Nekrológ
Egyetlen történész sem szabadulhat a neveltetésétől és a kortól, amelyben élt. A kérdés az, vajon kamatoztatni tudja-e ezeket az adottságokat, segítségül szegődik-e mellé a szocializációja, vagy elveszíti ezeket a lehetőségeket, esetleg béklyóivá válnak? Sipos Levente a visszatérő típusú történészek közé tartozott, akinek életpályájáról elmondható, hogy kényszerű nagy kerülővel ugyan, de a rendszerváltást követő több mint húsz esztendőben visszatérhetett azokhoz a témákhoz, amelyek közel álltak hozzá, de amelyektől a kor kényszere eltérítette. Nemcsak visszatért, hanem szakmai munkája ekkor bontakozott ki igazán, s hozott a magyar történésztársadalom számára értékes eredményeket.
Világháború, társadalom, emlékezet
A tanulmány áttekinti az első világháború kutatásának korszakait. Az első generáció közvetlenül a háború után a háborús felelősség meghatározásával foglalkozott, ezért stratégiai, katonai és politikai vonatkozásokat kutattak. Munkáik széles körű forráskiadásokból és főként diplomáciatörténeti monográfiákból álltak (Pierre Renouvin, Sidney Fay, Luigi Albertini). A második generáció a hatvanas és hetvenes években az egyszerű katonák élményeit és a háborúhoz kapcsolódó társadalmi konfliktusokat vizsgálta. A hősiesség kiemelése helyett a szenvedést mutatták be (A. J. P. Taylor, Fritz Fischer, Wolfgang J. Mommsen, Arno Mayer, Jürgen Kocka, Andreas Hillgruber). A harmadik generáció a háború kulturális vonatkozásaival (mentalitás, viselkedési formák, önazonosság, egyéni és kollektív emlékezet) foglakozott (Paul Fussell, John Keegan, John Horne, Alan Kramer). Emellett kiemelten foglalkozik a tanulmány a háború legújabb összefoglaló történeti munkájával, amiről a szerkesztő, Jay Winter úgy fogalmazott, hogy a történészek transznacionális generációjának munkája. Végül a tanulmány bemutat néhány tipikus problémát a századik évforduló kapcsán.
Szekfű Gyula befolyásos pamfletje, a „Három nemzedék. Egy hanyatló kor története” a két világháború közti keresztény középosztály bibliájává vált. Politikai romantikus lévén a történelmi Magyarország összeomlását metahistóriai, bináris oppozícióban értelmezte. A könyv a „forradalom után” korábban is népszerű válfajába tartozott és a világháború teljesen hiányzik belőle. Miért? A válasz három részre oszlik. Először is Szekfű kulcsélménye a „Száműzött Rákóczit” követő botrány, ennek következtében alakította ki saját pozíciójának viktimológiai és metahistóriai felfogását: felelőtlen demagógok – éretlen közvélemény – független tudós. Ez felülírta a háború iránti érdeklődését is. Másodszor saját szerepvállalását 1918–1919-ben apologetikus módon jelenítette meg, ezért sem szívesen foglalkozott a háborúval. Végül a pamflet műfaja és annak szabályai is nyomot hagytak a könyvön.
Jay Winter a világháború kutatóinak négy generációját különítette el. Rövid áttekintésemben azt mutatom be, hogy ezek a generációk vajon megtalálhatóak-e (és ha igen, miként) a nagy háború magyar hadtörténetírásában. Mivel az újabb magyar történeti összefoglalók lényegében nem szólnak a hadtörténetről, ezért az áttekintés szükségszerűen töredékes marad.
A tanulmány az első világháború megosztott baloldali emlékezetének okait vizsgálja a két világháború között. Már a háború kitörése is támogatókra és elutasítókra osztotta a szociáldemokráciát. A háború végének eseménye, Kelet-Európa forradalmai újabb törésvonalat jelentettek, ez azonban az egyes partok összetételét tekintve átfedésben volt az előzővel. Ezúttal a forradalmi szocialisták és a parlamenti demokráciát védő szociáldemokraták kerültek egymással szembe. A következő évek során elsősorban ez a viszony határozta meg a baloldal háborús emlékezetét, bár ez gyorsan veszített a jelentőségéből a politikai önazonosság meghatározásában. Csak a közös ellenség, a fasizmus eredetének kérdését tekintve volt ismét jelentősége a népfrontmozgalom időszakában.
Az első világháború társadalmi emlékezete egyre inkább kommunikatív jellegű. Az eseményektől elválasztó, egyre növekvő távolság a családi emlékek elvesztésével fenyegetnek és a hézagos történetírói teljesítmény sem kínál alapot a széleskörű társadalmi emlékezet megteremtésére. Ilyen körülmények között a helyi emlékezet megszólaltatása különösen fontos. Ehhez elengedhetetlen, hogy hagyományos és innovatív eszközökkel felderítsük az emlékezet darabkáit és összekössük a helyi emlékezetet egy tágabb társadalmi emlékezettel. A cikk egy ilyen, jól működő kezdeményezést mutat be és elemez, rámutatva, hogy a technológiai és kommunikációs fejlődés ellenére az emberi erőfeszítés és kapcsolatépítés teszi lehetővé az emlékezet feltárását és alakítását.
A Magyar Nemzeti Múzeum Felvinczi Sándor magángyűjtővel közösen időszakos kiállítást szervezett „Nézőpontok. Háromdimenziós fotók a Nagy Háborúból” címmel 2014. december 19-e és 2015. február 15-e között. A cikk szerzője, aki a kiállítás kurátora is, bemutatja a kiállítás célját és a megjelenített sztereofotókal kapcsolatos kutatások eredményeit. A kiválasztott fotók nem csupán azt tették lehetővé, hogy a látogatók összehasonlítsák a szemben álló haderők felszerelését, életkörülményeit, technológiáját, hanem azt is lehetővé tették, hogy a propagandagépezet vizuális eszközeivel is megismerkedjenek. Egyúttal szóba kerülnek a sztereofotók szerzőire vonatkozó legújabb kutatási eredmények is.
Tanulmányok
A Vasgárda román fasizmusa különleges volt az orthodox valláshoz fűződő szoros kapcsolata miatt. Noha a hivatalos egyház elhatárolódott a Vasgárdától, annak vezetői azt hirdették, hogy mozgalmuk az ortodoxia politikai manifesztációja. Egyúttal vallották a nemzet feltámadásának és üdvözülésének tanát is. A mozgalom tagságára vonatkozó felmérések egyetértenek abban, hogy ez egy minden társadalmi csoportot átfogó szerveződés volt, a kezdetben mozgósított diákok sikeresen mobilizálták a parasztokat, de valójában csak akkor vált veszélyessé, amikor a kommunistákhoz hasonló jelszavak miatt a munkások is csatlakoztak. Codreanu, a vezér tudta, hogy hatalomra csak más politikai erők segítségével kerülhetnek, de a király, aki attól félt, hogy németbarát ötödik hadoszlop jöhet létre elrendelte a Vasgárda vezetőinek kivégzését. Amikor Ion Antonescu lemondatta az uralkodót már csak a Vasgárda elitjének második vonalára támaszkodhatott, akik néhány hónap alatt anarchiába sodorták az országot. Antonescu kénytelen volt felszámolni a mozgalmat.
Az 1956-os forradalom hiteltelenítette a népi demokrácia sztálini eszméjét. A Kádár-rendszer, igazodva Hruscsov desztalinizációjához is, nagyobb hangsúlyt akart fektetni a szocialista társadalom önigazgató formáira. Ebben az összefüggésben a szocialista demokrácia régi fogalmát újraértelmezték, a nyugati formális demokrácia-fogalom ellentéteként. Ennek fontos része volt a szocialista demokrácia új értelmezése, olyan változásként, ami a kommunista társadalmi átalakulást a jövőbe vetítette a jelen helyett. A part lapjainak cikkei azt hangsúlyozták, hogy a szocialista demokrácia folyamatos társadalmi fejlődést jelent az MSZMP vezetésével. Ezért sürgették, hogy a munkahelyeken, a szövetkezetekben, az ifjúsági- és nőszervezetekben, a lakosság széles körében a szocialista demokráciának megfelelő vitákra kerüljön sor. A szocialista demokrácia ennek megfelelően az ideális, szocialista társadalmat, a valódi kommunizmust és vele a szocialista embertípus a jövőt jelentette.
Szemle
E számunk szerzői:
Bognár Katalin PhD, fotótörténész, kurátor, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának főmuzeológusa
Dénes Iván Zoltán DSc, eszmetörténész, az Academia Europaea (London) tagja, független kutató és tutor
Konok Péter PhD, történész, Politikatörténeti Intézet
Meggyaszai Szilvia helytörténész, Püspökladány
Miskolczy Ambrus DSc, történész, egyetemi tanár, ELTE
Pap Milán tudományos segédmunkatárs, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Molnár Tamás Kutatóközpont
Pók Attila tudományos tanácsadó, igazgatói megbízott, MTA BTK TTI
Pollmann Ferenc hadtörténész, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum
Sashalmi Endre PhD, történész, egyetemi tanár, PTE