Tankönyvi, tankönyvelméleti alapfogalmak

A tankönyvügy és a tankönyvelmélet alapfogalmai általában közismertek, a szakirodalomban és a napi életben, gyakorlatban többé-kevésbé jól használatosak, pontos értelmezésükre, meghatározásukra mégis nagy szükség van – elsősorban a következő okok miatt:

Egyes fogalmakról és jelenségekről még sincs egészen megalapozott, pontos és korszerű definíciónk azért, mert úgy tűnik: e közismert fogalmak olyan „hétköznapiak”, hogy a pedagógiaelmélet művelői nem fordítanak különös gondot tisztázásukra. Pedig – mint látni fogjuk – a világosnak és egyértelműnek tűnő fogalmakról többféle, egyes elemeiben vagy akár lényeges jegyeiben is eltérő értelmezés él a szakirodalomban és a napi gyakorlatban egyaránt.

a tankönyvüggyel kapcsolatos fogalmak – például maga a „tankönyv” fogalma is – változnak, korszerűsödnek, közkeletű definíciójuk esetleg átalakításra, folyamatos „karbantartásra”, korszerűsítésre szorul.

A tankönyvügy fogalmai rendszert alkotnak, e rendszer még esetleges és képlékeny, érdemes tehát a teljes fogalmi rendszert is átgondolni, egységesen értelmezni, az egyes fogalmakat belehelyezni abba. Hiszen az egyes fogalmak csak a teljes rendszer ismeretében pontosíthatók, világíthatók meg.

A legfontosabb és a leggyakrabban előforduló fogalmak a következők: tankönyv, tankönyvcsalád, tankönyvsorozat, tankönyv-modul, alternatív tankönyv, jegyzet, elektronikus tankönyv, tartós tankönyv, tankönyvellátás és tankönyvpiac, iskola(i)könyv, tankönyvi (tanulói, tanári) segédlet, segédkönyv, munkafüzet, tanulást-tanítást segítő kiadvány. Rokonfogalmak: információhordozó taneszköz, tanszer.

A tankönyv-fogalom változásai

A tankönyv fogalma témánk kulcsszava. Minden valamire való lexikon vagy pedagógiai kézirat definiálja, de mindegyik egy kissé másképpen. Dr. Ábrahám István, a tankönyvelméletben és -kiadásban egyaránt jártas, neves szakember így ír a tankönyv fogalmának varázslatos változékonyságáról: „A tankönyv fogalmát különféleképpen lehet megadni: mondhatjuk azt, hogy minden olyan könyv, amely ismeretgyarapításra szolgál, tankönyv. Az értelmezés igen tág, hiszen így tankönyvnek nevezhetnénk például a telefonkönyvet is… Él olyan definíció is, hogy az oktatásirányítás (minisztérium) által kiadott tankönyvlistán szereplő könyvek tekinthetők tankönyvnek. Ez utóbbi – jogi, gazdasági tartalmú – megfogalmazás egyrészt erősen szűkíti a fogalmat, hiszen iskolai oktatásban is huzamosabb ideig jól használható könyvek maradhatnak ki ezekről a listákról, másrészt tankönyvvé nyilvánít olyan írott anyagokat – például ilyen a Négyjegyű függvénytáblázat –, amelyek funkciójukban, szerkezetükben nyilván nem minősíthetők tankönyvnek.”¹

Elevenítsünk fel a pedagógiai lexikonok és az egyetemi tankönyvek definíciói közül néhányat:

„T-nek nevezzük azt a tanítást, illetve tanulást támogató könyvet, amely felöleli azokat az ismereteket a tudomány, az irodalom, művészet, ipar, kereskedelem stb. köréből, amelyeket el akarunk sajátítani, illetve sajátíttatni… A T. rendszerint tanítást tételez fel, de vannak magántanulásra szánt T-ek is. A T. az iskolában tárgyalt anyagnak begyakorlásra, megtanulására szolgál.” (1934)²

„Tankönyvön olyan könyv vagy brosúra alakú oktatási eszközt értünk, melyből a tanulók a pedagógus által irányított oktatási és nevelési folyamat során ismereteket és képességeket sajátítanak el, szilárd szemléletet és meggyőződést meríthetnek.” (1967)³

„Tankönyvnek nevezzük azt a könyvet, amely a tantárgy tantervi anyagának didaktikai szempontú feldolgozását tartalmazza, s amelyből a tanulók az oktatási-tanulási folyamatban ismereteket szereznek, jártasságokat és készségeket sajátítanak el, továbbá szilárd világnézetet meríthetnek. A tankönyvek az oktatási eszközök rendszerébe tartoznak.” (1975)⁴

„Tankönyv: a tantervben meghatározott oktatási és nevelési célok megvalósításának egyik eszköze. A tk. egy-egy tantárgy anyagának tudományos, a tanulók számára eredményesen felhasználható feldolgozása, kifejtése, rendszerezése, amely figyelembe veszi az általános és az adott tantárgy sajátos didaktikai követelményeit. A tankönyv az ismeretszerzés egyik forrása…” (1979)⁵

„Olyan, az oktatás szolgálatában álló könyv, amely rendszerezett, érthető és fokozatosan előrehaladó formában egy tantárgy vagy szakterület anyagát tartalmazza, s amely ekképpen a szóban forgó tantárgy vagy szakterület tanítása vagy tanulása során az elsajátítandó ismeretek alapvető forrásaként alkalmazható.” (1986)⁶

„A tankönyvek az alap- és középfokú oktatás központi és meghatározó tényezői. Fő feladatuk az életkorhoz és fejlődési szakaszhoz szabott tananyag, az alapvető ismeretek, értékek, elképzelések hordozása, átadása.” (1994)⁷

„tankönyv: évszázadok óta a legismertebb, mindmáig legfontosabb, nyomtatott isk.-i taneszköz, amely elsősorban a diákok tanulási tevékenységét hivatott segíteni, de fontos segédeszköz a ped.-ok számára is. Tartalmi vonatkozásban a tk. egy-egy – tantárgy tantervben meghatározott, ált. egy tanévre szóló tananyagát tartalmazza… Módszertani szempontból a tk.-re ped.-i tudatosság, didaktikai apparátus használata, pszich.-i megalapozottság és módszertani kultúra jellemző, megformálására pedig a nyelvi-stiláris tisztaság, a világosság, a kommunikációs változatosság és összhangban (szöveg és kép együtthatása), valamint az esztétikus, vonzó küllem… Tágabb értelemben tk.-nek tekinthetők az olyan munkafüzetek, szöveggyűjtemények, példatárak és más segédletek is, amelyek egyrészt elválaszthatatlanul hozzátartoznak egy-egy tk.-höz, másrészt nélkülözhetetlen tk.-i szerepet betöltve felkerülnek a tankönyvjegyzékre.” (1997)⁸

A különféle forrásokból és időszakokból származó tankönyv-meghatározások közös, egyező mozzanatai:

1. A tankönyv az oktatás fontos (legfontosabb) eszköze.

2. Hosszabb időre szóló tantervi-tantárgyi tananyagot tartalmaz, közöl, vagyis informatív dokumentum, a tudás forrása, de készség- és képességfejlesztő hatása is hangsúlyozott.

3. A tananyagot didaktikus feldolgozásban, a használók életkorának, fejlettségi szintjének megfelelően nyújtja, tanulhatóvá-taníthatóvá teszi.

4. Elsősorban a tanulóké, de a tanár munkáját is – a teljes oktatási folyamatot – megalapozza, segíti.

Eltérő, illetve változó mozzanatok:

1. A tankönyv könyv, illetve nyomtatott taneszköz, (vagy pedig nem nyomtatott könyv formában is megvalósítható taneszköz).

2. Egy tanévre (de legalább fél tanévre vagy rövidebb időszakra is szólhat, a tantervet megvalósítható taneszköz).

3. Különféle tényezők játszanak szerepet kialakításában. Így a társadalmi közeg is, ennek következtében a tankönyvek fontos kordokumentumok.

4. A tankönyv különféle funkciót tölt be: információs, transzformációs, nevelési, irányító, kutatási-önképzési és egyéb szerepeket (az egyes definíciók eltérő szerepköröket részesítenek előnyben).

Egyes definíciók (elsősorban a tankönyvrendeletekben) a tankönyv „hivatalos” jellegét emelik ki – jogi nézőpontból tehát a tankönyv olyan iskolai könyv, amelyet hivatalosan, „hatóságilag” is annak nyilvánítanak, jóváhagyásban részesítenek. Ezt a meghatározást azonban csak ott akceptálhatják, ahol valamilyen hivatali (minisztériumi) jóváhagyás létezik (s jól tudjuk: számos országban ez ismeretlen).

Más szakirodalmi munkák azt emelik ki, hogy a tankönyv a tanterv által meghatározott „szükséges” és „elégséges” ismeretanyagot gazdaságosan adja elő, vagyis nem túl bőbeszédűen és terjengősen, de nem is túlságosan szűkszavúan, semmiképpen nem hiányosan, hézagosan. (A „hézag-mentesség” egyébként már a tantervekkel szembeni elvárások, követelmények között is szerepel a tantervelméleti munkákban.)

Fontos és érdekes kritérium (és egyúttal követelmény) a tankönyvnek azon jellegzetessége, hogy a taneszközök közül könnyen hozzáférhető és egyúttal a legolcsóbb, így „demokratikus”, esélyegyenlőséget biztosító médium.

Ma már nem biztos, hogy a tankönyv könyv jellegű, nyomtatott taneszköz, mivel a hagyományos tankönyv egyrészt különféle audiovizuális eszközökkel (hanglemez, hangkazetta, film, számítógépes floppylemez, CD-ROM stb.) egészülhet ki, másrészt elektronikus formában is megvalósulhat (pl. az interneten). Az évszázadok óta érvényes tankönyv-fogalom tehát alaposan és gyorsan változik, máris átlépte a „Gutenberg-galaxis” határait. a legtöbb tankönyv azonban napjainkban is nyomtatott könyv.

A következőkben megkísérlünk olyan új, az eddigi meghatározások közös vonásait és tanulságait felhasználó, teljességre törekvő tankönyv-definíciót megfogalmazni, amely egyaránt figyelembe veszi az eddigi definíciók jellemzőit, valamint a modern világ korszerű technikai megoldásait.

A tankönyv az oktatás (a tanulás és tanítás, az önképzés) kiemelkedően fontos, évszázadok óta használt, napjainkban is legelterjedtebb, leghozzáférhetőbb eszköze, amely oktatási intézmények és tantárgyak tanterveiben meghatározott ismeretanyagot közvetít didaktikai feldolgozásban, világos, célszerű (a tanulók fejlettségi szintjének megfelelő) kommunikációval; az ismeretnyújtás mellett készségeket, képességet is fejleszt, nevelési feladatokat is megvalósít. Formai-kivitelezési tekintetben többnyire nyomtatott könyv, illetve több tagból álló tankönyvcsalád, ám mid gyakoribbak az audiovizuális elemekkel kiegészített könyvek, illetve az elektronikus információhordozók (számítógépes floppylemezek, CD-ROM-ok, interneten megjelenő tananyagok). Jogi értelemben a tankönyv védelem alá eső alkotás, más megközelítésben az a könyv (elektronikus médium) védett, amelyet az adott országban (régióban) illetékes „elfogadó” (minisztérium, bizottság, iskolafenntartó, iskolai tantestület stb.) tankönyvként jóváhagy, iskolai használatra bevezet.

Tankönyvsorozat: egy-egy iskolatípus (tantárgyi, műveltségterületi, tantervi) teljes (de legalábbis több évre szóló) tananyagát felölelő, egymáshoz tartalmi és formai vonatkozásokban egyaránt illeszkedő, hasonló tankönyvek csoportja, amelyet legtöbbször azonos szerzők, szerkesztők (alkotói csoportok) komponálnak tartalmi és formai vonatkozásokban egyaránt egységessé, hasonlóvá. A tankönyvsorozatok lehetővé teszik a tananyag azonos szemléletű és fokozatosan elmélyülő megközelítését, azonos kommunikációs stratégiák, megszokott, begyakorolt verbális, nonverbális és vizuális eszközök (jelek) használatát. A tankönyvsorozat tagjai önállóan is használhatók egy-egy évfolyam számára, hiszen előfordul, hogy különféle sorozatok tagjait alkalmazza, tanítja sikeresen ugyanaz a pedagógus – különféle évfolyamok számára. Ezért nem a „tankönyv-konstellációk” között, hanem bevezető, alapozó címszóként tartjuk számon a tankönyvsorozat fogalmát.

Elektronikus tankönyv: a korszerű technika lehetővé teszi, hogy ne csak nyomtatásban, hanem elektronikus információhordozók formájában is megvalósítsuk a tananyag kifejtését, közvetítését. Vagyis a tankönyv tartalmi kritériumainak megfelelő tananyag elektronikus információhordozókon (számítógépes floppylemez, internet, CD-ROM videofilm stb.) jelenjen meg. A tankönyv jóváhagyás új szabályzata hazánkban lehetővé teszi az ilyen médiumok tankönyvvé nyilvánítását (v. ö. a Mellékeltek 2. sz. dokumentumával).

Iskolakönyv vagy iskoláskönyv (iskolai könyvek): a tankönyv szinonimájaként használatos, de egyre inkább eltérő, önálló jelentéstartalommal rendelkező kifejezés. A tankönyv nagyon sokáig egyedüli könyv volt az iskolai oktatás és tanulás folyamatában. Így az „iskolai könyv” fogalma egyenlő volt a tankönyvvel. Újabban kiszélesedett az „iskolai könyv” fogalma, a tankönyv nem a kizárólagos, hanem egy a sok iskolai könyv közül. A tankönyvek mellett a tanulók ma több könyvet használnak: munkafüzeteket és feladatlapokat, szöveggyűjteményeket és példatárakat, földrajzi és/vagy történelmi atlaszokat, kézikönyveket, lexikonokat, kötelező vagy ajánlott olvasmányokat, tudományos-ismeretterjesztő irodalmat. Ilyen jellegű kiadványok a fent említett tankönyvcsaládban, de azon kívül is megjelenhetnek, alkalmazhatók. Az iskolai könyvek egyre sokrétűbbek, távolodnak a „szürke” (mereven didaktikus, „tankönyvszagú”, tankönyvszerű) korábbi iskoláskönyvektől – a népszerű ismeretterjesztő könyvek irányába.

Tartós tankönyv: újabban „fölkapott” és gyakran hangoztatott fogalom, amely elsősorban takarékossági okokból került felszínre. A tartósságnak a tartalomra és a kivitelezésre egyaránt vonatkoznia kell. Vagyis az a tartós tankönyv, amelynek tananyaga és kivitelezése egyaránt lehetővé teszi, hogy a tanulók több évig – illetve egymásnak átadva – használni tudják. Nyilvánvaló, hogy tartalmilag tartós tankönyvek csak stabil (tartós) tantervek esetén születhetnek. A formai tartósság egyik lehetséges, de korántsem egyetlen változata a kemény fedelű megjelentetés (de a technikai fejlődés lehetővé tette a fóliázott kartonfedelű, mégis tartósnak bizonyuló könyvek, kiadását). A tartós tankönyveket iskolai könyvtárakban nagyobb mennyiségben tárolják, s akár egész évi használatra kölcsönzik a tanulóknak, illetve a diákok átadják (értékesítik) azokat a következő évfolyamok tanulóinak.

Tankönyv-szatellitek

A tankönyveket különféle jellegű, tartalmú, funkciójú, módszerű és különböző kivitelezésű, formájú „társak”, segédletek, más szóval „szatellitek” veszik körül és teljesítik ki, segítik. Ezek hol lazább, hol pedig elválaszthatatlanul szoros kapcsolatban vannak az „anyatankönyvvel” illetve egymással.

A nyomtatott, könyvszerű kiegészítők közül a leginkább elterjedtek, legismertebbek a következők:

Szöveggyűjtemények és forrásszemelvény-gyűjtemények: eredeti irodalmi szövegeket, illetve történelmi forrásmunkákat tartalmaznak (csak a legszükségesebb jegyzetekkel, magyarázatokkal). Elsősorban az irodalom, történelem tankönyvei mellett fontosak, mert eredeti szövegeket (irodalmi alkotásokat, történelmi forrásokat) tárnak a használók elé. A „műközpontú” irodalomtanítás számára nélkülözhetetlenek, de egy-egy jó szöveg-gyűjtemény többféle tankönyv mellett is használható, tehát nem szoros a „tankönyv-függősége”. Lényeges, hogy a gyűjtemények összeállítói a legfontosabb, legjellemzőbb forrásmunkákat találják meg és közöljék (esetenként csak legfontosabb részelteiket kiemelve). Az is szükséges, hogy minimális adalékokkal is szolgáljanak (például a mű keletkezésének évszámával, keletkezési körülményeinek, a forrásmunka eredetének közlésével). Több neveléstörténeti példát tudunk arra, hogy a pedagógusok az eredeti irodalmi műveket, történelmi forrásokat állították az oktatás középpontjába, s csak másodlagosnak tartották a rájuk vonatkozó tankönyvírói magyarázatokat, vagyis a szokványos „tananyagot”. Valóban nagyra értékelhető, ha tanulók önállóan képesek irodalmi szövegeket, történelmi forrásokat értelmezni, elemezni, „feldolgozni”, erre azonban meg kell tanítani őket, hiszen ennek híján sok félreértelmezés, „belemagyarázás” és egyéb tévútra tévedés fordulhat elő munkájukban.

Ajánlott (kötelező) olvasmányok: a tankönyvtől a szöveggyűjteményeknél is „függetlenebbül” létező és funkcionáló könyvek, művek, amelyeknek elolvasása, tanulmányozása azonban feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a tanulók megérthessék a tankönyv és a tanár egyes tanításait. A hosszabb művek (irodalmi alkotások, zeneművek) summázatát közlő „kivonatok”, sűrített ismertetések – noha mindig is vonzóak voltak a diákok számára – nem képesek visszaadni a remekművek atmoszféráját, művészi eszközrendszerét, ezért használatuk nem ajánlható a tanulás-tanítás folyamatában.

Feladatgyűjtemények, példatárak: elsősorban a reál tantárgyak – a matematika, fizika, kémia, szakoktatás – tankönyvei mellett hasznosak és használatosak. A legjobb feladatgyűjtemények nemcsak megoldásra váró feladatok tömkelegét tartalmazzák, hanem megoldással együtt közölt mintapéldákat, mintalevezetések is bemutatnak, utalnak az alkalmazás lehetőségeire stb.

A képlet- és táblázatgyűjtemények: (pl. a logaritmus-táblázatgyűjtemény) ugyancsak a reál tantárgyak ismert „kellékei”, amelyek megkönnyítik a tanultak alkalmazását.

Az atlaszok (térkép- és térképvázlat-gyűjtemények): a történelem és földrajz oktatásának fontos kellékei, amelyek a közölt térkép-ábrákhoz csak a legszükségesebb adatokat, információkat kapcsolják. E segédletek esetében igen fontosak a színek és más „nonverbális” jelek, jelzések pontos, következetes alkalmazása.

Albumok: egyes tantárgyak (pl. biológia, pszichológia, művészettörténet, rajz) jelenségeit, alkotásait bemutató ábra-gyűjtemények – a legszükségesebb jelekkel és szövegekkel kiegészítve.

Kották, koreográfiák: a zeneművészettel (ének-zenével, tánccal) összefüggő kiegészítő sajátos kiadványok, amelyek az ének-zenei vagy táncművészeti írás-olvasás gyakorlatát, készségét fejlesztik, szilárdítják meg.

Munkafüzetek: a készség- és képességfejlesztés szolgálatában álló, a tankönyvet kiegészítő (gyakran azzal elválaszthatatlanul összefüggő, „családot” alkotó) nyomtatott segédletek, amelyek elsősorban a gyakoroltatás és gyakorlati alkalmazás, a munkáltatás, a készség- és képességfejlesztés feladatait „veszik le az alaptankönyvek válláról”. Tudjuk, hogy a munkáltatás módszerének, ezzel együtt a munkafüzetek és „munkatankönyvek” megjelenésének már az 1930-as évektől vannak előzményei, előfutárai. A 70-es években pedig éppenséggel „divathullámmá” vált a tankönyvi munkáltatás, szinte kötelező lett minden tantárgyhoz munkatankönyveket és/vagy munkafüzeteket, de legalábbis munkáltató elemeket is tartalmazó tankönyveket kiadni.

Feladatlapok, témazárók, tesztek: a gyakorláshoz és visszacsatoláshoz alkalmazható feladatlapok, tesztek, (témazáró feladatlapok) lényege, hogy megválaszolandó kérdéseket, megoldandó feladatokat és kísérleteket adnak egyrészt a pedagógusnak „segítségül” (megkímélve őt ezek „kitalálásának” munkájától), elsősorban mégis a diákoknak (aktív munkára késztetve őket) készülnek. Nagy J. József a tankönyvet kiteljesítő, nyomtatott feladatlapok „eredetéről” gondolkodva a következőket állapítja meg:

„Az 1960-as években az „egykönyvűség” nyűgét a pedagógusok feladatlapok készítésével igyekeztek alakítani Ezeknek a feladatoknak óráról órára történő készítése sok munkát, a sokszorosítási gondok miatt pedig nehezen viselhető időráfordítást jelentett számukra. Az így készült feladatlapok zöme csupán egy-egy tananyagrészhez vagy annak is részletéhez kapcsolódott, a feladatlapok feladatai nem álltak össze átfogó feladatsorokká…”⁹

Egyéb, a diákoknak szóló tankönyvi „szatellitek”: tudásszint szerinti kiegészítő modulok (például a kiemelkedő érdeklődésű, tehetségű diákok részére), szakköri füzetek, versenyfeladat-gyűjtemények.

Tanároknak szóló tanári segédkönyvek, kézikönyvek, óravázlat-gyűjtemények…

Közös használatra: szótárak, enciklopédiák, lexikonok (kislexikonok), mint adott tankönyvektől egyre távolabb álló, ám a legtöbb tankönyvhöz egyaránt használható „szatellitek”.

Audiovizuális, illetve elektronikus szatellitek: hangkazetták, diafilmek, videofilmek, CD-ROM-ok, számítógépes floppylemezek, internetes közlemények, amelyek egyrészt kiegészítik, kiteljesítik a tankönyveket, másrészt akár önállóan is „elektronikus tankönyvvé” válhatnak, (az utóbbi évtizedekben gyarapodnak mennyiségben és minőségben egyaránt). Terjeszkedésüknek gátat szab ma még előhívásuk és használatuk individuális jellege, valamint viszonylag magas áruk.

Tankönyv-konstellációk

Amint az a tankönyvcsalád fenti definíciójából kitűnik, bizonyos tankönyvcsoportok szétválaszthatatlanul szoros, „megkomponált” kapcsolatban állnak egymással. Lazább „szövetség”, szervezeti egység is lehetséges az (alap)tankönyvek és „szatellitjeik” között. Esetenként igen hasznos, de nem feltétlenül szükséges együttes használatuk.

A tankönyvcsalád tehát több, egymással szorosan összetartozó tagból áll, s tagjai között feladatmegosztás van. Maga az alaptankönyv (a tankönyvcsalád „feje”) elsősorban a megtanulandó ismeretanyag rögzítésére, közlésére, magyarázatára vállalkozik. Hozzá csatlakoznak az olyan forrás-jellegű „szatellitek”, mint az irodalmi szöveggyűjtemény, a matematikai, fizikai példatár, idegennyelvi szótár, a földrajzi és történelmi atlasz, továbbá a tananyag feldolgozásához, begyakorlásához, a készség- és képességfejlesztéshez szükséges, illetve visszacsatolásához használható munkafüzet, feladatlap, forrásszemelvény-gyűjtemény, példatár. Az említett tankönyv-kiegészítő segédletek elsősorban a tanulók számára hasznosak és fontosak, de a pedagógusok munkáját is megkönnyíthetik. A tanári kézikönyvek, segédkönyvek viszont kizárólag az oktató számára nyújtanak bizonyos tananyagbeli többletet, illetve módszertani segítséget, mintát. Kérdéses, hogy ezeket a tankönyvcsalád tagjának tekintsük-e vagy sem.

A tankönyvcsalád tagjai szorosan együvé tartoznak, feltételezik egymást, voltaképpen együtt használhatók sikerrel, pontosabban önálló használatuk sikeres lehet. Más „független” segédletek viszont az egyes tankönyvektől függetlenednek, sokféle tankönyv mellett is jól használhatók.

Vannak olyan iskolai segédletek, amelyek önmagukban is megállják helyüket, illetve több, eltérő tankönyv mellett vagy tankönyv nélkül is jól használhatók. Ilyenek a szótárak, atlaszok, lexikonok, kisenciklopédiák, ajánlott olvasmányok, forrásszemelvények, tesztkönyvek, egyes feladatgyűjtemények, függvénytáblázatok, szakköri füzetek stb. E segédletek jelentősége igen nagy a differenciált oktatás megvalósításában, hiszen eltérő gyermekcsoportok számára választhatók, nem szükséges kötelezni az egész osztályt tanulmányozásukra.

Tankönyvi (tanulói, illetve tanári) segédlet lehet hangkazetta vagy hanglemez is (nyelvek, ének-zene), film vagy mikrofilm (művészeti oktatás, természettudományos tárgyak), önálló irodalmi alkotás, történelmi forrásanyag vagy számítógépes lemez, CD-ROM egyaránt. Ebben benne rejlik, hogy könyvszerű nyomtatványok, elektronikus és egyéb eszközök egyaránt lehetnek segédletek, a tanulást, tanítást segítő kiadványok és/vagy eszközök.

Modul-rendszerű tankönyvek, tankönyv-modulok: kisebb egységekre bontott füzetek, könyvek, amelyek „alternatív” (választható) modulokban kínálják a tananyagot a használók számára. Általában – a tankönyvcsaládokhoz hasonlóan – egy „alaptankönyv” köré csoportosulnak e modul-füzetek, a különbség az hogy az eltérő szatellitek közül választani lehet, a modul-rendszerű füzetek tehát csupán a szükséges példányszámban készülnek.

A modul-rendszerben alternatív egységekre bontva jelentetik meg a lehetséges tananyagot, a használónak nem kell valamennyi lehetséges modult megvennie és megtanulnia, hanem csupán a szükségeset, választottat. A modul rendszerű szisztéma tehát az alternativitás alapján áll. Modul rendszerű tananyagszervezés valósul meg a technika tantárgyban, ahol külön-külön modulfüzetbe kerül az agrotechnika, a közlekedés, az informatika, az ipari technika, a háztartási ismeret stb. Más esetekben „nehézségi” fokozatok szerint létesítenek modulokat, ilyen megoldással találkozhatunk a fizika oktatásban, ahol a humán érdeklődésű tanulók számára könnyített, a reál érdeklődésűek számára elmélyültebb tankönyvek is találhatók. Előfordulhat, hogy egy-egy tananyag modult „rokon” tankönyvek tartalmaznak, ezért a tanár több könyvet vetet meg tanulóival – akár egy-egy fejezet miatt is. (Ilyen esetben egyszerűbb és olcsóbb megoldás volna a megcélzott, kívánatos fejezetet modul-füzetként forgalmazni.) A tematikus modulok mellett „tudásszintek” vagy más tényezők, szempontok szerinti modul rendszer is kiépíthető.

További fontos fogalmak

Az eltérő iskolatípusok és a mögöttes oktatási célok, lehetőségek számára némileg eltérő, jellegzetes vonásokat mutató tankönyvcsoportok alakultak ki. Az alsó tagozatos (elemi szintű) tankönyvek nagyobb betűmérete, egyszerű, színes, olvasmányos megfogalmazása, fokozottabban „vonzó” külleme különösebb elemzés nélkül is feltűnő jellegzetesség. Az általános iskola felső tagozata számára készült tankönyveknek kevesebb szembetűnő jellegzetessége van, ezek közé tartozik az induktív bázisra építő induktív módszerű tananyag-megközelítés, az önálló munka, a tevékenység fokozottabb igénylése mellett, ennek némileg ellentmondva, a kiemelés különféle eljárásainak fokozott alkalmazása. A középiskolai tankönyvek információgazdagsága, magasabb szintű, elvontabb tárgyalásmódja, „tudományosabb”, szakszerűbb jellege a szembetűnő, de nagy különbség észlelhető az ún. közismereti és a szakképzési tankönyvek között. A felsőoktatás tankönyveire – a magasabb (bonyolultabb) szint, tudományos jelleg mellett – jellemző az alternatív megoldások, a hipotézisek gyarapodása, a formai elemek teljes alárendelése a tartalmi követelményeknek. A szakirodalomban és a napi gyakorlatban többen sajátos, a többitől jól megkülönböztethető tankönyvcsoportnak tekintik a felnőttek (egykori estis, levelezős, újabban inkább tanfolyami) tankönyveit, amelyeknek jellegzetességei közé sorolják többek között a feldolgozás tanmentének (tantervi hátterének, követelményrendszerének stb.) közlését, a tananyag gyakorlatias megközelítést, a gyakorlati alkalmazás kiemelését, az egyszerűbb megfogalmazást, a formai tekintetben is kiemelt közlemények, összefoglalások nagyobb mennyiségét.

Másféle megközelítésbe külön csoportot alkotnak a közismereti és szakképzési tankönyvek. A közismeretiek évszázados történeti hagyo-mányokkal rendelkeznek, meglehetősen kiforrottan, éppen ezért némileg lassúbb fejlődést mutatva, konzervatívan dolgozzák fel és oktatják ismereteiket. A szakképzés tankönyveiben nyilvánvalóan fokozott szerepet játszik a szakmai-tudományos háttér, annak követelményrendszere, szabványállománya, képi-ábrázolási világa. A szakképzés tankönyveinek – ha követni kívánják a technikai-tudományos fejlődés iramát – gyorsan és rugalmasan követniük kell(ene) adott háttértudományuk fejlődését (furcsa ellentmondás, hogy éppen a szakmai tankönyvek között van a legtöbb nagyon régi, elavult, éppenséggel nem a jövőbe mutató munka).

Jegyzet: ideiglenes (kéziratnak tekinthető) tankönyv, amely elsősorban a felsőoktatásban használatos. A könyvnyomtatás előtti időszakban lényegében kézzel írt jegyzeteket használtak az oktatás minden szintjén. A mai jegyzetek nyomtatottak, de szerzőik fenntartják a változtatás, „véglegesítés” jogát. A jegyzetek jellemzői közé tartozik, hogy gyakoribb bennük az eltérő nézetek, ütköző elméletek, sőt hipotézisek ismertetése, a „képlékeny” tananyag.

Ismeretes és hangsúlyos, hogy a tankönyv egyféle (sajátos) taneszköz. Érdemes tehát felidéznünk a taneszköz legújabb definícióját:

„taneszköz, információhordozó, médium, oktatási eszköz, oktatási médium, oktatási segédeszköz, szemléltetőeszköz, tanítási eszköz, tanszer, tanulási forrás: az oktatás folyamatában felhasználható, az oktatás céljainak elérését elősegítő tárgy. E tág meghatározás szerint rendkívül sokféle, különböző funkciójú tárgy és eszköz töltheti be a taneszköz szerepét.”¹⁰

Néhány tankönyvelméleti alapfogalom

Tankönyvelmélet: a tankönyvek készítésének, használatának és „követésének”, valamint történetének és nemzetközi viszonyainak, tantervi és más összefüggéseinek elvi, elméleti problémáival foglalkozó pedagógiai (didaktikai) tudományág, amely napjainkban „határozza meg önmagát”. A pedagógia tudományágain (általános és szakdidaktika, oktatástechnika, oktatásgazdaságtan, neveléstörténet, összehasonlító pedagógia, tantervelmélet stb.) kívül számos tudományághoz és gyakorlati területhez kapcsolódik, ilyenek a pszichológia tudományágai (elsősorban a gyermeklélektan), az ismeretelmélet és a logika, a nyelvi és vizuális kommunikációelmélet, a stilisztika, a vezetéselmélet, a szociológia (nevelésszociológia), a tipográfia, a marketing és gazdaságtan. A tankönyvelmélet része a tankönyvkutatás, a tankönyvkritika a tankönyvtörténet, a tankönyvmódszertan és -gazdaságtan.

A tankönyvkutatás tárgya: a tankönyvvilág mennyiségi és minőségi vizsgálata, a tankönyvkészítés tényezőrendszerének feltárása, nemzetközi és történeti összehasonlító vizsgálatok folytatása, tankönyvkészítési és -használati, valamint -vizsgálati módszerek kialakítása, a tankönyvi struktúra problémáinak vizsgálata, a tankönyvválasztás és -használat problematikájának feltárása. Összefüggések feltárása: a tanterv és tankönyv, a pedagógus, diák és tankönyv viszonya, a tankönyvek funkciói, típusai, szerepük az oktatás folyamatában, a taneszközök rendszerében.

A tankönyvelméleti kutatás módszerei: dokumentumelemzés, nemzetközi és történeti összehasonlító vizsgálatok, empirikus módszerek (felmérések, véleménykutatások, kísérletek, elsősorban hatásvizsgálatok).

A tankönyvtörténet többrétű: egyrészt bizonyos korszakok tankönyvvilágáról ad átfogó és összehasonlításokra alkalmas képet, másrészt egyes tankönyvek és tankönyvírók szerepére, munkásságára terjedhet ki.

A tankönyvkritika egyrészt ugyancsak bizonyos tankönyvhelyzet és tankönyvvilág (tankönyvkiadás és -használat) átfogó feltárását jelenti, másrészt egyes munkák kritikai vizsgálatát, bírálatát végzi.

A tankönyvmetodika az iskolai könyvek (kialakításának és használatának) módszertani kérdéseivel foglakozik, ezért inkább a tantárgypedagógiákhoz (szakmódszertanokhoz vagy szakdidaktikákhoz) kötődik, de fontos szerepet játszik – adalékaival – az általános tankönyvelméletben is.

Cz. Mariarz lengyel kutató szerint a tankönyvelméletnek elsősorban a következő négy problémacsoportot kell felölelnie:

1. „Azoknak a tényezőknek a vizsgálatát, melyek a tankönyv meghatározott koncepcióját kialakítják. A tankönyvet tudományos didaktikai műnek tekintjük, s figyelembe vesszük azokat az előre pontosan kijelölt funkciókat, amelyeket az oktatásban be kell töltenie.

2. Azoknak a normáknak, vagyis alapelveknek és követelményeknek a megfogalmazását, amelyek a szerzők és kiadók együttes munkájára, valamint ennek eredményeként a tankönyvírásra vonatkoznak.

3. Pontos kritériumok megállapítását a már forgalomban lévő tankönyvek értékeléséhez.

4. Megfelelő kutatási módszerek kialakítását a használatban lévő tankönyvek alkalmasságának vizsgálatára.”¹¹

Karlovitz János