Egy elfelejtett magyar elit iskola: a késmárki líceum

Össze­fog­la­lás

A tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum kö­vet­kez­té­ben el­csa­tolt Sze­pes­ség je­len­tő­sé­ge a ma­gyar kul­tú­ra ala­kí­tá­sa szem­pont­já­ból tör­té­nel­münk ki­té­pett lapja. Még nap­ja­ink­ban is elő­for­dul, hogy ki­vá­ló pro­tes­táns elit is­ko­la­ként, a „gé­ni­usszá válás mű­he­lye­ként” a tör­té­né­szek, de a ge­ne­ti­ku­sok is szin­te csak a fő­vá­ro­si evan­gé­li­kus gim­ná­zi­u­mot em­lí­tik.¹ Ke­ve­sünk­nek jut eszé­be, hogy a Sze­pes­ség is­ko­lái – köz­tük a kés­már­ki lí­ce­um – már a re­for­má­ció ter­je­dé­sé­től kezd­ve ki­vet­ték ré­szü­ket a ma­gyar ta­len­tu­mok kép­zé­sé­ben, ne­ve­lé­sé­ben. Kül­föl­di egye­te­me­ken ta­nult rek­to­rok, ta­ná­rok ok­tat­ták, ne­vel­ték év­szá­za­do­kon ke­resz­tül a di­á­ko­kat, mun­ká­juk ered­mé­nye­ként szá­mos neves tudós, po­li­ti­kus, mű­vész, orvos ke­rült ki a lí­ce­um­ból. A ta­nul­mány egyes ré­szei a szer­ző­nek a Kés­márk­hoz is fű­ző­dő, evan­gé­li­kus Bruck­ner csa­lád­ról szóló, ké­szü­lő köny­vé­ből valók.

A For­got­ten Elit Hun­ga­ri­an Scho­ol: The Ly­ce­um of Kés­márk

Sum­ma­ry

Due to the Tre­aty of Tri­a­non, the Sze­pes­ség is now part of Slo­va­kia. Its sig­ni­fi­cance with re­gard to Hun­ga­ri­an cul­tu­re, howe­ver, is a page torn out of our his­to­ry. Even today his­to­ri­ans, even ge­ne­ti­cists, only tend to ment­ion the Lu­the­ran Se­con­dary Scho­ol in Bu­da­pest as an out­stand­ing Pro­tes­tant elite scho­ol, the work­shop tur­ning out ge­ni­us­es. Few of them rem­em­ber that the scho­ols of the Sze­pes­ség, espe­ci­ally Kés­márk Ly­ce­um, pla­yed a sig­ni­fi­cant role in train­ing Hun­ga­ri­an ta­lents be­g­in­ning with the spre­ad of the Re­for­mati­on. For cent­uri­es pu­pils were taught and edu­ca­ted by rec­tors and tea­chers who had at­ten­ded uni­ver­sity ab­road. As a re­sult of their eff­orts, nu­me­rous well-known scho­lars, po­li­ti­ci­ans, ar­tists and doc­tors gra­du­a­ted from the ly­ce­um. Some parts of this essay are from a com­ing book by the aut­hor on her at­tach­ment to Kés­márk and the Lu­the­ran Bruck­ner fa­mily.

A pro­tes­tan­tiz­mus hó­dí­tá­sa, ha­tá­sa az is­ko­lák ala­kí­tá­sá­ra a Sze­pes­ség­ben

A 16. szá­zad Ma­gyar­or­szág sor­sát új utak­ra kény­sze­rí­tet­te. Mo­hács után tel­jes meg­osz­tott­ság mu­tat­ko­zott mind te­rü­le­ti, mind ural­ko­dói, mind val­lá­si szem­pont­ból. A ka­to­li­kus egy­ház ve­ze­tő­i­nek java a csa­ta­té­ren ma­radt, a kül­föld­ről ér­ke­ző új val­lá­si tanok ter­je­dé­se nem üt­kö­zött aka­dály­ba. A re­for­má­ció a 16. szá­zad­ban, a török be­tö­ré­sé­vel pár­hu­za­mo­san ha­tal­mas te­rü­le­te­ket hó­dí­tott meg ná­lunk is: ke­reszt és fél­hold egy­szer­re volt jelen. Kál­vin tana el­ső­sor­ban a me­ző­vá­ro­sok­ban, Lu­the­ré pedig fő­ként a tö­rök­től meg­kí­mélt sze­pes­sé­gi sza­bad ki­rá­lyi vá­ro­sok né­met­aj­kú la­kos­sá­ga kö­ré­ben ter­jedt. Az itt meg­ho­no­so­dott ke­resz­tény szá­szok (cip­sze­rek) az idők fo­lya­mán szá­mos is­ko­lá­zott föld­mű­vest, ipa­rost, vi­lág­lá­tott ke­res­ke­dőt, lel­ki­is­me­re­tes tiszt­vi­se­lőt, ki­vá­ló tu­dóst és mű­vészt adtak ha­zánk­nak. E mű­velt em­be­rek­re nagy ha­tás­sal volt az eu­ró­pai ál­la­mok tár­sa­dal­mát és egy­há­zi vi­szo­nya­it át­ala­kí­tó nagy szel­le­mi moz­ga­lom, a re­for­má­ció. Az új hit ra­ci­o­na­liz­mu­sa és a cip­szer alap­ka­rak­ter jel­leg­ze­tes tu­laj­don­sá­gai egy­más­ra ta­lál­tak, és ezért for­rott annyi­ra össze a Sze­pes­ség né­met­sé­ge a lu­the­ra­niz­mus fo­gal­má­val.²

A Sze­pes­ség ked­ve­ző föld­raj­zi hely­ze­té­ből, bá­nyá­sza­tá­ból, ko­há­sza­tá­ból, jól mű­kö­dő ke­res­ke­del­mé­ből fa­ka­dó­an „az ak­ko­ri Ma­gyar­or­szág leg­te­he­tő­sebb vi­dé­ke”³ lett, ahol a vá­ro­sok erő­tel­jes fej­lő­dés­nek in­dul­tak. Az evan­gé­li­kus egy­ház bá­zi­sa, kevés ne­me­sen kívül, fő­ként az itt ur­ba­ni­zált tár­sa­da­lom volt,⁴ mely­nek a vi­lá­gi ve­ze­té­se egy­út­tal az egy­há­zi ha­tal­mat is a ke­zé­ben tar­tot­ta.⁵ Az e he­lyen vi­rág­zó sza­bad ki­rá­lyi vá­ro­sok, me­lyek a re­for­má­ció köz­pont­jai let­tek, nyúj­tot­ták be 1549-ben az or­szág­gyű­lé­sen az első ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­kus hit­val­lást.⁶

Az evan­gé­li­kus hitre át­tért vá­ro­si pol­gá­rok – lel­ké­szek, or­vo­sok, írók, is­ko­la­mes­te­rek, ke­res­ke­dők, ze­né­szek stb. – a vidék gaz­dag em­be­rei vol­tak. A Ma­gyar Ki­rály­ság­hoz tar­to­zó­nak érez­ték, és német anya­nyel­vük el­le­né­re is „hun­ga­rus­nak” ne­vez­ték ma­gu­kat. Sú­lyuk, te­kin­té­lyük volt, kü­lö­nös te­kin­tet­tel az el­len­re­for­má­ció ide­jén fel­erő­sö­dő Habs­burg-el­le­nes­ség­ben, nem vé­let­len, hogy Bocs­kai, Thö­kö­ly és a Rá­kó­czi-sza­bad­ság­harc szö­vet­sé­ge­sei let­tek.

A vá­ro­si ta­ná­csok­ban sze­re­pet vál­la­ló pol­gá­ri ér­tel­mi­ség­nek sze­re­pe volt a pro­tes­tan­tiz­mus ki­bon­ta­ko­zá­sá­nak konk­rét se­gí­té­sé­ben. Töb­bek kö­zött a ka­to­li­kus egy­ház­tól el­kob­zott ja­va­kat (bir­to­kok, épü­le­tek) az új hit­élet fel­len­dí­té­sé­re for­dí­tot­ták. Ennek kö­vet­kez­mé­nye lett a bir­tok­ba vett temp­lo­mok hitük sze­rin­ti át­ala­kí­tá­sa (pél­dá­ul szen­tek szob­ra­i­nak el­tá­vo­lí­tá­sa), s új tar­tal­mú mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok lét­re­ho­zá­sá­nak tá­mo­ga­tá­sa. Je­len­tős vá­ro­sai – mint pél­dá­ul Kés­márk, Lőcse, Igló – evan­gé­li­kus pol­gár­sá­gá­nak kö­szön­he­tő, hogy temp­lo­ma­ik­ban neves ko­ra­be­li német és ma­gyar mű­he­lyek mes­te­re­i­nek al­ko­tá­sai, gó­ti­kus és re­ne­szánsz stí­lu­sú, bib­li­ai je­le­ne­te­ket áb­rá­zo­ló szár­nyas ol­tá­rok, szob­rok hir­det­ték a ka­to­li­kus val­lás fe­let­ti győ­zel­met.⁷ Az egy­re-más­ra evan­gé­li­kus tu­laj­don­ba ke­rült temp­lo­mok biz­to­sí­tot­ták, hogy a pré­di­ká­to­rok az ide össze­gyűlt em­be­rek­nek anya­nyel­ven hir­des­sék az új ta­no­kat. Ezek­nek az esz­mék­nek a meg­is­me­ré­sét a sza­po­ro­dó nyom­dá­sza­ti ter­mé­kek is se­gí­tet­ték, mely­nek kö­vet­kez­té­ben nőtt az ol­vas­má­nyok és az ol­va­só­kö­zön­ség száma.

A sze­pes­sé­gi vá­ro­sok­ban ter­je­dő evan­gé­li­kus val­lás­nak fon­tos bás­tyá­ja volt az egyre na­gyobb hírre szert tevő is­ko­lák lét­re­jöt­te is. Nö­vel­te je­len­tő­sé­gü­ket, hogy az it­te­ni ér­tel­mi­ség szá­má­ra fon­tos volt, hogy az if­jú­ság mind val­lá­si, mind vi­lá­gi tu­do­má­nyok­ból magas fokú kép­zett­sé­get sze­rez­zen, ugyan­is a saját eu­ró­pai szín­vo­na­lú után­pót­lá­su­kat ez ga­ran­tál­ta.

Az új esz­mé­ket hir­de­tő mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok, anya­nyel­vű saj­tó­ter­mé­kek, va­la­mint a pro­tes­táns hit­val­lás­nak meg­fe­le­lő­en ok­ta­tó is­ko­lák lét­re­jöt­te for­ra­dal­mi lé­pés­nek szá­mí­tott, és az ed­di­gi kö­tött­sé­gek alóli sza­ba­du­lás útját kö­vez­te ki. Ki­ala­ku­lá­suk­ban Né­met­or­szág köz­vet­len ha­tá­sa ér­vé­nye­sült, mely a te­rü­le­ti kö­zel­ség­nek, a nyelv­kö­zös­ség­nek és a ke­res­ke­del­mi kap­cso­la­tok­nak volt kö­szön­he­tő.⁸ Nem vé­let­len, hogy a re­for­má­ció ter­je­dé­sét kez­det­től fogva itt is ül­dö­zés kí­sér­te. Ta­na­i­nak első kép­vi­se­lő­it: Fis­cher And­rást le­ta­szí­tot­ták Krasz­na­hor­ka vá­rá­ról, a lő­csei szár­ma­zá­sú Le­u­dis­cher Györ­gyöt,⁹ aki Kés­már­kon a lu­the­ri ta­nok­nak meg­fe­le­lő­en a szen­tek és a böj­tök ellen pré­di­kált, „csak” be­bör­tö­nöz­ték Krasz­na­hor­ka vá­rá­ba. S amint egyre job­ban tért hó­dí­tott az új tan, a ka­to­li­kus egy­ház és a csá­szár jó­vol­tá­ból min­dig át­fo­góbb el­len­in­téz­ke­dé­sek szü­let­tek. Be­zár­ták a pro­tes­táns temp­lo­mo­kat, is­ko­lá­kat, a nyom­dák­tól meg­von­ták az en­ge­dé­lye­ket, az új hit hir­de­tő­it el­ül­döz­ték, és gá­lya­rab­ság­ra ítél­ték.

Azon­ban az el­len­re­for­má­ció egyet­len in­téz­ke­dé­se sem tudta tar­tó­san meg­tör­ni a pro­tes­táns szel­lem ki­bon­ta­ko­zá­sát a Sze­pes­ség­ben sem, és a kö­vet­ke­ző szá­za­dok fo­lya­mán e táj­egy­ség evan­gé­li­kus temp­lo­ma­i­ban, is­ko­lá­i­ban egyre fel­ké­szül­tebb pré­di­ká­to­rok, lel­ké­szek, ta­ní­tók száll­tak szem­be a ka­to­li­kus esz­mék­kel, a ta­no­kat ter­jesz­tő ki­ad­vá­nyok száma is szé­pen emel­ke­dett. Lő­csén a 17. szá­zad ele­jén in­dult vi­rág­zás­nak a hazai könyv­ki­adás­ban is je­len­tős sze­re­pet ját­szó Bre­wer-nyom­da. Gon­do­zá­sá­ban a sze­pes­sé­gi nem­ze­ti­sé­gek (német, szlo­vák, ma­gyar) anya­nyel­vén je­len­tek meg evan­gé­li­kus éne­kes­köny­vek, ol­vas­má­nyok, de latin nyel­vű ki­ad­vá­nyok is.

A Sze­pes­ség­ben ki­bon­ta­ko­zó evan­gé­li­kus is­ko­la­rend­szer is, „meg­tör­ve bár, de halva nem”, a kö­vet­ke­ző szá­za­dok­ban egyre vi­rág­zób­ban foly­tat­ta te­vé­keny­sé­gét.

A pro­tes­táns ván­dor­di­ák-moz­gal­mak

A 16. szá­zad­ban ki­ala­kult pro­tes­táns is­ko­la­rend­szer a már ko­ráb­ban is mű­köd­te­tett hu­ma­nis­ta is­ko­la­tí­pus­ra ala­po­zó­dik. Ve­zé­rel­ve: a klasszi­kus szer­zők él­mény­sze­rű, értő ta­nul­má­nyo­zá­sa, belső szel­le­mi ér­té­kek ki­bon­ta­ko­zá­sa az élet­ala­kí­tó, em­ber­hez méltó élet meg­te­rem­té­se ér­de­ké­ben.¹⁰ A pro­tes­táns vá­ro­si hu­ma­nis­ta is­ko­lák több fel­ada­tot vál­lal­nak ma­guk­ra: kép­zik a lel­ké­sze­ket, a vá­ros­ban ma­ra­dó pol­gá­ro­kat, és elő­ké­szí­tik a di­á­ko­kat az egye­te­me­ken való to­vább­ta­nu­lás­ra.

A pro­tes­táns di­á­kok to­vább­ta­nu­lá­sa azon­ban az or­szá­gon belül, fel­ső­fo­kon so­ká­ig nem volt biz­to­sí­tott; csak Nagy­szom­ba­ton mű­kö­dött ka­to­li­kus ve­ze­tés alatt egye­te­mi kép­zés, ahová a pro­tes­tán­sok nem is­ko­láz­hat­tak be. Míg a céh­le­gé­nyek szak­mai fej­lő­dé­sük, mes­ter­ré vá­lá­suk ér­de­ké­ben in­dul­tak a nagy­vi­lág­ba, az oko­sod­ni vágyó pro­tes­táns di­á­kok ta­pasz­ta­la­to­kat gyűj­te­ni, dip­lo­mát sze­rez­ni men­tek Eu­ró­pa neves egye­te­me­i­re.

A pe­reg­ri­nus­nak mind­eh­hez azon­ban szük­sé­ge volt anya­gi fe­de­zet­re. E gaz­dag hely­sé­gek­ben nem oko­zott kü­lö­nö­sebb gon­dot a ván­dor­di­ák-moz­ga­lom pat­ro­ná­lá­sa sem, a pol­gá­rok nem­egy­szer szí­ve­sen ma­guk­ra vál­lal­ták az anya­gi tá­mo­ga­tást, hi­szen ez biz­to­sí­tot­ta csak a ta­nult ér­tel­mi­ség után­pót­lá­sát mind az egy­há­zi, mind a vá­ro­si tiszt­sé­gek te­kin­te­té­ben.

A ván­dor­di­á­kok szá­má­ra már az úti él­mé­nyek is hasz­no­sak vol­tak: szé­le­sí­tet­ték lá­tó­kö­rü­ket, és tá­gí­tot­ták Eu­ró­pá­ról al­ko­tott ké­pü­ket.¹¹ Hoz­zá­se­gí­tet­te ehhez őket a kés­már­ki lí­ce­um neves rek­to­ra, Frö­lich Dávid úti­köny­ve.¹² III. Fer­di­nánd csá­szá­ri ma­te­ma­ti­ku­sa, aki Pas­cal és Tor­ric­el­li előtt fel­fe­dez­te a lég­nyo­más­nak a ma­gas­ság­tól függő vál­to­zá­sát, meg­mász­ta a Ma­gas-Tát­ra csú­csa­it, és nem mel­lé­ke­sen köz­kinccsé tette 12 éven ke­resz­tül foly­ta­tott uta­zá­sa­i­nak ta­pasz­ta­la­ta­it.¹³ Nap­ja­ink­ban is ak­tu­á­lis e mű sok meg­ál­la­pí­tá­sa. Így pél­dá­ul az, hogy az uta­zás böl­cseb­bé, tü­rel­me­seb­bé, áll­ha­ta­to­sab­bá, mér­ték­le­te­seb­bé, jám­bo­rab­bá, igaz­ság­sze­re­tőb­bé, mű­vel­teb­bé, val­lá­so­sab­bá te­he­ti az em­bert. De az is időt­ál­ló gon­do­lat, hogy föld­rajz­tu­dós nem lehet va­la­ki anél­kül, hogy más tá­ja­kat, vá­ro­so­kat, fal­va­kat, ten­ge­re­ket, fo­lyó­kat, he­gye­ket, me­ző­ket ne ta­pasz­talt volna meg sze­mé­lye­sen a világ kü­lön­bö­ző ré­sze­in.

A fel­vi­dé­ki evan­gé­li­kus di­á­kok úti célja fő­ként va­la­mely né­met­or­szá­gi város – így pél­dá­ul Halle, Jéna, Hei­del­berg, Göt­tin­gen –, de leg­in­kább a Lu­ther Már­ton­hoz és Me­lancht­hon Fü­löp­höz fű­ző­dő Wit­ten­berg neves egye­te­me volt. A 16. szá­zad­ban több mint 1000 ma­gyar diák hall­gat­ta latin nyel­ven a nagy re­for­má­to­rok elő­adá­sa­it Wit­ten­berg­ben,¹⁴ 1552-ben pedig a ma­gyar di­á­kok co­e­tu­sa (tár­sa­sá­ga) 20 Sze­pes­ség­ből ér­ke­zet­tet szám­lált.¹⁵

Az itt töl­tött idő alatt a di­á­kok eszük­be vés­ték Lu­ther ne­ve­lés­ről szóló né­ze­tét, mely­nek kö­zép­pont­já­ban az a cél állt, hogy „az e vi­lá­gi pol­gá­ri kö­te­les­sé­get be­csü­let­tel kell tel­je­sí­te­ni”. Arról is meg­győz­te őket a re­for­má­tor lo­gi­kus fej­te­ge­té­se, hogy a kü­lön­bö­ző fog­lal­ko­zá­sú­ak kép­zé­sét más-más módon lehet csak meg­va­ló­sí­ta­ni. A teo­ló­gu­sok­nak pél­dá­ul sok­ol­da­lú nyel­vi tu­dás­ra van szük­sé­gük, hogy a Bib­li­át ere­de­ti­ben ol­vas­has­sák. Az Ószö­vet­ség­hez a héber, az Új­szö­vet­ség­hez a görög szük­sé­ges, mert „ha Isten eze­ket a nyel­ve­ket a maga szá­má­ra ki­vá­lasz­tot­ta, ne­künk is kö­te­les­sé­günk eze­ket meg­ta­nul­nunk”.¹⁶ A plé­bá­no­sok­nak, pré­di­ká­to­rok­nak azon­ban mind az ige hir­de­té­sé­hez, mind a be­széd­hez a latin szük­sé­ges; ta­nul­ja­nak emel­lett még egy­há­zi zenét, dia­lek­ti­kát, re­to­ri­kát, po­é­ti­kát. A köz­nép ta­ní­tá­sát biz­to­sí­tó nép­is­ko­lák­ban két­sé­gen kívül az anya­nyel­vi ok­ta­tást kell elő­tér­be he­lyez­ni. És Lu­ther azon­nal pél­dát mu­ta­tott arra, ho­gyan kell ezt kez­de­ni: le­for­dí­tot­ta a Bib­li­át német nyelv­re. A Szent­írás anya­nyelv­re plán­tá­lá­sá­nak kö­ve­té­se min­den­hol kul­csá­vá lett a re­for­má­ció ha­té­kony­sá­gá­nak.¹⁷

A pro­tes­táns pe­reg­ri­nu­sa­ink majd mind­egyi­ke Me­lancht­hon ha­lá­lá­ig Wit­ten­berg­ben tar­tóz­ko­dott a leg­to­vább. Nem vé­let­le­nül. A pro­fesszor ma­gyar hall­ga­tó­i­val sze­mély sze­rint fog­lal­ko­zott és le­ve­le­zett.¹⁸ „Me­lancht­hon úgy­szól­ván szü­le­tett kül­ügy­mi­nisz­te­re volt a re­for­má­ci­ó­nak” – jel­lem­zi nap­ja­ink­ban is tisz­te­lő­je, pro­fesszor dr. Ma­ko­vitz­ky Jó­zsef.¹⁹ A wit­ten­ber­gi ma­gyar di­á­kok dis­pu­tá­ci­ó­ján Me­lancht­hon két­he­ten­te ott el­nö­költ, s sze­re­pe volt azok pá­lya­vá­lasz­tá­sá­ban is. Nem utol­só­sor­ban egye­te­mi elő­adá­sai is na­gyon von­zók vol­tak: a nagy anya­got rend­kí­vül ért­he­tő­en köz­ve­tí­tet­te. Ez az ok­ta­tás biz­to­sí­tot­ta, hogy a ma­gyar föld­re vissza­tér­tek tu­dá­sa, elő­adás­mód­ja ver­seny­re kel­he­tett a ka­to­li­kus ta­ná­ro­ké­val. A me­lancht­ho­ni is­ko­la­tí­pu­son kívül a sze­pes­sé­gi pro­tes­táns is­ko­lák a helyi vi­szo­nyok­ra adap­tál­va al­kal­maz­ták Va­len­tin Trot­zend­orf el­ve­it és Jo­hann Sturm²⁰ kö­zép­fo­kú, pro­tes­táns hu­ma­nis­ta vá­ro­si is­ko­la­rend­sze­rét is. 1976-ban az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem dísz­dok­tor­rá ava­tá­sán a kés­már­ki lí­ce­um­ból in­dult, nem­zet­kö­zi hír­név­re szert tett, két­sze­res Kos­suth-dí­jas, a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia és a német Leo­pol­di­na Aka­dé­mia tagja, a svéd Sche­ele-érem tu­laj­do­no­sa, dr. Bruck­ner Győző ve­gyész­pro­fesszor ezek­kel a sza­vak­kal veszi át ki­tün­te­té­sét: „Abban az is­ko­lá­ban ne­vel­ked­tem, mely­nek 1703-ból fenn­ma­radt sza­bály­za­tá­ban a 9. pont a kö­vet­ke­ző­kép­pen szólt: A kü­lön­fé­le or­szá­gok­ból és csa­lá­dok­ból szár­ma­zó di­á­kok test­vé­ri sze­re­tet­ben él­je­nek, egyik se vesse meg és szi­dal­maz­za a má­si­kat azért, mert más ná­ci­ó­hoz tar­to­zik. Ez a hu­ma­ni­tást ta­nú­sí­tó szel­lem élet­re szóló ta­ní­tás és út­mu­ta­tás.”²¹ Ezt a nem­ze­tek együtt­élé­sé­re vo­nat­ko­zó irány­el­vet pedig szá­za­dok­kal ez­előtt nem más, mint Trot­zend­orf ih­let­te.

Az is­ko­lai ne­ve­lés­ben ér­tel­mes és „éke­sen szóló ke­gyes­sé­get” és a latin nyelv el­en­ged­he­tet­len magas fokú el­sa­já­tí­tá­sát hang­sú­lyo­zó Sturm ha­tá­sa szin­tén ki­mu­tat­ha­tó a sze­pes­sé­gi is­ko­lák­ban. Pe­reg­ri­nu­sa­ink év­szá­za­do­kon át úgy tér­tek haza eu­ró­pai kör­út­juk­ról, tu­dás­sal és ta­pasz­ta­lat­tal, mint Pro­mé­the­usz az Olim­posz­ról az em­be­rek közé a föld­re, az is­te­nek­től el­sa­já­tí­tott tűz­zel. Küldő vá­ro­suk­ba ér­kez­ve kö­te­le­sek vol­tak ál­lást vál­lal­ni, és a tu­do­mány pa­ra­zsa­it szét­szór­ni ta­nít­vá­nya­ik kö­zött.

Az is­ko­la ve­ze­tő­je min­den is­ko­la­tí­pus ese­té­ben a rek­tor volt, néha is­ko­la­mes­ter­nek is ne­vez­ték. Se­gí­tő­je a társ­rek­tor vagy con­rek­tor, lec­tor, col­l­e­ge. Az ide­ig­le­nes ki­se­gí­tő­ket, akik nem­egy­szer az ott ta­nu­lók so­ra­i­ból ki­ke­rült ok­ta­tók, col­la­bo­ra­to­rok­nak hív­ták. A na­gyobb is­ko­lák­ban Trot­zend­orf gold­ber­gi is­ko­lá­já­nak min­tá­já­ra három osz­tály – Lő­csén és Kés­már­kon öt – volt. Egy osz­tályt két év alatt vé­gez­tek el, ahol azon­ban az utol­só osz­tály­ban egy jó rek­tor jó­vol­tá­ból a latin, a görög nyelv és a teo­ló­gia ok­ta­tá­sát is be­ve­zet­ték, eset­leg csak három év alatt tud­ták el­sa­já­tí­ta­ni.

A 18. szá­zad kö­ze­pén ha­zánk­ban 65 ka­to­li­kus, 40 re­for­má­tus és 34 evan­gé­li­kus is­ko­la mű­kö­dött. Az evan­gé­li­kus is­ko­lák négy cso­port­ra kü­lö­nül­tek.²² Az el­ső­be azok tar­toz­tak, ame­lyek­ben elemi is­me­re­te­ket, ol­va­sást, írást és az evan­gé­li­kus hit alap­is­me­re­te­it igye­kez­tek a ta­nu­lók­ba plán­tál­ni, és csu­pán a latin alak­tan­nal fog­lal­koz­tak. Ahol gyü­le­ke­zet volt, min­den­hol mű­kö­dött a ta­ní­tás. A ta­ní­tók a lel­ké­szek, de ha nincs lel­kész, a ta­ní­tó töl­töt­te be ezt a fel­adat­kört is.

A kö­vet­ke­ző fo­ko­za­tot ne­vez­het­jük „kis gim­ná­zi­u­mok­nak”. Itt az alak­ta­non kívül a szin­ta­xis­sal, azaz a mon­dat­tan­nal is fog­lal­koz­tak. Töb­bek kö­zött ebben a ka­te­gó­ri­á­ban mű­kö­dött a sel­mec­bá­nyai és kör­möc­bá­nyai, kas­sai, tren­csé­ni, zay­ug­ró­ci is­ko­la.

Erre épült a La­te­in­schu­le, ahol a latin nyelv és a gram­ma­ti­ka a fő tárgy, de mel­let­te re­to­ri­kát is ok­tat­tak.²³ Ez az is­ko­la a ma­ga­sabb mű­velt­sé­get ala­poz­ta meg. Mű­kö­dé­sé­ben je­len­tős sze­re­pe volt a rek­tor kép­zett­sé­gé­nek, pe­da­gó­gi­ai ér­zé­keny­sé­gé­nek. Töb­bek kö­zött az is tőle füg­gött, hogy az ele­mi­ből lett-e la­tin­is­ko­la. A la­tin­is­ko­lák egy­há­zi fenn­ha­tó­ság alatt mű­köd­tek, rek­to­ra­ik a lel­ké­szek alá­ren­delt­jei vol­tak, min­den prob­lé­má­ju­kat velük kel­lett meg­be­szél­ni, és ha va­la­mi „rosszat tet­tek”, a zsi­nat vonta őket fe­le­lős­ség­re.²⁴

Új tí­pu­sú is­ko­lák, ame­lyek a leg­ma­ga­sabb fo­ko­za­tot je­len­tet­ték, azok­ban a gim­ná­zi­u­mok­ban jöt­tek létre, ahol a fi­lo­zó­fia és a teo­ló­gia ok­ta­tá­sá­ra le­he­tő­ség volt. A 17. szá­zad­tól az ilyen in­téz­mé­nyek át­me­ne­tet ké­pez­tek a kö­zé­pés fel­ső­fok kö­zött. Ezt az is­ko­la­tí­pust az evan­gé­li­ku­sok­nál lí­ce­um­nak (Po­zsony, Lőcse, Eper­jes, Kés­márk), a re­for­má­tu­sok­nál kol­lé­gi­um­nak (Sá­ros­pa­tak, Gyula, Deb­re­cen, Nagy­vá­rad, Gyu­la­fe­hér­vár stb.) hív­ták,²⁵ a ka­to­li­ku­sok­nál aka­dé­mia (pél­dá­ul Eger­ben és Ko­lozs­vá­rott je­zsu­i­ták ala­pí­tot­ták) néven is­mert.

1664 táján a lí­ce­um el­ne­ve­zést elő­ször Bayer Ist­ván hasz­nál­ta az eper­je­si is­ko­lá­ra, mely „olyan in­téz­mény, me­lyet a ta­ná­rok kis száma, de a ta­nul­má­nyok nagy vál­to­za­tos­sá­ga, rend­je és meg­fe­le­lő ter­je­del­me jel­le­mez. Benne az aka­dé­mi­ai tu­do­mány­sza­kok csak­nem tel­jes­sé­gük­ben, de aka­dé­mi­ai zajos kül­ső­sé­gek nél­kül, mag­va­san és mód­sze­re­sen három év alatt ta­nul­má­nyoz­ha­tók és be­fe­jez­he­tők.”²⁶ Tar­tal­ma időn­ként né­mi­leg mó­do­sult. Az 1850-es évek má­so­dik fe­lé­től a kezdő kis­di­á­kok ta­go­za­ta, va­la­mint a jog­aka­dé­mi­ai nyolc­osz­tá­lyos gim­ná­zi­u­ma és a teo­ló­gi­ai aka­dé­mia együt­te­sét je­len­tet­te. Az 1890-es évek­től kü­lön­vált a fő­gim­ná­zi­um és a teo­ló­gi­ai aka­dé­mia. Egyes fő­gim­ná­zi­u­mok­ra azon­ban, fi­gye­lem­be véve a tör­té­nel­mi ha­gyo­má­nyo­kat, to­vább­ra is al­kal­maz­ták a lí­ce­um nevet egé­szen 1948-ig.²⁷ Mind­egyik evan­gé­li­kus lí­ce­um ta­ní­tott jogot, de ön­ál­ló jogi tan­szé­ke csak Eper­jes­nek és Kés­márk­nak volt.

Mind a ka­to­li­kus, mind az evan­gé­li­kus is­ko­lák nyu­gat-eu­ró­pai min­ták­ra ala­poz­tak. A kü­lönb­ség kö­zöt­tük el­ső­sor­ban abban állt, hogy a lí­ce­u­mok, mivel az evan­gé­li­ku­sok­nak nem volt pap­ne­ve­lő in­téz­mé­nyük, egy­út­tal lel­kész­kép­zők­ként is mű­köd­tek. A to­váb­bi el­té­rés a tan­köny­vek terén és az ér­tel­me­zé­sek­ben ke­re­sen­dő, s míg a ka­to­li­ku­sok is­ko­lái köz­pon­to­sí­tot­tan, a pro­tes­tán­so­ké re­gi­o­ná­li­san szer­ve­zet­tek vol­tak, ezért az evan­gé­li­ku­sok­nál a tan­anyag is fő­is­ko­lán­ként más és más volt. Az evan­gé­li­kus is­ko­lák­nak egyes szint­jei nem kü­lö­nül­tek el egy­más­tól, egy­sé­ges tan­terv­vel sem ren­del­kez­tek, és tan­köny­vek több­nyi­re csak a ta­ná­rok ren­del­ke­zé­sé­re áll­tak. A pro­tes­tán­sok sza­bad szel­le­mé­vel össze­egyez­tet­he­tet­len lett volna, ha min­den is­ko­la mű­kö­dé­se egy­for­ma. Ez a li­be­ra­liz­mus le­he­tő­vé tette, hogy nem volt aka­dály egy zse­ni­á­li­san ve­ze­tő rek­tor előtt arra, hogy a saját el­kép­ze­lé­se sze­rint mű­köd­tes­se és fel­vi­rá­goz­tas­sa az in­téz­ményt. A mai kö­zép­is­ko­lák­nak meg­fe­le­lő evan­gé­li­kus in­téz­mé­nyek élén egy kül­föl­di egye­te­men vég­zett rek­tor a leg­ma­ga­sabb szint­re emel­het­te az ott sze­rez­he­tő tu­dást. A ki­vá­ló ve­ze­tők mind­egyi­ke egyé­ni­ség volt, egyi­ket a má­sik­tól csak a rá jel­lem­ző tu­laj­don­ság vá­lasz­tot­ta el. Nem egy­más­tól ta­nul­tak, hanem in­kább egy­más­sal ver­se­nyez­tek: ki tud va­la­mi olyan egé­szen újat be­ve­zet­ni az ok­ta­tás­ban, amely a lí­ce­um javát szol­gál­ja. Köz­tük, annak is kö­szön­he­tő­en, hogy a tár­gyak még nem kü­lö­nül­tek el me­re­ven egy­más­tól, több po­li­hisz­tor is akadt, akik­nek sok­ol­da­lú in­tel­lek­tu­á­lis fel­ké­szült­sé­ge, va­la­mint az evan­gé­li­kus in­téz­mé­nyek li­be­rá­lis ok­ta­tá­si rend­sze­re von­zot­ta a kö­zép­fo­kú is­me­re­te­ket el­sa­já­tí­ta­ni óhaj­tó if­jú­sá­got a sze­pes­sé­gi is­ko­lák­ba. Egy wit­ten­ber­gi ma­gyar di­ák­nó­ta így örö­kí­ti meg a pe­reg­ri­nu­sok meg­ér­ke­zé­sét a vég­ál­lo­más­ra: „Mikor Wit­ten­ber­gá­nak ka­pu­ját dön­ge­tem, / A rec­tor mag­ni­fi­cus azt mond­ja én nekem / Hej, de… spec­ta­bi­lis, lát­szik, hogy ma­gyar, / Úgy kon­ga­ti, kon­ga­ti, dön­ge­ti ezt a kaput, mint a jeges zi­va­tar.”²⁸ Így töb­bek kö­zött a bárt­fai is­ko­la ka­pu­it a 16. szá­zad­ban, Stöc­kel Lé­nárd ve­ze­té­se alatt szi­lé­zi­ai, cseh, len­gyel, orosz, a kés­már­ki lí­ce­u­mét pedig még a ké­sőb­bi­ek­ben is He­ves­ről, Pest­ről, Szol­nok­ról, Hajdú, Sza­bolcs me­gyé­ből, Abaúj, Zemp­lén me­gyé­ből, Má­ra­ma­ros­ról²⁹ ide­áram­ló di­á­kok „kon­ga­tik”. A fel­vi­dé­ki is­ko­lák­ból az­után az itt ta­nu­ló di­á­kok közül, aki­nek erre fe­de­ze­te akadt, to­vább­ment egy fel­ső­fo­kú kép­zést nyúj­tó nyu­gat-eu­ró­pai in­téz­mény, leg­in­kább Wit­ten­berg irá­nyá­ba, és az ot­ta­ni egye­tem aj­ta­ját „dön­ge­ti.” Az idő fo­lya­mán az evan­gé­li­kus ván­dor­di­á­kok moz­gal­má­nak több út­vo­na­la ala­kult ki, ezek közül az egyik­nek pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző ál­lo­má­sai vol­tak: Al­föld – Kés­márk – Nyu­gat-Eu­ró­pa, me­lyen belül fő­ként né­met­or­szá­gi meg­ál­ló­he­lyek tar­tóz­tat­ták fel a di­á­ko­kat.

A kül­föl­di egye­te­mek­re való pe­reg­ri­ná­ci­ós áram­lás­nak mind­ad­dig nagy je­len­tő­sé­ge volt, míg a hazai ál­la­mi fel­ső­ok­ta­tás-po­li­ti­ka a 18. szá­zad má­so­dik fe­lé­től nem szor­gal­maz­ta ná­lunk is az egye­te­mek lét­re­ho­zá­sát.³⁰ A di­á­kok tö­me­ges ván­dor­lá­sa a sze­pes­sé­gi kö­zép­is­ko­lák­ba, s azo­kon belül a kés­már­ki­ba, Tri­a­no­nig tar­tott.³¹

A kés­már­ki lí­ce­um lét­re­jöt­te, év­szá­za­do­kon ke­resz­tü­li te­vé­keny­sé­ge

A ha­zánk múlt­ját alig is­me­rő fi­a­ta­lok­hoz a majd száz évvel ez­előt­ti or­szá­gunk gyöngy­sze­mei közé szá­mí­tó, a Tátra lá­bá­nál fekvő Kés­már­kot, annak tör­té­nel­mi alak­ja­it és la­kó­it, a nagy­vi­lág­ban szét­szó­ró­dott cip­sze­re­ket ma is élet­hű­en hoz­zák közel kora sze­pes­sé­gi szak­ér­tő­jé­nek, a tör­té­nész Bruck­ner Győ­ző­nek és a 20. szá­zad első fe­lé­ben a lí­ce­um igaz­ga­tó­já­nak, Bruck­ner Ká­roly­nak Kés­már­ki ka­la­uz című köny­ve,³² va­la­mint Med­nyánsz­ky Lász­ló­nak a város kör­nyé­kén fes­tett, magas mű­vé­szi ér­té­kű képei. Fek­vé­se – itt fu­tot­tak össze az utak Szi­lé­zi­á­ból és Ga­lí­ci­á­ból – ked­ve­zett a ke­res­ke­de­lem­nek. Sza­bad ki­rá­lyi vá­ro­si jogot I. (Nagy) Lajos, cí­mert és pal­los­jo­got Má­tyás ki­rály alatt ka­pott. A ket­tős ki­rály­ság ide­jén Sza­po­lyai mellé állt, és még a Fer­di­nánd-pár­ti szom­széd vá­ros­sal, Lő­csé­vel is há­bo­rú­ba ke­ve­re­dik, így Habs­burg-el­le­nes vá­ros­ként köny­vel­te el a tör­té­ne­lem. Cip­szer la­kos­sá­gá­nak kö­ré­ben az evan­gé­li­kus val­lás meg­ho­no­so­dá­sá­ban az it­te­ni vár­urak is sze­re­pet ját­szot­tak. Töb­bek kö­zött Lasz­ki Al­bert az el­len­re­for­má­ció ide­jén kas­té­lyá­ban adott me­ne­dé­ket az ül­dö­zött evan­gé­li­kus pa­pok­nak, a fe­je­de­lem Thö­kö­ly Imre te­te­mét pedig mint a város szü­lött­jét te­met­ték újra 1906-ban. Az egy­ko­ri várúr ha­tal­má­nak ha­nyat­lá­sa­kor azon­nal erő­sö­dött az el­len­re­for­má­ció, ki­bon­ta­ko­zá­sát pedig az is se­gí­tet­te, hogy 1665-ben a város a sza­bad ki­rá­lyi jel­leg vi­se­lé­sé­ért három házat en­ge­dett át a ka­to­li­kus temp­lom épí­té­sé­re. Pá­lo­sok te­le­ped­tek be, és az evan­gé­li­ku­sok temp­lo­ma­it el­vé­tel fe­nye­get­te. A pro­tes­táns val­lás­ügyet e szá­zad­ban a kuruc moz­gal­mak is se­gí­tet­ték, és Kés­márk csat­la­ko­zott a Rá­kó­czi­sza­bad­ság­harc­hoz. A meg­tor­lás azon­ban el­ér­te a vá­rost, s mi­u­tán Heis­ter csá­szá­ri ge­ne­rá­lis ost­rom­mal (1709) el­fog­lal­ta, Kray Jakab vá­ros­bí­rót, Lányi Már­ton és Toperczer Se­bes­tyén ta­nács­no­kot ki­vé­gez­ték, több vá­ro­si pol­gárt pedig be­bör­tö­nöz­tek.

A 16. szá­zad­tól Kés­márk már is­ko­la­vá­ros. Az 1533-ban lét­re­jött evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um irá­nyí­tá­sát kez­det­ben az egy­há­zi és a vi­lá­gi elöl­já­rók kö­zö­sen vé­gez­ték. A ta­ná­rok ki­ne­ve­zé­se, a tan- és is­ko­la­rend az egy­há­zi gyű­lés­től füg­gött. 1673-ban be­zár­ták az in­téz­ményt, és csak 1682-ben nyi­tot­ta meg újra ka­pu­ját az evan­gé­li­kus di­á­kok előtt. A 18. szá­zad kö­ze­pén egyre erő­sö­dött az is­ko­la anya­gi vissza­esé­se. A város meg­szűnt az is­ko­lát pat­ro­nál­ni, az egy­ház­köz­ség is el­sze­gé­nye­dett. A lí­ce­um meg­ma­ra­dá­sa, fenn­tar­tá­sa ér­de­ké­ben a Sze­pes me­gyei föld­bir­to­kos ne­mes­ség, a ti­szai ágos­tai egy­ház­ke­rü­let, va­la­mint a kés­már­ki egy­ház­kö­zös­ség (1760) össze­fo­gott; ez más pro­tes­táns in­té­ze­tek ese­té­ben is ha­son­ló­an tör­tént. E men­tő­ak­ci­ó­ból szár­ma­zó tár­su­lás­nak az ered­mé­nye lett az úgy­ne­ve­zett párt­fo­gó­ság,³³ mely­nek akad­tak – a ké­sőb­bi­ek­ben kü­lö­nö­sen – hát­rá­nyai, de fő­ként ér­de­me­i­ről lehet be­szá­mol­ni. Két­ség­te­len ugyan­is, hogy ki­ne­ve­zett fel­ügye­lő­ik el­len­őriz­ték a rend­tar­tást, be­le­szól­tak az is­ko­lai kor­mány­zat te­vé­keny­sé­gé­be és tar­tal­mi mun­ká­já­ba, az igaz­ga­tó­val pedig he­ten­te „ta­nács­koz­tak”. Azon­ban az anya­gi­ak­kal ren­del­ke­ző ne­me­si pat­ró­nu­sok szin­te ki­vé­tel nél­kül szív­ügyük­nek te­kin­tet­ték az in­téz­mény létét és szín­vo­na­lá­nak eme­lé­sét. Je­len­tős anya­gi ál­do­za­ta­ik kö­vet­kez­té­ben szü­let­he­tett új épü­let (épült 1774–76), és a könyv­tár is az ő se­gít­sé­gük­kel bő­vült az évek fo­lya­mán, s ju­tott Ter­mé­szet­raj­zi Mú­ze­um ala­pí­tá­sá­ra, szer­tá­rak fel­sze­re­lé­sé­re, de a sze­gény di­á­kok se­gí­té­sé­re is ala­kul­tak ala­pít­vá­nyok.³⁴ A tu­do­má­nyos­sá­got szol­gá­ló

18. szá­zad végén, a tá­mo­ga­tók­nak is kö­szön­he­tő­en, 1787-ben meg­ala­kult a böl­csé­sze­ti, 1801-ben a teo­ló­gi­ai, 1805-ben pedig a jogi tan­szék. Ezzel be­vo­nult a ma­ga­sabb fokú, fő­is­ko­lai ok­ta­tás­nak meg­fe­le­lő kép­zést biz­to­sí­tó lí­ce­u­mok közé. A három év­fo­lya­mos lí­ce­u­mi osz­tá­lya mel­lett nyolc év­fo­lya­mos gim­ná­zi­u­ma is volt egé­szen 1851-ig.³⁵ A Bach-fé­le ab­szo­lu­tiz­mus tan­ügyi ren­de­le­te, az ún. Ent­wurf azon­ban meg­szün­tet­te az aka­dé­mi­ai tan­fo­lya­mot, és így az in­téz­mény a to­váb­bi­ak­ban ki­zá­ró­lag nyolc­osz­tá­lyos gim­ná­zi­um­ként mű­kö­dött. De 1861-től, az evan­gé­li­kus egy­ház, a haza és a tu­do­mány szol­gá­la­tá­ban ismét a tör­té­nel­mi lí­ce­um néven sze­re­pelt.

Az evan­gé­li­kus egy­há­zi egye­te­mes gyű­lé­sek to­vább­ra is rend­sze­re­sen fog­lal­koz­tak az is­ko­lák­kal, s ilyen­kor a dön­té­sek ho­za­ta­lá­nál min­dig fi­gye­lem­be vet­ték a kés­már­ki lí­ce­um vé­le­mé­nyét. Közös erő­vel si­ke­rült a kor­mány arra vo­nat­ko­zó kí­sér­le­tét meg­ál­lí­ta­ni, hogy az is­ko­lák ki­ke­rül­je­nek az egy­há­zi fenn­ha­tó­ság alól, így a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től a tan­tár­gya­kon belül erő­söd­he­tett a hit­fe­le­ke­ze­ti jel­leg. A püs­pök, je­len­tős egy­há­zi sze­mé­lyek kí­sé­re­té­ben, több ízben meg­lá­to­gat­ta a lí­ce­u­mot, és bár „el­len­őr­zés” cím­sza­vá­val hall­gat­ta a di­á­kok fe­le­le­te­it, a ta­ná­rok elő­adá­sa­it, s te­kin­tet­te meg a könyv­tá­rat, a mú­ze­u­mot és a szer­tá­ra­kat, min­den al­ka­lom­mal ki­emel­ke­dő jó­in­du­lat­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got. Meg­di­csér­te a szor­gal­mas di­á­ko­kat, a ta­ná­rok­nak pedig a szer­ve­zé­sért, a fe­gye­lem és rend meg­tar­tá­sá­ért kö­szö­ne­tet mon­dott. Je­len­lé­te min­dig emel­te a han­gu­la­tot. Az egy­ház se­gí­tő­kész­sé­gét gyak­ran anya­gi hoz­zá­já­ru­lás­sal is bi­zo­nyí­tot­ta, me­lyet a püs­pök lá­to­ga­tá­sa al­kal­má­val je­len­tett be.³⁶

Tan­tár­gyak, az ok­ta­tás mód­sze­re

Az is­ko­la leg­el­ső kor­sza­ká­ból csu­pán Lám Fri­gyes fenn­ma­radt bi­zo­nyít­vá­nyá­ból tu­dunk kö­vet­kez­tet­ni a tan­tár­gyak­ra. Ennek alap­ján ki­de­rül, hogy ekkor (1575) a leg­fon­to­sabb tárgy a latin, a görög, de a köl­té­szet, a szó­nok­lat­tan, a ma­te­ma­ti­ka és teo­ló­gia is je­len­tős sze­re­pet ját­szott. Az ok­ta­tás­ra vo­nat­ko­zó rész­le­te­sebb ada­tok­kal, tá­jé­koz­ta­tás­sal majd a 18. szá­zad­ban ta­lál­ko­zunk if­jabb Buch­holtz György di­á­ri­u­má­ban.³⁷

Ifj. Buch­holtz György egy tu­do­mányt mű­ve­lő kés­már­ki di­nasz­tia lán­co­la­tá­nak leg­fé­nye­sebb gyöngy­sze­me. Csa­lád­já­nak min­den tagja – apja, öccse, de még mos­to­ha­any­ja hoz­zá­tar­to­zó­ja is – is­mert volt át­la­gon fe­lü­li ter­mé­szet­tu­do­má­nyos ér­dek­lő­dé­sé­ről. Az ebből a kör­nye­zet­ből ho­zott mű­velt­sé­gét a ke­vés­bé lá­tó­tér­ben lévő Gre­ifs­wald, majd Halle, Jéna és Wit­ten­berg híres egye­te­mén bő­ví­tet­te to­vább. Így vál­ha­tott a lí­ce­um­hoz fű­ző­dő po­li­hisz­to­rok egyik nagy alak­já­vá. Szin­te min­den­nel fog­lal­ko­zott: ér­tett a geo­ló­gi­á­hoz, ar­cheo­ló­gi­á­hoz, bo­ta­ni­ká­hoz, fi­zi­ká­hoz, ma­te­ma­ti­ká­hoz, csil­la­gá­szat­hoz és még a me­te­o­ro­ló­gi­á­hoz is. Le­ve­le­zett Bél Má­tyás­sal, kül­föl­di tu­dó­sok­kal, be­dol­go­zott le­xi­kon­ba, fo­lyó­ira­tok­ba. Szé­les körű ér­dek­lő­dé­sé­ről, meg­fi­gye­lé­se­i­ről szá­mos do­ku­men­tu­mot (a Tát­rá­ról tér­ké­pe­ket, raj­zo­kat, bar­lan­gok­ról le­írá­so­kat, négy nyel­ven köl­te­mé­nye­ket, szín­mű­ve­ket, be­teg­sé­gek le­írá­sát stb.) ha­gyott az utó­kor­ra. Kö­zü­lük az 1709 és 1737 kö­zött rend­sze­re­sen ve­ze­tett nap­lót, mely nem­csak az éle­té­ről, ku­ta­tá­sa­i­ról, de a lí­ce­u­mi ok­ta­tás­ról, a di­ák­élet­ről is messze­me­nő­en tá­jé­koz­tat, 1957-ben ta­lál­ták meg.

A kés­már­ki is­ko­la ta­nu­ló­i­nak száma 1723-ban, ifj. Buch­holtz György rek­tor­sá­ga (1723–1737) ide­jén, 188 fő volt. Ez a szám, el­oszt­va öt osz­tály­ra, nem kevés: 36 fő. Az öt osz­tályt öt tanár vitte, és nyolc év alatt vé­gez­ték el a di­á­kok.

Az is­ko­la cél­ját Buch­holtz így fo­gal­maz­ta meg: a di­á­kok ér­tel­mé­nek a fej­lesz­té­se ok­ta­tás­sal és a sze­mé­lyi­ség ki­bon­ta­koz­ta­tá­sa ne­ve­lés­sel. Ennek meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz ekkor a kö­vet­ke­ző tár­gya­kat lát­ták szük­sé­ges­nek ok­tat­ni: hit­tan (Lu­ther, Me­lancht­hon alap­ján), gram­ma­ti­ka la­tin­nal, szám­tan, zene, ének. Tan­tár­gyak vol­tak ezen­kí­vül, köz­tük nem egy Buch­holtz sze­mé­lyes köz­re­mű­kö­dé­sé­nek kö­szön­he­tő­en: klasszi­kus szer­zők ol­va­sá­sa, po­é­zis, teo­ló­gia, fi­lo­zó­fia, ma­te­ma­ti­ka, geo­met­ria, ka­to­nai és civil épí­té­szet, jog, po­li­ti­ka, tör­té­ne­ti se­géd­tu­do­má­nyok, be­teg­sé­gek. Nyel­vek a latin mel­lett a görög, a héber, a német és ma­gyar gya­kor­lá­sa, len­gyel, szír, fran­cia alap, orosz ábécé (utób­bi né­gyet Buch­holtz ta­ní­tot­ta), emel­lett re­to­ri­ka és po­é­ti­ka.³⁸ A lí­ce­um­nak e tan­ter­vé­ben – a „ma­gyar Wit­ten­berg”-ként is­mert Bárt­fá­ról egy évre (1555–1556) Kés­márk­ra ke­rült – Stöc­kel Lé­nárd ta­ní­tá­si prog­ram­ját is­mer­het­tük fel, me­lyet Kés­már­kon kívül Lő­csén, Eper­je­sen, Kis­sze­ben­ben és a fel­vi­dé­ki bá­nya­vá­ro­sok­ban is át­vet­tek.³⁹

A tör­té­ne­lem ta­ní­tá­sát leg­ko­ráb­ban a pro­tes­táns is­ko­lák ve­zet­ték be.⁴⁰ Kés­már­kon 1742-től van róla adat. Se­géd­tu­do­má­nya­i­ként ta­nul­ták a kro­no­ló­gi­át, a nu­miz­ma­ti­kát, a he­ral­di­kát, a mi­to­ló­gi­át, és a föld­raj­zot hoz­zá­csa­tol­va ok­tat­ják; ez hal­lei hatás, me­lyet Bél Má­tyás ve­ze­tett be ná­lunk Po­zsony­ban. A fi­zi­ka té­ma­kö­rei: me­cha­ni­ka, sta­ti­ka, hid­ra­u­li­ka stb. Ál­ta­lá­ban úgy is­mert, hogy a 18. szá­zad­ban nem volt még tan­tárgy a ma­te­ma­ti­ka és a mér­tan.⁴¹ Buch­holtz kés­már­ki fel­jegy­zé­sei azon­ban ezt meg­cá­fol­ják. Ér­de­kes egy pil­lan­tást vetni az érett­sé­gi dol­go­zat­té­mák­ra 1735–1736-ban. Vizs­gák al­kal­má­val szin­te bár­me­lyik ki­ad­ha­tó lenne ma is; né­hány kö­zü­lük: Csal­fa kép­ze­let, A kol­bász fel­ta­lá­ló­já­nak két­ér­tel­mű di­csé­re­te, A ka­len­dá­ri­u­mok hasz­na és kára, Vihar elő­jel­zé­se,

A Tátra meg­má­szá­sá­nak okai, Lu­ther élete, ta­ní­tá­sa.⁴²

A kö­te­les­sé­gek meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban szin­tén Stöc­kel ha­tá­sá­ra is­mer­he­tünk: pél­dá­ul hogy egy pro­tes­táns is­ko­lá­ban a rek­tor­nak és a ta­ná­rok­nak min­dig a di­á­kok ér­de­ké­ben kell cse­le­ked­ni. Kü­lö­nö­sen fon­tos, hogy a te­het­sé­ges di­á­kok­kal ki­emel­ten fog­lal­koz­za­nak. Eze­ket a kí­vá­nal­ma­kat egy Kés­már­kon mű­kö­dő tanár élet­re szó­ló­nak tar­tot­ta. Az itt, 1784-ben rövid ideig ta­ní­tó Sch­wart­ner Már­ton 1786-tól a sop­ro­ni lí­ce­um­ban „rend­kí­vül csil­lag­zat gya­nánt tűnt fel” új­sze­rű elő­adás­mód­já­val.

„Nagy élénk­ség­gel, sok tűz­zel, hi­va­tal­be­li buz­gó­ság­gal, deák, ma­gyar, német nyel­ven jeles ékes­szó­lást egye­sít­ve… Sok régi meg­rög­zött os­ko­lai bal­vé­le­ke­dé­sek ellen ha­tal­ma­san har­co­la, s kö­zü­lük sokat ki is írta, kü­lö­nö­sen a régi klasszi­ku­sok iránt, kiket addig a ta­nu­lók hely­te­len ma­gya­rá­zás miatt igen ke­vés­re be­csül­tek, rész sze­rint he­lyes és cél­sze­rű ma­gya­rá­zás, rész sze­rint szív­re ható ma­gasz­ta­lás által min­den jobb ér­zé­sű­ek­ben tisz­te­le­tet ger­jesz­te. Azon elvet, hogy gim­ná­zi­u­mok­ban a tu­dás­vágy éb­resz­té­se s táp­lá­lá­sa még az is­me­re­tek ter­jesz­té­sé­nél is főbb dolog, senki mé­lyebb meg­győ­ző­dés­sel nem hir­det­te, mint ő.”⁴³

A di­á­kok felé is meg­fo­gal­ma­zód­tak el­vá­rá­sok. A leg­fon­to­sabb volt ezek közül, hogy min­den­hol, min­den­kor pon­to­san je­len­je­nek meg. To­váb­bá, ne men­je­nek kocs­má­ba, „ne lóg­ja­nak” az órák­ról. Ez utób­bi­ra ugyan­is al­kal­mat adtak az úgy­ne­ve­zett ado­mány­gyűj­té­sek, ame­lyek­nek során kán­tál­ni, azaz latin nyel­ven, el­nyúj­tott ének­lés­sel pró­bál­tak a sze­gény li­cis­ták ér­de­ké­ben jö­ve­de­lem­re szert tenni.

Az ok­ta­tás mód­sze­re szá­za­dok előtt sem sok­ban kü­lön­bö­zött nap­ja­in­ké­tól. A tanár a ren­del­ke­zé­sé­re álló tan­könyv (a lí­ce­u­mi könyv­tár­ban a tan­köny­vek kö­zött Me­lancht­ho­né és Co­me­ni­u­sé ma is a ka­ta­ló­gus­ban fog­lal­ta­tik) és saját kút­fő­je, tu­dá­sa alap­ján le­dik­tál­ja az anya­got, majd rész­le­te­sen ma­gya­ráz. Az óra végén – ahogy nap­ja­ink­ban is teszi a jó tanár – is­mé­tel­tet. Egy­út­tal azon­ban a ta­nár­nak vi­gyáz­ni kel­lett arra, hogy az elő­adá­sa ne le­gyen ter­jen­gős, és a dik­tált anyag ért­he­tő le­gyen.

Buch­holtz di­á­ri­u­má­ból azt is meg­tud­juk, hogy éven­te már­ci­us­ban, áp­ri­lis­ban nyil­vá­nos vizs­gá­kat ik­tat­tak be, ame­lyek­re meg­hí­vó­kat küld­tek szét a város elöl­já­ró­i­nak, ne­me­se­i­nek, pol­gá­ra­i­nak és a szü­lők­nek. Ez az idő fo­lya­mán ha­gyo­mánnyá vált, s nagy­ban hoz­zá­já­rult ahhoz, hogy a lí­ce­um­ban vég­zett ta­nít­vá­nyok meg­szok­ták, tu­dá­su­kat nyil­vá­nos­ság előtt bi­zo­nyít­sák, ér­vel­je­nek né­ze­te­ik mel­lett, és ahhoz, hogy a vég­zett mun­ká­ju­kért min­den­hol, min­den­kor fe­le­lős­sé­get vál­lal­ja­nak.

A tan­évet nap­ja­ink­ban is szin­te min­den is­ko­la ün­ne­péllyel egy­be­köt­ve nyit­ja meg. Így tör­tént ez ál­ta­lá­ban már né­hány év­szá­zad­dal ez­előtt is. A kés­már­ki lí­ce­u­mi igaz­ga­tók azon­ban eze­ket ese­ten­ként ki­bő­ví­tet­ték a „ta­nu­ló if­jú­ság­hoz in­té­zett” be­széd­del. A lí­ce­um „har­ma­dik kor­sza­ká­ban 1777 és 1916 kö­zött”⁴⁴ egy ilyen jel­le­gű elő­adás­ban a Buch­holtz di­á­ri­u­má­ból meg­is­mert el­vá­rá­sok egy része több mint 100 év múlva így cseng vissza: „Te­kint­sé­tek leg­főbb kö­te­les­sé­ge­tek­nek a ta­ná­rok irán­ti en­ge­del­mes­sé­get és tisz­te­le­tet úgy, mint haj­dan a spár­tai ifjak, hogy ró­la­tok is el le­hes­sen mon­da­ni, hogy nem­csak tud­já­tok, hanem tet­tel is tel­je­sí­ti­tek azt […] hogy le­gyen az in­té­zet a tör­vé­nyes­ség és rend, a humán és illő vi­se­let, va­la­mint az elöl­já­rók tisz­te­le­té­nek egyik dí­szes temp­lo­ma.”⁴⁵ Az itt ok­ta­tók már az előző év­szá­za­do­kon ke­resz­tül a te­kin­tély­el­vű német pro­fesszo­rok klasszi­kus, nagy alak­ja­i­hoz ha­son­ló ma­ga­tar­tás­sal ki­vív­ták a kö­rü­löt­tük lévők tisz­te­le­tét. A példa kö­ve­tés­re ta­lált a li­cis­ták­ból lett egye­te­mi ok­ta­tók­nál vagy más ve­ze­tő ál­lást be­töl­tők­nél. Így pél­dá­ul egy, a lí­ce­um­ban érett­sé­gi­zett s a ké­sőb­bi­ek­ben az EL­TE-n tan­szék­ve­ze­tő egye­te­mi tanár és be­osz­tott­jai kö­zött min­dig meg­ma­radt a három lépés tá­vol­ság; „ő te­ge­zett min­ket, mi tisz­te­let­tel ma­gáz­tuk”, em­lé­ke­zik egy ta­nár­se­géd.⁴⁶

A 18. szá­zad óta a tár­gyak fel­so­ro­lá­sá­nak sor­rend­je az igaz­ga­tói be­széd­ben hang­súly­el­to­ló­dást mutat: a klasszi­kus mű­velt­sé­get se­gí­tő latin nyelv ok­ta­tá­sát, bár heti óra­szá­ma alig vál­to­zott, nem az első he­lyen em­lí­ti, az anya- és az élő nyel­vek sze­re­pe vi­szont nőtt. Va­la­mennyi tárgy előtt első he­lyen a ter­mé­szet­tu­do­mány, a má­so­dik he­lyen a föld­le­írás (föld­rajz) fon­tos­sá­gát hang­sú­lyoz­ta. Meg­szűnt vi­szont a po­zso­nyi lí­ce­um­ból Kés­márk­ra is át­ke­rült hal­lei hatás: a tör­té­ne­lem és a föld­rajz össze­kap­cso­lá­sa. A föld­rajz­ról bő­veb­ben szól­va, a kö­vet­ke­ző­re hívta fel a fi­gyel­met: „Ok­ta­tá­sa kö­vet­kez­té­ben a di­á­kok meg­lát­ják, mily nagy és ha­tal­mas or­szá­go­kat al­ko­tott a pol­gá­rok ha­za­sze­re­te­te és mű­velt­sé­ge.”⁴⁷ Ehhez a kö­vet­kez­te­tés­hez az a kés­már­ki – de ál­ta­lá­no­sít­ha­tó – ta­pasz­ta­lat ve­ze­tett, hogy egy város és fel­vi­rág­zá­sa nem­csak attól függ, hogy mi­lyen gaz­dag, mi­lyen erős fal veszi körül, hanem hogy mennyi tudós, mű­velt pol­gárt ne­vel­nek is­ko­lái. Csak az utol­só előt­ti he­lyen em­lí­tik az előző év­szá­za­dok tan­me­ne­té­ben leg­fon­to­sabb­nak tar­tott val­lás­tant. Végül a tor­ná­szat (test­ne­ve­lés), a rajz, majd az ének-ze­ne szük­sé­ges­sé­gé­re is fel­hív­ja az év­nyi­tón részt vevő di­á­kok fi­gyel­mét.

A hang­súlyt ka­pott, töb­bek kö­zött a ter­mé­szet­tu­do­má­nyi tan­tár­gyak meg­ho­no­sí­tá­sán már a 18. szá­zad­ban, Buch­holt­zot is be­le­ért­ve, élen­já­ró, tudós ta­ná­rok mun­kál­kod­tak. A szá­za­dunk­ban ismét elő­tér­be ke­rült, kés­már­ki Ge­ner­sich di­nasz­tia tagja, Ch­ris­ti­an fi­zi­kát, majd a város lel­ké­sze­ként fő­is­ko­lai tárgy­ként egy­ház­jo­got és teo­ló­gi­át, öccse, János (2015-ben, bécsi házán em­lék­táb­lát avat­tak) pedig már fi­lo­zó­fi­át is oktat. A kés­már­ki lí­ce­um szin­te lét­re­jöt­té­től kezd­ve ha­ladt a kor­ral, s idő­vel egyre job­ban köz­ve­tí­tet­te az egy­há­zon kí­vü­li új, re­á­li­sabb igé­nye­ket.⁴⁸

A hu­ma­nisz­ti­kai jel­leg a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött, mikor az is­ko­lát át­szer­vez­ték re­ál­gim­ná­zi­um­má, hát­tér­be szo­rult. A fő­tárgy ekkor a vegy­tan, a föld­rajz, a ter­mé­szet­rajz lett, de meg­ma­radt a görög fa­kul­tás, új, élő nyelv­ként pedig a fran­cia ke­rült az óra­rend­be. Je­len­tő­sé­ge az itt folyó, val­lá­sos és vi­lá­gi­as ne­ve­lést egy­aránt biz­to­sí­tó ok­ta­tás­nak azon­ban az első vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig abban, hogy „a fel­vi­dé­ki ér­tel­mi­ség a ma­gyar­or­szá­gi pol­gá­ro­so­dás­ban nagy sze­re­pet vitt, sok­kal na­gyob­bat, mint ezt ko­ráb­ban hit­tük”,⁴⁹ fel­be­csül­he­tet­len. Ehhez az is hoz­zá­já­rult, hogy a lí­ce­um, nem utol­só­sor­ban könyv­tá­rá­nak kö­szön­he­tő­en, a kul­túr­köz­pont sze­re­pét is be­töl­töt­te.

A könyv­tár

A könyv­tár, a mú­ze­um­mal együtt, az előző szá­zad for­du­ló­ján, mi­u­tán a lí­ce­um a szom­szé­dos mo­dern épü­let­be köl­tö­zött, az ok­ta­tás ősi ott­ho­ná­ban ka­pott he­lyet. A 150 000 kö­te­tet szám­lá­ló in­téz­mény Kö­zép-Eu­ró­pa egyik leg­na­gyobb is­ko­lai, tör­té­ne­ti könyv­tá­ra. Ka­ta­ló­gu­sá­ban az összes vi­lág­nyel­ven írt iro­da­lom meg­ta­lál­ha­tó. Le­vél­tá­rá­ban mint­egy 2000 ér­té­kes kéz­ira­tot őriz, köz­tük a 16. szá­zad­ból a Lu­ther-bib­li­át és Me­lancht­hon le­ve­le­it. Ál­lo­má­nyá­ban a szov­jet csa­pa­tok 1945-ben nagy rom­bo­lást vé­gez­tek, a ka­ta­ló­gust szin­te tel­je­sen meg­sem­mi­sí­tet­ték. A ká­ro­kat a Tát­ra-ku­ta­tó lí­ce­u­mi tanár, Grósz Alf­réd – aki a szo­ci­a­liz­mus ide­jén is hű ma­radt Kés­márk­hoz – né­hány, köny­vek­hez értő em­ber­rel együtt hozta hely­re.⁵⁰

A könyv­tár év­szá­za­do­kon ke­resz­tül, fő­ként a lí­ce­um­ra ru­há­zott ha­gya­té­kok­nak, va­la­mint mú­ze­u­mok, egye­sü­le­tek ado­má­nya­i­nak és ál­lam­se­gély­nek kö­szön­he­tő­en, bő­vült. Nem­csak a köny­vek száma és re­per­to­ár­ja sza­po­ro­dott, hanem a tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­to­ké is. Így aki a könyv­tár­ba beült, azon­nal ke­zé­be ve­het­te töb­bek kö­zött az Aka­dé­mi­ai Ér­te­sí­tőt, Ma­te­ma­ti­kai és Ter­mé­szet­tu­do­má­nyi Ér­te­sí­tőt, Ar­cha­e­o­lo­gi­ai Ér­te­sí­tőt. De nem hi­ány­zott a Bu­da­pes­ti Szem­le, a Szá­za­dok, az Eth­no­gra­phia, az Urá­nia, a Bo­ta­ni­kai Köz­le­mé­nyek, a Ma­gyar Ké­mi­ai Fo­lyó­irat, a Ma­gyar Nyelv, az egy­há­zi fo­lyó­ira­tok szé­les ská­lá­já­ról nem is szól­va. Az in­téz­mény­hez fű­ző­dő szá­mos neves tudós ta­nár­ge­ne­rá­ció Buch­holtz, Ge­ner­sich, Hun­falvy – mun­kál­ko­dott fá­rad­ha­tat­la­nul fej­lesz­té­sén. Fi­gye­lem­re méltó, hogy a kés­már­ki lí­ce­um­ban szin­te csak át­me­ne­ti­leg, a sop­ro­ni lí­ce­um­ban két évig ok­ta­tó, a pesti egye­te­mi könyv­tá­rat pedig 35 évig ve­ze­tő Sch­wart­ner Már­ton is 1823-ban a kés­már­ki lí­ce­um könyv­tá­rát ta­lál­ta arra ér­de­mes­nek, hogy 12 000 kö­te­tes ha­gya­té­kát itt he­lyez­tes­se el.

A gaz­dag könyv­tár a lí­ce­um kül­föl­di egye­te­me­ken ta­nult tudós ta­ná­ra­i­nak is le­he­tő­sé­get adott a tu­do­má­nyos bú­vár­ko­dás­ra. A 18. és 19. szá­zad for­du­ló­ján a ma­gyar mű­ve­lő­dés­tör­té­net­ben ki­emel­ke­dő, a lí­ce­u­mi ok­ta­tás­ban nagy sze­re­pet ját­szó Ge­ner­sich csa­lád tag­jai közül Já­nos­ról – aki­nek nevét az ed­di­gi­ek­ben meg­is­mer­te­ken kívül, Roh­bock 100 acél­met­sze­té­vel dí­szí­tett, Ma­gyar­or­szág és Er­dély ere­de­ti ké­pek­ben című há­rom­kö­te­tes köny­ve is fém­jel­zi – min­den­ki tudta pél­dá­ul, hogy a könyv­tár­ban biz­to­san meg­ta­lál­ha­tó, ugyan­is sza­bad­ide­jét ál­lan­dó jel­leg­gel itt töl­töt­te.⁵¹ Ez is hoz­zá­já­rult, hogy a fel­vi­lá­go­so­dott pe­da­gó­gia, fi­lo­zó­fia egyik leg­kép­zet­tebb pro­fesszo­ra­ként, a Kés­már­kon töl­tött évei után a bécsi pro­tes­táns teo­ló­gi­án foly­tat­hat­ta ok­ta­tói te­vé­keny­sé­gét.

A gaz­dag bib­li­o­té­ka sze­re­pe a ta­len­tu­mok ki­bon­ta­koz­ta­tá­sá­ban is fel­be­csül­he­tet­len. Az itt ta­nu­lók a köny­vek e szent bi­ro­dal­má­ban ki­egé­szít­het­ték tan­tár­gya­i­kat, meg­ta­nul­hat­ták a ku­ta­tó­mun­kát, a for­rás- és anyag­gyűj­tés csín­ját-bín­ját dol­go­za­ta­ik­hoz, ön­kép­ző­kö­ri mun­ká­ik­hoz, és éle­tük foly­ta­tá­sá­ban, amennyi­ben tu­do­má­nyos mun­kát is vé­gez­tek, fel­hasz­nál­hat­ták az itt szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­i­kat. Töb­bek kö­zött a lí­ce­um­ban 1904-ben érett­sé­gi­zett és az ot­ta­ni könyv­tár­ban szám­ta­lan­szor ku­ta­tott Györ­ffy Ist­ván et­nog­rá­fus­ról, a kar­ca­gi mú­ze­um név­adó­já­ról is el­ter­jedt, hogy for­rás­gyűj­té­sei során bá­mu­la­tos szor­ga­lom­mal és hoz­zá­ér­tés­sel vá­lo­gat­ta össze azt a te­kin­té­lyes anya­got, ame­lyet mun­ká­i­ban fel­hasz­nált.⁵²

A lí­ce­um kul­túr­köz­pont sze­re­pé­nek be­töl­té­sé­hez az is­ko­lai szín­ját­szás is hoz­zá­já­rult.

Az is­ko­lai szín­ját­szás

Ha nap­ja­ink­ban szín­ját­szás­ról be­szé­lünk, egy zárt, szín­pad­dal ren­del­ke­ző épü­le­tet kép­ze­lünk ma­gunk elé, amely­ben szí­ni­is­ko­lát vég­zett te­het­sé­gek mu­tat­nak be klasszi­kus vagy kor­társ szer­zők­től drá­má­kat a pén­zért meg­vá­sá­rolt he­lye­ken ülő, él­mény­re vágyó né­zők­nek. Az is­ko­lai szín­ját­szás fo­gal­ma egé­szen más képet idéz fel. Az elő­adás

pél­dá­ul leg­rit­kább eset­ben folyt szín­ház­te­rem­ben, ezzel szem­ben kert­ben, park­ban maguk épí­tet­te lomb­sá­tor­ban, az író – aki le­he­tett egy­út­tal akár a rek­tor is – köz­re­mű­kö­dé­sé­vel is ál­lí­tott fa­emel­vé­nyen, ko­csi­szín­ben, vagy akár csak egy csa­lá­di ház­ban. A mű­faj­re­per­to­ár sem em­lé­kez­te­tett nap­ja­ink re­per­to­ár­já­ra.

A dek­la­má­ció, mely­nek során a témát a sze­rep­lők egy­más után meg­szó­lal­va fej­te­get­ték, a leg­egy­sze­rűbb fel­ké­szü­lést igé­nyel­te a köz­re­mű­kö­dők­től. A bú­csú­je­le­ne­tet akkor adták elő, mikor útnak in­dult egy ván­dor­di­ák, de sor ke­rül­he­tett rá az év végi zá­ró­ün­ne­pé­lyen is. A darab le­he­tett egy egy­sze­rű ese­mény­sor el­mon­dá­sa, min­den cse­lek­mény nél­kül; vagy egy drá­mai játék, mely­ben már meg­je­lent a pár­be­széd, sőt in­ter­ak­tív kap­cso­lat­ba is lép­tek a né­zők­kel. Az utób­bi műfaj meg­je­le­ní­té­se már bi­zo­nyos szí­né­szi te­het­sé­get igé­nyelt, de itt sem szá­mít­ha­tott a néző iz­gal­mas ese­mé­nyek­re, hi­szen nem Shakes­peare vagy Mo­li­e­re da­rab­ja­it adták elő, hanem a rek­tor, a ta­ní­tó, a tanár vagy éppen egy te­het­sé­ge­sebb diák tol­lá­ból szár­ma­zó al­ko­tást.

A 19. szá­zad fo­lya­mán egyre több ma­gyar szer­ző már drá­mai for­du­la­tok­ban gaz­da­gabb, a ma­gyar tör­té­ne­lem ki­emel­ke­dő ese­mé­nye­i­ről és alak­ja­i­ról szóló művét is be­mu­tat­ták. A 20. szá­zad ele­jén töb­bek kö­zött az új­ság­író­ként, szín­mű­és könyv­író­ként is di­va­tos Pa­kots Jó­zsef da­rab­ja­it, köz­tük a Hős di­á­kok címűt vit­ték kö­zön­ség elé.⁵³

A lí­ce­um szín­já­té­kot író di­rek­to­rai közül ismét ifj. Buch­holtz György (1688–1737) neve ra­gyog át az utó­kor­ra. Drá­mái a vál­to­za­to­sabb fel­épí­té­sű­ek közé tar­toz­tak: sze­re­pelt ben­nük pro­ló­gus, köz­já­ték, több hely­szí­nen is ját­szód­tak, és tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket ele­ve­ní­tet­tek fel. A nap­ló­ja ta­nús­ko­dik arról, mi­lyen ko­moly munka volt egy műnek nem­csak a meg­írá­sa, de a meg­je­le­ní­té­se is. Egy egész stáb, di­á­kok, ta­nár­kol­lé­gák se­gí­tet­ték a szín­pad fel­ál­lí­tá­sát, ülő­he­lyek, sát­rak biz­to­sí­tá­sát, fes­té­sét, és a pró­bák sok­szor nap­es­tig foly­tak. Az elő­adá­sok kez­det­ben német és ma­gyar, a latin is­ko­lák meg­gyö­ke­re­se­dé­sé­től szin­te csak latin, el­vét­ve német nyel­ven foly­tak, és csak a 18. szá­zad vé­gé­től kerül elő­tér­be a ma­gyar nyel­vű szín­ját­szás.⁵⁴ Bár Buch­holtz szá­mos szer­ze­mé­nyé­nek tar­tal­ma nem ma­radt ránk, annyit fel­fed a di­á­ri­um, hogy a Kés­már­kon elő­adott da­rab­jai nagy ré­szét, mint pl. a könyv­tá­rak, köny­vek hasz­ná­ról írtat is, né­me­tül adták elő.⁵⁵ Ugyan­csak ezen a nyel­ven hang­zott el az 1730-ban, rossz idő­ben, eső­ben be­mu­ta­tott, Jó­zsef tör­té­ne­té­ről szóló műve is. Bár a be­lé­pő­je­gyért fi­zet­ni is kel­lett, a szí­né­szek­nek fel­csa­pott mű­ked­ve­lők szin­te min­dig telt ház előtt ját­szot­tak. A kö­zön­ség a szá­za­dok fo­lya­mán lan­ka­dat­lan lel­ke­se­dés­sel jött el meg­néz­ni a kez­det­ben oly­kor 6-7 óra hosszan tartó és ren­ge­teg – néha 60-70 – sze­rep­lőt is fel­vo­nul­ta­tó elő­adá­so­kat. A 20. szá­zad ele­jén szen­zá­ció­szám­ba ment, hogy a ma­gyar nyel­ven be­mu­ta­tott da­ra­bok­ban az igaz­ga­tó csa­lád­tag­jai is fel­lép­tek. A di­rek­tor fia ren­dez­te a re­for­má­ció 400 éves év­for­du­ló­já­nak al­kal­má­val be­mu­ta­tott szín­já­té­kot, fe­le­sé­ge és lánya pedig fő­sze­re­pet ka­pott. 1918. jú­ni­us 15-én a hely­bé­li új­sá­gok hírei lel­ke­se­dés­sel tu­dó­sí­tot­ták, hogy még „kül­föl­di” ven­dé­gek is meg­je­len­tek a né­ző­té­ren.⁵⁶

A di­á­kok haj­lan­dók vol­tak éjt nap­pal­lá téve ma­gol­ni, majd pró­bál­ni, oly­kor írni is a da­ra­bo­kat. A ta­ná­rok, igaz­ga­tók pedig a fel­so­rol­ha­tat­la­nul sok el­fog­lalt­sá­guk mel­lett is egy­re-más­ra sze­rez­ték, ren­dez­ték a ko­mé­di­á­kat, tra­gé­di­á­kat. Nem oko­zott gon­dot a ze­ne­kí­sé­ret el­lá­tá­sa sem, ha szük­ség volt rá, mert pezs­gő dal- és ze­ne­köri élet folyt a lí­ce­um­ban. A do­bo­sok­ra az elő­adá­so­kat kí­sé­rő ze­ne­kar mel­lett a kü­lön­fé­le ün­nep­sé­gek előtt is szük­ség volt: az ő fel­ada­tuk volt pél­dá­ul a ma­já­li­sok nap­já­nak haj­na­lán éb­resz­te­ni a vá­rost, és a lí­ce­um előt­ti gyü­le­ke­zés­re in­vi­tál­ni a la­ko­so­kat.

Egé­szen kü­lön­le­ges, a mai ember szá­má­ra alig át­érez­he­tő han­gu­lat ha­tot­ta át a lí­ce­u­mot e szín­re­vi­te­lek al­kal­má­val, és az elő­adás ki­vi­te­le­zői ezt az él­ményt egy éle­ten ke­resz­tül ma­guk­kal vit­ték. Fel­lé­pé­sük tük­röz­te a lí­ce­u­mi elő­adá­sok során ki­fej­lő­dött ma­ga­biz­tos­sá­got, és ami­kor meg­szó­lal­tak, szép, ért­he­tő ki­ej­té­sük fi­gyel­met kel­tett part­ne­re­ik­ben, hall­ga­tó­sá­guk­ban. Nem egy volt ta­nít­vány tett erről ké­sőbb ta­nú­bi­zony­sá­got egye­te­mi vagy más ve­ze­tő po­zí­ci­ó­ban.

A lí­ce­um azon­ban nem­csak kul­túr­köz­pont, hanem al­pi­nis­ta­kép­ző sport­cent­rum is volt.

A Tátra fel­tá­rá­sa

Lét­re­jöt­té­nek le­he­tő­sé­gét a vá­rost kör­nye­ző Ma­gas-Tát­ra te­rem­tet­te, de az adott­ság ki­hasz­ná­lá­sa év­szá­za­do­kon ke­resz­tül az in­téz­mény­ben ok­ta­tók s az ott ta­nu­ló di­á­kok ne­vé­hez fű­ző­dik. Az ő ér­de­mük a Tátra csú­csa­i­nak fel­fe­de­zé­se, meg­má­szá­sa.

Már az is­ko­la ala­pí­tá­sá­tól fogva a ta­ná­rok is­ko­lai test­ne­ve­lő órá­kon, vívó- és sport­ver­se­nye­ken sok­ol­da­lú­an edzett em­be­re­ket igye­kez­tek ne­vel­ni, akik az al­pi­niz­mus­ban is meg­áll­ják majd a he­lyü­ket. Időn­ként a ter­mé­szet­tu­do­má­nyos órá­kat is a Ma­gas-Tát­ra vo­nu­la­tai és va­rázs­la­tos ten­ger­sze­mei kö­zött tar­tot­ták. A táj és az ember össze­tar­to­zá­sá­nak kü­lö­nös él­mé­nyét, mely­hez ha­son­ló­ban az er­dé­lyi­ek­nek van ré­szük a Kár­pá­tok bér­cei kö­zött, a nö­vény­gyűj­tő rek­tor, Zip­ser Dávid – aki a Prae­to­ri­us nevet vette fel – tör­té­ne­te il­luszt­rál­ja. Mikor úgy érez­te, hogy közel a halál, ki­vi­tet­te ágyát a sza­bad­ba, s arc­cal a csú­csok felé for­dul­va hálát adott Is­ten­nek, hogy ilyen ter­mé­sze­ti kö­rül­mé­nyek közé szü­le­tett.

Ehhez ha­son­ló érzés ösz­tö­nöz­te év­szá­za­do­kon ke­resz­tül a lí­ce­um ta­ná­ra­it, di­ák­ja­it a Ma­gas-Tát­ra meg­is­me­ré­sé­re. Már a 16. szá­zad rek­to­rai be­szá­mol­nak a tra­di­ci­o­ná­lis tát­rai ki­rán­du­lá­sok­ról.⁵⁷ Ál­ta­lá­ban va­la­mi­lyen ter­mé­szet­tel össze­füg­gő – mai szó­val élve – „hob­bi­tól” in­dít­tat­va ván­do­rol­tak egye­dül vagy ta­nít­vá­nya­ik­kal a Tátra ma­gas­la­ta­i­ra. A bar­lan­gok és a hegy­csú­csok von­zot­ták pél­dá­ul a Buch­holtz test­vé­re­ket, kö­zü­lük György ké­szí­tet­te el a leg­ré­gibb, is­mert pa­no­rá­ma­ké­pet a hegy­ség­ről. Akadt, akit az ás­vá­nyok, a gyógy­nö­vé­nyek vagy a bá­nyá­szat ér­de­kelt; a tör­té­nész, teo­ló­gus Ge­ner­sich Ch­ris­ti­ant a mi­ne­ra­ló­gia, test­vé­re­it pedig (Sá­mu­elt és Jo­hannt) a bo­ta­ni­ka. Ne­vü­ket egy tát­rai tó is őrzi, nap­ja­ink­ban is Ge­ner­sich Se­e­ként sze­re­pel a tér­ké­pen. Ta­pasz­ta­la­ta­ik kül­föl­di – angol, svéd – tu­dó­so­kat von­zot­tak a Tátra meg­te­kin­té­sé­re, fel­fe­de­zé­sé­re.

A ki­vá­ló pe­da­gó­gu­sok már a 16. szá­zad­tól kezd­ve fel­is­mer­ték, hogy egy meg­ter­ve­zett túra nem­csak szem­lé­le­ti ok­ta­tás lehet, mely tá­gít­ja az is­me­re­te­ket, hanem szám­ta­lan po­zi­tív ha­tás­sal is lehet a részt­ve­vők­re: az ön­ál­ló, ha­tá­ro­zott em­ber­tí­pust te­rem­ti meg, aki min­dig tudja, hogy merre és med­dig kell menni, a nehéz hely­ze­tek­ben nem vesz­ti el a fejét, a célt nem té­vesz­ti szem elől, és min­dig annak el­éré­sé­re tö­rek­szik. Egy­út­tal arra is nevel, hogy a ta­pasz­ta­la­to­kat meg kell őriz­ni, és hasz­no­sí­ta­ni kell az élet to­váb­bi sza­ka­sza­i­ban, mint pél­dá­ul azt, hogy az egy kö­zös­ség­be tar­to­zók­nak, ba­rá­tok­nak min­dig fi­gyel­ni és se­gí­te­ni kell egy­mást. A ter­mé­szet kö­zel­sé­ge az egy­kor lí­ce­u­mi kö­zös­ség­ben részt vevő tú­rá­zó­kat, he­gyet má­szó­kat ki­egyen­sú­lyo­zott, derűs em­be­rek­ké tette. Az átélt él­mé­nyek a Tát­rá­tól el­tá­vo­lod­va is, újra és újra a he­gyek, erdők, fo­lyók, tavak kö­ze­lé­be csa­lo­gat­ták őket. Szin­te min­den haj­da­ni li­cis­ta élet­raj­zá­nak fon­tos része a he­gyek­ben való tú­rá­zás je­len­tő­sé­gé­nek hang­sú­lyo­zá­sa az em­be­ri kap­cso­la­tok meg­ja­ví­tá­sa, ki­ter­jesz­té­se szem­pont­já­ból is.

A ne­ve­sebb ko­ráb­bi di­á­kok közül a ma­gyar ja­ko­bi­nu­sok­kal való szim­pá­ti­á­ja miatt a bécsi ud­var­ral nem a leg­jobb vi­szony­ban lévő Ber­ze­vi­czy Ger­gely Tát­rá­val kap­cso­la­tos te­vé­keny­sé­ge az oszt­rák–ma­gyar ural­ko­dó­ház tag­ja­it ott­ho­ná­ba, Lom­nic­ra csa­lo­gat­ta, hogy Ber­ze­vi­czy ve­ze­té­sé­vel tú­rák­ra in­dul­ja­nak.⁵⁸ Egy másik volt li­cis­tát – Bre­detz­ky Sá­mu­elt – az ás­vány­gyűj­tés szen­ve­dé­lye Goet­hé­vel hozta és tar­tot­ta össze élet­re szó­ló­an. Három, a lí­ce­um­ban érett­sé­gi­zett (Weber Sá­mu­el, Róth Már­ton, Gre­isiger Mi­hály) az 1873-ban lét­re­jött, út­jel­zé­se­ket, tér­ké­pe­ket, me­ne­dék­há­za­kat, mú­ze­u­mo­kat, ki­ál­lí­tá­so­kat szer­ve­ző Kár­pát Egye­sü­let te­vé­keny­sé­gé­ből veszi ki ré­szét. Szin­te mind­egyi­kük nevét őrzi egy ne­he­zen meg­mász­ha­tó csúcs a Tát­rá­ban.

A 20. szá­zad­ban a tát­rai al­pi­niz­must Grósz Alf­réd fej­lesz­ti tö­kély­re. Nem vé­let­len, hogy min­den idők egyik leg­jobb sze­pe­si hegy­má­szó­ja­ként tart­ják szá­mon. A lí­ce­um ta­ná­ra­ként ta­nít­vá­nya­i­val he­gyi­men­tő-szol­gá­la­tot is tel­je­sí­tett, és al­pi­nis­ta­tu­dá­sát hasz­no­sít­va – pél­dá­ul a kés­már­ki evan­gé­li­kus temp­lom égé­se­kor – tűz­ol­tás­ban is részt vett. Az „utol­só Zip­ser”-nek⁵⁹ is tar­tott Grósz Alf­réd írás­sal is fog­lal­ko­zott, A kés­már­ki evan­gé­li­kus lí­ce­um rész­vé­te­le a Ma­gas-Tát­ra fel­tá­rá­sá­ban⁶⁰ című mű­vé­ben em­lé­ket ál­lí­tott a Tátra fel­fe­de­zé­sé­ben részt vevő ta­ná­rok­nak és di­á­kok­nak.

A ma­gyar nyelv ügye

„A lí­ce­um ta­ná­rai, ta­nu­lói közös csa­lád­nak te­kin­tet­ték ma­gu­kat, mely­nek tag­ja­it a leg­erő­sebb kö­te­lék, a ha­za­sze­re­tet szent tüze fűzte egybe. […] min­den ta­nu­ló be­csü­let­be­li kö­te­les­ség­nek tar­tot­ta a ma­gyar nyel­vet.”⁶¹ Sza­bad­ság­ra, ha­za­sze­re­tet­re, ra­ci­o­ná­lis hit kö­ve­té­sé­re ne­velt az in­téz­mény lét­re­jöt­te óta. Mind­ezt ide­gen et­ni­kai kör­nye­zet­ben, mert a város ben­cés gim­ná­zi­u­má­ban az oszt­rák rend­há­zak­tól át­he­lye­zett ta­ná­rok német nyel­ven ok­tat­tak, ma­gyar szót a lí­ce­um kör­nyé­kén, ki­vé­ve a he­ti­vá­sá­ro­kat, nem le­he­tett hal­la­ni. A lí­ce­um német nevű pro­fesszo­rai, akik ott­hon, csa­lá­di kör­nye­zet­ben né­me­tül be­szél­tek, és csak az ún. „nicht vor dem Kind” jel­le­gű té­má­kat cse­rél­ték ki ma­gya­rul egy­más kö­zött, el­kö­te­le­zet­ten he­lye­sel­ték, hogy a latin nyelv után leg­na­gyobb óra­szám­ban a ma­gyart ok­tas­sák. (Latin nyelv ál­ta­lá­ban heti 6 óra, ma­gyar nyelv az al­sóbb osz­tá­lyok­ban heti 5, és csak a he­te­dik osz­tály­ban csök­ken, helyt adva a görög nyelv­nek, német heti 1 óra, majd las­san emel­ke­dő óra­szám­ban.)⁶²

1840-ben a fel­ügye­lő ma­gya­rul nyi­tot­ta meg az is­ko­lai gyű­lést, és ez nagy len­dü­le­tet adott nyel­vünk elő­tér­be ke­rü­lé­sé­nek. 1841-től a tu­do­má­nyok elő­adá­sá­nak nyel­ve is egyre in­kább a ma­gyar lett. 1852-től, mikor nyolc­osz­tá­lyú fő­gim­ná­zi­um­ként mű­kö­dött, a tan­nyelv is a ma­gyar és német lett.⁶³

A szép ma­gyar szó irán­ti igény ve­zet­te nem­egy­szer a di­á­ko­kat és ta­ná­ro­kat a lí­ce­um­ból Sop­ron­ba, hogy ta­nul­má­nyoz­zák Ka­zin­czy és Köl­csey ba­rát­já­nak, Kis Já­nos­nak ha­gyo­má­nyát, a ma­gyar szel­le­mi éb­re­dés évé­ben, 1790-ben itt lét­re­ho­zott Ma­gyar Tár­sa­sá­got. Lá­to­gat­ták ennek könyv­tá­rát, for­gat­ták Toldy Fe­renc ma­gyar iro­dal­mi ké­zi­köny­vé­nek pél­dá­nya­it. Az it­te­ni ta­pasz­ta­la­tok alap­ján szer­vez­ték meg a ma­gyar ön­kép­ző­kört (1824), majd a jo­gá­szok a Szó­nok­lat­ta­ni Tár­sa­sá­got. Emel­lett a for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc ki­tö­ré­se előtt öt évvel a 19. szá­zad egyik leg­na­gyobb tu­dó­sa, a ma­gyar nyelv­vel el­mé­le­ti síkon is fog­lal­ko­zó, annak tör­té­ne­tét, ere­de­tét ku­ta­tó, nyel­vész­ként is is­mert Hun­falvy Pál, aki a latin nyel­vű is­ko­lá­ban elő­adá­sa­it ma­gya­rul tar­tot­ta, itt is meg­ala­pí­tot­ta a Ma­gyar Tár­sa­sá­got. Hun­falvy jel­sza­va: „a tu­do­mány akkor is, ha tár­gya ma­gyar, s ha ma­gyar ember ma­gyar nyel­ven mű­ve­li, a tu­do­má­nyos világ köz­kin­csé­vé vál­hat.” Te­vé­keny­sé­ge nem ki­sebb em­bert csa­lo­ga­tott ide, mint a ma­gyar nyel­ven egyik leg­szeb­ben ver­se­lő köl­tőn­ket, Pe­tő­fi Sán­dort. Pe­tő­fi értőn hall­gat­ta meg a tár­sa­ság fel­ol­va­sá­sát, és ott­jár­tá­nak em­lé­ké­re az egy­be­gyűl­tek­nek két­kö­te­tes ver­ses­kö­te­tét aján­dé­koz­ta. Semmi sem bi­zo­nyít­ja job­ban, hogy ezek­ben a kö­rök­ben a pro­tes­tan­tiz­mus és a nem­ze­ti érdek az év­szá­za­dok során mi­lyen mé­lyen össze­for­rott, mint az, hogy 48-ban nem volt kit ta­ní­ta­ni: a di­á­kok a ma­gyar ha­zá­ért har­col­tak. A ta­ná­rok közül Hun­falvy Pál 1848-ban kép­vi­se­lő­ként az or­szág­gyű­lés­sel Deb­re­cen­be, majd Sze­ged­re tá­vo­zott, s Ara­don is ott volt. Egyik ideig buj­dos­ni kény­sze­rült, 1850-ben ke­gyel­met ka­pott.⁶⁴ Test­vé­rét, a föld­rajz­tu­dós Já­nost nem­zet­őr­ként tar­tóz­tat­ták le, és ki­hall­ga­tás nél­kül, hat hó­na­pig tar­tot­ták fogva Eper­je­sen.⁶⁵

Az ab­szo­lu­tiz­mus ideje alatt a lí­ce­um ma­gyar ön­kép­ző­kö­re ol­va­só­kör­ként ten­gő­dött, és csak az öt­ve­nes évek végén, Scholcz Fri­gyes el­nök­le­té­vel kelt újra élet­re. Min­den igye­ke­ze­tük­kel a nem­ze­ti iro­da­lom meg­is­me­ré­sé­re kon­cent­rál­tak, az ön­kép­ző­kö­ri könyv­tá­ru­kat is ennek je­gyé­ben fej­lesz­tet­ték. A tagok lel­ke­sen írtak dol­go­za­to­kat neves ma­gyar sze­mé­lyi­sé­gek (Ka­zin­czy, Köl­csey, Szé­che­nyi) szü­le­té­sé­nek év­for­du­ló­já­ra. A szá­zad­for­du­ló­tól már hírt ka­punk egy Ka­zin­czy-kör­ről is, mely ma­gá­ra vál­lal­ta a nem­ze­ti ün­ne­pek (ok­tó­ber 6., már­ci­us 15. stb.) meg­ren­de­zé­sét. És ez a tár­sa­ság már ér­de­kes ma­gyar nyel­vű la­po­kat is já­ra­tott, töb­bek kö­zött a Bors­szem Jankót, a Va­sár­na­pi Újságot, a Ter­mé­szet­tu­do­má­nyi Köz­lönyt, a Pesti Hír­lapot.⁶⁶

A ma­gyar­ság és a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ta­ní­tá­sá­nak ösz­tön­zé­sé­ben az evan­gé­li­kus egy­há­zi ve­ze­tők­nek is je­len­tős sze­re­pe volt. A püs­pö­ki lá­to­ga­tás al­kal­má­val ren­de­zett ün­nep­sé­ge­ken a szá­zad má­so­dik fe­lé­ben min­den – a be­széd, a sza­va­lat, az ének – ma­gya­rul hang­zott el.

A ma­gyar szel­lem­ben való mű­kö­dés az első vi­lág­há­bo­rú után sza­kadt meg, ami­kor a tri­a­no­ni béke ér­tel­mé­ben a kés­már­ki cip­sze­rek, ma­gya­rok, szlo­vá­kok reg­ge­len­te Cseh­szlo­vá­kia, az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia utód­ál­la­ma la­ko­sa­i­ként éb­red­tek. Ha­ma­ro­san az egész Fel­vi­dé­ken erő­sen meg­fo­gyat­ko­zott a ma­gya­rok száma. A fi­a­ta­lok több­sé­ge Ma­gyar­or­szág­ra köl­tö­zött, és csak nya­ran­ta lá­to­ga­tott haza. Az evan­gé­li­kus, ma­gyar gim­ná­zi­um­ban a ma­gyar nyelv ügye ve­szély­be ke­rült; a ha­ta­lom új bir­to­ko­sai arra tö­re­ked­tek, hogy a lí­ce­um csu­pán egy ál­la­mo­sí­tott szlo­vák kö­zép­is­ko­la le­gyen. A párt­fo­gó­ság a meg­vál­to­zott po­li­ti­kai vi­szo­nyok el­le­né­re em­lék­ira­tot fo­gal­ma­zott, mely­ben kérte a ma­gyar nyelv­nek leg­alább mint tan­tárgy­nak a meg­ha­gyá­sát, a fe­le­ke­ze­ti jel­leg meg­tar­tá­sát és a német nyelv ál­ta­lá­nos­sá té­te­lét. Ennek meg­va­ló­sí­tá­sa ér­de­ké­ben az igaz­ga­tó, Bruck­ner Ká­roly éle­tét szá­mos rend­kí­vü­li ülés és ta­nács­ko­zás, in­ter­ven­ció, ké­re­lem, hossza­dal­mas tár­gya­lá­sok­hoz kap­cso­ló­dó fá­rasz­tó uta­zás tölti ki. 1919. au­gusz­tus 12-én Po­zsony­ba, a szlo­vák mi­nisz­ter­hez, rá kö­vet­ke­ző nap Prá­gá­ba, Ma­sarykhoz viszi a vonat. „Az ő ha­tá­ro­zott fel­lé­pé­sé­nek kö­szön­he­tő, hogy a sze­pe­si német, de a ha­za­fi­as ma­gyar kul­tú­rá­nak is a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött egyet­len vé­dő­bás­tyá­ja a kés­már­ki evan­gé­li­kus lí­ce­um lett. Is­mé­tel­ten le­tar­tóz­tat­ták és meg­fi­gye­lés alá he­lyez­ték, de a ha­za­fi­as ma­gyar ér­zel­mű sze­pe­si nép meg­moz­du­lá­sá­ra a hosszabb le­tar­tóz­ta­tás­tól el­áll­tak”⁶⁷ – mél­tat­ja a ti­szai evan­gé­li­kus egy­ház­ke­rü­let püs­pö­ke. Bár végül a szlo­vák nem­ze­ti szem­pon­tok ér­vé­nye­sül­tek, és a „ma­gyar im­pe­ri­a­lisz­ti­kus ne­ve­lé­si rend­szert” szol­gá­ló ma­gyar nyelv mint ön­ál­ló tan­tárgy hát­tér­be szo­rult, az in­téz­mény meg­őriz­te ka­rak­te­rét, a to­váb­bi­ak­ban a sze­pe­si német kul­tú­ra szol­gá­la­tá­ban mű­köd­he­tett. Az in­téz­mény falán lévő em­lék­táb­lá­ra azon­ban, az ott ta­ní­tott jeles ta­ná­rok közé az igaz­ga­tói te­en­dő­ket 25 évig el­lá­tó Bruck­ner Ká­roly neve nem ke­rült fel. Az 1920 után kö­vet­ke­ző évek­ben „a di­á­kok egyik fele evan­gé­li­kus, a másik fele ka­to­li­kus és zsidó, köz­tük egy-egy re­for­má­tus. A ta­ná­rok több­sé­ge még a régi világ ha­gya­té­ka, egész gon­do­lat­vi­lá­gá­ban ma­gyar örök­ség. Cip­szer­tár­sa­im ke­reszt­ne­vei sem tá­vo­li ger­mán ha­gyo­mányt kö­vet­tek, köz­tük még fa­lu­si ma­gya­rul nem tudó Árpád is akadt. Ün­nep­na­po­kon a régi, már csak szűk kol­lé­gi­u­mi épü­let­ben vagy a híres fa­temp­lom­ban gyü­le­kez­tet­tek min­ket, ahol zeng­ve éne­kel­tük a cip­szer him­nuszt, Scholcz Fri­gyes szö­ve­gét, hogy az Úr őse­in­ket haj­dan »ins Un­gar­land« ve­zet­te, az ál­lam­ha­ta­lom »ins Zip­ser­land«-ra vál­toz­tat­ta. A tör­té­ne­lem­köny­vek a cse­hek tör­té­ne­tét tar­tal­maz­ták, de ezt Kor­lay K. evan­gé­li­kus pap­ta­ná­runk ügye­sen át­hi­dal­ta. A föld­rajz­ta­ná­run­kat egy ízben raj­ta­kap­tam egy cse­len. Ma­gyar­or­szág a föld­rajz­könyv­ben a há­bo­rú előt­ti ki­ter­je­dé­se és tör­té­nel­mi múlt­ja mél­ta­tá­sá­val sze­re­pelt, egy rö­vi­debb má­so­dik rész írta le a je­lent. Ami­kor a fe­le­lő diák el­kezd­te fel­mon­da­ni a lec­két, ta­ná­runk meg­sza­kí­tot­ta, hogy: jaj, teg­nap el­fe­lej­tet­tem mon­da­ni, hogy csak a má­so­dik részt kell meg­ta­nul­ni. […] Szü­lők kí­ván­sá­gá­ra dél­utá­non­ként ma­gyar­órát tar­tot­tak, de ez nem volt si­ke­res. Ki megy dél­után is­ko­lá­ba, ami­kor ott van a fut­ball-, télen meg a kor­cso­lya­pá­lya”⁶⁸ – em­lé­ke­zik vissza egy li­cis­ta.

„Nagy em­be­rek em­lé­ke­ze­te oly hasz­nos, mint je­len­lé­te” (Se­ne­ca)

A két vi­lág­há­bo­rú kö­zött, ami­kor a lí­ce­um a meg­ma­ra­dá­sát ün­ne­pel­te, a fő­vá­ro­si fa­so­ri gim­ná­zi­um fény­ko­rát élte, és Eu­ró­pa leg­ki­vá­lóbb is­ko­lái kö­zött em­le­get­ték. Ennek a hír­név­nek az el­éré­sé­hez az el­múlt év­szá­za­dok­ban ha­son­ló te­kin­tély­nek ör­ven­dő kés­már­ki lí­ce­um­ban érett­sé­gi­zett két tanár is hoz­zá­já­rult: dr. Lo­isch János ma­gyart, né­me­tet 1903 és 1938 kö­zött, dr. Bélai (Koch) Ist­ván pedig tör­té­nel­met és föld­raj­zot ok­ta­tott 1920 és 1945 kö­zött.

A 16. szá­zad­ban ala­pí­tott kés­már­ki lí­ce­um­ból ki­ke­rült ta­ná­rok és di­á­kok hit­bé­li, kul­tu­rá­lis és szak­mai el­hi­va­tott­ság te­kin­te­té­ben min­den idő­ben, min­den­hol min­tá­ul szol­gál­tak. Kö­zü­lük szá­mos tudós, po­li­hisz­tor di­rek­tor és tanár alak­ja ele­ve­ne­dett meg az előző fe­je­ze­tek­ben. Mind­egyi­kük tu­dá­sá­val, és azzal, hogy di­ák­ja­ik­ban fel­élesz­tet­ték a zse­nik ge­ne­ti­ku­sok által meg­ha­tá­ro­zott tu­laj­don­sá­ga­it – az ener­gi­át, a szor­gal­mat, az aka­ra­tot, ki­tar­tást, kre­a­ti­vi­tást, meg­szál­lott­sá­got –, a ma­gyar kul­tú­rát gaz­da­gí­tot­ták. Ki­tün­te­té­se­ik át­vé­te­le al­kal­má­val sze­mé­lyü­kön ke­resz­tül a di­cső­ség az egy­ko­ri kés­már­ki lí­ce­um­ra is át­su­gár­zott.

Az ed­di­gi­ek­ben több, egy­kor itt ta­nu­ló híres ember be­mu­tat­ko­zott, azon­ban még sok-sok név­ről meg­em­lé­kez­het­nénk. Kö­zü­lük, a hely ter­je­del­mé­nek meg­fe­le­lő­en, fel­so­ro­lás­sze­rű­en, csak né­há­nyuk­kal tud­juk bő­ví­te­ni a név­sort: Fábry Vik­tor,⁶⁹ Hazs­linsz­ky Fri­gyes Ákos,⁷⁰ Hensch Árpád,⁷¹ Lévay Jó­zsef,⁷² Si­mon­csics Jó­zsef,⁷³ Schu­lek Ele­mér,⁷⁴ Weber Art­hur.⁷⁵ A híres szlo­vá­kok közül, mivel ma­gyar neve is van, em­lít­sük meg e he­lyen Or­szágh Pált, azaz Hvi­ez­dos­la­vot, a köl­tőt is, aki öt évet töl­tött a ma­gyar nyel­vű lí­ce­um­ban. Arany és Pe­tő­fi ha­tá­sá­ra első ver­se­it ma­gya­rul írta, nem vé­let­len, hogy a szlo­vá­kok­nak ő je­len­ti azt, amit ne­künk a két ma­gyar költő.

Vé­ge­ze­tül, dió­héj­ban, a leg­na­gyob­bak, akik­nek éle­tét szin­tén meg­ha­tá­roz­ták a lí­ce­um­ban el­töl­tött di­ák­évek.

Ale­xan­der Bélát józan, ki­tar­tó, szor­gal­mas kés­már­ki cip­szer­csa­lád „adta a ma­gyar­ság­nak”. A hu­ma­niz­mus esz­mé­jét a lí­ce­um pad­jai kö­zött szív­ta ma­gá­ba. Az or­vo­si egye­tem el­vég­zé­se után, bár kar­ri­er várt volna rá, mégis hű ma­radt szü­lő­vá­ro­sá­hoz, itt prak­ti­zál­va tá­mo­gat­ta a sze­gé­nye­ket, vá­ro­si ta­ná­csos­ként, va­la­mint a Sze­pes­sé­gi Or­vos- és Gyógy­szer Egye­sü­let tit­ká­ra­ként te­vé­keny­ke­dett, majd a rönt­gen­su­gár­ral kez­dett fog­lal­koz­ni. Ered­mé­nyes ku­ta­tá­sa­i­nak el­is­me­ré­se­ként a Német Rönt­gen­tár­sa­ság ülés­el­nö­ké­vé vá­lasz­tot­ták. Mi­u­tán a fő­vá­ros­ba hív­ták egye­te­mi ta­nár­nak, a ra­dio­ló­gia első elő­adó­ja lett Ma­gyar­or­szá­gon, és a re­li­ef­tech­ni­ka ki­dol­go­zó­ja, mellyel nem­zet­kö­zi hír­név­re tett szert. Mün­chen­ben 1959-ben mell­szob­rot ka­pott a világ leg­je­len­tő­sebb ra­dio­ló­gu­sa­i­nak pan­te­on­já­ban. A Bu­da­pes­ti Ra­dio­ló­gi­ai In­té­ze­tet róla ne­vez­ték el. Ale­xan­der Béla eddig fő­ként szak­mai kö­rök­ben volt is­mert. Le­gyünk rá mind­annyi­an büsz­kék!⁷⁶

Pod­ma­nicz­ky Fri­gyes nap­ló­já­ban több ol­dalt szen­telt kés­már­ki éve­i­nek. „Hun­falvy Pál ne­ve­lőn­ket Sze­pes megye szü­löt­tét… a kés­már­ki ágos­tai hit­val­lá­sú evan­ge­li­kus ly­ce­um­hoz jog­ta­nár­rá vá­lasz­tot­ták meg, mely őrá nézve fon­tos s ki­tün­te­tő meg­hí­vás­nak en­ged­ni, tar­tot­ta el­odáz­ha­tat­lan kö­te­les­sé­gé­nek. …annyi­ra sze­ret­tük Hun­falvyt, s annyi­ra őszin­tén ra­gasz­kod­tunk hozzá… hogy el­ha­tá­roz­tuk, Hun­falvyt fog­juk kö­vet­ni… Így ju­tánk Kés­márk­ra, Sze­pes megye e csen­des, mű­velt, par ex­cel­len­ce a ta­nu­ló if­jú­ság szá­má­ra mint­egy pre­des­ti­nált vá­ros­ká­ba” – is­mer­jük meg Kés­márk­ra ke­rü­lé­sé­nek tör­té­ne­tét. „Mikor én Kés­már­kon jo­gász­kod­tam, kö­rül­be­lül 90 tagra rú­gott osz­tá­lyunk száma… Ta­ná­runk gyor­san meg tu­dott is­mer­ked­ni osz­tá­lyá­nak ez ál­ta­lá­nos jel­le­gé­vel, azon­nal hoz­zá­lá­tott mind­an­nak lé­te­sí­té­sé­hez, mi­ál­tal ré­szint az er­köl­csök sze­lí­dí­té­sét pedig és főleg a nem­zet ne­me­sebb irány­ban való ki­fej­té­sét elő­moz­dí­ta­ni re­mény­let­te.”⁷⁷ Nem vé­let­len, hogy Pod­ma­nicz­ky érett fér­fi­ként el­je­gyez­te magát a fő­vá­ros fej­lesz­té­sé­nek ügyé­vel. „Bu­da­pest vő­le­gé­nye”, ahogy Krúdy ne­vez­te, egész éle­té­ben azon fá­ra­do­zott, hogy a fő­vá­rost a nem­zet büsz­ke­sé­gé­vé tegye.

Az 1831/32-es tan­év­ről a kés­már­ki lí­ce­um­ban Gör­gey Art­hur ne­vé­re – akkor még így írta a nevét – ki­ál­lí­tott bi­zo­nyít­vány sze­rint, a ta­nu­ló „a hu­ma­ni­ó­rák első esz­ten­de­jét szor­gal­ma­san vé­gez­te, és az év összes tár­gyá­ból ki­tű­nő osz­tály­za­tot ka­pott”. Az itt el­töl­tött di­ák­évek alatt fel­éb­re­dő, vegy­tan irán­ti ér­dek­lő­dé­sé­ből fa­ka­dó­an ezzel a tu­do­mánnyal sze­ret­te volna össze­köt­ni az éle­tét. A lí­ce­um ter­mé­szet­tu­do­má­nyos ok­ta­tá­sá­nak si­ke­rét nem­csak ő pél­dáz­za, rajta kívül két, a kémia iránt ér­dek­lő­dő tu­dóst bo­csá­tott ki a ké­sőb­bi­ek­ben. Míg azon­ban Bruck­ner Győző a szer­ves, Schu­lek Ele­mér pedig a szer­vet­len ké­mi­á­ban nem­zet­kö­zi szak­te­kin­tély­re tett szert, Gör­gey 14 éve­sen ezt írta ap­já­nak, aki a ka­to­nai pálya felé irá­nyí­tot­ta: „…a phi­lo­sop­hi­át aka­rom vé­gez­ni, és az­után egyik, avagy másik tudós szak­má­ra ha­tá­roz­ni el ma­ga­mat. Mert ka­to­ná­nak két okból me­gyek: elő­ször és min­de­nek­előtt a haza irán­ti sze­re­tet­ből […] má­sod­szor a ma­the­ma­ti­kai és phy­si­cai is­me­re­tek irán­ti sze­re­tet­ből.” Apja ha­lá­la után a Prá­gai Egye­te­men ugyan el­mé­lyí­tet­te tu­dá­sát a vegy­tan­ban, de 1848 köz­be­szól, s mint is­mert, a for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc szol­gá­la­tá­ba állt.⁷⁸ A ha­za­sze­re­tet győ­zött a tu­do­mány fe­lett, ahogy a lí­ce­um­ban is ebben az idő­ben.

Ka­zin­czy Fe­renc mellé hét­éves ko­rá­ban egy Pesko And­rás nevű kés­már­ki lu­the­rá­nus de­á­kot ho­zat­tak ok­ta­tás cél­já­ból. 1768-ban, az is­ko­la kez­de­te­kor a ta­ní­tó­val együtt Kés­márk­ra ván­do­rol­tak do­na­tis­ták­nak, tud­juk meg élet­raj­zá­ból. A di­ák­tól – a fel­sőbb osz­tá­lyo­sok ok­ta­tói te­vé­keny­sé­get hi­va­ta­lo­san is foly­tat­hat­tak – ta­nult deák és német nyel­vet, és az is­ko­la elő­ké­szí­tő osz­tá­lyá­ba írat­ták. Egy német képes Bib­lia ol­vas­ta­tá­sa al­kal­má­val Ézsa­i­ás tör­té­ne­té­nek ver­se­lé­si szép­sé­ge fel­éb­resz­tet­te benne a köl­tőt.⁷⁹ Fe­lejt­he­tet­len él­mé­nye: a Kés­márk alat­ti ré­tek­ről cso­dál­ta „a vá­ros­hoz közel emel­ke­dő óriás Tátra csú­csa­it, nyár­ban is el­lep­ve bér­ce­in hóval, s új meg új szín­ben min­dig, új meg új meg­vi­lá­gí­tás­ban – mennyi al­ka­lom időn­ket el­vesz­te­get­ni! Anél­kül, hogy tud­tam volna, hogy az olyat poéta és festő csu­dál­gat­ni sze­re­tik, egész órá­kig an­da­log­tam a va­rázs lát­vá­nyon”.⁸⁰

Med­nyánsz­ky Lász­ló ott­ho­na, Nagy­őr né­hány ki­lo­mé­ter­re fek­szik Kés­márk­tól. Ő is ma­gán­ta­nu­ló­ja volt a lí­ce­um­nak, és a vá­ros­ban mű­ter­me is volt. Míg a lí­ce­um­ból in­du­ló, a Tát­rát fel­tá­ró al­pi­nis­ták kö­tél­lel, csá­kánnyal, addig Med­nyánsz­ky ecset­jé­vel járta be a ma­gas­la­to­kat. Képei azt a lát­ványt va­rá­zsol­ják elénk, ame­lyet a kés­már­ki ta­ná­rok, di­á­kok a sze­mük­kel, szí­vük­kel ész­lel­tek, s a lel­kük­kel, agyuk­kal rög­zí­tet­tek. A fest­mé­nyek a 21. szá­zad­ban is köz­ve­tí­tik azo­kat a han­gu­la­to­kat, ame­lyek a lí­ce­um ab­la­ka­in ke­resz­tül csa­lo­gat­ták az ott ok­ta­tó, ta­nu­ló em­be­re­ket. Fel­hők­be vesző ha­va­sok, tisz­ta, friss hegyi tavak, me­lyek­ben vissza­tük­rö­ződ­nek a csú­csok kékes fe­hér­sé­gei, ta­vasszal rü­gye­ző ma­gas­la­ti erdők hoz­zák mú­ze­u­mok, ki­ál­lí­tá­sok fa­lá­ról hoz­zánk a Sze­pes­ség újra és újra vá­szon­ra rög­zí­tett üze­ne­te­it.⁸¹ Med­nyánsz­ky jegy­ze­tei arról is ta­nús­kod­nak, hogy cip­sze­rek tár­sa­sá­gá­ba járt, és a vá­ros­ból ha­za­tér­ve köny­ve­ket ho­zott ma­gá­val. „… ol­vas­má­nyok – írja szűk­sza­vú fel­jegy­zé­se­i­ben – ter­mé­szet­tu­do­má­nyok, ma­té­zis, ge­og­rá­fia…”⁸² Ku­tat­ni és nyo­moz­ni való kér­dés, hogy lá­to­gat­ta-e a lí­ce­um gaz­dag könyv­tá­rát, hogy az ot­ta­ni ol­vas­má­nyok­kal is bő­vít­se a budd­hiz­must is ma­gá­ban fog­la­ló sa­já­tos fi­lo­zó­fi­á­ját.

A kés­már­ki lí­ce­um több mint fél­ezer éves múlt­já­ból e ta­nul­mány­ban fel­szín­re ho­zott, a di­á­kok kép­zé­sé­ben, ne­ve­lé­sé­ben kulcs­sze­re­pet ját­szó va­la­mennyi kés­már­ki tudós tanár, po­li­hisz­tor előtt min­den­kor, min­den­hol a ko­ráb­bi ko­rok­ban ösz­tö­nö­sen, a 19. szá­zad­tól pedig Hun­falvy Pál által meg­fo­gal­maz­va ez a cél és biz­ta­tás le­be­gett:

„A mű­velt­ség és or­szá­gu­lás me­ze­jén na­gyo­kat kell és lehet még tenni. …két­ség­be ne essél, s kí­méld ma­ga­dat a mí­ve­lés nagy mun­ká­já­ra!”⁸³