Brexit: szuverenitás versus szupranacionalitás

Össze­fog­la­lás

Is­me­re­tes tény, hogy 2016. jú­ni­us 23-án Nagy-Bri­tan­nia egy tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű­nek mond­ha­tó nép­sza­va­zá­son úgy dön­tött, kilép az Eu­ró­pai Uni­ó­ból. A dön­tés az eu­rosz­kep­ti­kus kö­rök­ben nagy örö­möt, az Eu­ró­pa-pár­ti­ak kö­ré­ben vi­szont nagy fel­zú­du­lást vál­tott ki, ri­a­dal­mat kel­tett a glo­bá­lis gaz­da­ság­ban, és a ma­inst­ream saj­tó­ban olyan jós­la­tok­hoz ve­ze­tett, me­lyek sze­rint a brit gaz­da­ság össze fog om­la­ni. Eddig e fe­nye­ge­té­sek nem iga­zo­lód­tak be. E ta­nul­mány abból a hi­po­té­zis­ből indul ki, hogy a ki­lé­pés meg­sza­va­zá­sa el­ső­sor­ban nem gaz­da­sá­gi okok­kal ma­gya­ráz­ha­tó, hanem a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás meg­tar­tá­sá­nak a szán­dé­ká­val, a nem­zet­ál­la­mo­kat fel­szá­mo­ló szup­ra­na­ci­o­ná­lis in­teg­rá­ció el­uta­sí­tá­sá­val.

Bre­xit: Sove­reignty ver­sus Supr­ana­ti­o­na­lity

Sum­ma­ry

As is well-known, the Uni­ted King­dom voted for a Bri­tish exit (a “Bre­xit”) from the Euro­pe­an Union in a his­to­ric re­fe­ren­dum held on 23 June 2016. The re­sult of the re­fe­ren­dum was ce­le­b­ra­ted by the Eu­ros­cep­tic “Vote Leave” cam­pa­ign while it gre­atly disap­poin­ted and exas­pe­ra­ted the sup­port­ers of the Re­ma­in camp. The out­co­me shoc­ked the major ac­tors of the glo­bal eco­nomy and led to glo­omy pre­dic­tions in the ma­inst­ream press about the im­mi­nent col­lap­se of the Bri­tish eco­nomy. Howe­ver, up to now these prop­he­ci­es have not ma­te­ri­a­li­zed. The pre­sent study is based on the as­sumpt­ion that the Bre­xit de­ci­si­on can­not be me­aning­fully expla­ined by re­fer­r­ing to eco­no­mic cons­ide­ra­tions; the expla­na­ti­on sho­uld point out the de­si­re of the vo­ters to de­fend na­ti­o­nal sove­reignty and re­ject the supr­ana­ti­o­nal pro­ject of Euro­pe­an in­te­gra­ti­on.

„Ang­lia még min­dig kívül áll Eu­ró­pán… Eu­ró­pa külön áll, nem Ang­lia hú­sá­ból-vé­ré­ből való” – írta az első vi­lág­há­bo­rú után, a ver­sailles-i bé­ke­tár­gya­lá­sok­ról ké­szí­tett mun­ká­já­ban a brit de­le­gá­ci­ó­ban részt vevő s ké­sőbb vi­lág­hí­rű­vé vált köz­gaz­dász, John May­nard Key­nes 1920-ban.¹ A szűk száz évvel ké­sőbb ren­de­zett, a szi­get­or­szág EU-tag­sá­gá­ról szóló jú­ni­u­si nép­sza­va­zás ki­me­ne­te­le arra utal, hogy a bri­tek több­sé­ge ma sem te­kin­ti magát Eu­ró­pa ré­szé­nek, és nem kí­ván­ja el­fo­gad­ni azt, hogy a sor­su­kat meg­ha­tá­ro­zó dön­té­se­ket Brüsszel­ben hoz­zák meg.

Ha ezt az at­ti­tű­döt meg akar­juk ma­gya­ráz­ni, és vá­laszt ke­re­sünk a 2016. jú­ni­us 23-án ho­zott dön­tés oka­i­ra, nem elég­sé­ges pusz­tán a pil­la­nat­nyi kö­rül­mé­nyek­re, a mig­rá­ci­ós vál­ság­ra, a Brit Füg­get­len­sé­gi Párt pro­pa­gan­dá­já­ra vagy épp a Ca­me­ron-kor­mány által vég­re­haj­tott gaz­da­sá­gi meg­szo­rí­tá­sok­ra utal­ni, hi­szen, amint az idé­zet is jelzi, a gyö­ke­rek jóval messzebb­re nyúl­nak. Néz­zük csak meg, igen ta­nul­sá­gos, az egyik leg­na­gyobb brit köz­vé­le­mény-ku­ta­tó in­té­zet­nek, az Ipsos MO­RI-nak az 1970-es évek óta köz­zé­tett ada­ta­it arról, hogy a brit pol­gá­rok mek­ko­ra szá­za­lé­ka lépne ki az eu­ró­pai in­teg­rá­ci­ós szer­ve­zet­ből! Jó né­hány évben igen­csak „szo­ros” ál­lást ta­lá­lunk…² A ki­lé­pés meg­sza­va­zá­sá­hoz, a fen­tebb em­lí­tet­tek­kel együtt, nyil­ván­va­ló­an sok té­nye­ző já­rult hozzá, e sorok szer­ző­je azon­ban abból indul ki, hogy ezek kö­zött a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás kér­dé­se állt a kö­zép­pont­ban. Em­lé­ke­ze­tes, hogy Nagy-Bri­tan­nia a múlt­ban is min­dent meg­tett a szu­ve­re­ni­tá­sá­nak vé­del­mé­ben: kész volt szem­be­száll­ni II. Fülöp spa­nyol ki­rály Ar­ma­dá­já­val, Na­pó­le­on és Hit­ler hó­dí­tá­si kí­sér­le­te­i­vel. 2016 nya­rán a vok­so­lók 51,89%-a, 17 mil­lió 400 ezer pol­gár úgy ítél­te meg, hogy az Eu­ró­pai Unió, még ha ter­mé­sze­te­sen nem is ha­son­lít­ha­tó az erő­sza­kos hó­dí­tók­hoz, ko­mo­lyan fe­nye­ge­ti e félt­ve őr­zött kin­cset. Ennyi sza­va­za­tot a brit tör­té­ne­lem­ben még soha nem adtak le sem egy párt­ra, sem egy ügyre.

Fö­de­rá­ci­ós ter­vek – Nagy-Bri­tan­nia nél­kül

A szu­ve­re­ni­tás­nak tu­laj­do­ní­tott rend­kí­vü­li je­len­tő­ség fi­gye­lem­be­vé­te­le nél­kül sok min­dent nem is lehet meg­ér­te­ni a brit tör­té­ne­lem­ből. A 20. szá­zad pa­ra­do­xon­ja­i­nak egyi­ke, hogy 1946 szep­tem­be­ré­ben a Zü­ri­chi Egye­te­men mon­dott ne­ve­ze­tes be­szé­dé­ben Win­ston Chur­chill el­ső­ként ve­tet­te fel az „Eu­ró­pai Egye­sült Ál­la­mok” gon­do­la­tát, de úgy, hogy ebbe a saját ha­zá­ját nem ér­tet­te bele. Ezt sokan csak az után is­mer­ték fel a kon­ti­nen­sen, hogy az 1951-ben ismét ha­ta­lom­ra ke­rült kon­zer­va­tív ál­lam­fér­fi épp­úgy el­uta­sí­tot­ta a ki­bon­ta­ko­zó eu­ró­pai együtt­mű­kö­dés­ben való rész­vé­telt, mint a Mun­kás­párt, amely 1945 nya­rán át­vet­te Nagy-Bri­tan­nia irá­nyí­tá­sát. Ez ma­gya­ráz­za, hogy a szi­get­or­szág ki­ma­radt az eu­ró­pai in­teg­rá­ció fo­lya­ma­tát el­in­dí­tó, 1951-ben lét­re­ho­zott Eu­ró­pai Szén- és Acél­kö­zös­ség­ből és az 1957-es római szer­ző­dés­ből is, amely meg­ala­pí­tot­ta az EU előd­jét, a Közös Pi­a­cot (EGK). Ami­kor pedig, két fran­cia vétó után, 1973-ra a tory Ed­ward Heath­nek si­ke­rült végül be­lép­tet­nie Nagy-Bri­tan­ni­át, ta­gad­ha­tat­la­nul ked­ve­zőt­len fel­té­te­le­ket szab­tak szá­má­ra. A Közös Piac egyik kulcs­in­téz­mé­nyé­nek, az ag­rár­szek­tor nagy­vo­na­lú kö­zös­sé­gi tá­mo­ga­tá­sá­nak az el­fo­ga­dá­sa nyil­ván­va­ló­an előny­te­len volt egy olyan gaz­da­ság szá­má­ra, amely­ben a me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lés csak cse­kély sze­rep­hez ju­tott. A Har­old Wil­son ve­zet­te La­bour Party ezért már 1975-ben meg­sza­vaz­tat­ta a bri­te­ket a tag­ság­ról – nem a mos­ta­ni volt tehát az első re­fe­ren­dum e kér­dés­ben.³ Mar­ga­ret That­cher (1979–1990) Eu­ró­pa-po­li­ti­ká­já­nak sa­rok­kö­vé­vé tette a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás vé­del­mét és a nem­ze­tek fe­let­ti, szup­ra­na­ci­o­ná­lis unió el­uta­sí­tá­sát. A leg­mar­kán­sab­ban erről 1988 szep­tem­be­ré­ben Bru­ges-ben mon­dott be­szé­dé­ben szólt, hang­sú­lyoz­va, hogy az EK-t nem sza­bad ön­ma­gá­ban cél­nak te­kin­te­ni. „A si­ke­res Eu­ró­pai Kö­zös­ség fel­épí­té­sé­nek leg­jobb módja a füg­get­len szu­ve­rén ál­la­mok ön­kén­tes és aktív együtt­mű­kö­dé­se” – je­len­tet­te ki, egy­ér­tel­mű­vé téve, hogy kon­zer­va­tív meg­győ­ző­dé­se sze­rint rop­pant káros lenne az eu­ró­pai nem­ze­te­ket iden­ti­tá­suk­tól meg­fosz­ta­ni, és va­la­mi­fé­le mes­ter­sé­ges iden­ti­tás­ba kény­sze­rí­te­ni.⁴ Utód­ja, John Major osz­tot­ta az in­teg­rá­ció szup­ra­na­ci­o­ná­lis di­men­zi­ó­já­val kap­cso­la­tos tory ag­gá­lyo­kat, és az 1992-es maast­rich­ti ér­te­kez­le­ten nem­csak azt si­ke­rült ki­har­col­nia, hogy a bri­tek­nek ne kell­jen el­fo­gad­ni­uk a közös eu­ró­pai pénz­rend­szert, hanem si­ke­rült meg­hi­ú­sí­ta­nia azt az el­kép­ze­lést is, hogy az egyez­mény vég­le­ges szö­ve­ge az Unió táv­la­ti cél­ja­ként a „fö­de­rá­lis ál­lam­má” ala­ku­lást je­löl­je meg.

Ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy a Mun­kás­párt 1983-ban még az Eu­ró­pai Kö­zös­ség­ből való mi­előb­bi ki­lé­pés mel­lett állt ki.⁵ Igaz, a Tony Blair által meg­re­for­mált, és 1997-ben hosszú szü­net után ismét kor­mányt ala­kí­tó New La­bour Party lé­nye­ge­sen na­gyobb ro­kon­szenv­vel vi­szo­nyult az eu­ró­pai in­teg­rá­ci­ó­hoz, de a gaz­da­sá­gi szu­ve­re­ni­tás szim­bó­lu­má­nak te­kin­tett font fel­adá­sá­tól és az euró be­ve­ze­té­sé­től még az ő kor­má­nya is el­zár­kó­zott. Ezzel pár­hu­za­mo­san, az el­len­zék­be szo­rult toryk kö­ré­ben az ez­red­for­du­ló­ra mar­kán­san meg­erő­sö­dött az eu­rosz­kep­ti­ciz­mus; a kér­dés­kör egyik neves ku­ta­tó­ja, Phi­lip Lynch a Kon­zer­va­tív Pár­tot ebben a pe­ri­ó­dus­ban a „puha” és a „ke­mény” eu­rosz­kep­ti­ciz­mus kö­zött he­lyez­te el.⁶ (Míg a „puha” vál­to­zat csak azon tö­rek­vé­sek­kel áll szem­ben, ame­lyek az in­teg­rá­ció to­váb­bi el­mé­lyí­té­sé­re és a nem­zet­ál­la­mok jog­kö­ré­nek drasz­ti­kus meg­nyir­bá­lá­sá­ra irá­nyul­nak, az utób­bi az Unió esz­mé­jét is el­uta­sít­ja.) Az „Eu­ró­pá­ban, de nem Eu­ró­pa által ve­zet­ve” elv je­gyé­ben a kon­zer­va­tí­vok nem pusz­tán az in­teg­rá­ci­ós fo­lya­mat to­vább­vi­te­lé­nek fel­tar­tóz­ta­tá­sá­ra tö­re­ked­tek, hanem a ko­ráb­ban vál­lalt kö­te­le­zett­sé­gek egy ré­szé­től is sze­ret­tek volna meg­sza­ba­dul­ni.

David Ca­me­ron, akit 2005-ben vá­lasz­tot­tak meg a Kon­zer­va­tív Párt el­nö­ké­vé, már el­len­zék­ben egy­ér­tel­mű­vé tette, hogy sze­rin­te az in­teg­rá­ció „túl messzi­re ment, még­pe­dig a rossz irány­ba”.⁷ 2010-ben kor­mány­ra ke­rül­ve gyor­san be­vál­tot­ta vá­lasz­tá­si ígé­re­tét, és 2011-re tör­vényt ho­za­tott a brit szu­ve­re­ni­tás­ról: ez le­szö­gez­te, hogy bár­mi­lyen újabb, az EU ja­vá­ra tör­té­nő ha­tás­kör­át­adás­ra csak nép­sza­va­zást kö­ve­tő­en ke­rül­het sor. A Euro­pe­an Union Act 18. pa­rag­ra­fu­sa, a ne­ve­ze­tes „szu­ve­re­ni­tá­si klau­zu­la” elvi síkon ki­mond­ta, hogy a brit par­la­ment tel­je­sen szu­ve­rén, kö­vet­ke­zés­képp az EU joga ki­zá­ró­lag azért ér­vé­nye­sül, mert a par­la­ment ezt így akar­ja.⁸ A tory ber­kek­ben ural­ko­dó EU-el­le­nes­sé­get azon­ban ezzel sem si­ke­rült le­csil­la­pí­ta­nia, és egyre in­kább félni le­he­tett attól is, hogy az elé­ge­det­len­sé­get a Brit Füg­get­len­sé­gi Párt (UKIP) fogja ki­hasz­nál­ni, amely egyet­len kér­dés­re, az EU-tag­ság meg­szün­te­té­sé­re össz­pon­to­sí­tot­ta te­vé­keny­sé­gét.⁹ A rend­sze­re­sen vég­zett köz­vé­le­mény-ku­ta­tá­sok fél­re­ért­he­tet­le­nül je­lez­ték, hogy az egyre „ke­mé­nyebb” eu­rosz­kep­ti­ciz­mus nem­csak a tory po­li­ti­ku­so­kat, hanem a brit tár­sa­da­lom je­len­tős ré­szét is át­ha­tot­ta. A fen­tebb em­lí­tett Ipsos MORI in­té­zet 2012 no­vem­be­ré­ben vég­zett fel­mé­ré­se már azt mu­tat­ta, hogy a meg­kér­de­zet­tek 52 szá­za­lé­ka a ki­lé­pést pár­tol­ná!¹⁰ E han­gu­la­tot tük­röz­te, hogy ugyan­eb­ben a hó­nap­ban a Corby­ban tar­tott idő­kö­zi vá­lasz­tá­son ki­emel­ke­dő­en jól sze­re­pelt a UKIP, 2014 jú­ni­u­sá­ban pedig az EP-vá­lasz­tá­son Nigel Fa­rage párt­ja több vok­sot ka­pott, mint akár a toryk, akár a Mun­kás­párt.¹¹ A po­li­ti­kai elem­zők jog­gal mu­tat­tak rá: nem a párt „törzs­sza­va­zó­i­nak” száma ug­rott meg hir­te­len, hanem az ún. „stra­té­gi­ai sza­va­zó­ié”, akik egy kér­dés­ben, Eu­ró­pa ügyé­ben áll­tak mellé.¹² Ennek fé­nyé­ben tette meg Ca­me­ron 2013 ja­nu­ár­já­ban a 2016-ban bu­ká­sá­hoz ve­ze­tő be­je­len­tést: ha 2015-ben a párt­ja nyeri meg a vá­lasz­tást, nép­sza­va­zást írat ki a brit tag­ság­ról („Blo­om­berg-be­széd”).¹³ Hoz­zá­fűz­te azon­ban, hogy előbb tár­gya­lá­so­kat kez­de­mé­nyez Brüsszel­lel az Unió meg­re­for­má­lá­sá­ról és a brit ér­de­kek ér­vé­nye­sí­té­sé­ről, és ha ezek si­ker­rel zá­rul­nak, ő a tag­ság mel­lett fog kam­pá­nyol­ni.¹⁴

Az ígé­ret be­vál­tá­sa

2016 késő őszén Ca­me­ron azt nyi­lat­koz­ta, hogy sze­mé­lyes ku­dar­ca el­le­né­re sem bánta meg utó­lag a re­fe­ren­dum­ról szóló dön­té­sét, mert az Eu­ró­pá­hoz való vi­szony ügye már jó ideje „mér­gez­te” a brit kö­zé­le­tet, tisz­ta vizet kel­lett tehát ön­te­ni a po­hár­ba.¹⁵ Lon­do­ni po­li­ti­kai kö­rök­ben töb­ben is fel­ve­tet­ték, hogy a mi­nisz­ter­el­nök azzal szá­mol­va ígér­te meg a nép­sza­va­zást, hogy ezt az ígé­re­tét so­ha­sem kell be­vál­ta­nia, mert a vár­ha­tó ko­a­lí­ci­ós part­ner, a Li­be­rá­lis De­mok­ra­ta Párt – a brit po­li­ti­kai ala­ku­la­tok közül a leg­in­kább EU-pár­ti – úgyis meg­vé­tóz­za. Hogy így gon­dol­ko­dott-e va­ló­ban, azt nem tudni, tény vi­szont, hogy 2014-ben és 2015-ben Ca­me­ron ko­moly si­ke­re­ket ért el. 2014 szep­tem­be­ré­ben Skó­ci­á­ban a több­ség nép­sza­va­zá­son el­uta­sí­tot­ta a füg­get­len­sé­gi prog­ra­mot, 2015 má­ju­sá­ban pedig a vá­ra­ko­zá­sok­nál jóval több vok­sot ka­pott a párt­ja, így egye­dül is kor­mányt tu­dott ala­kí­ta­ni. E fej­le­mény Ca­me­ron szá­má­ra egy­út­tal kö­te­le­zett­sé­get is je­len­tett arra nézve, hogy hoz­zá­kezd­jen az Eu­ró­pai Unió „meg­re­for­má­lá­sá­ra” irá­nyu­ló tár­gya­lá­sok­hoz, és aztán meg­tart­sa a tag­ság­ról be­ígért re­fe­ren­du­mot. Mi­lyen konk­rét cé­lo­kat je­lölt meg az új­ra­vá­lasz­tott mi­nisz­ter­el­nök? Eze­ket a leg­pon­to­sab­ban a Ki­rá­lyi Kül­ügyi In­té­zet­ben (Chat­ham House) 2015 no­vem­be­ré­ben tar­tott be­szé­dé­ben fog­lal­ta össze.

Négy kö­ve­te­lést je­lölt meg: Nagy-Bri­tan­ni­át ment­sék fel az „egyre szo­ro­sabb unió” („ever-clos­er union”) cél­já­nak el­fo­ga­dá­sa alól; az eurót nem hasz­ná­ló or­szá­go­kat ne érje hát­rány az eu­ró­zó­ná­ból való ki­ma­ra­dá­suk miatt; erő­sít­sék az Unió ver­seny­ké­pes­sé­gét; és végül, az Unión be­lü­li sza­bad mun­ka­vál­la­lás el­vé­vel való vissza­élés ti­lal­mát, vagy­is a be­ván­dor­lás kor­lá­to­zá­sát.¹⁶ Bár ez utób­bi te­kin­te­té­ben a Ca­me­ron ve­zet­te ko­a­lí­ci­ós kor­mány már 2011-től szi­go­rí­tá­so­kat ve­ze­tett be, ez a kö­ve­te­lés a nép­sza­va­zást be­je­len­tő 2013-as be­széd­ben így még nem fo­gal­ma­zó­dott meg – s va­ló­já­ban a brit köz­élet­ben sem ka­pott olyan hang­súlyt, mint egy-más­fél évvel ké­sőbb. A 2015. má­ju­si par­la­men­ti vá­lasz­tás kam­pá­nyá­ban vi­szont már annál in­kább elő­tér­be ke­rült a be­ván­dor­lás ügye: Ca­me­ron és párt­ja az EU-ban ma­ra­dás fel­té­te­lé­vé tette azon kö­ve­te­lés el­fo­ga­dá­sát, hogy a bri­tek­nek mód­juk le­gyen kor­lá­toz­ni a tag­or­szá­gok­ból ér­ke­ző mun­ka­vál­la­lók szá­mát. Fix kvó­ták a ha­tá­lyos uniós sza­bá­lyo­zás alap­ján szóba sem ke­rül­het­tek, mert alap­el­ve­ket sér­tet­tek volna, és az EU ve­ze­tői hal­la­ni sem akar­tak al­kal­ma­zá­suk­ról, Ca­me­ron ezért azt a stra­té­gi­át vá­lasz­tot­ta, hogy a többi tag­or­szág­ból ér­ke­zők szo­ci­á­lis jut­ta­tá­sa­it nyir­bál­ja meg. A Kon­zer­va­tív Párt vá­lasz­tá­si prog­ram­ja rög­zí­tet­te: ra­gasz­kod­nak ahhoz, hogy az EU-s mun­ka­vál­la­lók csak négy­éves fo­lya­ma­tos szi­get­or­szá­gi mun­ka­vi­szony után igé­nyel­hes­sék a szo­ci­á­lis jut­ta­tá­sok tel­jes körét.¹⁷

E ta­nul­mány­ban talán nem szük­sé­ges rész­le­tez­ni azt a több szá­lon fut­ta­tott tár­gya­lá­si fo­lya­ma­tot, amely­nek révén a lon­do­ni kor­mány igye­ke­zett minél több en­ged­ményt ki­har­col­ni az EU-tól. A lé­nyeg, hogy 2016. feb­ru­ár 20-ra a brit mi­nisz­ter­el­nök né­hány kér­dés­ben ér­de­mi ered­ményt ért el Brüsszel­ben.¹⁸ A bri­te­ket for­má­li­san is fel­men­tet­ték az „egyre szo­ro­sabb unió” kö­ve­tel­mé­nye alól, meg­sza­ba­dul­tak tehát az eu­ró­pai „szu­per­ál­lam” ál­ta­luk eddig sem kí­vánt ví­zi­ó­já­tól, és ki­mond­ták, hogy az Uni­ó­ban több pénz­nem is hasz­nál­ha­tó. (Ez in­kább szim­bo­li­kus je­len­tő­sé­gű volt, hi­szen a bri­te­ket eddig sem kö­te­lez­ték az euró el­fo­ga­dá­sá­ra.) Ezzel össze­füg­gés­ben meg­erő­sí­tet­ték, hogy pénz­ügyi men­tő­cso­ma­gok­ban sem kö­te­le­sek részt venni. A leg­ké­nye­sebb ügy­ben, a be­ván­dor­lás­ban Lon­don jogot nyert az ún. „vész­fék­rend­szer” be­ve­ze­té­sé­re. Ez le­he­tő­sé­get kí­nált arra, hogy át­me­ne­ti­leg, négy évre (szük­ség ese­tén ma­xi­mum 7 évre) be­fa­gyaszt­has­sa az Unió más tag­ál­la­ma­i­ból ér­ke­ző mun­ka­vál­la­lók­nak járó szo­ci­á­lis jut­ta­tá­sok fo­lyó­sí­tá­sát. Az en­ged­mény így is uniós alap­el­vet érin­tett, a meg­kü­lön­böz­te­tés ti­lal­má­nak elvét, de Nagy-Bri­tan­nia „bent tar­tá­sa” ért annyit Brüsszel­nek, hogy kész le­gyen a komp­ro­misszum­ra. A meg­ál­la­po­dás, ame­lyet még a szi­get­or­szág­ban dol­go­zó pol­gá­ra­ik miatt nagy­mér­ték­ben érin­tett kö­zép-eu­ró­pai V4-or­szá­gok is el­fo­gad­tak, le­he­tő­vé tette Ca­me­ron­nak, hogy a „Re­ma­in”-tá­bor élén, vagy­is az Uni­ó­ban ma­ra­dás mel­lett kam­pá­nyol­has­son. Di­a­dal­mas ha­za­té­ré­se után ezt rög­tön be is je­len­tet­te.

E sorok szer­ző­je nem gon­dol­ja, hogy a tár­gya­lá­sok csak je­len­ték­te­len ered­mé­nye­ket hoz­tak, noha az EU be­ígért „meg­re­for­má­lá­sá­ról” szó sem volt. A nép­sza­va­zás ki­me­ne­te­le mégis azt mu­tat­ja, hogy a brit vá­lasz­tó­pol­gá­rok több­sé­ge a Ca­me­ron által győ­ze­lem­ként ér­té­kelt en­ged­mé­nye­ket ke­vés­nek tar­tot­ta. A leg­éle­sebb vé­le­mé­nyek sze­rint a mi­nisz­ter­el­nök ke­ve­set kért – és még ke­ve­seb­bet ka­pott…

Akár­mi­ként is vé­le­ke­dünk erről, tény, hogy az Unió-pár­ti kam­pány­ba jó né­hány ko­moly hiba is csú­szott. Azzal, hogy Ca­me­ron nem az in­teg­rá­ció elő­nye­it, hanem a ki­vá­lás­sal járó meg­pró­bál­ta­tá­so­kat ál­lí­tot­ta kam­pá­nyá­nak a kö­zép­pont­já­ba, a leg­ke­vés­bé sem su­gallt po­zi­tív képet az uniós tag­ság­ról. Az ő sza­vai rá­adá­sul azért sem vol­tak ma­ra­dék­ta­la­nul hi­te­le­sek, mert ko­ráb­ban maga is úgy fog­lalt ál­lást, hogy ha Brüsszel­lel nem tud meg­egyez­ni a „re­for­mok­ban”, vagy­is az en­ged­mé­nyek­ben, akkor ő is a Bre­xit mel­lett lép majd fel. A fe­nye­ge­té­sek, me­lyek sze­rint a brit gaz­da­ság és az egész tár­sa­da­lom majd sú­lyo­san meg­fi­zet az eset­le­ges ki­lé­pé­sért, ki­fe­je­zet­ten bu­me­ráng­ha­tá­sú­nak bi­zo­nyul­tak; sokak sze­mé­ben az EU-ból hasz­not húzó elit ér­de­ke­i­nek a lep­le­zé­sét szol­gál­ták. Balul sült el Ba­rack Obama lon­do­ni lá­to­ga­tá­sa is: a bri­te­ket az EU-ban ma­ra­dás­ra intő ame­ri­kai elnök sza­vai csak fel­szí­tot­ták a brit szu­ve­re­ni­tás­hoz fű­ző­dő ér­zel­me­ket.¹⁹ Ha­son­ló ha­tást vál­tott ki, hogy a piac szem­pont­ja­i­nak min­dent alá­ren­de­lő glo­bá­lis pénz­ügyi elit, aki­ket a neves po­li­to­ló­gus, Sa­mu­el Hun­ting­ton „da­vo­si em­be­rek­ként” em­le­ge­tett, lát­vá­nyo­san a Bre­xit el­uta­sí­tá­sa mel­lett állt ki. Itt is be­iga­zo­lód­ni lát­szik tehát a vi­lág­hí­rű szo­cio­ló­gus, Ma­nu­el Cas­tells meg­ál­la­pí­tá­sa: „Az eli­tek koz­mo­po­li­ták, az em­be­rek lo­ká­li­sak.”²⁰ Több elem­ző sze­rint Ca­me­ron azzal is hibát kö­ve­tett el, hogy meg­en­ged­te kor­má­nya tag­ja­i­nak, hogy nyíl­tan kam­pá­nyol­ja­nak el­le­ne. A Mun­kás­párt a „Re­ma­in”-tá­bor mellé állt ugyan, de el­nö­ke, Je­remy Corbyn két­ség­te­le­nül elég „lan­gyo­san” kam­pá­nyolt, ami­ért jú­ni­us 23-a után lá­za­dás tört ki el­le­ne a párt­ban, mi­u­tán a par­la­men­ti frak­ció meg­von­ta tőle a bi­zal­mát. (Az 1975-ös nép­sza­va­zá­son Corbyn még a ki­lé­pés mel­lett vok­solt.)

A „Vote Leave”-tá­bor, vagy­is a ki­lé­pés­pár­ti­ak üze­ne­te lé­nye­gé­ben az volt, hogy a kor­mány­zat által kiírt re­fe­ren­dum soha vissza nem térő al­ka­lom az ap­rán­ként el­ado­ga­tott szu­ve­re­ni­tás vissza­szer­zé­sé­re. (El­len­tét­ben a másik ol­da­lé­val, amely el­ső­sor­ban a gaz­da­sá­gi ra­ci­o­na­li­tást ál­lí­tot­ta kö­zép­pont­ba.) Ehhez kap­cso­ló­dó­an je­len­tős sze­re­pet ka­pott az ér­ve­lé­sük­ben az Eu­ró­pai Unió „de­mok­ra­ti­kus de­fi­cit­je”. A tag­sá­gi fel­té­te­lek „új­ra­tár­gya­lá­sa” előtt Ca­me­ron maga is han­goz­tat­ta, hogy az Uni­ó­ban hi­ány­zik a de­mok­ra­ti­kus fe­le­lős­ség és szá­mon­kér­he­tő­ség, hi­szen az ál­lam­pol­gá­rok nem tud­ják kont­rol­lál­ni az eu­ró­pai ma­mut­szer­ve­zet gé­pe­ze­tét, kö­vet­ke­zés­képp a de­mok­ra­ti­kus le­gi­ti­mi­tás egye­dü­li for­rá­sa csak a nem­ze­ti tör­vény­ho­zás lehet.²¹ Ezt az érvet most vele szem­ben is be le­he­tett vetni, és a Bre­xit in­tel­lek­tu­á­li­san igé­nye­sebb hívei arra is hi­vat­koz­hat­tak, hogy a de­mok­ra­ti­kus de­fi­cit va­ló­já­ban egy „iden­ti­tás­de­fi­cit­hez” is kap­cso­ló­dik, hi­szen nincs közös iden­ti­tá­sú eu­ró­pai dé­mosz, amely meg­fe­le­lő ala­pul szol­gál­hat a „vá­lasz­tá­si mo­dell­re” épülő de­mok­rá­cia mű­köd­te­té­sé­hez.²²

A ki­lé­pés­pár­ti kam­pány­ban ter­mé­sze­te­sen ki­emelt hang­súlyt ka­pott a be­ván­dor­lás, de te­gyük hozzá: e kér­dés sem csak a le­gá­li­san és il­le­gá­li­san ér­ke­zők száma miatt ke­rült a köz­éle­ti viták kö­zép­pont­já­ba, hanem azzal össze­füg­gés­ben, hogy van-e még a brit ál­lam­nak joga be­le­szól­ni abba, há­nyan és kik jö­het­nek. A be­ván­dor­lás sza­bá­lyo­zá­sa tehát össze­kap­cso­ló­dott a szu­ve­re­ni­tás ügyé­vel. A kér­dés vul­gá­ris tag­la­lá­sá­ban élen járt a leg­ma­ga­sabb pél­dány­szá­mú EU-el­le­nes bul­vár­lap, a The Sun. A Ca­la­is mel­lett fel­tor­ló­dott, a szi­get­or­szág­ba akár erő­sza­ko­san is be­jut­ni akaró mig­rán­sok ez­re­i­ről ké­szí­tett film­fel­vé­te­lek ha­tá­sos pro­pa­gan­dá­nak bi­zo­nyul­tak a bul­vár­saj­tó­ban.

A ki­lé­pést zász­la­já­ra tűző tábor ter­mé­sze­te­sen fel is na­gyí­tot­ta a szu­ve­re­ni­tás­ra le­sel­ke­dő ve­szé­lye­ket. A kam­pány­nak leg­in­kább „arcot adó” volt lon­do­ni pol­gár­mes­ter, Boris John­son – aki­ben so­ká­ig Ca­me­ron utód­ját lát­ták, és aki­nek az „át­ál­lá­sa”, Mi­cha­el Gove igaz­ság­ügy-mi­nisz­ter­rel együtt, ér­zé­keny vesz­te­sé­get oko­zott a „Re­ma­in”-tá­bor­nak – több ízben is azt ál­lí­tot­ta, hogy az Eu­ró­pai Unió nem más, mint Na­pó­le­on és Hit­ler hó­dí­tá­si kí­sér­le­te­i­nek leg­újabb vál­to­za­ta. „Na­pó­le­on, Hit­ler és mások meg­pró­bál­ták már ezt, de min­dig tra­gi­ku­san vég­ző­dött a kí­sér­le­tük. Az EU ugyan­ezt csi­nál­ja, csak más mód­sze­rek­kel” – je­len­tet­te ki.²³ Ez az ér­ve­lés sokak szá­má­ra meg­győ­ző­en csen­gett, mert sokan gon­dol­kod­tak úgy az EU-ról, ahogy John­son, s ahogy annak ide­jén Mar­ga­ret That­cher is, aki el­szán­tan el­le­nez­te a német egye­sí­tést, nem rejt­ve véka alá, hogy az in­teg­rá­ci­ós szer­ve­zet­ben a német gaz­da­sá­gi ex­pan­zi­ós tö­rek­vé­sek búj­ta­tott for­má­ját látja.²⁴ A Bre­xit-pár­ti­ak in­terp­re­tá­ci­ó­já­ban Eu­ró­pa a túl­bü­rok­ra­ti­zált, a sza­bad­sá­got meg­foj­tó, szűk lá­tó­kö­rű, pro­tek­ci­o­nis­ta be­zár­kó­zás in­téz­mé­nyi ke­re­te­ként je­lent meg, ame­lyet szem­be­ál­lí­tot­tak a brit ha­gyo­má­nyok­hoz il­lesz­ke­dő glo­bá­lis szem­lé­let­tel, kü­lö­nös­kép­pen pedig az an­gol­szász vi­lág­gal. Az ő ol­va­sa­tuk­ban az Eu­ró­pai Uni­ó­hoz tar­to­zás­nak van al­ter­na­tí­vá­ja: „Ang­lo-Ame­ri­ka”, és még tá­gab­ban, az „an­glosz­fé­ra”.

A szu­ve­re­ni­tás di­lem­mái

Mivel a szu­ve­re­ni­tás ügye kulcs­sze­re­pet ját­szott a Bre­xit-dön­tés­ben, ér­de­mes egé­szen rö­vi­den, né­hány mon­dat ere­jé­ig kö­ze­lebb­ről is szem­ügy­re venni, hogy mit is je­lent ez az eszme a tra­di­ci­o­ná­lis brit ol­va­sat­ban. A nyu­ga­ti vi­lág­ban a szu­ve­re­ni­tás­ról – akár­csak a nem­zet­tu­dat­ról – az ez­red­for­du­ló­ra szé­les kör­ben az a vé­le­ke­dés ala­kult ki, hogy olyan 19. szá­za­di fo­ga­lom­ról van szó, amely lé­nye­gé­ben már el­ve­szí­tet­te a re­le­van­ci­á­ját. És jog­gal utal arra Da­mi­an Chal­mers, a Lon­don Scho­ol of Eco­no­mics pro­fesszo­ra, hogy Eu­ró­pá­ban ma már a szu­ve­re­ni­tás tár­gya­lá­sa el­vá­laszt­ha­tat­lan az Uni­ó­ról és az uniós jog­ról foly­ta­tott dis­kur­zus­tól.²⁵ A glo­ba­li­zá­ció nyil­ván­va­ló­an nem hagy­ta érin­tet­le­nül egyet­len állam szu­ve­re­ni­tá­sát sem, az eu­ró­pai in­teg­rá­ció fo­lya­ma­ta pedig egy eddig tör­té­nel­mi­leg pél­dát­lan szup­ra­na­ci­o­ná­lis for­má­ci­ót ho­zott létre, de a kér­dés ezzel együtt ár­nyal­tabb meg­kö­ze­lí­tést igé­nyel. A ki­dol­go­zott uniós al­kot­mány­el­mé­let hi­á­nya csak to­vább ne­he­zí­ti e kér­dést.

A szu­ve­re­ni­tás brit fel­fo­gá­sá­nak rá­adá­sul van né­hány sa­já­tos, egye­di vo­ná­sa. A nem­ze­ti iden­ti­tás és a szu­ve­re­ni­tás kap­cso­la­tá­ról szóló ér­de­kes ta­nul­má­nyá­ban Tóth-Ma­tol­csi Lász­ló jog­gal hívja fel a fi­gyel­met, hogy „az angol fej­lő­dés­ben a szu­ve­re­ni­tás fo­gal­ma olyan je­len­tést kez­dett fel­ven­ni, amely a mo­dern nem­zet­ál­lam esz­mé­jé­vel leg­in­kább össze­egyez­tet­he­tő”.²⁶ Az is­mert brit po­li­ti­kai dokt­rí­ná­ra, a „par­la­men­ti szu­ve­re­ni­tás­ra” utal, amely nem a népet, hanem a par­la­men­tet te­kin­ti szu­ve­rén­nek, s amely­nek klasszi­kus meg­fo­gal­ma­zá­sát Wil­li­am Blacksto­ne és Al­bert Venn Dicey dol­goz­ta ki. Ezzel kap­cso­lat­ban Tóth-Ma­tol­csi meg­jegy­zi, hogy ez ke­ve­sebb prob­lé­mát vet fel, mint a „nép­szu­ve­re­ni­tás” rous­seau-i tana, mert így nem kell szem­be­néz­ni azzal a di­lem­má­val, hogy mi­ként tud „a nép min­den tagja konk­rét kér­dé­sek­ben egyet­ér­te­ni”. A szu­ve­re­ni­tás­nak ez a meg­kö­ze­lí­té­se se­gí­tett abban, hogy a brit iden­ti­tás „meg­en­ge­dő” le­gyen, utat nyit­va a töb­bes iden­ti­tás­nak.²⁷ Az „an­gol­tól” meg­kü­lön­böz­te­tett „brit” iden­ti­tás meg­te­rem­té­se tör­té­ne­ti pers­pek­tí­vá­ban va­ló­ban si­ke­res­nek bi­zo­nyult, mert ha­té­ko­nyan le­gi­ti­mál­ta a több­nem­ze­ti­sé­gű brit ál­la­mot, vi­szont talán épp e si­ke­res­sé­ge ma­gya­ráz­za, hogy a po­li­ti­kai iden­ti­tás más szint­jé­vel és for­má­já­val kü­lö­nö­sen ne­he­zen egyez­tet­he­tő össze.²⁸ Ernst Haas, az eu­ró­pai in­teg­rá­ció elvi le­gi­ti­má­lá­sá­ban kulcs­sze­re­pet ját­szó neo­funk­ci­o­na­lis­ta is­ko­la leg­te­kin­té­lye­sebb te­o­re­ti­ku­sa az in­teg­rá­ció lé­nye­gét úgy írta le, mint egy olyan fo­lya­ma­tot, amely­ben a po­li­ti­kai sze­rep­lő­ket fo­ko­za­to­san meg­győ­zik arról, hogy a nem­zet­ál­lam irán­ti lo­ja­li­tá­su­kat egy új cent­rum­ba he­lyez­zék át.²⁹ Ez a lo­ja­li­tás­transz­fer ter­mé­sze­te­sen min­de­nütt prob­le­ma­ti­kus, de a bri­tek ese­té­ben egy­ér­tel­mű­en ki­je­lent­he­tő, hogy ku­dar­cot val­lott.

A tra­di­ci­o­ná­lis kon­zer­va­tív ér­ve­lést jól tük­rö­zi a Cent­re for Po­li­cy Stu­di­es tory „agy­tröszt” neves ku­ta­tó­já­nak ál­lás­fog­la­lá­sa. Noel Mal­colm a szu­ve­re­ni­tás­ról szóló írá­sá­ban, ki­áll­va a fo­ga­lom hasz­ná­la­tá­nak in­do­kolt­sá­ga mel­lett, hang­sú­lyoz­za, hogy a szu­ve­re­ni­tást nem lehet kor­lá­toz­ni vagy meg­osz­ta­ni; a szu­ve­re­ni­tás „al­kot­má­nyos füg­get­len­sé­get” je­lent, amit nem lehet „kö­zös­sé” tenni („poo­led”). Míg a szu­ve­re­ni­tás­sal fog­lal­ko­zó mo­dern szer­zők jó része úgy látja, hogy a tag­ál­la­mok aka­ra­tá­ból a szu­ve­re­ni­tás szup­ra­na­ci­o­ná­lis ke­ret­ben is lé­tez­het, Mal­colm le­szö­ge­zi: ha Nagy-Bri­tan­nia meg­oszt­ja, kö­zös­sé teszi a szu­ve­re­ni­tá­sát az EU tag­ál­la­ma­i­val, meg­szű­nik szu­ve­rén ál­lam­nak lenni, mert egy ma­ga­sabb au­to­ri­tás­nak ren­de­lő­dik alá.³⁰ (Ugyan­ak­kor arra is fi­gyel­mez­tet, ennyi­ben vi­tat­koz­va a ha­gyo­má­nyos angol meg­kö­ze­lí­tés­sel, hogy nem sze­ren­csés a szu­ve­re­ni­tás ala­nyá­nak egy ál­la­mi szer­vet, a par­la­men­tet te­kin­te­ni, mert a szu­ve­re­ni­tás az állam egé­szét il­le­ti meg.) A leg­na­gyobb hord­ere­jű s ezért a leg­több ag­go­da­lom­ra okot adó fej­le­mény­nek Mal­colm a stras­bour­gi Eu­ró­pai Par­la­men­tet te­kin­ti: minél in­kább igazi tör­vény­ho­zás lesz be­lő­le, annál in­kább válik az EU egy igazi fö­de­rá­lis ál­lam­má. Maguk alatt vág­ják tehát a fát azok az an­ti­fö­de­ra­lis­ták, akik a stras­bour­gi par­la­ment „de­mok­rá­cia­de­fi­cit­jé­re” pa­nasz­kod­nak, jegy­zi meg.³¹

Lé­nye­gé­ben ha­son­ló­an ér­velt a neves kon­zer­va­tív fi­lo­zó­fus, Roger Scru­ton is a BBC 4 csa­tor­ná­nak a nép­sza­va­zás­ról adott elem­zé­sé­ben. Ko­ráb­bi írá­sa­i­nak szel­le­mé­vel össz­hang­ban ki­fej­tet­te: egy po­li­ti­kai kö­zös­ség ki­zá­ró­lag a „töb­bes szám első sze­mély”re ala­po­zód­hat, csak ez tart­hat­ja fenn a de­mok­rá­ci­át, és hi­dal­hat­ja át a min­de­nütt szük­ség­sze­rű­en je­lent­ke­ző belső el­len­té­te­ket, ám ezt a „mi” tu­da­tot az Eu­ró­pai Unió mind­ed­dig nem tudta és a jö­vő­ben sem fogja tudni ki­ala­kí­ta­ni. A nép­sza­va­zás ered­mé­nyét ezért sze­rin­te sem lehet gaz­da­sá­gi té­nye­zők­kel ma­gya­ráz­ni; a ki­lé­pés­re vok­so­ló­kat a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás vé­del­mé­nek szán­dé­ka ve­zet­te. Az EU által kí­nált „más­faj­ta” szu­ve­re­ni­tás nem va­ló­di szu­ve­re­ni­tás, mert az a cse­lek­vé­si sza­bad­ság nem mi­nő­sít­he­tő így, amit az EU Bi­zott­sá­ga „en­ge­dé­lyez”. Hoz­zá­fűz­te, hogy a nép­sza­va­zás in­téz­mé­nyé­vel szem­ben több kon­zer­va­tív ag­gály is fel­vet­he­tő, hi­szen el­ve­szi a dön­tés­ho­zók fe­le­lős­sé­gét, de van egy ki­vé­tel: ha arról szól a re­fe­ren­dum, hogy kik le­gye­nek a dön­tés­ho­zók, kik dönt­se­nek ró­lunk.³²

A szu­ve­re­ni­tás kér­dé­sé­ben a Fi­nan­cial Times egyik ve­ze­tő kom­men­tá­to­ra, Mar­tin Wolf – Ca­me­ron ál­lás­pont­ját tá­mo­gat­va a kam­pány­ban – úgy fo­gal­ma­zott, hogy a brit állam még ren­del­ke­zik szu­ve­re­ni­tás­sal, amit bi­zo­nyít, hogy re­fe­ren­du­mot ren­dez­het, ha vi­szont a je­len­le­gi­nél több ha­tás­kört adna át Brüsszel­nek, az már va­ló­ban a szu­ve­re­ni­tás el­vesz­té­sé­vel fe­nye­get­ne.³³ A tör­tén­tek fé­nyé­ben azt mond­hat­juk, a vá­lasz­tók több­sé­ge egy ilyen for­ga­tó­könyv le­he­tő­sé­gét eleve ki akar­ta zárni, mint­egy iga­zol­va azon vé­le­mé­nye­ket, me­lyek sze­rint pa­ra­dox módon, a glo­ba­li­zá­ció ha­tá­sá­ra a szu­ve­re­ni­tás ér­té­ke meg is erő­söd­het, ugyan­is az erő­sebb állam ha­té­ko­nyab­ban tudja vé­del­mez­ni a nem­ze­ti ér­de­ke­ket.

Kik­nek a dön­té­se?

A nép­sza­va­zást kö­ve­tő he­tek­ben „olyan szé­les körű an­ti­de­mok­ra­ti­kus ér­zü­let fel­lán­go­lá­sa mu­tat­ko­zott a brit és az eu­ró­pai po­li­ti­ká­ban egy­aránt, amely addig rej­tőz­kö­dött és szé­gyen­lős volt, ám most ön­tu­da­tos­sá, sőt ag­resszív­vé vált” – írja a szi­get­or­szá­gi re­ak­ci­ót ér­té­kel­ve John O’Sul­li­van, That­cher egy­ko­ri ta­nács­adó­ja, a bu­da­pes­ti szék­he­lyű Da­nu­be Ins­ti­tu­te ve­ze­tő­je a kon­zer­va­tív Na­ti­o­nal Re­view ha­sáb­ja­in.³⁴ E sorok szer­ző­je ennél egy fok­kal ke­vés­bé ke­mé­nyen fo­gal­maz­na, de abban egyet­ért a neves kom­men­tá­tor­ral, hogy a ma­gya­rá­zat nem hi­vat­koz­hat arra, a Bre­xit-pár­ti­ak va­ló­já­ban nem is tud­ták, mire sza­vaz­nak. A po­li­ti­kai kam­pá­nyok­ra jel­lem­ző de­ma­gó­gi­á­val ugyan­is nem lehet a dön­tést ma­gya­ráz­ni. Annál is ke­vés­bé, mert va­ló­já­ban mind­két oldal bőven al­kal­maz­ta a de­ma­gó­gia esz­kö­ze­it. A ki­lé­pés hívei, egye­bek kö­zött, azt suly­kol­ták a kam­pány­ban, hogy az EU-tag­ság heti 350 mil­lió font­ba kerül a bri­tek­nek – csak épp arról nem szól­tak, hogy ebből je­len­té­keny össze­get vissza is kap­nak. Az Unió-pár­ti­ak vi­szont azzal ri­o­gat­tak, hogy a ki­lé­pés ese­tén a brit gaz­da­ság azon­nal össze­rop­pan, és min­den egyes csa­lád­nak ha­tal­mas összeg­be kerül az EU-ból való tá­vo­zás. A bul­vár­saj­tó pedig egé­szen kép­te­len ál­lí­tá­so­kat is ter­jesz­tett: az EU kor­lá­toz­ná, hogy hány kávét lehet na­pon­ta meg­in­ni; vagy épp, hogy a ki­lé­pés után a bri­tek már nem utaz­hat­nak többé a kon­ti­nens­re nya­ral­ni…

Vajon igaza van-e azok­nak, akik pusz­tán tá­jé­ko­zat­lan em­be­rek át­gon­do­lat­lan dön­té­sé­nek ne­vez­ték a nép­sza­va­zá­son le­adott EU-el­le­nes vok­so­kat?

Az ered­mé­nyen fel­há­bo­ro­dók azt ál­lí­tot­ták, hogy az öre­gek és a tu­dat­la­nok dön­töt­tek. Ez nyil­ván­va­ló­an erő­sen el­fo­gult, és ezért nem el­fo­gad­ha­tó ér­té­ke­lés. Az két­ség­te­len tény, hogy a re­fe­ren­dum éles de­mog­rá­fi­ai tö­rés­vo­na­la­kat ho­zott a fel­szín­re. Ki­de­rült, hogy a fi­a­ta­lok több­sé­ge, a 18 és 24 év kö­zöt­ti­ek csak­nem há­rom­ne­gye­de az Uni­ó­ban ma­ra­dás­ra vok­solt, míg a 65 fe­let­ti­ek több mint 60 szá­za­lé­ka a ki­vá­lást tá­mo­gat­ta. Ennek fé­nyé­ben sokan fel­ve­tet­ték: vajon van-e joga az idő­sebb ge­ne­rá­ci­ók­nak arra, hogy meg­szab­ják az utá­nuk jövők éle­té­nek ke­re­te­it, az utób­bi­ak aka­ra­ta el­le­né­re is? „Az utol­só szö­get ver­ték be a ge­ne­rá­ci­óm ko­por­só­já­ba…” – nyi­lat­koz­ta dü­hö­sen a BBC ri­por­te­ré­nek egy egye­te­mi hall­ga­tó. De ezt a kér­dést más szem­szög­ből is meg lehet kö­ze­lí­te­ni. Egy másik egye­te­mis­ta ugyan­eb­ben a be­szél­ge­tés­ben arra fi­gyel­mez­te­tett, hogy ha az a ge­ne­rá­ció, amely már jó­részt az EU-ban nőtt fel, a ki­vá­lás mel­lett van, akkor a vé­le­mé­nyét bi­zo­nyá­ra ér­de­mes fi­gye­lem­be venni.³⁵ Az idő­sebb ge­ne­rá­ci­ók élet­ta­pasz­ta­la­tát nem lenne sem mél­tá­nyos, sem pedig ra­ci­o­ná­lis eleve ér­ték­te­len­nek mi­nő­sí­te­ni.

Ami a ki­lé­pés­re sza­va­zók mű­velt­sé­gét il­le­ti, a Bre­xit-el­len vok­so­lók kö­zött ugyan több fel­ső­fo­kú vég­zett­sé­gű pol­gár volt, ez a kö­rül­mény azon­ban nem vá­laszt­ha­tó el a kor­osz­tá­lyi di­men­zi­ó­tól. O’Sul­li­van tel­jes jog­gal em­lé­kez­tet arra, hogy a 65. élet­évü­ket be­töl­töt­tek egy olyan kor­szak­ban – az 1960-as évek vé­gé­ig – érett­sé­giz­het­tek, ami­kor a brit tár­sa­da­lom­nak a ma­i­nál csak jóval ki­sebb szá­za­lé­ka jár­ha­tott egye­tem­re vagy fő­is­ko­lá­ra. Egy par­la­men­ti je­len­tés sze­rint a fel­ső­ok­ta­tás­ban részt vevők ará­nya 1950-ben 3,4 szá­za­lék volt, 1970-ben 8,4 szá­za­lék, 1990-ben már 19,3 szá­za­lék, 2000-ben pedig már 33 szá­za­lék. A fi­a­ta­labb kor­osz­tá­lyok­ban tehát szük­ség­képp jóval ma­ga­sabb a dip­lo­má­sok ará­nya, és e sorok szer­ző­je haj­la­mos egyet­ér­te­ni O’Sul­li­van azon meg­jegy­zé­sé­vel, hogy az 1970 előt­ti dip­lo­mák több­nyi­re na­gyobb tu­dást ta­kar­nak, mint ame­lye­ket az 1980-as és 90-es évek­ben sze­rez­tek.³⁶

A leg­éle­sebb – és a li­be­rá­lis saj­tó­ban a leg­töb­bet em­le­ge­tett – vád azon­ban a Bre­xit­re sza­va­zók­kal szem­ben az, hogy tu­laj­don­kép­pen a xen­o­fó­bia moz­gat­ta őket. Ez az ál­lí­tás két szem­pont­ból sem igaz. Egy­részt azért nem, mert – ahogy ez e ta­nul­mány ki­in­du­ló hi­po­té­zi­sé­ben is meg­fo­gal­ma­zó­dott – a Bre­xit-dön­tés mö­gött el­sőd­le­ge­sen nem a be­ván­dor­lás, hanem a szu­ve­re­ni­tás kér­dé­se hú­zó­dott meg. Más­részt pedig azért sem igaz, mert a be­ván­dor­lás kor­lá­to­zá­sá­ra irá­nyu­ló tö­rek­vést sem­mi­képp sem lehet ön­ma­gá­ban az ide­gen­el­le­nes­ség­gel azo­no­sí­ta­ni. Vi­lá­go­san szólt erről már Ca­me­ron is a vele ké­szült in­ter­jú­kö­tet­ben, ami­kor egy­ér­tel­mű­vé tette, hogy ezt „nem faji és et­ni­kai prob­lé­ma­ként” ke­ze­li, hanem a köz­szol­gál­ta­tá­sok­ra rótt ha­tal­mas ter­het lát benne. „Szük­ség lenne erre a vi­tá­ra, ki kel­le­ne mon­da­ni eze­ket a dol­go­kat, józan és meg­fon­tolt esz­me­cse­rét kel­le­ne kez­de­ni a be­ván­dor­lás kér­dé­sé­ről: a szá­mok­ról, a nyo­más­ról, és ho­gyan in­teg­rál­juk őket anél­kül, hogy va­la­ki le­rasszis­táz­na ben­nün­ket.”³⁷ Idé­zett ta­nul­má­nyá­ban O’Sul­li­van jog­gal fi­gyel­mez­tet arra a fon­tos kö­rül­mény­re is, hogy már csak azért sem áll meg az et­ni­kai elő­íté­le­tes­ség vádja, mert az EU-ból való ki­lé­pés az Eu­ró­pán kí­vü­li vi­lág­ból s kü­lö­nö­sen a volt brit gyar­ma­tok­ról ér­ke­zők előtt is kaput nyit­hat, „a faji és et­ni­kai diszk­ri­mi­ná­ció” tehát in­kább abba a po­li­ti­ká­ba van be­ágyaz­va, amely ki­zá­ró­lag a fehér né­pes­sé­gű EU-ból ér­ke­zők­re kor­lá­toz­za a be­ván­dor­lást.³⁸

A nép­sza­va­zás re­gi­o­ná­lis te­kin­tet­ben is éles tö­rés­vo­na­la­kat ered­mé­nye­zett. A ma­gyar sajtó is ki­emel­ten tag­lal­ta, hogy míg a vá­lasz­tók több­sé­ge Ang­li­á­ban és Wales­ben a ki­lé­pés­re sza­va­zott, for­dí­tott volt a hely­zet Skó­ci­á­ban és Észak-Ír­or­szág­ban. Egé­szen pon­to­san Ang­li­á­ban 53,4%, Wales­ben 52,5% vok­solt a ki­vá­lás­ra, míg Skó­ci­á­ban 62%, Észak-Ír­or­szág­ban pedig 55,8% állt ki a ma­ra­dás mel­lett.³⁹ Is­me­re­tes, hogy a kor­mány­zó Skót Nem­ze­ti Párt már jú­ni­us 23-a előtt egy­ér­tel­mű­vé tette: ha a bri­tek több­sé­ge a ki­lé­pést vá­laszt­ja, de Skó­ci­á­ban a több­ség a tag­ság meg­őr­zé­sé­re vok­sol, az újabb füg­get­len­sé­gi nép­sza­va­zást fog kez­de­mé­nyez­ni. S mivel így tör­tént, Nic­o­la Stur­geon első mi­nisz­ter azóta több­ször is je­lez­te, kor­má­nya fel­jo­go­sít­va érzi magát arra, hogy egy újabb nép­sza­va­zást írjon ki Skó­cia füg­get­len­sé­gé­ről, mert „a skó­to­kat aka­ra­tuk el­le­né­re nem lehet ki­vin­ni Eu­ró­pá­ból”. Ha nem is ilyen lép­ték­ben, de fe­szült­sé­gek vár­ha­tók Észak-Ír­or­szág­ban is, ahol az Ír Köz­tár­sa­ság­gal való za­var­ta­lan együtt­mű­kö­dés le­he­tő­sé­gét a több­ség nem sze­ret­né el­ve­szí­te­ni.

A nép­sza­va­zás után – a ki­lé­pés előtt

A jú­ni­u­si re­fe­ren­dum óta el­telt hó­na­pok­ra az a kér­dés nyom­ta rá a bé­lye­gét, hogy Nagy-Bri­tan­nia új kor­má­nya végül is mikor in­dít­ja el a tény­le­ges ki­lé­pés fo­lya­ma­tát a lissza­bo­ni szer­ző­dés sokat em­le­ge­tett 50. cik­ke­lye alap­ján. A leg­in­kább el­kö­te­le­zett Bre­xit-pár­ti­ak kö­ré­ben jól ér­zé­kel­he­tő elé­ge­det­len­sé­get kel­tett, hogy Lon­don ilyen sokat vár ezzel; egye­sek már-már „sza­bo­tá­lást” em­le­get­tek. A David Ca­me­ron utód­já­ul vi­szony­lag simán meg­vá­lasz­tott The­re­sa May, az előző kor­mány bel­ügy­mi­nisz­te­re min­den­eset­re szá­mos al­ka­lom­mal ki­nyil­vá­ní­tot­ta, hogy tisz­te­let­ben tart­ja a nép­sza­va­zás ered­mé­nyét, és az Egye­sült Ki­rály­sá­got ki fogja lép­tet­ni az Uni­ó­ból. („Bre­xit means Bre­xit”.) Ha­tá­ro­zott ígé­re­te sze­rint e fo­lya­ma­tot 2017. már­ci­us vé­gé­ig fel­tét­le­nül el­in­dít­ja. E sorok írá­sa­kor még a Leg­fel­sőbb Bí­ró­ság dön­té­sé­re vár az a kér­dés, hogy a kor­mány­zat kö­te­les-e a par­la­ment jó­vá­ha­gyá­sát kérni ehhez, avagy saját „fel­ség­jo­ga” alap­ján is meg­te­he­ti. Annyi már nyil­ván­va­ló, hogy a jó­solt nagy gaz­da­sá­gi össze­om­lás el­ma­radt, és O’Sul­li­van jo­go­san jegy­zi meg, úgy tűnik, mint­ha ez – a Pro­ject Fear, vagy­is a fé­le­lem­re építő pro­jekt ku­dar­ca – némi in­ge­rült­ség­gel töl­te­né el az EU-pár­ti ma­inst­ream saj­tót.⁴⁰ May párt­ja ok­tó­be­ri bir­min­gha­mi kon­fe­ren­ci­á­ján „az egy­sze­rű em­be­rek csen­des for­ra­dal­má­nak” ne­vez­te a Bre­xit-dön­tést, össz­hang­ban azzal a leg­ke­vés­bé sem alap­ta­lan vé­le­ke­dés­sel, mi­sze­rint az EU-el­le­nes­ség össze­kap­cso­ló­dott az est­ab­lish­ment-el­le­nes­ség­gel.⁴¹ Va­ló­szí­nű­leg épp ezzel össze­füg­gés­ben be­szélt arról, hogy az Unió el­ha­gyá­sát a bri­tek több­sé­ge tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sok­kal akar­ja össze­köt­ni, olya­nok­kal, ame­lyek nem a „pri­vi­le­gi­zál­tak szűk cso­port­ját” se­gí­tik. Hogy ez egy ke­resz­tény­de­mok­ra­ta jel­le­gű szo­ci­á­lis for­du­lat elő­ké­szí­té­se-e a brit kon­zer­va­tív po­li­ti­ká­ban, erről még nyil­ván­va­ló­an korai lenne ál­lást fog­lal­ni, de a hang­sú­lyok vál­to­zá­sa min­den­képp ki­raj­zo­ló­dik.

E sorok szer­ző­je egyet­ért a ki­vá­ló tár­sa­da­lom­fi­lo­zó­fus, John Gray vé­le­mé­nyé­vel: a Bre­xit jóval mé­lyebb ha­tás­sal lesz az Eu­ró­pai Uni­ó­ra, mint ma­gá­ra Nagy-Bri­tan­ni­á­ra.⁴² A nép­sza­va­zás ered­mé­nye ugyan­is ismét ref­lek­tor­fény­be ál­lí­tot­ta a régi kér­dést: több vagy ke­ve­sebb Eu­ró­pát? Az EU két­ség­kí­vül nincs könnyű hely­zet­ben a Bre­xit­re adan­dó vá­lasz ügyé­ben. Nagy-Bri­tan­ni­á­ra a ki­lé­pés után is szük­sé­ge lesz, ha vi­szont túl sok ked­vez­ményt ad neki, az má­so­kat is a példa kö­ve­té­sé­re csá­bít­hat. Gray sze­rint az EU azon tö­rek­vé­se, hogy „psze­u­do­ál­lam­ból” „szu­per­ál­lam­má” vál­jon, nem sok jót ígér, és a szét­esé­sé­vel fe­nye­get. A Bre­xit nem oka e fo­lya­mat­nak, de a ka­ta­li­zá­to­ra lehet, mu­ta­tott rá. De va­la­mi­vel több op­ti­miz­mus­sal azt a kér­dést is fel­te­het­jük: vajon a brit nép­sza­va­zás nem já­rul-e hozzá az eu­ró­pai együtt­mű­kö­dés rend­sze­ré­nek az át­ala­kí­tá­sá­hoz és meg­újí­tá­sá­hoz?

Egy­elő­re még nyil­ván­va­ló­an több a kér­dés, mint a vá­lasz…