Négyszögletű kerekasztal

Az Év Gyermekkönyve, beszélgetés Nógrádi Gáborral

Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum olvasótermében a fenti címmel tartottuk meg a Négyszögletű kerekasztal című beszélgetéssorozat harmadik rendezvényét, melynek írásos változatát adjuk most közre.

Békés Pál: Szeretettel üdvözlök mindenkit. A beszélgetés apropója az, hogy Nógrádi Gábor Petepite című kötete nyerte a 2000. év Év Gyermekkönyve díjat. Ahhoz hogy ezt a komoly díjat értékelni tudjuk, erről a díjról ejtenék néhány szót. Ez az IBBY (International Board on Books for Young People) magyarországi szekciójának a díja, amelyet évente egy alkalommal, általában a Budapesti Könyvszemlén adnak át. Ez egy kiváló apropó, mert akkor a szakmai figyelem odairányul a Budapesti Kongresszusi Központba. Öt kategóriában szoktuk kiadni: Az Év Gyermekkönyve, ami a csúcs, és ezen kívül grafika, ismeretterjesztő és fordítás kategóriában és alkalmanként van egy váltakozó díjunk, ami életmű díj, ilyen volt Fésűs Éva a 2000. évben. Ez a váltakozó díj, ha úgy alakul, akkor gyermekvers kötetnek is juthat, ami egyébként egyre ritkább a magyar könyvkiadás égboltján.

Az IBBY nemzetközi szervezet, kétévente tart kongresszust, ez idén Bázelben lesz és ekkor a nemzeti szekciók jelölése alapján összeállítanak egy Honour list-et (http://www.ibby.org), egy tisztelet listát. A nyolcvan tagország mindegyikének joga van jelölni két-három művet, amelyek közül öt kerül fel erre a listára. Nagy dolognak számít a nemzetközi gyermekirodalomban erre a listára felkerülni, idén megpróbáljuk a Petepitét jelölni. Ez kézfogáson kívül semmivel sem jár, viszont bekerül egy nemzetközi körforgásba és ez a lényege a listának.

Kezdjük egy hihetetlen egyszerűsített kérdéssel: Hogyan jutott eszedbe, hogy gyerekeknek írj? Ez hosszú ideje nem egyértelmű dolog Magyarországon.

Nógrádi Gábor: Mindenre van egy patetikus, szépen megfogalmazott, tradicionális válasz, és mindenre van egy nagyon őszinte, véresen valódi igaz válasz. Nézzük az utóbbit. Az igazság az, hogy gyermekirodalommal akkor foglalkoznak az írók, ha valami módon más irodalommal nehezen tudnak foglalkozni. Ismerjük az 1950-es évek gyermekirodalmát, amit, mind a mai napig nagyon nehéz túlteljesíteni. A másik ok, hogy kirándulgat egy-egy író a gyermekirodalomba. Nálam bizony ez történt. Valamikor az 1970-es években igen nehéz anyagin helyzetben voltam, nagyon kevés novellát és verset írtam és próbáltam valami mással pénzt keresni. Most lerombolom az „írói nimbuszt” talán, de ez az igazság. Akkor gyerekverseket írtam Fazekas Lászlónak, hogy keressek egy kis pénzt, de Fazekasnak ezek a versek nem kellettek. Így történt, hogy a gyermekirodalom egy időre elhalt bennem. Később azonban a rádió felkért, hogy írjak hangjátékokat. Akkor még voltak efféle felkérések. Ezek a hangjátékok meglehetősen sikeresek voltak. Az is kiderült belőlük, hogy mégis erős vonzódásom van a gyerekirodalomhoz az anyagi helyzetemtől függetlenül. Ekkor Béres Attila javaslatára adtam a Móra Kiadónak néhány gyermekregény fejezetet, majd megírtam az első könyvet. Ez volt a Hecseki és a gyerekrablók, amely később filmként a Gyerekrablás a Palánk utcában címmel készült el. Ezután, néhány évnyi kihagyással írtam a további könyveket, így A mi Kinizsinket, a Segítség embert vagy a Hecseki folytatását illetve különböző humoreszkekből összeállított köteteket, mint a Hogyan neveljünk? első, illetve második része és később a Petepite, a Galambnagymama, amely meséket tartalmaz. Hozzá kell tennem, hogy amikor író-olvasó találkozón vagyok, akkor soha nem azt mondom a gyerekeknek, hogy nagyon rosszul éltünk, és kellett, hogy valamit írjak, mert ez elég rosszul hangzik.

Nekik azt mondom, ami szintén igaz, hogy a két fiam segített gyerekkönyveket írni. Például a Gyerekrablás a Palánk utcában több figurában egy az egyben a gyerekeimnek a karakterét, a megnyilvánulásait, a cselekvési módját használtam. Hogy mennyire így volt azt az is bizonyítja, hogy Dávid Antit, aki egy kis tenyérbe mászó kölyök, a kisebbik fiamról mintáztam. A szereplőválogatáson, - ahova Mihályfy Sándor rendező, mindig öt gyereket hívott be - mondtam a gyereknek, hogy ne árulja el a nevét, ez legyen egy igazi válogatás: győzzön a jobb. A rendező Bencét kiválasztotta Dávid Anti szerepére, mert sugárzott belőle a Dávid Antiság.

Békés Pál: Ez így, ahogy van a realizmus diadala. Egyébként pedig a gyerekeknek szóló műveidben a gyermekirodalomnak az a vonulata jelentkezik, ami nem a mesében, nem a fantasztikumban gyökerezik, hanem valóban a hétköznapokban. Olyan fajta derű, ami nem a szűk realizmus sajátja, én ezzel a tematikáját próbáltam megjelölni, valamint azt a kérdést föltenni, hogy téged a mese nem kísértett meg soha?

Nógrádi Gábor: Említettem egy kis kötetemet, amiben megpróbáltam meséket írni. Ez a kötet a Galambnagymama. Ebben olyan mesék vannak, amelyek a gyerek vágyainak kivetülésével megvalósul az a fajta misztika, amiről beszéltél. Tehát a gyerek például szeretne egy kutyát és azt képzeli, hogy van kutyája, és úgy is viselkedik. Amikor a család megérti ezt, mindenki úgy tesz, mintha valóban volna kutyájuk. Ezek a Galambnagymama mesék, mind ilyen nagyon különös, a gyerek vágyának a megvalósulását fogalmazzák meg. Amikor a mesék megjelentek az Új Tükörben, ahol volt egy meseoldal, csak felnőttektől jöttek dicsérő levelek. A magyar irodalomnak van egy efféle misztikus mese-vonulata, amely egy kicsit közelebb áll a felnőttekhez. Inkább a nagyobb gyerekek voltak a meséimre vevők, a kicsik számára nem volt keletje.

Békés Pál: Ezek a történetek valahogy nagyon elkapnak a praktikumból, a hétköznapból, a gyerekek valóságos gondolkodásából valamit. Műveid pedig inkább ebbe az irányba mutatnak.

Nógrádi Gábor: Vitathatatlan, hogy elsősorban ez dominál. A Galambnagymama az egyetlen kivétel. A többinél egy kicsit tudatosan is –hiszen a népművelő hajlamomat soha nem adtam fel, mert alapvetően népművelő-könyvtáros végzettségű vagyok – elővettem valami olyan problémát, akár hangjátékról volt szó, akár regényről, hogy a téma olyan legyen, ami saját személyes életemben, részben a körülöttem lévő életben aktuális volt. Ezért jelent meg az első könyvemben az elvált szülők problematikája, vagy a Petepitében, hogy nincs mama.

A nagyfokú játékosság is segített írni, amely gyerekkorom óta mozgat. A játék a szituációkkal, a játék lehetőségének kihasználása, a folyamatos új megoldások keresése. Havonta egy-egy új játékötlet, egy-egy újabb vállalkozás egy kreatív dolog, egy könyvsorozattal, egy filmmel, ami sokaknak eszébe jut, csak senki sem olyan őrült, hogy végigvigye. Például tavaly kiadtunk egy naplót. Egy titkos naplót, hogy a gyerekeket rávegyem arra, hogy írjanak. Van benne minden oldalon egy szép kis rajz, minden oldalon egy gondolat vagy idézet, de csak megvonalazott, üres oldalakból áll, pusztán azért, hogy az elején meg a végén lévő szövegekkel rávegyem a gyerekeket, hogy írjanak, hogy tanulják meg saját napjukat leírni, önismeretet tanuljanak, megtanulják, mi az, amit érdemes rögzíteni. Jobban az övék lesz az élmény, visszanézhetik, sok év múlva. Ez a fajta játék a regény írásában is jelentkezik, a realitással folytatott játékban.

Békés Pál: De azért nemcsak a realitás mozgatott, mert van az írásaidnak egy olyan vonulata, amelynek a transzcendenciával van egy sajátos viszonya. A Moll könyv, ami egészen különös, és itt már azt hiszem, értelmét veszíti gyerekirodalomról beszélni, noha gyerekek számára is jelenthet valamit. Ez egy amerikai írónő verseskötete. Hosszú ideig homály fedte, hogy ki Anna Moll, aki állatsírverseket ír, és gondosan megfogalmazott életrajzzal is bír, bár nem létezik. Tulajdonképpen Gábor írt egy egészen fantasztikus és különös én nem tudok ilyen furcsa költői játékra példát a magyar irodalomból, de lehetséges, hogy létezik. Állatoknak a sírversei, amelyeket egy amerikai költőnő írt, természetesen az amerikai kultúra jegyében, amelyekről aztán kiderül, hogy egy budapesti magyar költő jegyzi. Ez az ötlet honnan jött? Láttál állattemetőt az Egyesült Államokban, ahol létezik ilyen? Az első köteten fordítóként jegyezted magad?

Nógrádi Gábor: Nem ezeket ő fordította maga, mert mielőtt meghalt volna többször járt Magyarországon és egyébként is tudott magyarul, mert Élesdről származott az édesapja. Ez kitaláció persze…

Az állatsírversek ötlete onnan jött, hogy gyerekkorom óta egyik kedvenc költőm Edgar Le Masters, aki a 1910-es években adta ki a Spoon River Anthology című kötetét, melyet Gergely Ágnes fordított magyarra (A Spoon River-i holtak). Ezt 15 éves koromban olvastam, és nagyon megfogtak azok az embersírversek, amelyben különböző emberek beszélgetnek sírjaikból egymással, és elmesélik életüket egy kisváros temetőjében. Ezen kívül tetszettek a magyar sírversek is. Valami vonzott a sírversekhez, de nem a halálvágy, gondoltam megpróbálom állatokkal ugyanezt, mert a gyerekek szeretik az állatokat. Ez 1988-89 táján volt, amikor egyre kevesebben olvastak verset, hiszen elmúltak azok a klasszikus 1970-es évek, amikor még a kötetek nagy példányszámban jelentek meg. Akkor a népművelő azt mondta bennem, nézzük meg, tudok-e egy verseskötetet írni, amit az emberek szívesen olvasnak. Nem tudom, miért nem vállaltam a magam nevében. Ennek több magyarázata van. Az egyik, hogy féltem, hogyan sikerül, a másik magyarázata, hogy úgy éreztem, hogyha szeretnék verseket népszerűvé tenni, akkor legjobb, ha egy amerikai költőnőt választok.

Békés Pál: Akár gyerekeknek, akár felnőtteknek készülő irodalommal úgy vagyunk, hogy nem kell a magyar szerző műve. Nekem színházi élményem volt ilyen, hogy a nevemmel nem kellett, de egy amerikai szerző nevével a címlapon eladhatónak ítélték. Ez létezik. És a rendszerváltás környékén megerősödött.

Nógrádi Gábor: Az írónak mítosza van. Nagyon régen vallom, hogy néha az író tényleg csak átengedi magán azt az élményanyagot, amit összeszed. Valóban eszköz, valaminek a kezében, és ő maga sem tudja, amikor már megírta, hogy a mű hogyan született. Azt szoktam mesélni, hogy 20-22 éves koromban írtam verseket, amelyek meg is jelentek. Most olvasom őket és nem értem, azt kérdezem, ki írta? Ma már ezt nem tudnám vállalni. Ki volt ez a vad, őrült ember? Rajtam átjön a kultúra és kijön egy alkotás, aminek a végére odaütik, mint egy pecsétet, az író nevét. És az író őrültül büszke önmagára, pedig lehet, hogy nem is okos ember, akinek azonban alkotási tehetsége van.

Békés Pál: Ez az író, mint eszköz gondolat olyan, mint a legősibb görög esztétika. Valójában a Múzsa az, aki súg. De azóta felmerültek ezügyben kételyek, hogy másról is szó van az alkotásban stílusról, életről, aminek révén a Múzsa neki pont azt súgja. Neked éppen gyerekrablókról súg. Nekem erről nem tud súgni.

Nógrádi Gábor: Nyilván ennek van egy mesterség része és egy személyes élet része, amiről az előbb én beszéltem, az inkább arra utal, hogyha végignézzük, hogy mikor tűntek fel az igazán zseniális alkotók, akkor az pontosan összekapcsolható egy bizonyos helyzetével a társadalomnak. Azt közölte az író, amit abban a pillanatban az egész nemzet közölni akart önmagával egy magasabb megértési szinten. De természetesen van az irodalomnak egy mesterség része, ami különösen a gyermekirodalomban nagyon fontos. Nálam a gyerekeknek való írás folyamatában minden mondatnál a fülemben visszhangzik a mondat, hogy melyik szó az, amit félreérthetnek, milyen a mondatszerkezet, hogy fogják-e világosan érteni a kis olvasók? Minden másodpercben kontrollálom magam: értik, nem értik? Ezt soha nem tettem meg, amíg verseket írtam, ott nem érdekelt, hogy értik, nem értik. Csak az önkifejezés pontossága érdekelt. Az Anna Moll versek persze kivételek ebből a szempontból, mert azt végig kontroll alatt írtam. Ez a kontroll annyira működött, hogy a verseket megmutattam, különböző embereknek, és ami nem volt világos azt átírtam. Az állatsírversek kifejezetten terméknek, műalkotásnak készültek, arra törekedtem, hogy minél többen értsék.

Békés Pál: Most ejtsünk szót az életednek egy másik területéről. Az eddigiekből is kitűnt, hogy Nógrádi Gábor egy végtelenül sokoldalú ember és a filmműfajban is otthonos. Ha jól értem az életedben a különböző fajta médiumok egymásba játszanak. Az előbb említetted azt a tényt, hogy hangjátékot is írtál, ami nagyon különös, szuverén szabályokkal rendelkező dolog, olyan színmű, ahol csak a fejünkben van színpad. Nagyon kevéssé népszerű műfaj, egyre kevesebben hallgatják, statisztikailag alig kimutatható. Tehát írtál egy hangjátékot, majd ezt egy merőben más műfajban, papíron, regényként is létrehoztad, majd ha jól értem, ugyanebből készült egy film is. Ennek a filmnek a forgatókönyvét te írtad? És ezt teljesen ösztönösen és problémamentesen tudtad átvinni a hang világából, az írott történet világába, majd onnan a képi világba?

Nógrádi Gábor: Természetesen nem. Nagyon sok mindent kellett elhagyni és nagyon sok mindent kellett átírni. Rengeteg másfajta dialógust és helyszínt kellett találnom, de mivel ez egy realista történet volt, nem volt ez olyan nehéz. Sokkal több gondom lenne a Petepite filmrevitelével. Azt gondolom, hogy a Gyerekrablásnál igazából csak az volt gond, ami minden egyes magyar filmnél, hogy elképesztően kicsi költségvetéssel dolgozunk. A képernyőn hamar kiderül, hogy nagyot álmodott az író és valami megbicsaklott, így nagyon meg kell alkudni. Éppen most is ettől szenvedek. A mi Kinizsink című regényemből készül egy film, és ma hívott a rendező, hogy gyorsan le kell forgatni, 17 nap van rá. Ez nagyon kevés. Mégis meg kell csinálni a filmet. Ilyen megalkuvás nincs a regényben és a hangjátékban, ott lehet repkedni.

Békés Pál: De te jelenleg is filmet forgatsz, igaz, nem gyerekeknek, de mi ez?

Nógrádi Gábor: Ez a Csocsó, avagy Éljen május elseje!, amit most vágnak és az utolsó simítások és a szinkronizálás előtt vagyunk, a zene már kész van. A címszerepét Koltai Róbert játssza, akivel a Sose halunk meg című filmet is készítettük. Nem akarom elkiabálni, de akik látták, azok nagyon elégedettek voltak. Ez egy nagyon érdekes, szórakoztató film lesz, amit december elején fognak bemutatni. Ennek nincsen irodalmi előképe, hacsak azt nem vesszük, hogy 1993-ban Mint a mókus címmel írtam egy másik forgatókönyvet, amiben szerettem volna az ötvenes éveket elmesélni. Most ezt a forgatókönyvet egészen átalakítva írtam Koltai Róberttel közösen.

Békés Pál: Ilyen módon keresztül kasul-kinyílt előttünk egy olyan irodalmi, művészi pálya, ami magában foglalja a költészetet, a hangjátékot, a regényt, a forgatókönyvírást. A színházzal volt kapcsolatod?

Nógrádi Gábor: A Még ma című hangjátékból, ami abban az évben az Év hangjátéka lett, készítettem egy zenés darabot, amit a József Attila Színház játszott 1989-90-ben. Hegyi Barbara, Rátóti Zoltán játszotta a főszerepeket. Selmeczi György írta a zenéjét. Imádtam, de ennek a zenés játéknak volt egy nagy problémája, ami mellesleg érdekes irodalmi probléma. A Még ma! szerkezete egy populáris téma. Arról szól, hogy még ma keressünk sok pénzt, azaz csináljunk egy olyan társkereső szolgálatot, amely még ma biztosítja a társkeresőnek a társat. De kit lehet találni még ma egy jelentkezőnek? A házaspár, amely beindítja a társkereső szolgáltatást, egyszerű csalással él. Ha férfi keres társat, akkor a feleség lesz az ajánlott társ, ha nő keres társat, akkor a férj jelentkezik, mint tökéletes házastárs. Ez volt a játék. Csakhogy a dalszövegeket is sajnos én írtam, nem adtam át valakinek, aki ezt a populáris szövegformálást érti. Minden egyes dalszöveg egy kicsit többet akart elmondani, mint amennyi egy slágerbe fér. Valahogy a költőt nem tudtam eléggé elnyomni magamban, és egy ilyen zenés játékban ez nem engedhető meg.

Egész életemben azt akartam, hogy a célcsoporthoz tökéletesen alkalmazkodva közvetítsek. Soha ne mond azt, hogy – úgymond – a célcsoport emelkedjen fel először, aztán te majd közvetíted neki a kultúrát. Te menj le oda, egészen a rózsaszín regényekig, a szappanoperákig és onnan próbáld meg őket fölfelé mozdítani. Ezt nem tudja mindenki, nekem sem mindig sikerültek ezek a kísérleteim.

A könyvkiadásban is kísérleteztem: hogyan lehet olcsóbban és biztosabban eljutni a gyerekolvasókhoz Ahhoz, hogy egy könyvet kiadjunk, nagyon magas árat kell megállapítani a nullszaldó eléréséhez. A nyomdai árak, a nagykereskedelmi jutalék, olyan óriási összeg, hogy valójában a kiadónak a mínusz marad. Könyv nem létezne, ha a kiadók nem próbálkoznának alapítványi vagy egyéb pénzek megszerzésével, vagy pedig 1500-2000 Ft-ig kell felmenni a könyvek átlagárának. Így szponzorokat keresünk és megpróbálom őket valahogy „kifizetni”. Hogy tudja egy író kifizetni a szponzorokat? Például úgy, hogy a könyv végén adok neki egy oldalt, ott egy kis írásommal csinálok reklámot. Tudom, hogy ez sokak számára elítélendő és kellemetlen dolog, de el kell dönteni, hogy ki akarjuk adni a könyveket elérhető áron, vagy nem. Akarjuk, hogy a gyerekekhez jusson egy-egy regény vagy nem akarjuk.

A Mit jelent a piros kerek? című ismeretterjesztő könyvemnél, mely piktogramokat próbált meg elmagyarázni gyerekeknek versikékben, voltak pozitív visszajelzések. Azért írtam, mert rájöttem, hogy nincsen olyan könyv, ami a gyerekeknek elmondja, hogy hol és mire vigyázzanak a közlekedésben. A szülő egy-egy dolgot elmond és az iskolában is foglalkoznak vele, de ennek a játékos formáját nem tudtuk igazán megtalálni. De a versike üzenete, ha mindig mondogatják, beépül a tudatba. Egy nagy napilap újságírójának viszont nagyon nem tetszettek a reklámok és nagyon lehúzott. Nagyon nehéz a gondolkodásunkat átállítani arra, hogy a cél ebben az esetben egy kicsit szentesíti az eszközt.

Tegnap éppen egy nagy kiadónál vetettem fel, hogy adjuk ki a nagy klasszikusokat száz oldalban, mert a gyerekek nem olvassák el Jókait, Mikszáthot, Móriczot. Ez egy bevett szokás. A külföldi klasszikusok műveit is átírták, mint például a Moby Dicket vagy a Don Quijote-t. Mert az az alap kérdés, hogy olvassák-e vagy nem, és nem kellene finomkodni. Aki azt akarja, hogy sokan elolvassák a klasszikusokat, az írassa át egy íróval, olyan szinten, ami önmagában is értékes mű, nem tömörítvény. Ez az ötlet lehet vitatéma, de át kell gondolni. Új világ jött, és ha az irodalmat el akarjuk juttatni a potenciális olvasókhoz, akkor egy kicsit alkalmazkodni kell ehhez az új világhoz.

Békés Pál: Ez valóban egy nagyon kemény kérdés, már egy másik Négyszögletű kerekasztal beszélgetésnek is központi témája volt. Beszélgettem erről két irodalomtörténésszel, de ennek a pendítése is kiátkozást eredményez. De valóban az a kérdés merül föl, hogy meri-e valaki azt mondani A kőszívű ember fiai elején, hogy a „tiszteletes úr szónokolt”, és akkor elolvassák, vagy nem, és akkor a gyerekek a filmet nézik meg, és akkor azon fogunk sírni, hogy csak filmet néz. Egy biztos, a sírásunk garantált, a gyerekek olvasása nem.

Fontos tudni, hogy Magyarországra a külföldi klasszikusok nagy része eleve átdolgozva került be. Például Mark Twain, akinek művei az 1800-as évek végen keletkeztek, majd az 1930-as években fordították őket és az 1940 50-es években újra lefordították őket magyarra. Tehát egy modern magyar nyelven van a kezünkben. Az biztos, hogy előbb-utóbb valaki át fogja törni ezt a gátat itthon is és az illetőről leszedik a keresztvizet, eláztatják, eltemetik és a magyar kultúra sírásójává avatják.

Nógrádi Gábor: A végén még bemutatnám egy új könyves akciónkat. Ez megint egy olyan akció, amit sokan nem fognak jó szemmel nézni, de az én célom az, hogy akármilyen módon, és minden körülmények között rá kell venni a gyereket arra, hogy olvasson. Mini könyvsorozatot akarok kiadni egy-egy novellából, egy-egy regényből vett 5 6 oldalas részletekből, mert csak ennyi fér bele egy ilyen kicsi könyvbe, melynek a betűi viszont nem minik, hanem szabad szemmel jól olvashatók. Ennek a vállalkozásnak az a célja, hogy kedvet keltsen és a gyerekek az egész művet elolvassák. Persze ilyen részletek tankönyvekben is vannak, de ez a minikönyv-sorozat nem csak az irodalom reklámja, hanem játék is. Ezt lehet gyűjteni. Hatos sorozatokban fog kijönni, így lehet gyűjteni, cserélgetni, ajándékozni. Az elején van egy oldal, melynek Szeretettel bejegyzése inspirál az ajándékozásra. Három iskolában készítettünk felmérést és a kis könyveket imádták a gyerekek. Szerették, hogy kicsike, és órán is lehet olvasni. Tehát közöljük egy regény első öt oldalát, és a részlet végére odaírjuk, hogy a teljes művet könyvtárakban és a könyvesboltokban megtalálod. Ha tetszik a részlet, olvasd el az egészet.

Nógrádi Gáborról bővebben: http://www.nogradi.hu

Összeállította: Dömsödy Andrea

Kérjük, írják meg véleményüket a beszélgetésben is felmerült problémáról, miszerint szükség lenne klasszikusaink műveinek művészi szintű átírására, esetleg ezzel együtt rövidítésére is!

A Négyszögletű kerekasztal beszélgetéssorozat következő rendezvényei:

2002. január 23.: A Magyar Kultúra napja alkalmából beszélgetés Lázár Ervinnel és Pomogáts Bélával a hazai gyermekirodalom helyzetéről

2002. március 12.: A Magyar Sajtó napja alkalmából Kucska Zsuzsa, a MKE Gyermekkönyvtáros Szekciójának elnöke beszélget magyar ifjúsági lapok szerkesztőivel: 2Zsiráf: Kovács Titusz, Ifjúsági Magazin: Illés Csaba, Kincskereső: Rigó Béla, Rúna: Járdán Csaba

2002. május 29.: Az Olvasás Évéről a zárás előtt, Beszélgetés Zentai Péter Lászlóval és a program felelőseivel

Minden érdeklődőt sok szeretettel várunk!