Páger Antal, a festőművész

Össze­fog­la­lás

2015–2016-ban al­kal­mam volt meg­lá­to­gat­ni La­tin-Ame­ri­ka leg­na­gyobb ma­gyar kö­zös­sé­ge­it (Ar­gen­tí­ná­ban, Uru­guay­ban, Bra­zí­li­á­ban és Ve­ne­zu­e­lá­ban) a Mi­nisz­ter­el­nök­ség által szer­ve­zett Mikes Ke­le­men Prog­ram ki­kül­dött­je­ként. Nyer­tes pá­lyá­zó­ként le­he­tő­sé­get kap­tam, hogy öt hónap alatt fel­dol­goz­zam a La­tin-Ame­ri­ká­ban ta­lál­ha­tó ma­gyar könyv­tá­ri-le­vél­tá­ri örök­sé­get. Ez idő alatt ta­lál­koz­tam a Ma­gyar­or­szá­gon csak szí­nész­ként is­mert Páger Antal fest­mé­nye­i­vel.

Antal Páger, the Pain­ter

Sum­ma­ry

In 2015–2016 I had the chance to visit the lar­gest Hun­ga­ri­an com­mu­ni­ti­es in La­tin-Ame­ri­ca (in Ar­gen­ti­na, Uru­guay, Bra­zil and Ve­ne­zu­e­la) with a scho­lars­hip from the Mikes Ke­le­men Prog­ramme an­no­un­ced by the Mi­nistry of Pub­lic Ad­mi­nistra­ti­on and Jus­ti­ce. As win­ning app­li­cant I had the op­por­tunity to spend 5 months pro­ces­sing Hun­ga­ri­an lib­rary and ar­chi­val her­i­tage found in La­tin-Ame­ri­ca. Du­ring this time I en­coun­te­red paint­ings by Páger Antal, who in Hun­gary is only known as an actor.

Rideg és fe­szül­ten tömör vá­la­szok ezek Páger An­tal­tól abban az 1986-ban ké­szült élet­mű­in­ter­jú­ban, ame­lyet Mol­nár Gál Pé­ter­nek adott az akkor 87 esz­ten­dős szí­nész.¹ A 2. vi­lág­há­bo­rú után Ar­gen­tí­ná­ba emig­rált szín­mű­vész élete vé­gé­ig szin­te félve, gon­do­san el­zár­kó­zott a kér­dé­sek­től is azo­kat az éve­ket il­le­tő­en, ame­lye­ket dél-ame­ri­kai szám­űze­té­sé­ben töl­tött. Hall­ga­tá­sá­ból kö­vet­ke­ző­en még az élet­út­já­ról, szí­né­sze­té­ről meg­je­lent több száz cikk, tu­cat­nyi ta­nul­mány, sőt élet­raj­zi kötet² el­le­né­re is jó­for­mán fehér folt­ként mered ránk ma is éle­té­nek e tíz esz­ten­de­je. Ezért – noha a szín­há­zi és film­kö­zön­ség mind a mai napig is­me­ri és el­is­me­ri a szí­nészt – szin­te va­la­mennyi­ünk előtt is­me­ret­len Páger Antal, a fes­tő­mű­vész. Jelen ér­te­ke­zés szűk ke­re­te­in belül és té­ma­kö­ré­ből adó­dó­an sincs mód Páger szí­né­szi élet­pá­lyá­já­nak és ma­gán­éle­té­nek rész­le­tes elem­zé­sé­re, azon­ban annak rövid át­te­kin­té­se nél­kül nem ért­het­jük meg emig­rá­ci­ós éve­i­nek és mű­vé­sze­té­nek mi­ért­je­it sem.

Páger Antal, Kos­suth-dí­jas ki­vá­ló mű­vész 1899. ja­nu­ár 29-én Makón szü­le­tett, és ipa­ros­csa­lád­ban nőtt fel. Szí­né­szi pá­lyá­ja Szé­kes­fe­hér­vá­ron kez­dő­dött az 1. vi­lág­há­bo­rú ide­jén, majd kecs­ke­mé­ti (1922–1924), pécsi (1924–1925), nagy­vá­ra­di (1925–1926) és sze­ge­di (1926–1930) évei után Bu­da­pest­re kerül. Töb­bek kö­zött – a tel­jes­ség igé­nye nél­kül – az And­rássy úti, a Bel­vá­ro­si Szín­ház­ban és a Víg­szín­ház­ban való sze­rep­lé­se mel­lett már 1932-ben meg­je­le­nik a Piri min­dent tud című film­ben. Az 1930-as évek de­re­ká­tól kar­ri­er­je szé­dü­le­tes se­bes­ség­gel ível fel­fe­lé. Páger An­tal­lal 1939 és 1944 kö­zött közel negy­ven fil­met for­gat­tak. A 2. vi­lág­há­bo­rú évei alatt szü­le­tett film­jei kö­zött pedig olyan po­li­ti­kai pro­pa­gan­da­fil­me­ket ta­lá­lunk, mint ami­lyen pél­dá­ul a Dr. Ko­vács Ist­ván (1941), a Har­min­ca­dik (1942) vagy az Őr­ség­vál­tás (1942) című, a ma­gyar film tör­té­ne­té­ben ké­szült egyet­len an­ti­sze­mi­ta film­drá­ma.³ Egyes for­rá­sok sze­rint⁴ 1944 au­gusz­tu­sá­ban már Marschal­kó Lajos Ti­sza­esz­lár című kö­te­té­nek⁵ meg­fil­me­sí­té­sé­ről kez­dett egyez­te­té­sek­be, de fel­lé­pett az Egye­dül Va­gyunk és a Ma­gyar Futár nevű szél­ső­jobb­ol­da­li lapok ma­ti­né­in is.⁶

A szí­nész­nek tehát fe­le­sé­gé­vel, Komár Jú­li­á­val és két kis­lá­nyá­val a há­bo­rú végén me­ne­kül­nie kel­lett Ma­gyar­or­szág­ról. Né­met­or­szág és Fran­cia­or­szág érin­té­sé­vel 1948. ja­nu­ár 24-én Ar­gen­tí­ná­ba ér­ke­zett, ahol az­után közel ki­lenc évet töl­tött. Még 1948 jú­ni­u­sá­ban meg­ala­kult Bu­e­nos Ai­res-i la­ká­sán a Ma­gyar Szín­ját­szó Tár­sa­ság Haj­mássy Mik­lós, Sze­lecz­ky Zita, Csel­le Lajos és Komár Júlia rész­vé­te­lé­vel, ami 1954-ig mű­kö­dött, és adott elő olyan da­ra­bo­kat, mint pél­dá­ul Vas­zary Já­nos­tól az Egy nap a világ, Ke­re­csen­di-Kiss Már­ton­tól az Első vagy Gár­do­nyi Gé­zá­tól A bor.⁷ Az át­la­go­san ha­von­ta egy­szer szín­re ke­rü­lő da­ra­bok azon­ban nem je­lent­het­tek biz­tos meg­él­he­tést. Pá­ger­nak tehát szin­te azon­nal más be­vé­te­li for­rás után kel­lett néz­nie.

„Azt mond­ja a fe­le­sé­gem: hát te ta­nul­tál fes­te­ni va­la­mi­kor, lát­tam a nő­vé­red­nél ott­hon Makón… Hát te tudsz fes­te­ni, fes­sél! Hát fes­tek… vet­tem áll­ványt, olaj­fes­té­ket, be­ren­dez­tem ma­gam­nak a la­kás­ban egy kis mű­ter­met, és fes­tet­tem, fes­tet­tem…”⁸ – me­sé­li egy idős­ko­ri ri­port­já­ban.

Páger Antal gye­rek­ként va­ló­ban is­mer­ke­dett a fes­té­szet­tel, sőt he­ge­dül­ni is ta­nult. Csiz­ma­dia­mes­ter apja azon­ban a mű­vé­szi haj­la­ma­it meg­ér­tés nél­kül fo­gad­ta, fes­tő­áll­vá­nyát, he­ge­dű­jét – gyer­me­ke fején – össze­tör­te, fes­té­ke­it össze­ta­pos­ta.⁹ Noha Páger ez­után, saját be­val­lá­sa sze­rint, 45 évig nem vett ecse­tet a ke­zé­be, ko­ráb­bi ki­sebb mun­kái 1945 előtt­ről – aho­gyan ez az idé­zett ri­port­ból is ki­tű­nik – ma­rad­hat­tak fenn, ám ezek szá­má­ról vagy kva­li­tá­sá­ról pon­tos ada­tok nem áll­nak ren­del­ke­zé­sünk­re. Ér­de­kes­ség, hogy az 1941-ben be­mu­ta­tott Miért? című film­ben áb­rán­dos fes­tő­mű­vészt ala­kít.

Eg­zakt és rész­le­tes ada­tok arra vo­nat­ko­zó­lag a mai napig nin­cse­nek, hogy 1948 és 1956 kö­zött pon­to­san mi­lyen mennyi­ség­ben, mi­lyen meg­ren­de­lők­nek, il­let­ve mi­lyen mun­ká­kat ké­szít­he­tett. Ka­ta­ló­gus hi­á­nyá­ban csak – el­adott mun­ká­i­hoz ké­pest – meg­le­he­tő­sen ke­ve­set tu­dunk ké­pe­i­nek té­má­já­ról, csu­pán egy­ko­ri fo­lyó­ira­tok mél­ta­tá­sa­i­ból, még élő szem­ta­núk be­szá­mo­ló­i­ból és egy-egy fel­buk­ka­nó fest­mé­nyé­ből, raj­zá­ból kö­vet­kez­tet­he­tünk mű­vé­sze­té­re. Te­kint­ve, hogy Páger Antal fest­mé­nye­i­nek ve­vő­kö­re a 2. vi­lág­há­bo­rú után La­tin-Ame­ri­ká­ban le­te­le­pe­dő ma­gyar­ság első ge­ne­rá­ci­ó­já­ból ke­rült ki, tehát azok­ból, akik már 1945 előtt a ma­gyar­or­szá­gi tár­sa­dal­mi élet aktív részt­ve­vői vol­tak, mű­vé­sze­té­nek te­kin­té­lyes része az egy­kor­volt pár­to­lók, vá­sár­lók, gyűj­tői kör ha­lá­lá­val szét­mál­lott. Az emig­rá­ció pro­mi­nens tag­ja­i­nak uno­kái sok eset­ben ma­gya­rul sem be­szél­nek, így mind­az a tár­gyi örök­ség és emig­rá­ció­tör­té­ne­ti for­rás­anyag – így kü­lö­nö­sen a ma­gyar nyel­vű köny­vek, fo­lyó­ira­tok, le­vél­tá­ri anya­gok –, ame­lyek közé Páger Antal fest­mé­nye­it is so­rol­hat­juk, hi­he­tet­len ten­den­ci­á­val kal­ló­dott el az utób­bi évek­ben. Ezen művek ese­té­ben a hely­ze­tet to­vább ne­he­zí­ti az a tény, hogy Páger művei – ki­ál­lí­tá­si hely­szí­nei és ve­vő­kö­re foly­tán – egész La­tin-Ame­ri­ká­ban szét­szó­ród­tak.

Fes­té­sze­tét 1950 ta­va­szán több ízben mél­tat­ták a la­tin-ame­ri­kai fo­lyó­ira­tok, így pél­dá­ul a Ke­re­csen­di-Kiss Már­ton és Vö­rös­váry Ist­ván által ki­adott Ma­gya­rok Útja, amely­nek ha­sáb­ja­in rész­le­tes, egész ol­da­las írás je­lent meg Páger fes­té­sze­tét és ön­ki­fe­je­zé­sét di­csér­ve: „Egy ön­ma­gá­ba zárt lélek ál­mo­do­zik a hazai táj­ról. A gye­rek­kor vi­lá­ga, mint a fel­gyúj­tott asz­tag, fel­lo­bog az ar­gen­tin messze­ség­ben. Páger Antal ott­hon van. Járja az al­föl­di ta­nyá­kat, he­ve­ré­szik fel­vi­dé­ki pa­ta­kok part­ján, ott áll most is egy töp­pedt kis pa­raszt­ház előtt a ke­re­csen­di Fő utcán, sze­ké­ren po­rosz­kál a du­nán­tú­li fal­vak­ban, Er­dély­ben itat­ja lo­va­it sely­mes al­ko­nyat­tal, és Te­mes­vár kör­nyé­kén lag­zi­zik. Páger Antal ál­mo­dik. Meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan módon va­rá­zsol­ja elő a mély­ből a leg­bo­nyo­lul­tabb pa­rasz­ti szer­szá­mo­kat és a hazai táj em­be­ri lé­te­zé­sé­nek min­den for­ma­gaz­dag­sá­gát. Páger Antal nem fest. Mesél. A múl­tat me­sé­li, az enyé­met, a ti­é­det, mind­nyá­jun­két.”¹⁰

Páger Antal fes­tő-gra­fi­kus­ként a mű­vé­szi ön­ki­fe­je­zés­nek ezt az új le­he­tő­sé­gét ki­fej­leszt­ve ma­gá­ban, nem csu­pán anya­gi szem­pon­to­kat vett fi­gye­lem­be, de le­győz­te azo­kat a nyel­vi – és rész­ben po­li­ti­kai – aka­dá­lyo­kat is, ame­lyek a helyi szín­há­zi élet­ben való ér­vé­nye­sü­lést hát­rál­tat­hat­ták volna. Az első hó­na­pok­ban töb­bek kö­zött a szom­széd gye­re­ke­ken gya­ko­rol­ta a port­ré­fes­té­sze­tet – amely­től ké­sőbb el is for­dult –, annak sémái he­lyett sok­kal in­kább von­zot­ták a gyak­ran álom- és lá­to­más­sze­rű ma­gyar­or­szá­gi zsá­ner­ké­pek, táj­ké­pek, pa­rasz­ti idill, il­let­ve a saját él­mé­nye­i­ből táp­lál­ko­zó vi­dék­áb­rá­zo­lás. Az Al­föl­det, csong­rá­di fal­va­kat, bú­za­szen­te­lést, be­ta­ka­rí­tást, a Fő utcán lép­de­lő lo­va­kat festi, és va­ló­szí­nű­leg a Ti­szá­ról ál­mo­dik a La Plata part­ján hor­gász­va. Fes­tő­mű­vé­sze­tét a helyi ma­gyar­ság meg­be­csül­te és nagy­vo­na­lú­an ho­no­rál­ta – ami nyil­ván­va­ló­an Páger ko­ráb­bi hír­ne­vé­nek is kö­szön­he­tő volt. Aho­gyan Ha­lász Bá­lint róla szóló ta­nul­má­nyá­ban ol­vas­hat­juk,¹¹ volt ön­ál­ló tár­la­ta Ve­ne­zu­e­lá­ban (ahol mint­egy 6000 dol­lár ho­no­rá­ri­um­ban ré­sze­sült), a Sao Pa­u­ló-i Bi­en­ná­lén 45 kép­pel sze­re­pelt, Uru­guay­ban egy-egy fest­mé­nyén 200-300 dol­lá­rért adott túl, de sok eset­ben akár egy ak­va­rel­lért vagy szén­raj­zért is meg­ka­pott 50 dol­lárt. Ki­ál­lí­tá­sai után gyak­ran min­den tétel el­kelt. Bu­e­nos Ai­res­ben ál­lan­dó ve­vő­kör­rel ren­del­ke­zett, mű­he­lyét pedig éve­kig a Dél­ame­ri­kai Ma­gyar­ság ha­sáb­ja­in hir­det­te.

Meg­ma­radt fest­mé­nyei közül Dél-Ame­ri­ká­ban is­me­re­tes töb­bek kö­zött az a négy kép, amely az Uru­gua­yi Ma­gyar Ott­hon bár­he­lyi­sé­gét és Pe­tő­fi-ter­mét dí­szí­ti. A két táj­ké­pet és két zsá­ner­ké­pet Páger Antal aján­dé­koz­ta egy elő­adá­sa után az ott­hon­nak.¹² La­tin-ame­ri­kai ma­gyar csa­lá­dok­nál vagy ma­gyar gyö­ke­rű le­szár­ma­zot­tak­nál, gyűj­tők­nél jó eséllyel lap­pang­hat­nak kü­lön­bö­ző Pá­ger-mun­kák, azon­ban mind ez idáig csak né­hány olyan ma­gán­sze­mély is­mert, aki ren­del­ke­zik a szí­nész fest­mé­nye­i­vel. Ma­gyar­or­szá­gi auk­ci­ós házak kí­ná­la­tá­ban egyet­len műve, a Lovak az er­dő­ben című kép buk­kant fel.¹³ Ki­ál­lí­tá­son pedig a kö­zel­múlt­ban a Bajor Gizi Szí­nész­mú­ze­um Szét­szórt csil­la­gok el­ne­ve­zé­sű ide­ig­le­nes tár­la­tán ta­lál­koz­hat­tunk egy raj­zá­val.¹⁴ Budai vil­lá­já­ban szin­tén meg­ta­lál­ha­tó­ak vol­tak saját fest­mé­nyei, ezek­nek ha­lá­la utáni sorsa, je­len­le­gi helye is­me­ret­len. Emig­rá­ci­ós ké­pe­i­nek rit­ka­sá­gát jel­lem­zi, hogy még a 2015. évi Mikes Ke­le­men Prog­ram ide­jén külön ilyen irá­nyú ku­ta­tás da­cá­ra sem si­ke­rült a la­tin-ame­ri­kai ki­kül­dött­nek akár egyet­len, ki­ál­lí­tás­ra ha­za­szál­lít­ha­tó vagy meg­vá­sá­rol­ha­tó da­ra­bot ta­lál­nia.

Tud­juk, hogy Páger Antal ha­lá­lá­ig kedv­te­lés­ből fes­tett, il­let­ve hogy el­vét­ve 1956 és 1986 kö­zött is szü­let­tek képei – ame­lyek va­ló­szí­nű­leg jobb sors­ra ju­tot­tak, mint emig­rá­ci­ó­ban ké­szült mun­kái –, de az 1948 és 1956 kö­zöt­ti leg­ter­mé­ke­nyebb, mű­vé­sze­té­nek leg­ki­emel­ke­dőbb és leg­ér­de­ke­sebb kor­sza­ka egy­ben saj­nos a leg­is­me­ret­le­nebb is. Emig­rá­ci­ó­já­nak utol­só éve­i­ben a hon­vágy­ba, ke­nyér­ke­re­se­ti gon­dok­ba szin­te be­le­be­te­ge­dett, lel­ki­leg össze­om­lott. Páger 1956 au­gusz­tu­sá­ban – a ma­gyar kö­vet­ség­gel foly­ta­tott hosszas egyez­te­té­se­ket kö­ve­tő­en – am­nesz­ti­á­val ke­rül­he­tett vissza Ma­gyar­or­szág­ra, ahol az­után olyan fe­lejt­he­tet­len ala­kí­tá­sa­i­val, mint ami­lye­ne­ket egye­bek mel­lett a Pa­csir­ta, a Mici néni két élete vagy a Hattyú­dal című fil­mek­ben nyúj­tott, talán még na­gyobb si­ke­re­ket ér­he­tett el, mint a 2. vi­lág­há­bo­rút meg­elő­ző­en. A kom­mu­nis­ta kul­túr­dip­lo­má­cia pedig egye­dül­ál­ló ered­mény­ként köny­vel­het­te el az egy­ko­ri szí­nész­ki­rály ha­za­csá­bí­tá­sát. Fe­le­sé­ge és na­gyob­bik lánya – el­sze­gé­nyed­ve – vég­leg Ar­gen­tí­ná­ban ma­radt. Páger ha­za­té­ré­sé­ről he­te­kig cik­ke­zett az emig­rá­ci­ós sajtó. Éle­té­nek emig­rá­ci­ós sza­ka­szát le­zá­ró utol­só per­ce­it Fer­csey János örö­kí­tet­te meg talán leg­meg­ka­pób­ban a Dél­ame­ri­kai Ma­gyar­ság ha­sáb­ja­in:¹⁵

„A ti­tok­za­tos in­du­lás­hoz senki se jött ki. Csak Ke­re­csen­di-Kiss Már­ton szi­kár alak­ja tűnt fel az in­du­lás előtt. Ki­jött, hogy utol­já­ra lássa régi ba­rát­ját, aki­hez az emig­rá­ció em­lé­kei fűz­ték. De Pá­gert már kö­rül­ve­szi a kö­vet­ség sze­mély­ze­te. Le­haj­tott fej­jel olyan köz­tük, mint egy rab. A kéz­fo­gás­ra már nem ke­rül­het sor. Páger Antal már odaát van a vas­füg­göny mö­gött.

Páger meg­öle­li fe­le­sé­gét, aztán el­bú­jik a zöld szem­üve­ge mögé. Az aj­tó­ból még egy­szer vissza­int, aztán fá­rad­tan bak­tat­va halad a gép felé. Fél­úton hir­te­len meg­áll, és ku­tat­va néz a te­rasz­ra, ahol ott áll régi mun­ka­tár­sa, Ke­re­csen­di-Kiss Már­ton. Kar­ja­it szét­tár­va ki­a­bál va­la­mit fe­lé­je, de már el­nye­li sza­vát a mo­tor­zú­gás. Vajon mit akart mon­da­ni ba­rát­já­nak, aki az utol­só pil­la­na­tig meg­pró­bál­ta vissza­tar­ta­ni a vég­ze­tes úttól?

A mo­to­rok fel­dü­bö­rög­tek, egy emig­ráns dráma végén a füg­göny le­gör­dült. Páger Antal bú­csút in­tett csa­lád­nak, ba­rát­nak, kö­zön­ség­nek, és el­in­dult egye­dül azok­hoz, akik elől ti­zen­két évig me­ne­kült.”