←Vissza


Többen egy könyvről*


Az olvasás tanítása és lélektana,

avagy polgári önvédelem emberi mivoltunk érdekében


A magyarországi olvasástanítási szakemberek egyik legjelesebbjének könyvét veheti kezébe az olvasó, ha A. Jászó Anna: Csak az ember olvas (Bp. Tinta Könyvkiadó, 2003) című, az utóbbi bő évtizedben megjelent 23 cikkének (A Tanító, Csengőszó, Magyartanítás, Magyar Nyelvőr, Könyv és Nevelés, Új Pedagógiai Szemle) gyűjteményét fellapozza. A szerző részletes bemutatása lapunk hasábjain teljesen felesleges lenne, hiszen a KéN ismételt megjelenése óta szerkesztőbizottságunk tagja, rendszeres publikációs tevékenységét a jelzett lapokon túl még a Magyar Nemzet olvasói ugyancsak tanúsíthatják, a Magyar Olvasástársaság alapító, vezetőségi tagja, főiskolai tanár. Életművének bizonyára alapköveit jelentik, többek között legismertebb könyvei: A magyar olvasástanítás története, Az anyanyelvi nevelés az ábécétől az érettségiig, Integrált magyar nyelvi és irodalmi program.

A tematikus átfedések, a csaknem másfél évtizedet átívelő gondolatsor ellenére a könyv egésze nagy nyeresége a hazai szakkönyvkiadásnak, különös tekintettel a két éve folyamatosan vitákat kavaró, érzelmi és intellektuális hullámokat verő PISA 2000 címmel jelzett vizsgálatsorozat eredményeinek napvilágra kerülése után. Gondolatokat, érveket, vizsgálati eredményeket idéz, összefüggéseket tár fel, állásfoglalásra késztet, vitára ingerel – tehát a legjobb értelemben tanít. Bennünket, kollégákat, pedagógusokat, kezdőket és sokat tapasztaltakat, hogy a leendő pedagógusokról, könyvtárosokról, szülőkről már ne is beszéljünk.

Az írások műfaja széles skálán mozog: az 1989-es, még Nyugat-Berlinben megrendezett, 7. Európai Olvasáskonferencia legfontosabb tanulságait összegző tudósítástól, az elmélyült olvasástörténeti tanulmányig, a helyesírás és az olvasástanítási módszerek összefüggéseinek taglalásától, a szakmunkástanulóknak szóló olvasásprogramtól, a pragmatika, a szemantikai relativizmus, valamint a gyermekirodalom és a nemzeti azonosságtudat összefüggéseinek bemutatásáig a tények, a szempontok sokfélesége és egyúttal azok erős koherenciája ragadja magával akár a laikus érdeklődőt (szülőt, diákot), akár a szakmájában jobban elmélyülni szándékozó szakembert.

Nostra res agitur! Olvasás közben nem szabadulhatunk a régi figyelmeztetéstől. Hiszen jól ismerjük, a magunk naponként ismétlődő tanári tapasztalataiból is a McLuhan által nyomatékosított összefüggést: emberi mivoltunk kerül veszélybe, ha az olvasás kiszorul hétköznapjaink gyakorlatából, hiszen az írásbeliség a maga linearitásával nagy hatással volt és van az emberi gondolkodás kialakulására, fejlődésére, fegyelmezettségére, következetességére.



Könyvének alapmotívuma az olvasástanítási módszerekről, lassanként 3 évtizede folyó vita ébrentartása, illetve a legfontosabb tapasztalatok megfogalmazása. Véleménye szerint a globális, szóképes módszer nem csupán a képzőkkel, ragokkal, toldalékokkal operáló magyar nyelvterületen, hanem már a módszer őshazájában, az angolul beszélő országokban is látványosan megbukott. (Elképzelhető azonban, hogy a kötet megjelenése után olvasható, a Reading Today 2003.november/decemberi számában az idevágó cikk olvasása után ma már kissé óvatosabban fogalmazna.) Amint azt többször hangsúlyozza az 1950 óta folyamatosan zajló óraszámcsökkentés, az olvasástanítást megelőző, előkészítő szakasz (beszélgetés!) megszüntetése rendkívül súlyos károkat eredményezett mind az olvasástanulás hatékonyságában, mind a helyesírás színvonalában.

A szerző minden erényének elismerése mellett kénytelenek vagyunk itt szemléletmódjának egyik szembetűnő hiányosságára utalni. Nem csak az iskola, hanem a társadalom egésze tanítja az olvasást! Éppen a sokat hivatkozott nagy nemzetközi összehasonlító vizsgálatok refrénszerűen visszatérő eredményeinek (évtizedek óta a finn gyerekek a legjobb olvasók) értelmezésekor fogalmazódik meg ismételten: az iskolában alkalmazott olvasástanítási módszerek mellett legalább ilyen jelentőségűek a szülők, a pedagógusok, a környezet olvasási-, könyvtárhasználati kultúrája, a tévében vetített filmek feliratozása, a lemaradók felzárkóztató, speciális (egyéni és kiscsoportos) képzésének hatékonysága, vonzó, a gyerekek világához közel álló olvasmányok kiválasztása, az iskolában mindenkinek ingyen osztott, rendszeres meleg étel elfogyasztása. Röviden szólva, a tanulók, no és a szülők, a pedagógusok megfelelő motivációs bázisa, hatékony együttműködése. Nem lehet véletlen, hogy a legfeltűnőbb „hiánytüneteket” mutató Egyesült Államokban (rosszul, alig olvasó egyetemisták tömegei) sok helyen önálló tantárgyként szerepel a pedagógusképzés programjában a „family literacy” a család mozgósítását célzó, együttműködési készségét fejlesztő stúdium.

Végkövetkeztetésével természetesen mélységesen egyetértünk. Kihagyhatatlan az otthoni, az iskolai beszélgetések gyakoriságának növelése, az előkészítő szakasz fontosságának tudatosítása, a szótagoló, hangoztató eljárás alkalmazása nem csupán a diszlexia korrekciójában, hanem a helyesírás megalapozásában is!

Ugyancsak mélységesen megszívlelendő okfejtésekre bukkanunk a kötet lapozgatásakor a gyermekirodalom és a nemzeti azonosságtudat összefüggéseiről, valamint a pedagógusjelöltek egyre gyorsuló beszédtempójáról (mint közismert a diszlexiát sokan a beszédértési kudarc következményeként definiálják), az artikulációs hibáik növekvő gyakoriságáról, s az olvasási készségük egyértelmű romlásáról.

Igen, ez így együtt mind-mind érv a szellemi-, a polgári önvédelem mellett a média szemete ellen, a gondolat és a beszéd tisztaságáért, a tudás alapú – még mindig olvasó – társadalom megteremtése, az előttünk álló kihívásokra leleményesen és tisztességesen, a magunk jobbik énjét megőrzőn reagálni tudó egyének nevelése érdekében. Ezért fogom már most, a 2004. februárjában induló egyetemi félévben könyvtárszakos hallgatóimnak ezzel a tétellel frissíteni a kötelező olvasmányok listáját. A diákok nevében is köszönöm a lehetőséget a kiváló szerzőnek és az ügyes, „piacérzékeny” kiadónak.


*Adamikné Jászó Anna: Csak az ember olvas. Az olvasás tanítása és lélekszáma.

Bp., Tinta Könyvkiadó. 2003.


Nagy Attila