Hermann István

Az „Olvasás Éve” a pápai

Jókai Mór Városi Könyvtárban^*

(Az elmúlt félév gyakorlati tapasztalatai és eredményei)

Gyorsuló világunkban egyre többször hallani felelős politikai vezetők, pedagógusok, olvasáskutatók és szociológusok szájából, hogy baj van/lesz az elkövetkező generációk olvasáskultúrájával. A gyerekek nem tudnak és nem akarnak olvasni. Bizonyos fokig ez természetes is, hiszen a gyereknek a „munkával” szemben, amit egy mese, regény vagy újságcikk elolvasása, megértése jelent, számtalan könnyebb lehetőséget kínálunk fel: televíziót, számítógépet, játékprogramokat, „plázákat” stb., ahol ő érezheti magát az események főszereplőjének, befolyásolhatja a vélt vagy valós „jó és rossz küzdelmét”.

(Gondoljuk csak végig a gyerekeknek szóló különféle reklámokat, de ne feledjük el a sör, cigaretta reklámok „természetfelettien szép” életérzést sugárzó hangulatát sem. A gyönyörű tájak, szép kipihent „manökenarcú” hölgyek és urak, az ifjúkorunk olvasmányélményeit megelevenítő vadnyugati tájak, a lovak helyett dübörgő lóerők a gépekben – mindennek hollywoodi álvalósága még a legedzettebb, puritán lelket is a kísértés irányába mozdíthatja el.)

Valljuk be őszintén, mi felnőttek is nehezen tudnánk ellenállni, s valószínűleg sokan nem is próbálkoznak ezzel, hanem inkább nézik a televízió nyújtotta mézízű, minden valóságalapot nélkülöző, családregénynek már nem nevezhető tengeren túli szemetet, vagy ami talán még rosszabb, az amerikai filmipar „akciódús”, vértől és borzalomtól csepegő termékeit. Régebben, úgy 40-50 éve, volt a grund és az utca, mint a szórakoztatás lehetősége, ha pedig ennél többre vágytunk, maradt az olvasás. Aminek nem igazán tudott akkor versenytársa lenni a rádió, a kibontakozó televízió vagy a csúcson lévő mozi.

Azért volt szükség erre a két-három mondat bevezetésre, hogy az olvasás évét mi könyvtárosok ne egy akciónak értelmezzük az ötvenes-hatvanas évekből megszokottak közül, hanem vegyük komolyan, és tegyünk azért, hogy gyermekeink, könyvtárlátogatóink és tanítványaink megkedveljék, vagy egyszerűen csak jobban kedveljék az írott szó és betű nyújtotta fáradságos, ám valószínűleg még ma is a legtartósabbnak tekinthető tudásgyarapítási módszert, az olvasást.

Számomra bizonyos, hogy könyvtáraink zöme nem azért szervezett rendezvényt az „Olvasás éve” alkalmából, mert mondták nekik, mert pályázni lehetett szerény összegekre. Sokkal inkább a bensőnkből fakad a könyv szeretete, a tartalmas művek dicsérete. Az év elején összeállított programok véleményünk szerint egymásra építve, szinte minden korosztálynak többletet jelenthetnek. Természetesen a hagyományos könyvtárlátogatások, óvodától a középiskoláig, a könyvtári órák és foglalkozások, a honismereti olvasótábor¹ az idei évben is jelen voltak programkínálatunkban. Ezt próbáltuk kolléganőim segítségével naprakésszé tenni, az „Olvasás évé”-nek megfelelően aktualizálni.

Két vetélkedő sorozatot indítottunk útjára a város pedagógusai segítségével, aminek a célja az aktív könyvtárlátogatás mellett egynéhány színvonalas munka elolvastatása és egyéni feldolgozása volt. A kötetek kellő számban álltak rendelkezésre, a nyomdánk által készített olvasónapló jellegű vetélkedő-füzetet az iskolák igényei szerint tudtuk kiadni. A kiküldött mint-egy hatszáz alsós és felsős füzet közel fele visszaérkezett. Volt olyan iskola, ahol a pedagógusok komolyan vették a munkát, és csaknem valamennyi füzet visszajött. Volt ahonnan csak tíz-tizenöt százalék érkezett be.

Évről évre szokás nálunk a könyvhéten irodalmi, művelődéstörténeti előadással, vagy író-olvasó találkozóval megünnepelni az írott betű napjait. Az idei esztendőben az a szerencsés helyzet adódott, hogy Tüskés Tibor személyében jeles író, művelődéstörténész vállalta a nyitóelőadás megtartását, akit immár többedszer üdvözölhettünk városunkban. A Hely szelleme című értékes gondolatokat és párhuzamokat felvető előadásában Pápa és környéke, a Bakonyalja irodalmi hagyományairól, szellemiségéről, vagy – ahogy mi szoktunk fogalmazni – a polgári pápaiság hagyományairól beszélt a kívülálló elfogulatlanságával, ugyanakkor a visszatérő kutató alapos ismeretanyagával felvértezve.

Az „Olvasás éve” főrendezvénye az a nonstop felolvasási akció lett, aminek nem mi vagyunk az ötletgazdái, de talán méltó módon használtuk fel – az ismereteim szerint – a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban megfogant gondolatot, amelynek közvetlen átvétele a veszprémi Március 15 utcai fiókkönyvtártól történt. Mindkettőjüknek köszönet a jó ötletért.

Munkatársaimmal közösen találtuk ki a megvalósítandó gondolatot: a könyveket és az olvasókat minden este magukra hagyjuk, legyen egy olyan ünnep a könyvek számára is, amikor „nem kell félniük éjszaka”, hiszen mi, olvasók és könyvtárosok is velük vagyunk! A megvalósítandó cél természetesen az volt, hogy ezen az egy napon minél többen, bármilyen időpontban bejöjjenek a könyvtárba és olvassanak! Ennek ezen alkalomból semmilyen adminisztratív feltétele nem volt, egyet kértünk, olvasson nekünk egy-két három… oldalt, öt-hat-tíz percet. Nem volt megkötve senkinek a keze, azt választotta, amit akart, ami a gondolatvilágát megfogta, vagy a szívét megszólította. Bárkitől, bármilyen nyelven olvashatott, de egy kivétellel a magyar nyelvű, vagy magyarra lefordított műveket választották. Egy fő németül olvasott fel. (Elfogadtuk volna a saját alkotást is, de ilyen jelentkezőnk kevés volt, bár Pápán a költők sűrűsége meghaladja az országos átlagot. Még a gondolata sem merült fel semmiféle cenzúrának.)

Az előkészítés feladatai elsősorban koordinációt kívántak: biztosítani kellett, hogy valóban folyamatos legyen az olvasás, „ne maradjon a könyv, a betű egyedül egy percre sem a huszonnégy órában”. Magunk elé tűztük a célt, hogy önkéntes legyen, vagyis éjszaka – ha lesznek is tartalék emberek –, akkor se legyen előre megtervezett a folyamat. Hittünk a spontaneitás erejében, az emberek könyv és könyvtár szeretetében és nem kellett csalódnunk, sem nappal, sem éjszaka nem volt „problémás” olvasónk, mindenki tudta, hol a határ, a résztvevő kb. 450 ember véleményünk szerint tudott azonosulni a céllal és elvállalta, hogy ő azon az egy napon, abban a huszonnégy órában tehet valamit a magyar kultúráért, az olvasásért, az irodalomért és végső soron a könyvtárért.

Könyvtárosaink az olvasókkal történt találkozások alkalmával és a sajtón keresztül folyamatos propagandát fejtettek ki, jelentkezőket toboroztak. A délelőtti alkalmakra öt-tíz perces sűrűséggel, zömében iskolások jelentkeztek. Ők valamilyen óra keretében vettek részt a programon, délután több napközis csoportot fogadtunk. Sokan jelentkeztek a nyugdíjasok közül is. A későesti órákban középiskolások, különösen a kollégiumok lakói vették ki részüket az írott betű népszerűsítéséből. Voltak családok, akiknek minden tagja részt vett a felolvasásban. De jött anya a lányával, apa a gyermekével, nagyszülő és unokája, fiatal vagy kicsit idősebb házaspár is.

Többször előfordult, hogy a csoportok azonos mű különböző részleteit olvasták fel. A választott részleteken gyakran érződött a felolvasó egyénisége. Ebből arra következtettünk, hogy inkább saját választással, mint a tanító néni, vagy a szülő rábeszélésével találkozhattunk. Azok a tanulók is vállalták az olvasást, akik egyébként nem jeleskedtek ebből a tantárgyból. Ez azért volt lehetséges, mert a gyerekeket motiválta a szereplés lehetősége, ezért sok mindent, még a gyakorlás nem túlzottan kedvelt lehetőségét is kihasználták. Némelyek lámpalázasak voltak, az ő teljesítményük kicsit gyengébbre sikeredett.

A felolvasáson jelentős számban vettek részt pedagógusok, humán értelmiségiek, kevés volt a műszaki és egészségügyi területen dolgozó. Igazán örültünk Tüskés Tibor mondandójának, aki előadása után a korábbi gondolatmenet folytatásaként ült a felolvasószékbe és ismertette gondolatait a Balaton déli partja irodalmi hagyományairól.

A város közéletének szereplői közül többen vettek részt a rendezvényen, több képviselő családjával együtt olvasott. Pápa alpolgármestere, aki jogi végzettsége mellett könyvtáros diplomával is rendelkezik, éjszaka vállalt szöveget, felolvasása után pedig hajnalig maradt a szépszámú közönséggel együtt. Több iskolaigazgató is vállalta a szereplést. A helyi televízió vezetője este tizenegykor, a műsorzárás után jött el közénk. A példákat lehetne folytatni. Természetesen nemcsak az olvasókat, hanem a hallgatóságot is szervezni kellett. Napközben a csoportosan jövő tanulók, a kíváncsi ismerősök biztosították a szépszámú közönséget. Kicsit féltünk az éjszaka második felétől, mi történik tizenegy óra vagy éjfél után. Szerencsére olyan jól érezték magukat a résztvevők – fiatalok és idősebbek –, hogy sokan maradtak, illetve visszajöttek közénk. Úgy éreztük, nemcsak a felolvasókkal, a könyvtárosokkal vállaltak szolidaritást, hanem élvezték is a látottakat, hallottakat.

Röviden tekintsük át, milyen szerzőket és műveket olvastak szívesen a résztvevők. Az idősebb és ifjabb korosztályok között még mindig a legnépszerűbb Jókai Mór, utána Móricz Zsigmond és Mikszáth Kálmán következett. A kőszívű ember fiait sok gyerek is választotta, pedig már nem ez az általános kötelező olvasmány… vagy talán éppen ezért? Sok részlet hangzott el a Légy jó mindhalálig című regényből, de Shakespeare, Dante, Arany János, Petőfi művei is népszerűek voltak. A Harry Pottert is sokan választották. A felnőttek tudatosabban választottak. Jó volt hallani éjfél után Illyés Gyula zsarnokságról szóló versét, vagy az evangélikus tiszteltes bibliai igéjét. Több La Fontaine mese, Milne Micimackója és a A kis herceg is előkerült, de Vackor is végigjárta az iskolát. Néhány műszaki és egy-két etológiai felolvasás is érdekes volt a kívülálló számára. Nekem, mint a helytörténetírás iránt vonzódó személynek legjobban az általunk kiadott művek Pápa történetére vonatkozó részletei tetszettek. Diákok olvastak a város egykori vízimalmairól, a nemrég kiadott pápai látképekről vagy a híres diákok egy-egy alkotásából.

Minden résztvevő könyvtári emléklapot kapott, amely az olvasással kapcsolatos mondatokkal tanúsította részvételét a rendezvényen. A hely iránti érzések erősítésére minden résztvevőnek átadtuk Lux Ibolya pápai származású főiskolai docens pergő ritmusú, élvezetes visszaemlékezéseit a Pápán töltött ifjúságára.

Természetesen nem szabad elhanyagolni az egyes médiumok nyújtotta lehetőségeket, amit elsősorban a rendezvénysorozat népszerűsítésére, a könyvtárnak, mint városban élő intézménynek a bemutatására használhatunk fel. Jómagam és gyermekkönyvtáros kolléganőm is többször nyilatkozott a sajtóban, illetve a Városi TV-ben. A televízió érdeklődő szerkesztőnője révén visszatérő jelleggel négyszer készített figyelemfelkeltő előzetes beszélgetést (híradós anyag, magazinműsor). Hosszabb tudósítás a főrendezvényről készült, ahol maguk is alaposan kivették részüket az olvasás népszerűsítéséből. Itt kell megemlíteni a tv havi könyvajánlóját, amely a kicsiknek és nagyoknak egyaránt ajánl hasznos időtöltésre irodalmat. A városi újság évek óta heti-kétheti rendszerességgel tesz közzé könyvajánlót, ahol elsősorban a pápai helytörténeti irodalom szép számú és legújabb kötetei kerülnek bemutatásra.

A rendezvényről 4-5 írás jelent meg a helyi és megyei sajtóban, mindegyik hangsúlyozta a könyv, az olvasás szeretetét.

A tervezés során nem gondoltunk a további lehetőségekre. Hajnalfelé a könyvtár folyosóján középiskolásokkal beszélgetve merült fel először az ismétlés gondolata. Ők kérték, gimnazista kamaszok, akikről többször megállapította a szakirodalom, hogy nem sokat és nem éppen az értéket olvassák. Itt egészen mást lehetett tapasztalni. Ugyanezt kérte a helyi művelődési osztály egyik dolgozója. Egyszóval teljes volt a siker, sokan kicsit irigykedve vették tudomásul, hogy a könyvtáros minden nap ezek között a csodálatos, lélekkel is bíró könyvek között van.

Jegyzet