A századunkkal mondhatni egyidős Mozsolics Amália korának egyik legkiválóbb régésze volt, azon kevesek közül, akiknek sikerült az archeológiát hiteles történelmi diszciplínává emelniük. De nemcsak tudásával, szakmai tekintélyével, hanem erkölcsi tartásával, emberségével is példaként állhat az utókor előtt. A második világégést követő sötét évtizedekben is hű maradt az európai tudományosság legjobb hagyományaihoz és világszemléletéhez, amelyben nevelkedett. S noha egyetemi katedrához nem jutott-juthatott, az ötvenes-hatvanas évek elzártságában felnőtt régésznemzedék számára – munkái és nyíltszívű személyiségéből fakadó segítőkészsége révén – Mozsolics Amália volt a nemzetközi őstörténeti kutatás új elméleti és módszertani eredményeinek egyik legjelesebb közvetítője.
Pályája nem volt töretlen, s a külföldi szakkörökben előbb szerzett tekintélyt, mint hazájában, ahol hivatalos elismerésben is csak később részesült.
A vasvári születésű Mozsolics Amália a bécsi egyetemen tanult Oswald Menghin tanítványaként; 1935-ben itt nyerte el a doktori címet is. 1939-től fizetés nélküli gyakornok a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd rövid ideig a szombathelyi múzeum munkatársa lesz. 1941 és 1944 között Kolozsvárott, az Erdélyi Nemzeti Múzeum kötelékében tevékenykedik. 1945-től élete és munkássága mintegy három évtizeden át szorosan összefonódik a Magyar Nemzeti Múzeum sorsával, ahol az őskori részleg munkatársa, majd vezetője. Innen vonult nyugdíjba 1973-ban, de azt is mondhatnánk, hogy nyugdíjazták, hisz az 1967-ben megszerzett akadémiai doktori minősítés birtokosaként 70 éves korig megillette volna a munkaviszonyt biztosító kedvezmény. Ám ez nem törte meg munkakedvét, megadatott neki, hogy még több mint két évtizedig fiatalos lendülettel dolgozzon, publikáljon. Továbbra is részt vett a bel- és külföldi tudományos élet eseményein, be-bejárt a múzeumba és Victor Hugo utcai kis lakásának ajtaja is nyitva állt a szakmai útbaigazításért hozzá forduló idősebb és ifjabb, magyarországi vagy külföldről érkező kollégák előtt. erről nem egy (és nem csak magyar ajkú) honfitársunk tanúskodhatna...
Mozsolics Amália számos nemzetközi értekezleten, kongresszuson vett részt, és éveken át képviselte a magyar régészetet az UNESCO mellett működő Ős- és Koratörténeti Tudományok Nemzetközi Szervezetének (UISPP) Állandó Tanácsában. Tagja volt a Német Régészeti Intézetnek, az Olasz Ős- és Koratörténeti Intézetnek, a Jugoszláv Régészeti Társaságnak, és különösen idősebb korában megbecsült vendégtanára volt nyugati, főképp német egyetemeknek, ahol kedvenc kutatási területéről, a Kárpát-medence bronzkoráról és fémművességéről tartott előadásokat. Az idősödő tudóst munkásságának hivatalos elismerése jeléül Magyarországon Rómer Flóris és Széchenyi Emlékéremmel tüntették ki, és Akadémiai Díjban részesült.
Elég egy pillantást vetnünk könyveinek, tanulmányainak, cikkeinek, recenzióinak csaknem másfélszáz írást tartalmazó, a 85. születésnapja alkalmából tiszteletére kiadott kötetbe foglalt jegyzékére, hogy meggyőződhessünk tudományos érdeklődésének széles skálájáról, a régészet, őstörténet és néprajz különböző területeihez való vonzódásáról. Mindezeken túlmenően munkásságának java része kezdettől fogva a bronzkor kutatásához, különösen a bronz- és aranyművesség, az ún. depot- (raktár) és kincsleletek meg a kronológia sokat vitatott kérdéseinek tanulmányozásához fűződött. Alapos anyagismerete, széles körű szakirodalmi tájékozottsága, az interregionális kapcsolatokra is kiválóan ráérző finom elemzőképessége előkelő helyet biztosít számára az európai régészettudomány panteonjában.
Ásatásai közül kiemelkedő jelentőségűek a már a múlt század óta ismertté vált két tell-típusú településen (Tószeg–„Láposhalom”; Dunapentele/Sztálinváros/Dunaújváros–„Kosziderpadlás”) a negyvenes évek végén – az ötvenes évek elején végzett feltárásai. Rétegtani megfigyeléseivel, a telepjelenségek, temetkezések és depot-leletek összehasonlító vizsgálatával új megvilágításba helyezte a Kárpát-medence középső és késő bronzkorának kronológiáját, közép- és délkelet-európai kapcsolatait. Értelmezései nyomán mintegy megelevenedett a régészeti emlékekben testet öltő, már-már holtnak tűnt múlt, amit legjobban talán az a rendkívüli visszhangot keltő tanulmánya tükröz, amit a nyomaiban Közép-Európától az Égei-tenger medencéjéig kimutatható ún. „nagy vándorlás” történetéről írt, a hozzáfűzhető régészeti források alapján (Archeologische Beiträge zur Geschichte der Großen Wanderung. Acta Archaeologica Academiae Scientiarium Hungaricae, Budapest. 8. 1957. 119–156).
Fő művéül az utókor kétségtelenül azt az előtanulmányok sorával előkészített, körültekintően megtervezett és felépített monográfiasorozatot fogja számon tartani, amelyben a Kárpát-medence bronz- és aranyleleteit dolgozta fel aprólékos gonddal, az általa felállított kronológiai rendszer korszakainak és „depot-horizontjainak” sorrendjében. Két évtized alatt három, a bronzkor III, IV. és V. periódusa fémleleteinek szentelt kötetet jelentetett meg a budapesti Akadémiai Kiadónál: Bronzefunde des Karpatenbeckens, Depotfundhorizonte von Hajdúsámson und Kosziderpadlás (1967); Bronze- und Goldfunde des Karpatenbeckens. Depotfundhorizonte von Forró und Ópályi (1973); Bronzfunde aus Ungarn. Depotfundhorizonte von Aranyos, Kurd und Gyermely (1985). Az elsőt mintegy kiegészíti az A. Hartmann, E. Schubert és F. Schubert közreműködésével írt Goldfunde des Depotfundhorizontes von Hajdúsámson című terjedelmes tanulmánya (Bericht der Römisch–Germanischen Kommission, Berlin. 46–47. 1968. 2–76). Reméljük, hogy volt munkatársai, tisztelői jóvoltából a bronzkor VI. periódusába sorolt Hajdúböszörmény, Románd és Biharugra/Bükkszentlászló-típusú bronzleleteket tárgyaló negyedik kötet is megjelenhet, melyen oly buzgó odaadással dolgozott, s melynek már évekkel ezelőtt táblákba rendezett illusztrációit szívesen meg is mutatta látogatóinak.
Mozsolics Amália már csak kutatásterülete, személyes kapcsolatai révén is sok szállal kötődött Erdélyhez, a romániai tudományossághoz. A pályája elején Kolozsvárott töltött évek sem szálltak el nyomtalanul. Itt írta első összefoglaló munkáját A magyarországi bronzkor kronológiájáról (1943) s első tanulmányát egy bronzkori depot-leletről (Az erdőszentgyörgyi bronzlelet. Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából I/1941. 100–107). Ugyanebben a kiadványban még két dolgozata jelent meg: Kútban talált őskori bronzbalta és a leletek a bánlakai Kismagyar-barlangból (Közlemények III. 1. 84. és 86–87). A cófalvi (Ţufalău) aranyleletről már Budapestre való visszatelepülése után írt összefoglaló tanulmányt (Antiquitas Hungarica 3. 1949. 14–27). A későbbiekben külön foglalkozott az ismeretlen lelőhelyű Bihar megyei aranycsészékkel és a Máramaros megyei Szarvaszón (Sarasău) előkerült aranylelettel (Der Goldfund aus dem Komität Bihar. Mitteilungen der Anthropologischen gesellschaft in Wien. 93–94. 1965. 104–114; Die Goldfunde von Nyíregyháza und Szarvaszó. Acta Archeologica 18. 1966. 15–33), de alig akad olyan munkája, mely ne érintené Erdély, sőt a Kárpátok ívén kívül fekvő vidékek bronzkorát is. Tájékozott volt a romániai szakirodalomban, erről nemcsak bibliográfiai hivatkozásai, hanem A.C. Florescu, M. Petrescu-Dîmboviţa, D. Popescu és M.Rusu munkáiról írott recenziói is tanúskodnak. Túlzás nélkül állíthatjuk: Mozsolics Amália munkáinak ismerete nélkül elképzelhetetlen Erdély és általában a mai Románia őskorának, különösképpen bronzkorának tanulmányozása.
A 85. születésnapja alkalmából tiszteletére kiadott kötet, benne munkásságának rövid áttekintésével, írásainak jegyzékével és számos magyarországi meg külföldi régész tanulmányával (Studien zur Metallindustrie im Karpatenbecken und den benachbarten Regionen. Festschrift für Amália Mozsolics zum 85. Geburtstag. Herausgegeben von Tibor Kovács. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp. 1996. 425 lap) immár emlékkötet lett: alig néhány hónappal megjelenése után, 1997 októberének végén Mozsolics Amália kiköltözött szülővárosa temetőjébe, örök pihenőre az általa egy emberöltőn át vallatott dunántúli földbe.
Nyugodjék békében!
László Attila