Tószegi Zsuzsanna

Az új modus legendi: nemcsak a számítógép miatt változik a könyvolvasás

Az utóbbi időben gyakran olvashattunk fejtegetéseket arról, hogy a szöveg önmagában létező entitás. A magam részéről inkább annak a megállapításnak szeretnék hinni, hogy az írás és a szöveg az olvasás által nyeri el értelmét.

Az olvasás a képzelőerő, a gazdag érzelemvilág, a szellemi függetlenség megteremtésének záloga – tehát: az olvasás szükségszerűen kvalitatív tevékenység. Az olvasóról viszont szeretjük feltételezni, hogy kreatív, autonóm személyiség, értékes tagja a társadalomnak, a szellemi kulturális örökség hű őrzője és átörökítője.

Az olvasás folyamatosan alakul, változik. Tudjuk, hogy mást és másképpen olvasnak ma az emberek, mint akár egy évtizeddel ezelőtt. Kérdés, hogy az új olvasási mód, a modus legendi valóban a számítógép miatt alakult ki, vagy más okok is közrejátszottak ebben? Egy rövid előadás kevés ahhoz, hogy alaposan körbejárjuk a témát, de talán az alábbiakban foglaltak gondolatébresztőnek elegendőek lesznek.

Néhány mozzanat az írás-olvasás történetéből

Szókratész mind a mai napig nagy hatással van az európai ember gondolkodásmódjára – ez pedig csak úgy történhetett, hogy a gondolatai írásban fennmaradtak. Szókratésznek ugyanakkor nemcsak zseniális fejtegetéseit jegyezték fel, de azt is tudni róla, hogy egyáltalán nem szeretett írni-olvasni, épp ellenkezőleg. Egyenesen aggódott amiatt, hogy az írás megfosztja az emberi elmét az emlékezés és ezzel együtt a gondolkodás képességétől. A mestere elleni "merényletet" elkövető, vagyis a tanításait lejegyző Platón viszont már az írás nagymestere volt.

Az idők során az írás és az olvasás sokat változott. Ma már nem is gondolunk arra, hogy a megszokott mondathossz egyenes következménye annak, hogy régebben az emberek csakis hangosan olvastak. A mondatnak tehát olyan hosszúnak kellett lennie, hogy azt egy levegővétellel fel lehessen olvasni. Az olvasás csak hosszú évszázadokkal később, és akkor is csak fokozatosan, a középkorban némult el. A felolvasás a társas élet egyik összetevőjeként azonban egészen a XIX. századig fennmaradt.

A műveltebb kontinensen sokáig gyanakodva fogadták a gyenge latin nyelvtudással bíró ír szerzeteseket, akik a könnyebb érthetőség kedvéért szünetekkel és jelekkel tagolták az általuk másolt szövegeket. A szöveg szavankénti tagolása és az írásjelek használata viszonylag rövid idő alatt meghonosodott a kontinensen, hiszen hamar bebizonyosodott róla, hogy az írástudók táborába újonnan belépők is sokkal könnyebben tudják értelmezni a szóhatárok mentén elválasztott, írásjelekkel ellátott szövegeket. Az újfajta írásmód szépen letisztult addigra, mire Gutenberg előállt az európai gondolkodást forradalmasító, szétszedhető ólombetűivel.

A német nyomdászmester halhatatlan találmánya a gondolatok áthagyományozása szempontjából sokkal többet jelentett annál, mint amennyit a könyvnyomtatás következtében előállított mennyiségi többlettel ki lehet fejezni. A korábbi évszázadok szorgos scriptorai még azon igyekeztek, hogy minél pontosabban másolják le a papirusztekercsekre és a drága pergamenekre a régi mesterek szövegeit. Éppen ezért a középkori kánonba nemcsak a liturgikus szövegek, hanem a könyvek tisztelete is beletartozott. Ennek a hagyománynak a 42 soros Biblia még nem mondott ellent; annál inkább azok a kortárs szerzőktől való nyomdatermékek, amelyek a reformáció fellángolása idején árasztották el fél Európát. Ismerjük ennek tragikus következményeit: nemcsak az eretnek tanokat hordozó könyveket, de az ezeket terjesztő könyvárusokat is irtották tűzzel-vassal, büntették máglyahalállal.

A könyvnyomtatás társadalmi hatása a XVI-XVII. században még nem volt jelentős, hiszen a társadalom jóformán teljesen írástudatlan volt, így nem tudott élni az új kommunikációs lehetőséggel. Az olvasás forradalma csak jóval később, a XVIII. század végén következett be.

A latin nyelv helyét igen rövid idő alatt meghódító nemzeti nyelvű vallásos irodalom kialakulása mellett volt még egy mozzanat, amely elősegítette az írni-olvasni tudás nagyarányú elterjedését: ez pedig a gazdasági események lejegyzésének szükségessége, az üzleti könyvek vezetése volt. Az arányaiban jelentős növekedés azonban azt jelentette, hogy – becslések szerint – a XVI. század végére Európa lakosságának talán 0,5%-a tudott olvasni, vagyis Gutenberg találmányának a hasznát még 150 év múltán is mindössze néhány százezer ember élvezte.

Forradalmak és válságok – vagy csak a kánonok változnak?

Az analfabéták száma – különösen a városi lakosság körében – Nyugat-Európa gazdaságilag legfejlettebb országaiban viszonylag gyorsan csökkent. A XVIII. század végének új olvasói azonban már nem kértek a régi szövegekből; új igényeikkel valóságos olvasási forradalmat idéztek elő. Az olvasó szerepe hirtelen megváltozott: az egyház által szentesített, morális töltetű írások feltétlen befogadására irányuló normát egy addig ismeretlen szokás, a fogyasztói magatartás váltotta fel. A tömegigényt aztán buzgón igyekeztek kiszolgálni a rémregénygyártó iparosok, akik az olvasók erkölcseinek megszilárdításánál előbbre valónak tartották saját anyagi gyarapodásukat.

Ebben az időszakban a hagyományos kánonhoz ragaszkodó klerikusok azzal riogatták az embereket, hogy az olvasás felér a bűnbeeséssel: az olvasó mintha a tudás tiltott fájáról evett volna. Hiába volt azonban minden hangzatos prédikáció, fenyegetés: győzött a szórakoztató olvasmányok iránti igény. Sokkal többet és sokkal többen olvasták a múló divatot követő regényeket, mint a szent szövegeket.

Vajon mi lehet az oka, hogy hasonló riadalom fogadja napjainkban a számítógépet, és különösen az internetet? Tény, hogy megkérdőjeleződik az olvasási kánon érvényessége, felborult az olvasás rendje, miközben a szemünk láttára alakulnak ki az informálódás új eszközei és módszerei.

A könyvkiadás, és vele együtt az olvasás a kezdetek óta homogén kánon, és egyúttal a társadalom átalakításának és ellenőrzésének egyik leghatásosabb eszköze volt. Hosszú évszázadokon át pontosan lehetett tudni, milyen könyveket kellett bizonyos társadalmi státuszok, pozíciók betöltéséhez elolvasni, és gyakorlatilag minden életformához hozzátartozott az olvasásra fordítható idő, az olvasmányok mennyisége és minősége egyaránt. (Adott esetben az is, hogy nagy létszámú rétegek egyáltalán nem olvastak – vagy mert nem tudtak, vagy a Biblián kívül nem is volt mit olvasniuk.)

Ma nincs érvényes szabály arra nézve, mit kell, és mit lehet egy adott foglalkozáshoz, társadalmi csoporthoz tartozó embernek olvasnia. Sok fiatal még az iskolai kötelező irodalmat sem olvassa el, és úgy jut érettségihez, sőt diplomához, hogy nem rendelkezik meghatározó olvasmányélményekkel. Egyre több diplomás ember van, aki egyáltalán nem olvas szépirodalmat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mára nemcsak az olvasásra érvényes kánon kérdőjeleződött meg: a kánonok tiszteletét sokan egyenesen sznobizmusnak minősítik.

Az olvasás rendjébe a klasszikus szövegrend követésén túl az olvasás során tanúsított viselkedésminta is beletartozik. A XVIII. század végi olvasási forradalom egyik lényeges tényezője a női olvasók megjelenése volt, akik nemcsak eltérő olvasási szokásaikkal gyakoroltak befolyást a piacra; számukra az olvasás kényelmét fokozó bútorokat, ruházatot kínáltak. Később kialakult a nyilvános helyen való olvasás megszokott, a könyvtárakban ma is tapasztalható rendje: az olvasó egyenes háttal ül az asztalnál, csöndben olvas és időnként visszafogott mozdulatokkal lapozza a könyvet.

A lineáris szövegrendet nem a számítógép robbantotta szét. A napilapok, magazinok szinte egyeduralkodó szerkesztési formájává vált az összetartozó elemek egymástól távoli elhelyezése. A kézikönyvek, tankönyvek kedvelt megoldása újabban az önálló szövegblokkok egymásba ágyazása, amelyeket tipográfiailag vagy színekkel különböztetnek meg egymástól. Ugyanezt a megoldást követi a hipertext szerkesztési elv – azzal a különbséggel, hogy nem lapozni kell a hivatkozott elemre, hanem az egérrel kattintva lehet az előre megszerkesztett kapcsolatokra átlépni.

A hipertext szerkesztési elv a multimédiában, illetve az interneten teljesedett ki. A mozgóképekkel, hangfelvételekkel együtt szerkesztett multimédia művek új műfajt teremtettek, amelyek nemcsak szerkezetükben térnek el a nyomtatott dokumentumoktól. A látszólag végtelen lehetőséget kínáló barangolás az előre megszerkesztett hipertext kapcsolatok mentén a szabadság érzetét kelti a felhasználóban. A szakirodalomban folyik a vita arról, hogy az egér, illetve a távirányító kattintgatása és a szörfölés tulajdonképpen micsoda: anarchia és/vagy posztmodern életérzés? Az bizonyos, hogy az információszerzésben jelenleg az első helyen a szöveg hagyományos rendje helyett a távirányító kapcsolgatása áll.

Nem tudjuk, a televízió és az internet nélkül is válságba jutott volna-e a könyvkiadás, de az tény, hogy komoly válságjelenségeket mutat. Ha nem rajta kívül, hanem magán a könyvkiadáson belül keressük ennek az okát, bőven találunk magyarázatot. Elsőként a túltermelés említhető: hihetetlen sokféle könyv (és folyóirat) jelenik meg a világon. A másik ok az értékrend felborulása: a könyvek külleme semmilyen összefüggést nem mutat a tartalommal. Értéktelen, semmitmondó könyvek ugyanolyan, vagy sokszor szebb külalakban jelennek meg, mint a valós értéket hordozók. Az olvasókat, a könyvvásárlókat nem segítik eligazodni a könyváradatban az egymást túlharsogó színorgiát felvonultató könyvborítók sem. Aztán miért is hinnének azok az emberek a könyvekben, a könyveknek, akik úgy érzik, hiába olvastak el több könyvet, mégsem lettek egy perc alatt milliomosok, sikeresek, boldogok?

Vannak-e érvényes válaszok?

Sajnos, nem tudom. Csak azt tudom, hogy parancsoló szükségszerűség a nemzeti kulturális örökséggel – köztük a szépirodalmi művekkel – megjelenni a világhálón. Aki ott nincs jelen, az a jövő számára elvész. Tehát, ha fenn akarjuk tartani gyönyörű anyanyelvünket, minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy minél több mű, minél kiválóbb minőségben, minél mívesebb környezetben jelenjék meg az interneten. Ha ezt a hármas követelményt egyszerre tudjuk teljesíteni, nem éltünk hiába. Megvalósuló példa is van, mégpedig a Digitális Irodalmi Akadémia program.

A Digitális Irodalmi Akadémia célja a kiemelkedő életművet létrehozó kortárs magyar írók és költők teljes munkás­ságának digitális feldolgozása, és a forrásértékű szövegek ingyenes közzététele az interneten. A kulturális kormányzat az állami mecenatúra szép példáját gyakorolja azzal, hogy a havonta nyújtott anyagi támo­gatáson keresztül biztosítja a művészek alkotói szabad­ságát, illetve a program megvalósításához szükséges felté­teleket.

A Digitális Halhatatlanok társaságának a megalapítása az 1848-as forradalom 150. év­fordulójának méltó megünnepléséhez járult hozzá­. A program nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a korábban Kossuth-díjjal, illetve Babér­koszorúval kitüntetett írók teljes életművének feldolgozását, nyomtatásban meg­jelent műveik digitalizálását és az inter­neten keresztül ingyenes hozzáfér­hetővé tételét. A megvalósítással a Petőfi Irodalmi Múzeum Kortárs Irodalmi Központját bízták meg.

A megalakulást követően teljes döntési joggal felruházott írók az elmúlt három évben már maguk választották meg új tagtársaikat. A társaságnak – amely az 1998-as első ülésén változ­tatta meg a nevét Digitális Irodalmi Akadémiára – 2001 tavaszán 59 tagja van. A program 2000. október 1-jei hatállyal az adatbázis-szervezést és internet-szolgál­tatást korábban is végző Neumann János Digitális Könyvtár szervezeti keretei közé került.

A DIA tagjai: Ágh István, Bertha Bulcsu, Bertók László, Bodor Ádám, Csoóri Sándor, Csorba Győző, Csukás István, Dobos László, Esterházy Péter, Faludy György, Fejes Endre, Fekete Sándor, Füst Milán, Gergely Ágnes, Gyurkó László, Gyurkovics Tibor, Határ Győző, Hubay Miklós, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Jókai Anna, Juhász Ferenc, Kálnoky László, Kányádi Sándor, Kertész Imre, Konrád György, Kormos István, Kuczka Péter, Lakatos István, Lászlóffy Aladár, Lator László, Lázár Ervin, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Méray Tibor, Mészöly Miklós, Moldova György, Nádas Péter, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Petri György, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Rakovszky Zsuzsa, Sánta Ferenc, Somlyó György, Spiró György, Sütő András, Szabó Lőrinc, Szabó Magda, Szakonyi Károly, Takáts Gyula, Tamási Áron, Tandori Dezső, Tersánszky Józsi Jenő.

Az irodalmi előkészítés során mindenképpen ki akartuk használni azt a nagyszerű lehetőséget, hogy az írók befolyásolhatják műveik megjelenésének sorrendjét és beleszólhatnak korábban meg­jelent szövegeik újbóli közlésébe. Az írók (a posztumusz tagok esetében az örökösök) maguk választották azt az irodalmi szerkesztőt, akivel együttműködve alakítják ki a lehető legpontosabb szövegeket, ame­lyek így különleges értékű kritikai kiadásnak tekinthetők.

Az elmúlt fél évszázad irodalmi termését reprezentáló művek alkalmasak a korszak nyelvi és szókincs-béli állapotának képviseletére és mérésére, ezért az irodalmi szövegek nyelvi elemzését – felvéve a műveket a Magyar Nyelvi Korpusz állományába – az MTA Nyelvtudományi Intézete végzi.

Az olvasó a forrásértékű szövegek mellett az irodalom­történészek által készített írói életrajzokat, a szerzők műveinek bibliográfiáját és a róluk szóló szak­iro­dalmat is megtalálja a DIA honlapján. A folyamatos online szolgáltatás nemcsak a képernyőn teszi hozzáférhetővé a kortárs irodalmat: a művek magáncélra teljes szövegükben szabadon letölthetők.

A műveket három megközelítésből lehet visszakeresni: a szerzői, az egyszerű, illetve az összetett keresés oldalról. Az egyszerű keresés mezőit ÉS kapcsolatban lehet együttesen keresni a szerzői név, teljes vagy töredék cím, kiadó, év, megjelenési hely, több mint 100 műfaj, valamint a művek szövege alapján. Az összetett keresés további lehetőségeket nyújt: meg lehet keresni az ajánlásokat, a művek keletke­zésének idejét és helyét, a verssorokat stb.

Az összetett keresés formailag is igazodik a kutatók „cédulás-jegyzetelő” mód­szeréhez: kis lapokra kell feljegyezni a keresőkérdéseket, majd azokat az asztalra húzva lehet az ÉS, VAGY, NEM logikai össze­függéseket érvényesíteni.

A 2000. május 31-én délután 2-kor útjára indított szolgáltatást a várako­záson felül sokan veszik igénybe. Az első évben csaknem 455 000 virtuális olvasót szolgált ki kortárs irodalmi csemegékkel a Neumann János Digitális Könyvtár szervere.¹