Fűzfa Balázs

12 év irodalomtanítás után miért nem válnak

tömegesen olvasókká a fiatalok?^*

Előzetes megjegyzések:

1. A könyvkiadás ma virágzik. Valamit tehát olvasnak az emberek.

2. A betűkultúra csak az egyik lehetséges kultúra.

A kérdésre 3x7 pontban próbálok meg választ adni. Az első hét pont szinte banálisan egyszerű, kézenfekvő lehetőségeket kínál, a második csokorban azt igyekszem elmondani, amiben biztos vagyok, illetve azt, amiben egyáltalán nem vagyok biztos, a harmadik nekifutásban pedig hét rövid ajánlást fogalmazok meg.

1. …mert vízszintesen olvasnak (tudniillik nem tudnak gyorsolvasni, erre nem tanítjuk meg őket, s az egész (magyar) könyvkultúra a végtelenül lassú, vízszintes olvasásra épül.

2. …mert (szinte soha) nem tanulnak tanulásmódszertant (kivéve természetesen egy-két kiváló kollégát és iskolát).

3. …mert lehet, hogy irodalmat (irodalomtörténetet) tanulnak, de kreatív írást nem (kivéve az alsó tagozatot s az említett néhány kiváló kollégát és iskolát).

4. …mert más az olvasásfogalmuk, mint a miénk: ők már térben, hálózaton, digitálisan, alineárisan is tudnak olvasni, mi pedig a lineáris olvasást erőltetjük rájuk (és ezt jutalmazzuk); olyan ez, mintha újra gügyögni tanítanánk az egyszer már folyamatosan és szépen beszélő embergyereket; holott mi vagyunk azok, s nem ők, akik épp csak gügyögünk az új nyelveken.

5. …mert egyre távolabb kerül(t) egymástól a közlő és a befogadó jelrendszere, kódrendszere.

6. …mert elidegenednek az irodalomtól; az irodalom számukra csak egy tantárgy a többi közül, mely ráadásul egyre nehezebb, mely alól kicsúszott a talaj, hisz elveszítette egyik fő témáját is, a szabadságot (a ma középiskolásai számára a szabadság természetes létállapot, s nem értik, hogy miért kell erről annyit beszélni, írni stb.).

7. …mert nincs idejük, mert elraboljuk tőlük az időt; holott az irodalomhoz, az élmény megéléséhez (sok-sok) idő kell.

1. Nem vagyok biztos benne, hogy az önfelismerés tágas birodalmában első lépéseit megtevő gyereket azzal kellene gyötörnünk, amivel s amennyivel gyötörjük. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyunk neki elég időt önmagára.

2. Nem vagyok biztos benne, hogy csak a betűolvasás az olvasás, csak a betűkultúra a kultúra. Biztos vagyok benne, hogy ha tágítjuk a fogalmat – s miért ne tágíthatnánk? –, jel-értésre, akkor gyerekeink igenis olvasnak. Sokat, rengeteget – sőt, agyongyötörjük őket az olvasással (nem klasszikus szövegekkel, hanem képekkel, reklámokkal, egyéb vizuális jelekkel stb.).

3. Nem vagyok biztos benne, hogy jókor adunk jót a kezükbe, keveset, de szépet, de biztos vagyok benne, hogy az olvasás intim kaland, s mi nemcsak a – Kosztolányival szólva – „keveset, de örömmel” olvasás élményét vesszük el gyerekeinktől, hanem a (szellemi) intimitás lehetőségét is.

4. Nem vagyok biztos benne, hogy az irodalomtanítás mellett nincs gond az olvasástanításunkkal is (a gyerekek olvasástechnikájával, merthogy ez előfeltétel lenne az öröm-olvasáshoz), de biztos vagyok benne, sőt tudom, hogy van ma Magyarországon olyan ötödik évfolyam, amelyben minden ötödik kisgyereknek felmentése van írás-olvasásból az osztályzat megszerzésének kötelezettsége alól.

5. Nem vagyok benne biztos, hogy a magyar oktatási rendszernek és tanárképzésnek szembe kellene menetelnie az újfajta szöveghordozók, szövegtárak és szövegtípusok létével (a kreativitással, a vizuális kultúrával); de biztos abban biztos vagyok, hogy egy 11 éves gyerek nem eshet haza ezekkel a szavakkal az iskolából: „De jó lenne, ha én már nagymama lennék!”

6. Nem vagyok biztos benne, hogy tanítanunk kellene Homéroszt, az Egri csillagokat és a Szegény embereket, de biztos vagyok benne, hogy nagy a baj, hogy ha egy (létező) 15 fős, elsős, magyar szakos főiskolás csoportból öten szakmunkásképzőben, levelezőn szereztek érettségit. (S nemcsak azért nagy a baj, mert az említett műveket ők sem olvasták, hanem azért (is), mert úgy lesznek, úgy lehetnek majd magyartanárok, hogy soha nem is fogják ezeket elolvasni(!).

7. Nem vagyok biztos benne tehát, hogy gyerekeink nem olvasnak, de biztos vagyok benne, hogy mást és másképpen olvasnak, mint mi. Biztos vagyok benne, hogy elébe kell mennünk a kulturális paradigmaváltásnak, s nem siránkoznunk és töprengenünk kell, hanem megteremtenünk az (ide már lehet, hogy más szó kellene) olvasás új lehetőségeit: ezért természetesen gyökeresen meg kell változtatnunk a tananyagot, és át kell írnunk tankönyveinket. – Mert biztos vagyok benne, hogy gyerekeink ugyanolyan szépek és okosak, mint mi voltunk, de hát miért is válnának tömegesen olvasóvá 12 év irodalomtanítás után, ha mi épp azt várjuk tőlük, hogy 12 év irodalomtanítás után váljanak tömegesen olvasóvá? Ők ugyanis valami mást szeretnének. Mondom, épp olyanok, mint mi voltunk.

C)    Ajánlások

1. Tanítsunk tanulni!

2. Tanítsunk függőlegesen olvasni (gyorsolvasni)!

3. Írjuk át az irodalomtankönyveket!

4. Alakítsuk át egészében a (magyar nyelv és irodalom) tantárgyat (és az érettségit)!

5. Adjuk vissza az időt gyerekeinknek!

6. Olvasókat neveljünk (olvasni szerető embereket), és ne vizsgázni tudókat! (Az Isteni színjátékot nem most kell elolvasnia diákunknak, hanem majd később, de nekünk most kell úgy tanítanunk, hogy majd egyszer tényleg elolvassa!)

7. Higgyük el, hogy élni olvasás nélkül is lehet, még ha mi tudjuk is, hogy nem érdemes. Nekünk semmi mást nem kell tennünk, mint olyan órákat tartanunk, hogy ez egészen világos legyen.