OLVASÁSPEDAGÓGIA
Az olvasás jövőjéről
Hosszú ideig, míg magyar-latin szakos tanárjelöltként az egyetemre és az Eötvös-kollégiumba nem kerültem, a könyv lényegében szépirodalmat jelentett számomra. A magyar szakos tanulmányok magától értetődően a magyar és a világirodalom olvasását állították előtérbe, de az Eötvös-kollégium sokat emlegetett csodálatos könyvtára már sokirányú érdeklődést ébresztett, természetesen a szakos részlegekben dolgozó kollégisták ösztönzésétől is kísérve. Nekem ez a kitekintés a művészettörténetet, filozófiát, földrajzot jelentette, és természetesen a történelmet, mert ez a magyar és a világirodalom, a latin (és görög) irodalom tanulmányozásához nélkülözhetetlen. Az említett könyvtári kirándulások voltak a szabadidős foglalkozások, mert abban az időben, a harmincas, negyvenes években még nem volt divat (a Kollégiumban végképp nem) presszóba, diszkóba járni (nem is voltak még!), illetve sörözni, borozni.
Kezdő tanárként a gimnáziumban igencsak nagy hasznát vettem az irodalomórákon az említett külön ismereteknek, olvasmányaimnak; a 10-18 éves diákok élvezettel hallgatták ezeket a kiegészítéseket, ma úgy mondjuk, kultúratörténeti fejtegetéseket.
A könyvnek ez a kettős felfogása végigkísért egész pályámon. Amikor előtérbe került a nyelvtudomány szakirodalma, melléje szegődött a szépirodalom, a magyar és a világirodalom egyaránt, súllyal az élő magyar szépirodalom, regények, drámák, költészet, ebben a preferált sorrendben. Kialakult számomra néhány hobbi témakör is: csillagászat, kozmológia, biológia, pihenésül klasszikus krimi és tudományos-fantasztikus könyvek. Nyugdíjasként arra is törekszem, hogy nagy adósságokat törlesszek (J. Joyce, 20. századi amerikai irodalom).
Miben látom a könyv értékét? Hogyan ítélem meg a két nagy versenytárs, a tévé és a világháló (az Internet) szerepét?
Hogy a könyv barát, útitárs, ezt gyakran halljuk, mondjuk. Igaz. De nekem emellett, ezekkel együtt a meditáció eszköze, eszköz a fejemben lévő kerekek mozgatására, ahogy mondom is, tanácsolom is a tanítványaimnak. Valahogy úgy, ahogy most legutóbb dr. Nádasi Alfonz Mi mindenre emlékezett Kodály c. könyvecskéjében találom. Nádasi és Kodály gyakran együtt olvastak görög és latin klasszikusokat. Ilyenkor Kodály meg-megállt, kitért egy-egy részletnél: „Minden átmenet nélkül visszatért egy régebbi gondolatra: „Minden dolog mértéke az ember.” – „Igen – mondta –, de milyen ember? Olyanok-e, mint a védekező, mégis támadó Hérodotosz-hősök, vagy a vak tömegben kisebb-nagyobb poliszokat eltipró perzsák?” És szokatlanul rögtön hozzátette görögül: „Pantón chrématón metron eszti anthróposz. [Minden dolog mértéke az ember.] Persze abstractum pro concreto értem.”
A könyvben lehet jegyzeteket tenni; a margón, a lap alján; lehet aláhúzni, kiemelni dolgokat; lehet visszalapozni; elővenni más könyveket; összevetéseket tenni; ütköztetni gondolatokat, tételeket; a többszintű meg- és ráismerésnek megfelelően többször elolvasni ugyanazt a passzust, mert lehet, hogy a tartalom mellett megragad a szerkezet világossága, az előadás és a nyelv eleganciája, szépsége. Minderre a rádió, a tévé nem ad alkalmat, a világháló is csak korlátozottan.
Könyvet olvasva (és nemcsak szépirodalmat) képek vibrálnak előttünk: alakok megelevenednek, városok, tájak tárulnak elénk, hangokat hallunk, különösen, ha ismerjük a szereplőket, az alkotókat, sokszor illatokat is érzünk, különféle emlékeinknek megfelelően. Ezért aztán szinte a legjobb képi feldolgozások (filmek, tévéjátékok) csalódást okoznak, mert korlátoznak, megfosztanak emlékeinktől.
Szóval, hogyan ítéljük meg a tévé, a világháló szerepét? Nem kellenek, feleslegesek? – Az elutasítás már önmagában is káros volna, mert a haladástól, a fejlődéstől zárkóznánk el. Mindkettőre szükség van, ezek – a könyvvel együtt – fontos, hasznos társak, csak ne kezeljük őket egymást kirekesztő módon. Sokaknak a film, a tévé lehet lépcső az olvasáshoz, ösztönzés a könyvvel való barátkozásra. Tudunk is tévébemutatást követően megjelentetett könyvekről, ezeket veszik is, olvassák is. (Persze van e könyvek közt mindenféle, a szappanoperáktól kezdve az Elfújta a szélen át a nagy klasszikusokig.) Szerencsémre a tévék műsorairól nekem most nem kell szólnom.
Bonyolultabb a helyzet a világhálóval.
Az eszköz még új, kevesen élnek vele itt
nálunk; a fiatalabbak igen, az ő részükről vannak
is tapasztalataim. A világháló nagyszerű eszköz
az irodalmazáshoz, igen sok címet kínál
annak, aki jól tudja kezelni. A hozzáértő diák,
szakember eljuthat a segítségével a legjobb
könyvtárakba, dokumentációs központokba.
A válogatás után következhet a „letöltés”,
a szükséges anyagok másolatban való
átvétele. Ez kitűnő lehetőség a friss és
gyors tájékozódásra – a már
kész szakembernek; de veszély a még a tanulás,
a felkészülés stádiumában járó
fiatalembernek – veszély a stúdium
elmulasztására: ezen a jegyzetelést,
gondolkodást, szerkesztést értve. Tapasztaljuk
például, hogy a hallgatók „ollóval
írják” dolgozataikat, az internetes anyagokat
egymás mellé, egymás után illesztve,
felesleges ismétlésekkel, ugrásokkal,
kihagyásokkal, stiláris egyenetlenségekkel.
–
Kinőjük, kinövi a világ ezeket? Minden bizonnyal,
ahogy már sok hasonló betegséget legyűrt az
egészséges szervezete.
Egészséges szervezete – mondom, egy olyan világ eljövetelét várva, melyben becsülete van a tudásnak, az önállóságnak, az egyéni kezdeményezésnek; mely őrzi és gazdagítja és kiegészíti a Gutenberg-galaxist, mert tudja, hogy a fejlődés megőrzés és megújítás, hogy a galaxisok el nem pusztulnak, legfeljebb összeolvadnak, egyesülnek.
„Egyetlen energiaforrás sem bocsát ki annyi fényt,
amennyit néha egy kis kötet sugározni tud magából,
és az elektromos áramnak soha nem lesz annyi energiája,
amennyi elektromosság az írott szóba belefér.”
Stefan Zweig
1956 õszén jártam elsõ osztályba. Mi még szótagolva tanultunk olvasni, és a forradalom kitörésekor éppen az E betûnél tartottunk. Máig emlékszem annak az olvasmánynak a szavaira, ahol október 23-án tartottunk: E-tel e-tet, i-tat. E-te-tõ e-lõtt a macs-ka. A pesti harcok elõl édesanyám egy kis Duna menti faluba vitt a rokonokhoz. A kapkodásban csak az olvasókönyvemet vihettem magammal, és egy arasznyi mackót, aminek a nagynéném zöld kalapot és piros szoknyát varrt ottlétem alatt. Idõs rokonaim nem sokat törõdtek velem, mindig azt hallottam tõlük: „ülj le, és olvasgasd a könyvedet.” Hát én „olvasgattam”, mit is tehettem volna, öregek közt, egymagam. Nem értettem a rádió híreit a lövöldözésrõl, a halottakról, a bevonulásról, a tankokról, nem tudtam feldolgozni a felnõttek egyre riadtabb reakcióit. Csak ültem a nádból font kis karosszékemben a macimmal, és „olvasgattam”. Senki sem tudta hogyan, én sem, de karácsonykor már folyékonyan tudtam olvasni.
1956 karácsonya óta az olvasás napjaim alapvetõ része. Öröm, vigasz, útmutatás, munkaeszköz, megélhetési forrás, és még sok egyéb. Bár informatikus fiam mellett megtanultam a számítógép használatát, tisztelem, és ki is használom a gép és az internet által nyújtott lehetõségeket, számomra a könyvet nem pótolhatja semmi.
McLuhan a hatvanas évek elején megjelent mûvében a Gutenberg-galaxis végéről írt. A média, a számítógép, az internet, a videó, a tömegkultúra térnyerése alapvetően átformálta az emberek és a gyerekek mindennapjait, így a könyvekhez, és az olvasáshoz való viszonyát is. Hihetetlenül felgyorsult világunkban elképesztő mennyiségű információt kell befogadnunk. Az információk túlnyomó része azonban még mindig betûkön keresztül ér el hozzánk. Ugyanakkor egyre több fiatal küzd olvasási nehézségekkel, egyre kevesebbnek szerez örömet az olvasás. Az olvasás, mint eszköz jellegű tudás egyre nehezebben kerül a gyerekek birtokába.
Évtizedekkel ezelőtt a nemzetközi szakirodalom arról beszélt, hogy az olvasás szeretete több generáción keresztül öröklődő minták eredményeként válik a gyerekek sajátjává. A korai élményeknek mintaadó szerepük van. Azokban a családokban, ahol a szülõk, nagyszülõk kezében könyvet lát a gyerek, számára is természetes lesz a könyv. Azonban napjainkban számos családban már nem a könyvek, hanem az internet válik az információk megszerzésének alapvetõ forrásává. „Nézd meg az interneten” - hallja sok gyerek a szüleitõl. Számukra már a számítógép nyújtja az információt, az örömöt, a szórakozást, a könyv pedig a kötelező olvasmányt, a jegyet, a tanórát, a kötöttséget juttatja eszükbe.
A számítógépes játékok, a videó nagyon gyorsan és könnyen kiváltható élményeket, örömöket szereznek. Az olvasás élménye ezzel szemben nehezebben elérhető, hiszen időigényes, fárasztó; magának az olvasás képességének is automatizálódni kell ahhoz, hogy valóban örömhöz tudjon juttatni. Ha valakinek gondot okoz már technikailag is az, hogy elolvasson egy néhány száz oldalas könyvet, akkor az örömig már el sem jut.
Az új embertípus a „homo informaticus” tudását a hálózaton szerzi. De a hálózati információ átfutása felületes gondolkodást igényel, szemben az elmélyült olvasással. A szöveg szerepét a kép veszi át, ami azért okozhat gondot, mert a kép elvont gondolatok közlésére alkalmatlan, megköti a fantáziát, a szegényedik a szókincs, romlik a szövegértés és kifejezõkészség.
Az internetnek ott van veszélye, ahol az emberekben nem alakult ki bizonyos strukturált műveltség, ahogy a tévé is azokban a társadalmi közegekben rombolt, ahol nem volt egy belső értékrend szerint kialakult értékhierarchia. Egy strukturálatlan műveltség szembesül a csatornák és az internet által nyújtott korlátlan választékkal és lehetõségekkel.
Vajon ugyanolyan olvasásnak tekinthető-e az az olvasási gyakorlat, amikor a képernyőn böngészem a szöveget, mint az, amikor kezembe veszem a könyvet, és annak a szövegét olvasom?
Sejtelmem sincs arról, hogy húsz év múlva mi lesz a kommunikáció egyetemes formája világunkban, hogy a könyv sorsa hogyan alakul, mit várhatunk, ha a különbözõ médiák és az internet egyedülálló vagy uralkodó információszerzési forma és örömforrás lesz a hagyományos olvasással szemben. De abban biztos vagyok, hogy nagyon sokat veszítünk, ha az olvasás élményét elveszítjük.
Az Olvasás Éve Magyarországon
A – megengedem – nem túl invenciózus címet azért választottam, mert Olvasás Évét nem hazánkban szerveztek először. A példaadó mozgalmat National Year of Reading elnevezéssel Angliában tartották meg 1998-ban és 1999-ben. Immáron négy és fél esztendeje, hogy a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron brit könyvkiadói kollégáktól értesültem arról, hogy az angol kormány támogatásával, David Blunkett oktatási miniszter ötletére az egész angol anyanyelvi közösséget mozgósító kampányt szerveznek az olvasási készségek, képességek fejlesztése érdekében, az olvasás hasznának és örömének tudatosítására, a tudásalapú társadalomban az oktatás elsődleges, semmivel nem pótolható „eszközének”, az olvasásnak a fontosságára figyelmeztetve. Hazatérve első dolgom volt, hogy minél több információt szerezzek az ang-liai mozgalomról, s az internet világában napok alatt kapcsolatba léphettem Liz Attenborough asszonnyal, az angol Olvasás Éve főszervezőjével. Két héten belül meg is kaptam tőle a kampány anyagait. A minden kulturális közösséget – iskolákat, könyvtárakat, könyvkiadókat, egyházi intézményeket, olvasóköröket – egyaránt mozgósító akcióév anyagai lenyűgözőek voltak. Itt elsősorban nem a hírlevelek, programfüzetek, ismertetők kifogástalan nyomdai és tipográfiai minőségére, nem az angol Olvasás Éve bravúrosan egyszerű és egyúttal mégis a közös célt szimbolizáló logójának tudatosságára gondolok, hisz ezekre azért számítani lehetett, hanem magának a mozgalomnak a hihetetlen szervezettségére, alulról történő építkezésére, s mindenekelőtt persze arra, hogy a brit kormány és a legfontosabb angliai intézmények és cégek – felismervén az olvasás fontosságát – milyen távlatosan, milyen bőkezűen finanszírozták az angliai közösség által javasolt programokat. (Csupán érzékletes példaként: az angol posta egymaga, magyar pénzre átszámítva, több mint 6 milliárd forinttal szponzorálta az Olvasás Éve céljait!)
Az angol példán felbuzdulva, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete minden tagjának messzemenő támogatását élvezve, kidolgoztam az Olvasás Éve magyar körülmények közé adaptálható változatát, koncepció-ját, szervezeti sémáját, s mindenekelőtt azt, mi módon kellene megszervezni, az ügy mellé állítani a hazai és határon túli oktatási és kulturális intézményeket, könyvtárakat, kultúrköröket, segítségül megnyerni az írott és elektronikus sajtót.
Javaslatok sorával bombáztuk az oktatási és kulturális tárcát, a parlament illetékes bizottságait, s elsősorban természetesen magát a kormányt, abban bízva, hogy a magyar miniszterelnök ugyanolyan személyes elkötelezettségű szerepet vállal, mint angol kollégája, Tony Blair. (A brit miniszterelnök például a Globe Színház nagyszámú hallgatósága előtt gyermekverseket olvasott fel, azaz hivatalának politikai súlyát és erkölcsi rangját kölcsönözte az eseménynek, ezzel is bátorítva az köz- és magánalapítványok, nagy üzleti társaságok támogatási hajlandóságát.) Időközben, mintegy az ügy társadalmi támogatottságát felmérendő, több kollégámmal, az Olvasás Éve eszményének egyik legnagyobb elkötelezettjével, Nagy Attila olvasásszociológussal közösen tanácskozások és rendezvények során vehettünk részt, s mindenhol azt tapasztaltuk, az olvasás értelmének és hasznának újbóli felfedeztetése sokunk számára nemzeti jelentőségű program.
Mégis több mint két és fél esztendő telt el, míg a magyar kormány tavaly április 3-án kormányhatározatban rögzítette, hogy a 2001. évi Ünnepi Könyvhéttől az idei Ünnepi Könyvhét zárásáig terjedő időszakot az Olvasás Évévé nyilvánítja. Addigra a magyar könyvtárosok és a magyar könyvpiac szereplőinek buzgólkodása okán az Olvasás Éve eszménye a közvéleményben már olymértékben megfogant, hogy a hivatalos indítást megelőző évben a sajtóban széles körben elterjedt a vélekedés, hogy már régóta folyik az Olvasás Éve rendezvénysorozata. A kormányzati döntés tavaly áprilisban sok helyen eltért a tervektől. A minden kulturális szereplőt megszólító és mozgósító egy szervezési központ helyett kettőre tagolta az Olvasás Éve magyarországi rendezvényeinek irányítását, de ami a leglényegesebb különbség a magyarországi és az angliai feltételek között: a magyar állam a két ország közötti nagyságrendi léptéket is figyelembe véve a helyi kezdeményezésekre szánt támogatási keretet olyan szűkmarkúan szabta meg, hogy az angliainak az 1%-át sem érte el.
Ha most, az Olvasás Éve hivatalos zárása előtt két hónappal megvonhatjuk az előzetes mérleget, érdemes volt-e ilyen feltételek mellett Olvasás Évét rendezni Magyarországon, mégsem elsősorban a remények megcsalatásáról beszélhetünk. Bizonyára nagyobb kisugárzású és hatású akcióévet tudhatnánk magunk mögött, ha a kis helyi kezdeményezések, a hazai és határon túli iskolák, könyvtárak, önképző- és kultúrkörök önálló kezdeményezéseire pályázati úton elérhető források, vagy miként javasoltuk, a könyvtárak állománygyarapítására, a fiatalok körében tartandó tagtoborzásokra folyósított kb. 100 millió forintnak többszöröse állt volna rendelkezésre. Mégis az a tény, hogy az olvasás ügye a közbeszéd tárgyává vált, sok mindenért kárpótol.
Bebizonyosodott, hogy az oly gyakorta és joggal kárhoztatott kereskedelmi adók is, mindenekelőtt persze a kultúraközvetítést máig fel nem adó Magyar Rádió óriási hatékonysággal tud megjeleníteni, tudatosítani számára fontosnak ítélt ügyeket. Sok kritika éri a politikai napilapok kulturális rovatait, az Olvasás Éve ügyében azonban hetente közvetítettek, közöltek, reklámoztak könyveket, írókat, Olvasás Éve-programokat. A legtöbbet persze a könyvkiadás szereplői és a könyvtárosok tették, azok tehát, akikben nem kellett tudatosítani az Olvasás Éve társadalmi vagy egyszerűbben szólva, kulturális értelmét, céljait.
A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése mint ötletadó a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával kötött Együttműködési Megállapodás értelmében 15 nagyszabású akciót, rendezvényt szervezett, kapcsolt az Olvasás Évéhez. Jó választásnak bizonyult, hogy a kivételes médiatámogatást élvező, a magyar anyanyelvű irodalmat és könyvkiadást több mint 70 esztendő óta szolgáló Ünnepi Könyvhét volt az Olvasás Éve hivatalos beharangozója, céljai meghirdetésének alkalmas terepe. Erre a jó indításra fűzhettük fel, hogy az elmúlt év őszén a Vajdaságban és Erdélyben először szervezhettünk hivatalosan Magyar Könyvnapokat a hazai és határon túli kortárs magyar irodalom legnevesebbjei személyes részvételével. Piaci szervezetként különösen büszkék lehetünk arra, hogy az Ajándékozzunk könyvet, hogy mások is olvashassanak! elnevezésű karitatív akciónk sok ezer ember és intézmény társadalmi szolidáris érzését ébresztette fel, s több mint 200 millió forint értékű, gondosan válogatott könyvanyagot ajándékozhattunk szegény sorsú családoknak, hátrányos helyzetű iskoláknak, s a határon túli, magyarlakta területek egyházai és oktatási intézményei könyvtárainak. Az Olvasás Éve tette lehetővé, hogy másfél évtizedes szünet után újjáélesszük a Gyermekkönyvnapokat, azt a korosztályt megszólítva, amelyik az Olvasás Éve legfontosabb célközönsége.
Bizonyára már mindenki értesült arról, hogy az MKKE esztendőről-esztendőre közreadott statisztikai felmérése alapján a magyar könyvpiac az elmúlt évben is nagyot lépett előre. A magyarországi könyvvásárlók 18,3%-kal többet költöttek könyvre, mint tavalyelőtt. Az összforgalom 2001-ben meghaladta a 45 milliárd forintot. Még ennél is örvendetesebb azonban, hogy a színtisztán piaci viszonyok között működő magyar könyvipar kínálatának tematikai összetétele nem tolódott el a kommersz irányába, épp ellenkezőleg. S azt sem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy az elmúlt két esztendőben a magyar ifjúsági és gyermekkönyvkiadás minden évben megduplázódott. Statisztikai adatokkal persze nehéz igazolni egy akcióév hasznát, eredményességét, mégis szinte biztosak vagyunk abban, hogy az igényes gyermekkönyvkiadás felfutása az Olvasás Évében nem csupán a véletlen műve.
Az Olvasás Éve zárásához közeledve a könyvkiadás szereplői úgy gondolták, az akcióév tapasztalataiból okulva, s a jövő stratégiája megtervezése miatt nagy szükség van egy olyan nagyszabású kutatásra, amely pontos képet ad a magyar könyvvásárlási, -olvasási, könyvtárgyarapítási szokásokról. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése – a TÁRKI-val együttműködve – nemzetközileg is páratlan, nagy mintavételen végzett, két hónapon keresztül tartó vizsgálatot folytatott, melynek eredményét az áprilisi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon hozta nyilvánosságra. A legfigyelemreméltóbb az, hogy az elmúlt évtizedben bővült a rendszeresen olvasók aránya (friss mérésünk szerint ez az összlakosság 32%-a), ugyancsak bővült a ritkán olvasók száma (kb. 40%), s ha még ma is igen magas (27%-os) a könyvet egyáltalán kézbe nem vevők aránya, a fenti adatok ismeretében nemzetközi összehasonlításban sem kell szégyenkeznünk.
A mi vizsgálatunk is rámutatott, a magyar sajtó is drámai hangsúllyal publikálta, a PISA-vizsgálatok is arra figyelmeztetnek, hogy a mi általános iskolásaink szövegértési, szövegértelmezési és íráskészsége Európában az egyik leggyengébb. A nemzetközi elemzésből kiderül az is, hogy Európa egyik legfejlettebb könyvkultúrájával rendelkező országában, Németországban a kisiskolások, de a középszintű oktatási intézményekben tanulók is ugyanolyan siralmas eredményt produkáltak, mint a mi gyerekeink. Nem véletlen, hogy Johannes Rau köztársasági elnök vezetésével nagy állami alapítványt hoztak léte. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése az angol példa után a német gyakorlatot szem előtt tartva azzal a javaslattal élt, s juttatta el a magyar kormányzati szerveknek, illetve a Parlament kulturális bizottságának, hogy az Olvasás Éve lezárásakor a magyar kormány hozzon létre Magyar Olvasási Közalapítvány elnevezéssel egy olyan alapot, amely mindenekelőtt az általános iskolai olvasástanítást, az új módszerek kipróbálását és meghonosítását, az EU-követelményeknek megfelelő, a jövendő munkavállalók versenyképességét lehetővé tevő szövegértési, -értelmezési képességek fejlesztését tűzi ki célul. Jó lenne az is, ha a felemásra sikeredett Olvasás Éve rendezvénysorozatot nem tartanánk „tól-ig” kampánynak, hanem az elért eredményeinkre is építve, tudatosan megterveznénk az olvasáskultúránk továbbfejlesztése szempontjából fontos straté-giai lépéseket.
2002. május 24-én adta át a zsûri elnöke, Rigó Béla költõ, a Kincskeresõ c. gyermekirodalmi lap fõszerkesztõje az Aranyalma díjat Komáromi Gabriellának, a kaposvári Csokonai Tanítóképzõ Fõiskola tanárának, aki az elsõ kitüntetett.
A pénzjutalommal is járó díjat (a Harry Potter sorozatot és sok más, ugyancsak sikeres gyerekkönyvet is megjelentetõ) az Animus Kiadó alapította. Minden évben, a Gyermekkönyvnapok idején, annak ítéli oda a zsûri (Rigó Béla, dr. Nagy Attila olvasáskutató és Gábor Anikó, az alapító képviseletében), aki mint irodalomtörténész, kritikus, olvasáskutató, pedagógus vagy könyvtáros a legtöbbet tette az olvasó gyermekért, vagyis azért, hogy a gyerekirodalom értékei közkinccsé váljanak. A díjjal együtt járó bronzplakettet Gábor Éva Mária szobrászmûvész tervezte.
A nagyszerű kezdeményezéshez gratulálunk az Animus Kiadónak.
Szerkesztőség