasággal elillannak — mint annyi egyéb területen, az olvasástanításban sem lehet alap nélkül építkezni.
Az írás szerepét hangsúlyozó, a nyelv fonikus oldalának a marginalizációját meghirdető derridai gondolatban azt kell látnunk, ami: a dolgok kiegyenlítését célzó elméleti támadást az elméletben egyeduralkodó fonocentrizmussal szemben, miközben a gyakorlatban az írás a minőségi kommunikációnak csaknem kizárólagos formájává vált. Derrida annyit tett, hogy az elméleti gondolkodásban is méltó helyet követelt az írásnak — persze ez csak a hang kizárólagosságát hirdető fonocentrizmus kárára volt lehetséges; ettől azonban nem szabadna a ló túloldalára átesni, s figyelmen kívül hagyni a dolgok filogenetikus rendjét.
A fenti két kiragadott gondolat még haloványan sem képes érzékeltetni a kötet sokrétűségét, témagazdagságát. A. Jászó Anna megfontolandó gondolatok kápráztató kaleidoszkópját kínálja az embernek — aki olvas.