←Vissza

Gondolatok a tartós tankönyvekről

            Az oktatásban a piacosodás leglátványosabb módon a tankönyvek területén ment végbe: jelenleg a tankönyvpiacon száznál jóval több vállalkozás verseng. Igen széles kínálat jelent meg az egyes korosztályoknak a különböző tantárgyakhoz írt tankönyveiből. A kiadók szervezett reklámhadjáratokat folytatnak, gyakran a széles nyilvánosság előtt is folyik a konkurenciaharc a tankönyvkiadók között. Ugyanakkor megállapítható, hogy javult a tankönyvek minősége, bővült a könyvekhez kapcsolódó szolgáltatások köre (tankönyvismertetőket tartanak, nagyobb számban jelennek meg tanulói-tanári segédletek, a kiadók törekednek a fogyasztók pontos, kulturált kiszolgálására).

            Árverseny is folyik, amely az egyes kategóriákban a tankönyvárak stabilizálódása irányába mutat. De milyen szinten? Erre a kérdésre igen különböző válaszok adódnak a kereslet, illetve a kínálat szempontjából. A tankönyvek árát kifizető szülők jelentős részét mind a mai napig szinte sokkolja az az összeg, amit a tankönyvekért fizetniük kell. Sokan emlékeznek még arra, hogy az egy-egy tantárgyból jelenleg 400-500 forintba kerülő könyv 8-10 évvel ezelőtt csak 8-12 forintba került. Igaz, a mai tankönyv más minőségű, infláció is volt, de összességében közel sem ilyen arányban. A magyarázat pedig egyszerű: a tankönyveket 1993-tól szabadárassá tették, így a korábbi, központilag erősen dotált árak helyett a valós költségeket jobban kifejező árak jelentek meg. „A tankönyvek könyvekké váltak” – megfigyelhetjük ezt minőségben is és árban is.

            A kínálat, a tankönyvkiadók részéről mégis az hangzik el, hogy ma Magyarországon még mindig alacsonyak a tankönyvárak. Ennek alapja egy szignifikáns nemzetközi adat, amelyet a régebb óta tankönyvpiaccal rendelkező országokban mértek fel, amely szerint egy-egy tanuló egy tanévre szóló tankönyveinek ára az adott országban az egy főre eső bruttó évi átlag-kereset 1,5%-a. Ha ez hazánkban is így lenne, akkor egy-egy tankönyvcsomag ára átlagosan meghaladná a tízezer forintot. Az 1999. tanévre kiadott hivatalos tankönyvlista szerint viszont nálunk még létezik több olyan, a teljes tanévre szólóan az összes szükséges tankönyvet tartalmazó tankönyvcsomag, amelyeknek az ára nem éri el a 3000 forintot. Természetesen 10.000 forint feletti értékben is össze lehet válogatni egyes osztályok számára tankönyveket, illetve tankönyvként használt könyveket, de ez nem általános. Jelenleg a közoktatási tankönyvpiac forgalmát 6-7 milliárd forintra becsülik, a tanulólétszám pedig mintegy másfél millió, tehát egy tanulónál átlagosan 4 és 5 ezer forint közötti tankönyvvásárlással számolhatunk. A közeljövőben eszerint további, reálértékben is jelentős tankönyvár emelkedés várható. Részben emiatt, részben más okok (kiszámíthatóbb, hosszabb távú oktatási rend; takarékosságra, mások munkájának megbecsülésére nevelés) miatt is immár rendszeres beszédtéma a  tartós tankönyv; a sajtó is gyakran foglalkozik vele, sőt, a Parlamentben is szó volt róla. Az idősebbek nosztalgiával idézik a régi időket, nyilatkoznak oktatásügyi szakemberek és tájékozatlanok is megszólalnak. Széles körű érdeklődést vált ki a témakör, hiszen majdnem minden család valamilyen formában iskolaérdekelt az országban, és ez egyúttal azt is jelenti, hogy az embereket foglalkoztatják a tankönyvekkel kapcsolatos kérdések, nem utolsó sorban a tankönyvek ára. Intézkedési elképzelésekről hallani, amelyek között irreális, sőt, az oktatás-ügynek ártó, illetve végrehajthatatlan javaslatokról is tudomást szerezhetünk.

Mitől tartós a tankönyv?

            Kiindulásként szeretném tisztázni: nem csupán könyvkötészeti kategória a tankönyv tartóssága. Többéves iskolai használatra természetesen kötészetileg is „fel kell készíteni” a tankönyvet, de bármely könyv alapjait masszívan, szét nem eső, nehezen kitéphető módon egymáshoz lehet illeszteni, a belív és a fedél készülhet olyan papírból, vagy egyéb anyagból, amely bírja a gyűrődést még az ebadta nebulók kezei között is. A nyomdai árban sem tragikus a különbség például a keménytáblás cérnafűzött könyv és ugyanannak puhafedelű, ragasztott kötésű változata között: a nagyobb teherbírásra méretezett tankönyv nyomdai költsége 20-50%-kal magasabb az ebből a szempontból egyszerűbb kivitelű tankönyvénél. Kézenfekvő a kérdés: ha legfeljebb másfélszeres áron olyan tankönyvet lehet gyártani, amelyet háromszor-négyszer annyi ideig lehet használni, akkor miért nem így működik a rendszer? Miért nem szelektálta ki eddig is a piac a „nem tartós” tankönyveket? Milyen egyéb tényezők, ellenérdekeltségek akadályozzák a tartós tankönyvek elterjedését? Miért nem lehet tollvonással elrendelni a tartóstankönyv-használatot?

            Gyakran halljuk azt is, hogy nem lehet tartós tankönyvként használni az eléggé elterjedt munkatankönyveket, azokat, amelyekbe a tanuló ír, vagy rajzol, illetve átalakítja a könyvet. Ehhez a tartós tankönyv definícióját kell szemügyre vennünk: ha a megfogalmazás úgy szól, hogy tartós az a tankönyv, amelyet az oktatási folyamatban több éven keresztül használnak, akkor a munkatankönyv jelleg már nem általános kizáró feltétel, hiszen ha egy tanuló használja saját tankönyvét több éven keresztül, akkor ezt nyilvánvalóan a számára legeredményesebb tanulást elősegítő módon teheti meg, azaz, ha szükséges, tetszése szerint „összefirkálhatja”: aláhúzogathat, kiegészíthet szöveget-rajzot, jegyzetelhet benne. Következésképpen a „firkálás-mentesítettség” nem szükségszerű feltétel, bár, ha különböző tanulók kezébe kerül évről évre ugyanaz a könyv, akkor elvárható, hogy csak az eredeti nyomtatott változat öröklődjön.

            Miért nem lehet tehát csupán az időtálló kivitelezés és a beírásmentes szerkesztettség a tankönyv tartósságának kritériuma?

            1.  A tankönyv tartóssága elsősorban tartalmi, módszertani kérdés. Gyors politikai-gazdasági változások idején a tankönyvek tartalma általában nem lehet állandó, az eredeti kiadás átdolgozása gyakran szükségszerű. Nemcsak a történelem, földrajz tankönyveket érinti az átdolgozás szükségessége, 3-5 év alatt sok minden anakronisztikussá válhat, gondoljunk például az infláció idején a tankönyvekben  szereplő árakra. Jelentős nevelési konfliktust is okozhat az, ha más van az adott tantárgy „bibliájában”, a tankönyvben, mint a valóságban: megkérdőjeleződhet minden más információ hitelessége is, ha a tanuló a mindennapi életben egészen mást tapasztal, mint ami a könyvben áll, ami egyébként a tankönyv írásának idején még igaz volt.

            Bizonyos területeken az oktatásmetodika is produkál alapvető változásokat, amelyeknek célszerű megjelenni a tankönyvben, például ilyenek a rohamléptekkel fejlődő elektronikus környezeti hatások. A tantervek reformja idején (Nemzeti alaptanterv, kerettantervek belépése) pedig tartósan használható tankönyvről alig lehet beszélni. Hangsúlyoznám, tankönyvről van szó, nem térképről, szótárról, függvénytáblázatról, vagy más oktatási segédanyagról, amellyel sokféle oktatási szituációban találkozhatunk. Egy tankönyvet az is használhatatlanná tud tenni, ha a korábban heti 3 órában tanított tantárgyat az új tanterv 2 vagy 4 órássá teszi. Érv az is, hogy tartóssá a tankönyvet az oktatási gyakorlatban történő elfogadása, a tanítás-tanulás után javasolt korrekcióknak a könyvbe történő bedolgozása teheti, ehhez pedig konszolidálódott iskolarendszer szükséges, azaz a választási ciklusonként esetlegesen bekövetkező változásokat a tartós tankönyveknek túl kell élniük.

            2.  A tankönyvek fogyasztói ára vonatkozásában sem olyan egyszerű a probléma, hogy a nyomdaköltség többletet kellene csak áthárítani a felhasználóra. A tartós tankönyvet 3-5 évig használják, életciklusa alatt az évenként szükségessé váló pótlásokkal együtt az eredeti igényhez képest másfél-kétszeres példányszámot kell gyártani, az évenként újként kiadott „nem tartós” tankönyv ugyanerre az időtartamra számított 3-5-szörös példányszámával szemben. A tankönyv ára a fizikai előállítás költsége mellett a szerzők honoráriumát, a kiadói rezsit, az e területen permanensen jelen tkező fejlesztési költséget és bizonyos profitot is tartalmaz, valamint természetesen a kereskedelmi árrést.

            A tankönyv árában egészen más arányban és más nagyságban jelent-keznek ezek az árelemek, ha mondjuk 5 év alatt összességében kétszeres, vagy ötszörös példányszámmal kell számolni. Ekkor még nem szóltunk arról, hogy az évenkénti pótlásra szánt 20-30 százaléknyi tartós tankönyv elkészítése is a kisebb példányszám miatt többe kerül, illetve, ha eredetileg elkészül a könyv magasabb példányszámban, akkor azt évekig raktározni kell. Talán az sem mellékes szempont, hogy jelenleg a tankönyvterjesztésben az iskolák meghatározó részt vállalnak, a kereskedelmi árrésből jelentős összeg kerül az iskolákhoz, a tankönyvfelelős tanárokhoz. Tartós, tehát évente átlagosan kisebb példányszámban érkező könyvek esetén más érdekeltségi rendszert kellene alkalmazni.

            Következésképpen, ha a tartós tankönyv nyomdaköltsége a nem tartóséhoz képest másfélszeres, az árának – a hosszabb távra tervező tankönyvkiadók fennmaradása, létezése miatt – magasabbnak kell lennie.

            3.  A tankönyvellátás jelenlegi rendszeréből további gazdasági ellenérv adódik, nevezetesen abból, hogy a pedagógus kiválasztja a tankönyvet, de lényegében nem az iskola fizet érte, hanem a tanuló (szülő), így a tankönyv magántulajdonba kerül. A tulajdonost saját könyvének eladására-átadására kényszeríteni nem lehet, csak késztetni-ösztönözni. A tartós tankönyv magasabb ára miatt eladáskor a tulajdonos vesztesége esetenként nagyobb lehet, mintha nem tartós könyvet vett volna, és annak továbbadásával nem foglalkozik. Számításba kell venni az eladási kockázatot: jelenleg nincs működő tankönyv-antikvárium rendszer, részben az anyagi érdekeltség hiánya, részben az iskolai tankönyvválasztás lehetősége miatt: ha a tanulótól átveszik tanév végén a tankönyvet, jelenleg nincs garancia arra, hogy ugyanezen az évfolyamon ezt a tantárgyat a következő tanévben ugyanabból a tankönyvből fogják tanítani. Megoldandó volna tehát a tartós tankönyv adásvételének megszervezése, valamint a hosszabb távra szóló iskolai tankönyvválasztás. Jelzem, hogy ahol a világon működik a „tartós tankönyv rendszer” (tehát a könyv többszöri felhasználásához nemcsak a tartalmilag-könyvészetileg megfelelő tankönyv megléte szükséges!), ott a könyvek általában közösségi tulajdonban vannak. Ellene hat az egyszer már birtokolt tankönyv eladásának az is, hogy a szélesebb körben bevezetendő alapvizsgákhoz, illetve az érettségihez szükségesek lesznek a régebben használt tankönyvek.

            4.  Egészségügyi-pszichológiai érvek is szólnak a használt tankönyvek ellen. Elpiszkolódott, netán kórokozókkal fertőzött könyvet senki sem adna szívesen a gyermeke kezébe. A tartós tankönyv általában nehezebb a nem tartósnál: a belív papírját általában erősebbre (súlyosabbra) kell méretezni, a fedél is jóval nehezebb, azaz mindenképpen nehezebb lesz az iskolatáska. Az új könyvnek van varázsa, ez erősebb, mint más árucikkeknél: a tanévkezdés is egy kicsit más hangulatú az „új könyv illatú” tankönyvekkel. A gyermek számára az sem túl felemelő érzés, hogy nem kaphatja meg az új könyvet akkor, amikor az megvehető lenne az egyik szülő havi fizetésének körülbelül 1 százalékából.

Merre tovább?

            Csak ellenérveket találunk a tartós tankönyvekhez? Természetesen nem: kötészetileg is tartóssá kell tenni azokat a tankönyveket, amelyeket egy tanuló használ több éven keresztül, erre az új tantervi irányzatoknak megfelelően az egyes tantárgyak „központi” anyagának szűkítésével egyre több lehetőség lesz: ezek a „magtankönyvek” célszerűen tartós kivitelűek. Tartósak és a jelen viszonyok között is viszonylag jól forgalomképesek lehetnek bizonyos iskolakönyvek, a tanuláshoz-tanításhoz felhasználható kiegészítő könyvek. Kötészetileg meg kell erősíteni általában a kisiskolások, a gyógypedagógiai vagy más speciális oktatásban részt vevők tankönyveit, de ez eddig is többnyire így volt.

            Ha pedig a tankönyvek a tanulók számára ingyenessé válnának, azaz köztulajdonba kerülnének hazánkban is, akkor az iskolákban meg kell teremteni a tankönyvek továbbadásának rendjét, ami nem látszik nagyon egyszerű feladatnak, hiszen többletmunkát és általában tárgyi feltételeket igényel az iskoláktól. Nyilvánvalóan nem lehet csupán a jelenlegi ellátottságú iskolai könyvtárakat használni erre a célra. Szimpatikusnak tűnik az a megoldás, hogy az alacsonyabb életkorú diákok, valamint a szociálisan rá-szorulók számára az alaptantárgyakhoz a feltétlenül szükséges tankönyveket az iskolák nagyobb számban kölcsönözni tudják, továbbá a nagyobb értékű könyvekből (szótárak, atlaszok, albumok. lexikonok, stb.) növeljék meg az iskolai készleteket és tegyék elérhetővé ezeket a könyveket a diákok számára. Ugyanakkor a tankönyvválasztással az iskolák ösztönözhetik a kiadókat olyan tankönyvrendszerek kifejlesztésére és forgalmazására, amelyekben az alaptankönyvek egy tanuló által több éven keresztül használhatóak.

            Meggyőződésem, hogy a tartós tankönyv rendszer kialakulhat hazánkban is, ehhez meg kell hozni néhány alaposan átgondolt intézkedést és a pedagógiai gyakorlatra, valamint a piac értékítéletére bízni a kibontakozását. Semmiképpen nem volna szabad rombolni a tankönyvek világában az utóbbi években tapasztalható biztató fejlődést azzal, hogy szubjektív módon rábélyegezzük egyes tankönyvekre a tartós jelzőt, és netán még külön dotációt is csatolunk a megjelentetésükhöz.

                        Dr. Ábrahám István