←Vissza

A könyvtárosok kézikönyve

harmadik és negyedik kötete



Kicsiny szakmánk újabb sikerének örülhetünk: gyors egymásutánban, tavaly karácsony előtt és az idén április végén napvilágot látott a Könyvtárosok kézikönyve harmadik és negyedik kötete. S úgy, ahogy azt a két szerkesztő, Horváth Tibor és Papp István a sorozat második darabjának előszavában jelezte: a harmadik kötet – A könyvtárak rendszere alcímmel – a különféle könyvtártípusokkal, továbbá a rendszer egyéb elemeivel foglalkozik, a negyedik pedig a Határterületek széles skáláját pásztázza végig tíz, illetve kilenc fejezetben. Az Osiris Kiadó szintén tartotta magát az előzetes megállapodáshoz: 356, illetve 429 oldalt szánt a tizennégy, a szakmában jól ismert, többnyire sokat publikáló szerző mondanivalójának közzétételére. (Már a számok is elárulják, hogy mindkét kötetben akadnak olyanok, akik két, sőt három téma kidolgozását vállalták.) Megnyugvással fogadhatjuk azt is, hogy a szerkesztői koncepció sem változott, inkább érlelődött, finomodott. Továbbra is a tudományosság a vezérlő elv, közelebbről a könyvtár- és információtudomány mai szintjének reprezentálása; ezt szolgálják a gondos, a külföldi alapművek javát szintén regisztráló irodalomjegyzékek is. Ugyanakkor ott munkál az a szándék, hogy ezen a szilárd elméleti bázison segítsék a gyakorlatban felvetődő kérdések megoldását, vagy legalább megmutassák a helyes válaszokhoz vezető utakat. Ezért ragaszkodnak most is a széles, kitűnően dokumentált nemzetközi kitekintéshez, divatos kifejezéssel a nemzetközi fejlődési trendek felvázolásához. A hazai fejleményeket ebbe a vonulatba ágyazva tárják elénk, magától értetődően részletesebben elemezve, taglalva a jelenlegi itthoni állapotokat. Örvendetes, hogy – különösen a harmadik kötetben – a korábbiaknál erőteljesebb a történeti alapozás.

Egy kurta ismertetés keretében nincs arra mód, hogy e két színvonalas opus minden tartalmi értékét felsorakoztassuk. Bizonyos értelemben felesleges is, hiszen úgysem adható vissza még töredékeiben sem az a tematikai és információgazdagság, amely egyik meghatározó vonásuk; nehéz volna felidézni azt a sok izgalmas, elgondolkodtató eszmefuttatást, amely az érdeklődőtől úgyis közvetlen tanulmányozást követel. Meg aztán feltételezhető, hogy a könyvtár- és információtudomány egyes kérdései iránt mélyebben vonzódók valóban késztetést éreznek majd arra, hogy kézbe vegyék egyik vagy másik, netán mindkét kötetet. A mindennapi könyvtári teendők megbízható, pontos elvégzéséhez ugyancsak érdemes lesz bele-belenézni némelyik fejezetbe. Az egyetemek és főiskolák informatikus könyvtáros szakán (mivel ősztől ez a hivatalos elnevezés minden képző intézményben!) tanuló nappali és levelező tagozatos hallgatók kötelező (és ajánlott) olvasmányainak listáján pedig minden bizonnyal szerepelnek majd ezek a kötetek, illetve fejezeteik.

E kissé hosszúra nyúlt bevezető és mentegetőzés után csupán arra vállalkozhatom, hogy felhívjam a folyóirat olvasóinak figyelmét a kézikönyv újabb köteteinek általam legfontosabbnak vélt erényeire, valamint azokra a részletekre, amelyek a könyvtárostanárok számára talán a legtöbb fogódzót nyújthatják. Természetesen – mint említettem – a könyv valamennyi fejezete kínál valami hasznos gondolatot, ötletet, tudnivalót bárki számára.

A harmadik kötet az ismeretgazdálkodás könyvtárakhoz köthető területének szervezeti-intézményi kereteit mutatja be. A szerkesztői előszó is hangsúlyozza, hogy ezt hagyományos formában teszik. Öt fejezetet szántak a közismert, a tananyagokban is szereplő könyvtártípusoknak, egyet az elektronikus vagy digitális és a virtuális könyvtáraknak (Sütheő Péter írta), egyet a különgyűjteményeknek (ennek a szerzője Pogány György). Az utolsó előtti részben Sonnevend Péter magát a könyvtári rendszer fogalmát, mibenlétét, összetevőit járja körül; itt esik szó egyebek között a köteles példányokról, a bibliográfiai számbavételről (mint alrendszerről), a könyvtárosról, a könyvtáros-képzésről, a szakmai kiadványokról és a szakmai közéletről, az infra-
strukturális tényezőkről, köztük az oly sokat szidott-vitatott statisztikáról. Végül Ferenczy Endrénétől a könyvtári modell, vagyis „a” könyvtári intézmény rendszerszerű működéséről olvashatunk: a munkamenetről, a gyűjtemény szervezéséről és feltárásáról, a tájékoztatásról, a dokumentumhasználatról, a térítéses szolgáltatásokról és még sok minden másról.

A kötet elején Tóth Gyula tollából egy kitűnő esszé található a könyvtárak történeti útjáról. Tőle már korábban is hallhattunk, olvashattunk hasonló áttekintést, ismerjük (a fiatalabbak tanulták) főiskolai jegyzetét. Ezúttal A könyvtár történelmi szerepváltásai címet adta írásának. Vagyis eleve lemondott arról a reménytelen próbálkozásról, hogy a rendelkezésére álló szerény terjedelemben a könyvtárak históriájának egészét összesűrítse. Ezért inkább arra tett – igencsak sikeres – kísérletet, hogy a könyvtárnak, mint a rögzített információk őrzésére és közvetítésére hivatott, semmi mással nem pótolható intézménynek a mindenkori, koronként változó társadalmi és kulturális szerepéről elmélkedjen, arra késztessen bennünket, hogy vele együtt gondolkodjunk a múlt tanulságairól, a jelen és a jövő követelményeiről, esélyeiről. Alaptétele, kiindulópontja: „A könyvtár alapvonásai, morfológiai jegyei kezdettől azonosak. […] E szervezet aztán társadalmi-kulturális környezetének igényei és a mindenkori technikai körülmények függvényében oldotta meg feladatát.” (20. p.) Ő az elektronikus könyvtárt sem tekinti új típusnak, sokkal inkább az idézett tézis igazolásának; nyomatékosan ajánlja figyelmünkbe, „hogy nem a hordozó a meghatározó, hanem anyagától és rögzítési technológiájától függetlenül az ismeret, az információ, melynek gyűjtőmedencéje a könyvtár, mert vele, általa és érte tölti be történelmi küldetését.” (36. p.) Gondolatait, argumentumait olyan plasztikusan, meggyőzően fogalmazta meg, kérdéseit olyan magától értetődő kíváncsisággal tette fel, hogy csak a végén döbbenünk rá: itt közel ötezer esztendőről volt szó, s mégis úgy tűnik, mintha mindez tegnap történt volna. Sorai ismét arra késztetnek, hogy ezúttal is megkérdezzem: nem lett volna-e szerencsésebb a sorozat elején egy hosszabb, átfogó történeti fejlődésrajz? Nem lennének-e ily módon világosabbak, könnyebben érthetőek a további fejezetek utalásai, a mai állapotokra vonatkozó kitételei, mint ahogy ezt a harmadik kötetben egyértelműen tapasztalhatjuk?

Az imént említett öt könyvtártípus élére e kötetben is a nemzeti könyvtár került. Ferenczy Endréné érvek sokaságával bizonyítja, hogy méltán. A nemzeti gyűjtemények csaknem valamennyi országban a könyvtári rendszer központi egységei, sok helyen hatósági feladatokkal, jogokkal is felruházva. Így van ez nálunk is, hiszen az Országos Széchényi Könyvtár és a hozzá kapcsolt KMK, újabban Könyvtári Intézet központi szolgáltatásai, a nemzeti bibliográfiák stb. nélkül a hazai könyvtári rendszer egyáltalán nem vagy csak akadozva működne. Varga Katalin írta a szakkönyvtárakról és a felsőoktatási gyűjteményekről szóló fejezeteket. Az előbbiek történeti fejlődését, csoportjait és jellegzetességeit veszi sorra; az utóbbiak közül főként az egyetemi könyvtárakkal foglalkozik, de általában is tisztázza a felsőoktatási könyvtárak feladatait, gyűjteményi sajátosságait. Tóth Gyula vállalta a közkönyvtárak társadalmi helyének kijelölését. A közkönyvtár nálunk viszonylag új keletű kategória, tulajdonképpen még most is csak a hivatalos szóhasználatban, az 1997-es törvény hatályba lépése óta terjedt el. Korábban a közművelődési (vagy a nép-, esetleg a nyilvános) jelző dominált. Alighanem egyet lehet érteni a szerzővel, hogy a változó megnevezések történetileg meghatározottak voltak, s most talán a közkönyvtár kifejezés az, amelyik leghívebben tükrözi a társadalmi-kormányzati és szakmai elvárásokat.

Noha a harmadik kötetnek csak csekély hányadát, nem egészen egy hatodát teszi ki, könnyű megjósolni, hogy a könyvtárostanárok először Az iskolai könyvtár c. fejezet lapjait ütik fel. Eddigi munkássága, az iskolai könyvtárak történetéről, küldetéséről írott könyve, cikkei révén már a szerző neve garancia arra, hogy ez a húszoldalnyi szöveg mindenki számára, aki iskolai könyvtárban dolgozik (vagy dolgozott) hasznos információkat, tanácsokat kínál. Tóth Gyula a klasszikus értékek mentén építi fel mondandóját: históriai tényeket közöl, a nemzetközi és részben a hazai szakirodalom alapján vázolja az iskolai könyvtár mai követelményekhez illeszkedő modelljeit. Szoros összefüggést lát az oktatás mindenkori állapota, szükségletei, a pedagógiai gondolkodás és az iskolai könyvtár helyzete, konkrét feladatai között. Szerinte az iskolai könyvtár sajátos helyet foglal el az információellátás rendszerében: közvetlen megrendelője az iskola pedagógiai programja és tanterve, munkakönyvtár a pedagógus és a diák számára, vagyis az iskola része, nélkülözhetetlen része. Felrajzolja a nyugat-európai és észak-amerikai államokban a valóságban is létező eszményt, amikor a könyvtár a tanintézet forrásközpontja vagy a frissebb szóhasználattal információs centruma. Ez azt jelenti, hogy az iskolai gyűjtemény az oktatási és nevelési folyamat, az ismeretszerzés, a képesség- és készségfejlesztés szerves alkotó elemeként, integráns részeként, a tudásgazdálkodás hatékony színtereként funkcionál. Elismeréssel nyugtázza az ügy iránt szenvedélyesen elkötelezett magyarországi könyvtárosok sziszifuszi erőfeszítéseit és néhány jogalkotó kétségkívül jó irányt követő törekvéseit. Ám keserű szájízzel és kérlelhetetlen őszinteséggel veti papírra nyugtalanító adatait a hazai iskolai könyvtárak többségét, némely régióban túlnyomó többségét jellemző valóságról: arról, hogy egyelőre milyen messze vagyunk még az optimális modell szélesebb körű gyakorlati alkalmazásától. Az iskolák több mint egynegyedében nincs könyvtár, és ami ennél is meghökkentőbb: a gimnáziumokban rosszabb az arány, alig haladja meg a hetven százalékot. A meglévők között is roppant nagy a szóródás az állomány nagyságát, összetételét, személyzeti ellátottságát tekintve. S közel egy oldalon keresztül sorjáztatja kérdéseit: „Mi az oka ennek a helyzetnek?” (176. p.)Válaszai általában elfogadhatóak, nem találom viszont közöttük azt, amely az oktatásirányítást marasztalná el, csak általánosságban céloz „az egyes magyar iskola, összességében a hazai közoktatás” felelősségére.

Bevallom, a negyedik kötet címe nem igazán rokonszenves. Ugyanakkor bevallom azt is, hogy pillanatnyilag jobbat nem tudnék ajánlani. Mégis megkockáztatom a kérdést: valóban a „határterületek” megnevezés tükrözi leginkább mindazt, amiről az igen színvonalas írásokban szó esik? Nem lett volna indokoltabb a második kötet előszavának vége felé használt, a mostaninál valamivel hosszabb kifejezést – „érintkező tudományok, szakterületek” – választani? Persze, ez most már csak akadémikus akadékoskodás (hogy egy kicsit játsszunk a szavakkal), s a lényegen a másfajta cím sem változtatna semmit. A lényeg pedig az, hogy három nagyobb témakör, ha úgy tetszik: határterület magas szintű, tüzetes, tárgyszerű és rendszerezett vizsgálatára került sor. Mindegyik rész magán viseli a kézikönyv műfajának sajátos jegyeit: igényes összefoglalásai mindannak, ami a külföldi szakirodalom és a magyarországi elméleti-módszertani vívmányok, publikációk ismeretében egy-egy területről a megszabott terjedelemben elmondható. Valószínűleg nem a számmisztika csábításának engedtek a szerkesztők, amikor a kilenc fejezetet tudatosan vagy anélkül három részre osztották: három-három fejezetet szenteltek a társadalmi környezetnek, a könyvtári-tájékoztatás technikai-technológiai kérdéseinek és a könyvtári menedzsment szintén összetett problematikájának.

Az első blokk – a szerkesztők szavaival – „a társadalmi környezet dzsungelébe kalauzol el.” Gereben Ferenc a hazai olvasás- és könyvtár-szociológiai kutatások eredményeit összegzi, de sorain mindvégig érezni, hogy mindezt a külföldi tapasztalatokkal összevetve, megingathatatlan teoretikus talajon és a metodikai sokféleség tiszteletével teszi. Nagyon sok statisztikai adattal bizonyítja állításait, akár az olvasókról vagy az olvasmányokról, az olvasói ízlésről, akár a könyvvásárlási szokásokról vagy a könyvtárhasználatról beszél. Talán legizgatóbb (mondhatni: felizgató) az a fejtegetése, amely a funkcionális analfabétizmus újratermelődésének tényeit villantja fel. Mintegy szerves folytatásként is felfogható Nagy Attila és Katsányi Sándor tanulmánya az olvasáslélektanról, illetve az olvasáspedagógiáról. Megint csak azt lehetne javasolni, hogy a könyvtárostanárok mindegyike olvassa el ezt a fejezetet: az olvasás pszichológiai összefüggéseiről, az olvasás, az információkeresés és a könyvtárhasználat megtanításáról, a biblioterápiáról mindenki bőven fog olyan információkat és szempontokat találni, amelyeket még nem ismer, vagy amelyek saját tapasztalatait erősítik, netán árnyalják. E lap hasábjain két alfejezetet különösképpen ki kell emelni. Az egyik a gyerekek meseolvasásának lélektani mozzanatairól szól; nemcsak a pedagógus, a könyvtáros, hanem a szülő számára is mélyen elgondolkodtató felvetésekkel. A másik a könyvtár olvasáspedagógiai, egyáltalán pedagógiai funkcióit elemzi. Az elmúlt évtizedekben, években, sőt évszázadokban a könyvtár nevelő hatásáról folytatott szakmai és politikai viták után nem árt hosszabban citálni Katsányi Sándor egyik passzusát. Szerinte a pedagógiai funkció a könyvtár „lényegi sajátságából” következik. „Egyes könyvtártípusoknak ezen túlmenő, sajátos könyvtár-pedagógiai lehetőségei és feladatai is vannak. Az iskolai és gyerekkönyvtárak, a fiatalokat ellátó közkönyvtárak a könyvtárhasználat elsajátításának műhelyei, a felsőoktatási könyvtáraknak az adott szakterületen kell vállalniuk a ’tanító könyvtár’ szerepet, a közkönyvtárat pedig társadalmi szerepe kötelezi arra, hogy a könyvtárhasználati ismeretek nyújtásán túl az igények és lehetőségek szerint más olvasáspedagógiai szolgáltatást is nyújtson. A közkönyvtárban az olvasó-könyvtáros kommunikáció lehetőséget adhat a könyvtárosnak az olvasói érdeklődés szélesítését, a kíváncsiság felkeltését, tájékozódási szokásainak gazdagítását, fejlesztését, a személyiség építését célzó olvasáspedagógiai tevékenységre.” (79. p.) A harmadik fejezet manapság, a könyvtári törvény és az ún. követő jogszabályok közzététele idején különös aktualitással bír. Haraszti Pálné a könyvtári szolgálat jogi szabályozásával kapcsolatos elméleti, történeti és gyakorlati tudnivalókat ismerteti, különös tekintettel a könyvtárhasználat jogára (amelyet az emberi és kulturális jogok általános érvényű elvéből vezet le) és a könyvtári jogra (vagyis az intézményrendszer és egységei jogi szabályozására). Fejtegetései világosak, logikusak, a jog területén kevésbé jártas könyvtárosok számára is könnyen érthetőek. Mintegy mellékletként a ma hatályos hazai könyvtári jogszabályokat és a kapcsolódó törvényeket, rendeleteket tételesen is felsorolja.

A kötet középső szakaszát Horváth Péter dolgozata vezeti be, aki a könyvtári automatizálás alapkérdéseit taglalja. Ezekről szükségszerűen olvashatunk a sorozat más fejezeteiben, történetesen a most recenzeált harmadik kötetben is, itt viszont egységbe foglalva kapunk képet a gépesítés előzményeiről, a könyvtári automatizálás fejlődéséről, a számítógéppel kapcsolatos elemi tudnivalókról (alapfogalmak, alkalmazások: hardver, szoftver, operációs rendszer, adatbázis-kezelés, adatvédelem stb.), a helyi, könyvtáron belüli hálózatról, a világhálóról és végül a digitális és virtuális könyvtárról. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a gyakorló könyvtárosok leginkább az internetről szóló alfejezeteket forgatják majd, hiszen a könyvtárak túlnyomó többségében a tájékozódás-tájékoztatás ma már elképzelhetetlen ezen eszköz (rendszer?) nélkül. Kastaly Beatrix témája a könyvtári állomány megőrzése és védelme. Korunk egyik aggasztó jelensége az információhordozók jelentékeny hányadának veszélyeztetettsége, világprogramot is hirdettek a kulturális örökség megóvására. A szerző figyelme kiterjed valamennyi dokumentumtípusra, bár elsősorban a könyvekről és az időszaki sajtótermékekről értekezik. Sorra veszi a károsító tényezőket (mint veszélyforrásokat), a megelőző állományvédelem lehetőségeit és röviden megemlíti a szűkebb kört érintő restaurálást. Ezt követően Papp István a könyvtárépítkezés történetéről, a különféle könyvtárépületekkel szemben támasztható/támasztandó követelményekről, a sokak, sokunk által átélt átalakítás, bővítés, felújítás ésszerű megszervezéséről, a telepítési döntésekről, tennivalókról, a méretezésről és a tervezési-építési folyamatról stb. írt, kiterjedt ismeretek birtokában, a tőle megszokott szabatos, nemegyszer szellemes stílusban.

A kötet harmadik, az oldalszámokat tekintve ennél valamivel csekélyebb hányada ugyanazon szerző munkája: Mikulás Gábor előbb az információs és könyvtári szolgáltatások menedzselését, majd a könyvtárgazdaságtan elemeit, befejezésül a szolgáltatások PR-ját (így, rövidítve) körvonalazta. Mivel ezek a szakterületek (munkaágak? munkafeladatok?) még mindig nem igazán honosodtak meg a magyarországi könyvtárakban (noha némelyikről, például a PR-ról már évtizedek óta beszélnek – de leginkább csak beszélnek), elsősorban a külföldi szakirodalomra támaszkodik. Az ipari vagy tágabban a gazdasági menedzsment hazai szakembereinek dolgozatait szintén hasznosította, sőt szemmel látható igyekezett, hogy ezekre következetesen hivatkozzon. Maga is utal rá, és a tapasztalatok az ő véleményét támasztják alá: legkevésbé a könyvtárgazdaságtan külföldi eredményei, tanulságai épültek be a hazai gyakorlatba. Ezért is fontos, hogy ez a kérdéskör külön fejezetet kapott a kézikönyvben. Talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ezeknek a vezetési, szervezési, irányítási ismereteknek, legalábbis az alapvető ismereteknek az elsajátítására a könyvtárostanároknak is szükségük van.

Ha visszalapozunk a második kötet előszavának idevonatkozó kitételéhez és azt szó szerint értelmezzük, akkor a kézikönyv ún. törzsrésze lezárult. Nem fejeződött viszont be maga a sorozat. Akkor, 2001 elején ugyanis a két szerkesztő (nyilván a kiadó tudtával, beleegyezésével) még egy ötödik, általuk függeléknek nevezett kötet összeállítását is megígérte. Szeretnénk hinni, hogy a szakma forrásértékű dokumentumaiban, összefoglalásaiban, alapvető folyóirataiban, adattáraiban stb., azaz segédleteiben vagy más szóval: információforrásaiban eligazító szakirodalmi kalauz a korábbiakhoz hasonló ütemben, remélhetőleg még az idén megjelenik. De hát az ember telhetetlen… Bizonyára a szűkebb szakterületem iránti – de talán megbocsátható – elfogultság diktálja azt az indítványomat, hogy éppen a kézikönyv históriai részleteinek kedvező fogadtatására alapozva a közelebbi jövőben kezdeményezzük egy egyetemes és magyar könyvtártörténeti szintézis megírását, kiadását. Talán az Osiris Kiadó nem zárkózna el egy ilyen hézagpótló, a művelődéstörténet barátaihoz is szóló mű közzétételétől sem.


Bényei Miklós



Könyvtárosok kézikönyve. 3. kötet; 4 kötet szerk.: Horváth Tibor és Papp István Budapest. Osiris Kiadó, 2001; 2002.

69