Gyereknek lenni nem gyerekjáték

A küszöbön álló ezred- és századforduló az emberek többségét visszatekintésre és számvetésre készteti. A pedagógia, a nevelés és újabban a gyermekség történetével foglalkozók számára az utóbbi száz esztendő értékelése különösen időszerű. Pontosan száz esztendeje ugyanis annak, hogy Ellen Key, svéd publicista és pedagógiai szakíró megjelentette híres könyvét A gyermek évszázada címmel. A kötet – főleg annak 1902-ben kiadott német nyelvű változata – hatalmas vihart kavart. Írója szokatlan, újszerű gondolatok egész sokaságával lepte meg olvasóit, a mű hatása világszerte elementáris erejű volt. „A következő évszázad a gyermek évszázada lesz” – fogalmazza meg az azóta híressé vált jelmondatot.¹ Vajon bevált-e Ellen Key jóslata? Milyen volt a gyermekek helyzete az elmúlt száz esztendőben? Világszerte tudományos konferenciák sorozatát rendezik az elmúlt években, amelyeken a kutatók ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresik a választ.²

A tudományos tanácskozásokat egyre többször rendezik kiállításokkal egybekötve. Ilyen kulturális-tudományos eseményre került sor Halléban, a Francke Alapítvány munkatársainak szervezésében.³ (Az egykori német pietista pedagógus által alapított és a közelmúltban felújított árvaház épülete 1992 óta ad otthont kiállításoknak, konferenciáknak, koncerteknek. A „gyermek-centrum” munkatársai folyamatosan szerveznek programokat iskolás korú gyermekeknek.) A 2000. évet a Francke Alapítvány szakemberei gyermek-évnek tekintik. Ebből az alkalomból látott napvilágot az a reprezentatív kiállítású kötet, amelyben a nagyszabású kiállítás katalógusa mellett huszonnégy tanulmány kapott helyet gyermekségről, pedagógiáról, iskoláztatásról és mindezek 20. századi történetéről.

A kötet bevezetője a kiállítás anyagával ismerteti meg az olvasót. Már a cím is sokat sejtet: gyereknek lenni nem gyerekjáték. S e sommás vélemény akár az utóbbi száz év tömör értékeléseként is felfogható: a gyerekek helyzetének, életkörülményeinek általános javulásával szemben a háborúk borzalmai, a velük szemben elkövetett rémtettek riasztó ellenpontot képeznek.

A kiállítás hét terme a gyermekkor huszadik századi történetéből hét fontos szempontot emel ki. Az első szoba témája: gyermeklét a századforduló császári Németországában. A korabeli gyerekideált megfogalmazó szövegrészletek (mint például: „A gyermek akaratát meg kell törni...”) mellett családfotók érzékeltetik a kor mentalitását: a polgári családok mintaképe a császári család volt. Ebben a családban az apa autoriter hatalma érvényesül, hitvese és gyermekei feltétlen engedelmességgel tartoznak neki. A gyerekektől olyan erényeket követeltek meg, mint az engedelmesség, a szorgalom, a szerénység és a rendszeretet. A terem berendezése ügyesen érzékelteti a kisgyermek mindennapi élményét: a képek szemmagasság fölött helyezkednek el, így a látogatónak felfelé kell tekintenie. (Alulnézetből kell feltekinteni a kiállítási tárgyakra, ismét átélheti a látogató saját gyermekkorának félelmeit a fölé magasodó bútoroktól.) A bemutatott játékszerek is a korszakot elevenítik fel: az aknavető játékkatona az első világháborút idézi, a gőzhajó az ipari forradalmat. A játékzongora és -babakocsi a kislányok tradicionális női szerepekre való felkészülését szolgálják.

Ugyanezt a folyamatot szemlélteti a második terem berendezése. Egy kislány és egy kisfiú szobájába pillanthatunk be, ahol a játékok a jövendő felnőtt szereppel való azonosulást segítik. A lányok játékai között a babakonyha, a játékvasaló és varrógép található, a fiúknak viszont ólomkatonát, játékvasutat, kisautót és oktató célzatú társasjátékokat ajándékoztak szüleik. A Weimari Köztársaság (1919-1932) ideje alatt a tehetős polgárcsaládok körében már alapvető követelménnyé vált a gyerekszoba berendezésének előírásszerű nevelő célzatú játékokkal való felszerelése. Ekkoriban születik a mondás: „volt gyerekszobája”, azaz jó házból való, ahol jó nevelést kapott. Az ellenkezője is igaz: akinek „nem volt gyerekszobája”, az alacsony sorból származik. Ebben az alantas társadalmi helyzetben már gyerekkorban is az élet mindennapi velejárója volt a gyermekmunka. A bedolgozóipar elterjedésével pedig sokszor éppen a játékgyártásban kellett gyerekként részt venni, mint a teremben látható képeken szereplő thüringiai munkáscsalád gyereke, akik babafejeket és -végtagokat készítettek.

A „Nagybetűs Élet” felé tett első játékos lépések színtere az óvoda. A harmadik terem a nemzeti szocializmus (1933-1945) német óvodáiba nyújt bepillantást a látogatónak. A társadalompolitika által sugallt nőideál ebben a korban a gyermekeit otthon gondozó-nevelő édesanya. A fegyverkezés szolgálatába állított ipar termelésének felfokozása azonban nem tette lehetővé ennek az eszménynek a maradéktalan megvalósulását, ezért az állam az óvodai nevelés nemzetiszocialista jellegű „átideologizálásával” kívánta a felnövekvő nemzedékek gondolkodásmódját, habitusát befolyásolni. A szellemi fejlesztés helyett így kerülhetett előtérbe a higiéniára, a testi képességek fejlesztésére koncentráló nevelés, ami feltétlen Führer-hűséggel párosult. A játékszerek itt már a „testi elpuhulás” veszélye miatt nem kívánatosak, helyüket a harcos élet próbatételeire való játékos felkészítés vette át. Ez az a korszak, amelyben a korabeli reformpedagógiai törekvések „apálya” figyelhető meg: több Montessori óvodát bezártak Németországban. A kiállítás rendezőinek kreatív ötlete az a homokozó, amelyben az egymásra helyezett homokzsákok az uniformizáló tömegnevelést szimbolizálják. A rajtuk elhelyezett fényképeken katonásdit játszó fiúk pedig olyan generációt jelenítenek meg, amelynek tagjai számára a háborús játék izgalma hamarosan fájdalmas realitássá vált.

A negyedik terem az iskoláé. A német iskolarendszer fejlődését illusztráló ábrák mellett a hétköznapi életbe is betekinthetünk a rekonstruált korabeli iskolaterem segítségével. A tanárközpontú, úgynevezett „frontális” oktatás elvei szerint egymás mögött elhelyezett iskolapadok a mát idézik fel a látogatóban: ezen a téren nem sok minden változott az átlagos iskolákban. A teremben ugyanakkor a különleges, egyedi kísérletek is megjelennek. A gyerek egyéniségét középpontba helyező Ellen Key-i reformeszmék alapján megszülető pedagógiai irányzatok iskolamodelljei közül itt Paul Geheeb Odenwald-iskolája, Berthold Otto berlini magániskolája, valamint a drezdai Állami Kísérleti Iskola rekvizitumai kaptak helyet. Éles ellentétként itt láthatóak – az ellenpólus – a nemzetiszocialista iskolák és nevelőintézetek, valamint a két nagy náci ifjúsági szervezet (Hitlerjugend, Bund Deutscher Mädel) hétköznapjait bemutató dokumentumok is.

A huszadik század egyik legsötétebb fejezete a második világháború időszaka volt. A német hadsereg 1945. május 8-i fegyverletétele még nem jelentette a történet végét – a civil emberek, a gyerekek számára sem. Az ötödik termet a több százezer „elvesztett”, kallódó gyermeknek szentelték a kiállítás szervezői. Ezeknek a gyerekeknek több mint a fele messze nem érte el a tízéves kort. A fenyegetettség élménye határozta meg életüket. Sokan a saját nevüket sem tudták, nem beszélve szüleik nevéről, lakhelyükről. Többségüket gyűjtőtáborokban, túlzsúfolt gyermekotthonban helyezték el, vagy nevelőszülőkhöz adták őket. A Német Vöröskereszt fényképes szórólapok tömegével próbálta ezeknek a gyerekeknek a kilétét megfejteni, és visszajuttatni őket saját szüleikhez. Nem is eredménytelenül: 1950-ig 60785 gyermeket azonosítottak, a következő harminc évben pedig mintegy 300 ezret. (Döbbenetes élmény olvasni ezeket a kereső-röplapokat. Az egyik kislány fényképe alatt ez áll: „Keresztneve: ismeretlen, vezetékneve: ismeretlen. Körülbelül 1943-ban született. Szeme színe: nincs adat, haja színe: nincs megadva. A névtelen kislány, akit Erikának szólítanak, feltehetőleg Kelet-Poroszországból származik. Apját keresi. Szászországba jött egy transzporttal, és azt állítja, hogy anyja és nővére, Ute meghalt Königsbergben.” 254. o.)

A hatodik teremben a hatvanas évektől a kilencvenes évekig terjedő időszak játékszereit helyezték el a rendezők. Építőjátékok, vonatok, rakéták és robotok – ezek fémjelzik a technikai fejlődést a játékiparban. A népszerű sorozatok műanyag figurái mellett jól megférnek a hetvenes évek „természetes anyag-eufóriáját” megtestesítő fa játékszerek. A nyolcvanas évektől kezdve a médiaipar számára a gyerekek is a reklámhadjáratok céltáblájává váltak. A TV- és videofilmek, komputerjátékok révén a gyerekek előtt feltáruló virtuális világ élménye egyre több nehézséget okoz a valós világhoz való viszonyulás kialakításában.

Végül a hetedik teremben kaptak helyet az egész évszázadon átívelő gyermek-önéletrajzok. A látogató egy hatalmas karosszékre felkapaszkodva, fejhallgatón keresztül hallgathat bele a hét életrajz egyikébe-másikába. Ezek közül az egyik az író-filozófus Waltzer Benjamin (1892-1940) életét mutatja be, aki szívesen foglalkozott gyermeknevelési kérdésekkel, és maga is gyűjtött gyerekkönyveket, játékszereket.

A hét termen keresztül vezető séta során a látogató megismerheti a huszadik századi gyerekkort, ugyanakkor felfedezheti magában a lelke mélyén meghúzódó gyermeki ént is. Így talán igaz lehet egy tízéves kislány kijelentése: „ti felnőttek is csak nagyra nőtt gyerekek vagytok”.

Miután a kötetben szereplő katalógust olvasva átfogó képet alkothattunk magunknak erről az impozáns gyerekségtörténeti kiállításról, az ezután következő huszonnégy tanulmány segítségével elmélyedhetünk az egyes résztémákban is. Ezek közül most csak néhányat emelünk ki.

Christa Berg („A gyermek évszázadának” kezdetei – Gyermekkorok a századfordulón) írásából plasztikus kép bontakozik ki a századforduló Németországának nevelési elveiről és gyakorlatáról, a különböző társadalmi osztályokhoz tartozó gyerekek életkörülményeiről. A szöveg közben elhelyezett illusztrációk (korabeli fényképek, rajzok, festmények reprodukciói) megteremtik az olvasóban a kor hangulatát, amely szerves egységet alkot a szerző több szempontra kiterjedő alapos elemzésével. (Különösen érdekes – a mai szemlélőnek talán már kissé groteszk – az a plakátrajz, amely a korabeli védőangyal-kultusz szép példája. Egy ágyában fekvő kislány a falon függő Hindenburg-képhez fohászkodik védelemért, győzelemért – s ami ezzel együtt járt: iskolai szünnapokért.)

A kötet második tanulmányát Ellen Key munkásságának szentelték a szerzők: Meike Sophia Bader és Juliane Jacobi (Ellen Key könyve: „A gyermek évszázada” – mint a huszadik századi pedagógia programadó írása.). Nemcsak a pedagógus Ellen Keyt ismerhetjük meg ennek segítségével, hanem a kor szellemi miliőjét, melyben a svéd publicista életműve létrejött. Róla kialakított képünk sok új érdekes részlettel gazdagodik: olvashatunk részvételéről a korabeli nőmozgalomban, megismerhetjük az általa hangoztatott ideák eszmetörténeti gyökereit, felfigyelhetünk meghökkentő „fajnemesítő”-eugenikai ötleteire, a szerzőkkel együtt elemezhetjük pedagógiai gondolatainak elementáris erejű hatását, karizmatikus személyiségének kisugárzását. Heinz-Werner Wollerstein tanulmánya (A gyerekkor változásai és fejlődése 1910-1970 között) nyomán az olvasó sok újat és érdekeset megtudhat a gyermekek (és rajtuk keresztül a felnőttek) életmódjáról, mentalitásáról, szokásairól az adott korszakban. Jól érzékelteti a sajátos ellentmondást a századfordulón egyre jobban terjedő gyermekkultusz (ennek gyermekképe az ártatlanságot, az egyéniséget, és a gyermeki zsenialitást hangsúlyozza) és a szociális valóságra alapozó gyermek-imázs között (ez utóbbi pedig fejlesztésre, alakításra, a társadalomba való betagolásra váró lényként tekint a gyermekre). A szerző érzékletes képest fest a nemzeti szocializmus uralma alatt kifejlődő gyermekfelfogásról, a szülői és gyermeki szerepek újraértelmezéséről. A háború utáni területi megosztottság miatt külön tárgyalja az egykori NDK határai között, a kommunista ifjúsági mozgalom (FDJ) ideológiája által egyértelműen meghatározott gyermek-felfogást és a követendő értékeket. (Ez az elemzés egyébként példa-értékű lehet a magyar gyerekség történetének kutatói számára is.)

A az utóbbi két évtized „komputerizált” gyerekkora a tárgya Heinz-Hermann Krüger írásának (Komputer és játékmackó között – gyerekség 1980-tól 2000-ig). Érdekes családszociológiai elemzéseket végez Hans Bertram (Család változásban), amelyben a német családok életszínvonalának változásait történelmi léptékben vizsgálja. Közkeletű félreértést oszlat el, amikor bizonyítja, hogy a századforduló táján élők viszonylag kései családalapítása ugyanolyan anyagi létbizonytalanságot fejez ki, mint a második világháború utáni fiatal generáció kései házasságkötése. (Csak az ötvenes-hatvanas években csökkent a házasulandók életkora: 21-22 éves korra a nők és 23 éves korra a férfiak esetében.)

A hétköznapi élet történetének klasszikus témája a személyes terek alakulásának vizsgálata. Ehhez a témához kapcsolódik Jutta Buchner-Fuchs tanulmánya (Az egyéni tér. A gyerekszoba keletkezése és elterjedése). Élvezetes, képekkel illusztrált olvasmány, amely a nevelési szokások változásán túl a bútorokban kifejezésre jutó stílusirányzatok változását is jól érzékelteti.

Felkavaró élményt jelent a gyerekség történetének árnyoldalaival foglalkozó írások olvasása. Johanna Mierendorf és Thomas Olk a huszadik századi Németország történetét a szegény gyermekek nézőpontjából tekinti át, Klau Klattenhoff pedig (Kirekesztett gyermekek) a zsidó gyermekekkel szemben elkövetett rémtetteket mutatja be a harmincas évektől kezdve a háború végéig.

Tanulságos a többi tanulmány is. Sok újdonságot olvashatunk gyermekirodalomról, játéktörténetről, gyermekművészetről, a német iskolarendszer változásairól, a gyógyító pedagógia történetéről és más témákról. Aki ezt a lenyűgözően gazdag választékot alaposan áttanulmányozza, biztos lehet abban, hogy részletekben gazdag, jól árnyalt képet kap a huszadik századi gyermekség fény- és árnyoldalairól egyaránt. S a gyerekek történetén keresztül sok érdekeset tudhatunk meg a velük élő felnőttek világáról is. Ez a világ pedig éppúgy nem volt harmonikus, mint ahogyan – Ellen Key lelkesítő jóslata ellenére – a gyermekhez sem volt kegyes a búcsúzó évszázad...

Larass, Petra (Hrsg.): Kindsein kein Kinderspiel. Das Jahrhunder des Kin-des (1900-1999). Verlag der Frankeschen Stiftungen zu Halle, 2000. 492 p.

Pukánszky Béla