A farsangi rönkhúzás mint interetnikus hagyomány

Össze­fog­la­lás

A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vén nem­ze­ti­ség lát­vá­nyos nép­szo­ká­sa a rönk­hú­zás (bo­ro­vo gost­üvan­je), me­lyet far­sang ide­jén tar­ta­nak meg. A szo­kás él né­hány ma­gyar és német nyel­vű te­le­pü­lé­sen is. A ha­gyo­má­nyos tár­sa­da­lom­ban a far­sang volt a há­zas­ság­kö­tés ideje. A rönk­hú­zás vagy fe­nyő­la­ko­da­lom az igazi es­kü­vők pa­ró­di­á­ja, mely fel­hív­ja a fi­gyel­met a há­zas­ság­kö­tés fon­tos­sá­gá­ra, fi­gyel­mez­te­ti azo­kat a fi­a­ta­lo­kat, akik­nek élet­ko­ruk­ból kö­vet­ke­ző­en párt kell vá­lasz­ta­ni­uk. A nép­szo­kás szel­le­mi kul­tu­rá­lis örök­sé­günk kö­ré­be tar­to­zik.

Log-pul­ling Du­ring the Car­ni­val Sea­son, as an In­te­reth­nic Tra­di­ti­on

Sum­ma­ry

Log-pul­ling or the pi­ne­wood wed­ding (bo­ro­vo gost­üvan­je) is a pic­tu­res­que folk tra­di­ti­on of the Slo­ve­ni­an eth­ni­ci­ty in Hun­gary, which is held du­ring the car­ni­val sea­son. It is also a li­ving tra­di­ti­on in a few Ger­man (Block­zi­ehen) and Hun­ga­ri­an (rönk­hú­zás) sett­le­ments. In tra­di­ti­o­nal so­ci­ety, the car­ni­val sea­son was a time for wed­dings. Log pul­ling or the pi­ne­wood wed­ding is a pa­rody of real wed­dings, which draws at­tent­ion to the im­por­tance of gett­ing mar­ried, and re­minds young people they need to find a part­ner be­fo­re they get too old. This folk tra­di­ti­on is on the UNES­CO In­tan­gib­le Cul­t­u­ral Her­i­tage List.

A ha­gyo­má­nyos tár­sa­da­lom­ban élő, föld­mű­ve­lés­sel és ál­lat­te­nyész­tés­sel fog­lal­ko­zó fa­lu­si la­kos­ság szá­má­ra a téli idő­szak volt a nyu­gal­ma­sabb, vi­szony­lag kevés mun­ká­val járó pe­ri­ó­dus, ezért a régi pa­rasz­ti élet­ben a far­sang idő­sza­ka volt a la­ko­dal­mak leg­főbb ideje. A nép­szo­ká­sok sok­szí­nű­sé­ge is ebben az év­szak­ban mu­tat­ko­zott meg leg­in­kább. Az el­adó­sor­ban lévő lá­nyok­nak il­len­dő volt far­sang ide­jén férj­hez men­ni­ük. Így a far­sang adott al­kal­mat arra is, hogy tré­fá­san fi­gyel­mez­tes­sék azo­kat, akik még nem há­za­sod­tak meg, de élet­ko­ruk ezt az adott kö­zös­ség­ben in­do­kolt­tá tette volna.¹ A Vend­vi­dé­ken² ma is élő szo­kás több néven is­me­re­tes: rönk­hú­zás, tus­kó­hú­zás, fe­nyő­la­ko­da­lom.

A szo­kás első em­lí­té­se a 17. szá­zad­ból szár­ma­zik, ekkor utal­nak arra egyes le­írá­sok, hogy a kö­zös­ség el­íté­li azo­kat, akik a köz szá­má­ra el­ső­ren­dű kö­te­les­sé­gük­nek, az utó­dok biz­to­sí­tá­sá­nak nem tet­tek ele­get. Cso­ko­nai így szá­mol be erről a Do­rottyá­hoz írt jegy­ze­té­ben: „Tőkét vonni. Szo­kás­ban va­gyon sok he­lye­ken, hogy mikor a fár­sáng el­mú­lik, a meg nem há­za­so­dott if­jak­kal és férj­hez nem ment le­á­nyok­kal va­la­mely fát vagy tőkét ne­vet­ség­nek oká­ért meg­emel­tet­nek, vagy egy hely­ről más hely­re vi­tet­nek. A csi­no­sab­bak az olyan sze­mély­nek zseb­jé­be egy kis for­gá­csot, szi­lán­kot vagy zsin­delyt tesz­nek, sőt af­fé­lét le­ve­lek­be s cé­du­lák­ba is zár­nak.”³ Du­go­nics And­rás is szól a tus­kó­hú­zás szo­ká­sá­ról: „Ré­gen­ten azok­kal az el adó lá­nyok­kal, kik fár­sán­gi na­po­kon férj­hez nem me­het­te­nek, mint va­la­mi szi­laj kan­cák­kal hus hagyó Szer­dán tőkét hú­zat­tat­tak a ’Ma­gya­rok.”⁴

Rönk­hú­zás a Vend­vi­dé­ken

A ma­gyar­or­szá­gi ven­dek egyik leg­lát­vá­nyo­sabb nép­szo­ká­sa a rönk­hú­zás, szlo­vé­nül bo­ro­vo gost­üvan­je, azaz fe­nyő­la­ko­da­lom. A szo­kás a far­san­gi idő­szak­ra esik, amely a ha­gyo­má­nyos fa­lu­si kö­zös­sé­gek­ben a há­zas­ság­kö­té­sek és a la­ko­dal­mak ideje. Az ese­ményt ré­geb­ben ál­ta­lá­ban hús­ha­gyó­ked­den vagy az azt meg­elő­ző hét­főn tar­tot­ták, majd 1968-ban far­sang va­sár­nap­já­ra ke­rült át az idő­pont, és gya­kor­la­ti­as­ság­ból azóta is erre a napra idő­zí­tik a ren­dez­vényt.

A nép­szo­kás ala­kos­ko­dó, jel­me­zes ele­mei ha­son­ló­sá­got mu­tat­nak a far­san­gi kar­ne­vá­lok­kal, azon­ban a rönk­hú­zás funk­ci­ó­já­ban és tar­tal­má­ban lé­nye­ge­sen eltér azok­tól. Alap­ve­tő vo­ná­sa, hogy nem is­mét­lő­dik évről évre, és a for­má­ja is kö­tött, lé­nye­gé­ben egy pa­ró­dia, az igazi la­ko­dal­mak pa­ró­di­á­ja. Csak abban az esz­ten­dő­ben ke­rül­het rá sor, ami­kor ki­sebb fal­vak­ban egész évben, na­gyobb, né­pe­sebb he­lye­ken far­san­gi idő­szak­ban az adott te­le­pü­lé­sen há­zas­ság nem köt­te­tett. Köz­pon­ti és ál­lan­dó kel­lé­ke egy ha­tal­mas fe­nyő­törzs, ame­lyet la­ko­dal­mas­ru­há­ba öl­tö­zött fi­a­ta­lok húz­nak végig a te­le­pü­lé­sen, mas­ka­rá­ba öl­tö­zött nász­nép kí­sé­re­té­ben. A szo­kás funk­ci­ó­ja az, hogy azo­kat a fi­a­ta­lo­kat, akik már el­ér­ték a meg­fe­le­lő kort, és még­sem há­za­sod­tak meg, tré­fá­san fi­gyel­mez­tes­sék eb­bé­li kö­te­le­zett­sé­gük­re.

1968-ban, majd ké­sőbb több­ször fel­me­rült az a gon­do­lat, hogy a rönk­hú­zást, kar­ne­vá­li han­gu­la­ta és ide­gen­for­gal­mi vonz­ere­je miatt, az ere­de­ti funk­ci­ó­ját ki­ik­tat­va ren­dez­zék meg éven­ként Szent­gott­hár­don, mint pél­dá­ul a mo­há­csi bu­só­já­rást. A rönk­hú­zás ha­gyo­má­nyát azon­ban tabu védte, és az ar­cha­i­ku­sabb fal­vak­ban el­len­ér­zést és Veh­rer Adél – A far­san­gi rönk­hú­zás mint in­ter­et­ni­kus ha­gyo­mány ér­tet­len­sé­get vál­tott ki még a gon­do­lat fel­ve­té­se is.⁵ A ha­gyo­mány egyik ápo­ló­ja és jó is­me­rő­je, Kraj­czár Ká­roly szlo­vén tanár a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta ezzel kap­cso­lat­ban: „La­ko­da­lom ha volt, rön­köt húzni? Azt nem sza­bad! Úgy tart­ják, hogy talán sze­ren­csét­len­sé­get hozna az egész fa­lu­ra.”⁶

A szo­kás elő­írá­sa­i­hoz való szi­go­rú ra­gasz­ko­dás a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vé­nek­nél a hu­sza­dik szá­zad utol­só éve­i­ben, sőt az ez­red­for­du­lót kö­ve­tő­en sem tört meg, és csak abban az évben tar­tot­tak rönk­hú­zást, ame­lyik évben az anya­könyv­ve­ze­tő­nél, il­let­ve a temp­lom­ban há­zas­ság­kö­tés va­ló­ban nem tör­tént. Igaz, csu­pán a tu­risz­ti­kai lát­vá­nyos­ság ked­vé­ért, min­den­fé­le tra­di­ci­o­ná­lis in­dí­ték nél­kül 1986-ban Szom­bat­he­lyen a Vasi Mú­ze­um­fa­lu­ban is ren­dez­tek rönk­hú­zást, is­mét­lés­re azon­ban nem ke­rült sor. Töb­ben utal­tak arra is, hogy a Kör­mend­hez kö­ze­li Vi­szá­kon az 1990-es évek kö­ze­pé­től már min­den far­san­gon tar­tot­tak rönk­hú­zást, füg­get­le­nül attól, hogy az adott évben volt-e há­zas­ság­kö­tés, vagy sem.⁷

Az utób­bi idő­ben a szo­kás ere­de­ti elő­írá­sa­it te­kint­ve bi­zo­nyos fokú ru­gal­mas­ság ta­pasz­tal­ha­tó a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vé­nek kö­ré­ben, ennek tud­ha­tó be, hogy egyes fal­vak­ban az egész évi há­zas­ság­kö­tés hi­á­nyát csak far­sang idő­sza­ká­ra szű­kí­tet­ték le. A szo­kás vál­to­zá­sa csak azo­kon a kis­te­le­pü­lé­se­ken jel­lem­ző, ahol a la­kos­ság száma né­hány száz fő. A Szlo­vén­vi­dék te­le­pü­lé­sei is ebbe a ka­te­gó­ri­á­ba tar­toz­nak. Rá­ba­tót­fa­lu (ma Szent­gott­hárd része) ez alól ki­vé­tel, hi­szen ott a la­kos­ság száma ki­lenc­ezer fő körül van, így már nincs esé­lye annak, hogy egész évben egyet­len há­zas­ság se köt­tes­sen. A vend­vi­dé­ki­ek olyan eset­ről is tud­nak, hogy a szer­ve­zés és ké­szü­lő­dés ide­jén vá­rat­la­nul a falu tu­do­má­sá­ra ju­tott, hogy va­la­ki a far­sang végén mégis es­kü­vőt kíván tar­ta­ni (pél­dá­ul 1972-ben Apát­ist­ván­fal­ván), ekkor a szer­ve­zők fel­ke­res­ték a je­gyes­párt, és meg­be­szél­ték velük, hogy az es­kü­vőt ha­lasszák el hús­vét után­ra. Más eset­ben, mikor az egyik fél más fa­lu­ból való volt, rá­be­szél­ték az ifjú párt, hogy tart­sák a la­ko­dal­mat a másik fa­lu­ban. A hely­be­li­ek em­lé­ke­ze­te sze­rint a rönk­hú­zás szer­ve­zői ezek­nek a fi­a­ta­lok­nak még na­gyobb össze­gű nász­aján­dé­kot is fel­aján­lot­tak, hogy szán­dé­kuk­tól el­áll­ja­nak. Így nem ve­szett kárba a szer­ve­zés­be fek­te­tett munka és költ­ség, nem csa­lód­tak a mu­lat­ság­ra ké­szü­lő­dők, és a ha­gyo­mány sem csor­bult. Mivel a rönk­hú­zás ta­bu­val vé­dett, egyes fal­vak tör­té­ne­té­ben akár év­ti­ze­dek is el­tel­nek, míg van egy úgy­ne­ve­zett „meddő esz­ten­dő”, ami­kor a rönk­hú­zás­ra sor ke­rül­het.⁸

Ma­gyar­or­szá­gon 1932-ből szár­ma­zik az első tu­dó­sí­tás a Rá­ba­tót­fa­lu­ban és Apát­ist­ván­fal­ván tar­tott rönk­hú­zás­ról. 1955 és 1973 kö­zött hét al­ka­lom­mal ren­dez­tek fe­nyő­la­ko­dal­mat, a 90-es évek ele­jé­től pedig re­ne­szán­szát éli a nép­szo­kás.

A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vén fal­vak rönk­hú­zás­al­kal­mai a hu­sza­dik szá­zad má­so­dik fe­lé­ben: Apát­ist­ván­fal­va: 1958, 1972, 1999; Or­fa­lu: 1958, 1968, 1994, 1998, 1999-ben kö­zö­sen Apát­ist­ván­fal­vá­val; Rá­ba­tót­fa­lu: 1968, 1981, 1996; Al­só­szöl­nök: 1955; Fel­ső­szöl­nök: 1973; Sza­kony­fa­lu: 1979; 2003-ban a hét szlo­vén falu kö­zö­sen ren­de­zett rönk­hú­zást, Rá­ba­tót­fa­lu­ból húz­ták a fát Szent­gott­hárd­ra.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, az 1950–60-as évek­ben már-már úgy tűnt, hogy a szo­kás egyes te­rü­le­te­ken ki­halt, ami­kor vá­rat­la­nul itt-ott ismét fel­buk­kant. Az 1990-es évek­ben vi­szont már a média egyre több nyu­gat-ma­gyar­or­szá­gi te­le­pü­lés rönk­hú­zá­sá­ról ad hírt, köz­tük a szlo­vén köz­sé­gek­ből is. 1999-ben pél­dá­ul az őr­sé­gi Pan­kasz­ról ma­gyar, Apát­ist­ván­fal­vá­ról szlo­vén rönk­hú­zás­ról adott hírt a Ma­gyar Te­le­ví­zió és több újság. A 2003. évi rá­ba­tót­fa­lu­si közös rönk­hú­zás­ról a Duna Te­le­ví­zió ké­szí­tett fel­vé­te­le­ket, me­lyet mű­sor­ra is tű­zött az Apá­ról fiúra című so­ro­zat­ban.⁹

A nép­szo­kás in­ter­et­ni­kus kap­cso­la­tai

A rönk­hú­zás szo­ká­sá­nak ere­de­te azzal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a jár­vá­nyok, há­bo­rúk okoz­ta em­ber­vesz­te­sé­get, va­la­mint a kö­zös­ség jö­vő­be­ni fenn­ma­ra­dá­sát biz­to­sí­tó szü­le­té­se­ket a régen rönk­hú­zás­hoz kap­cso­ló­dó má­gi­kus erők­kel is biz­to­sí­ta­ni igye­kez­tek. A nép­szo­kás szer­ke­ze­tét vizs­gál­va szem­be­tű­nő­ek annak in­ter­et­ni­kus össze­füg­gé­sei. A rönk­hú­zás nem­csak a Szlo­vén­vi­dé­ken, hanem a Vas me­gyei Hegy­hát és Őrség ma­gyar fal­va­i­ban, a ma­gyar–oszt­rák or­szág­ha­tár men­tén a határ mind­két ol­da­lán, egé­szen a Mo­so­ni-sík­sá­gig meg­ta­lál­ha­tó, né­me­tek­nél, hor­vá­tok­nál és ma­gya­rok­nál egy­aránt. Szlo­vé­ni­á­ban az egész Mu­ra­vi­dé­ken, ettől dél­nyu­gat­ra a Po­hor­je völ­gyé­ben és a hor­vát határ men­tén Bela Kraj­ina vi­dé­kén is fel­lel­he­tő, igaz, eze­ken a he­lye­ken vál­to­za­tok­ban él. A fe­nyő­törzs, vagy­is a rönk hú­zá­sá­nak el­ter­je­dé­se nagy­já­ból a Tri­a­non előt­ti Ma­gyar­or­szág nyu­ga­ti ha­tá­ra­in be­lül­re te­he­tő. Ek­ko­ri­ban még ezek­ben a ré­gi­ók­ban a négy nép­cso­por­tot, a ma­gyart, a szlo­vént, a né­me­tet és a hor­vá­tot nem vá­lasz­tot­ta el or­szág­ha­tár, így a kul­tu­rá­lis ele­mek áram­lá­sa köz­vet­len és ter­mé­sze­tes volt.¹⁰

A ha­gyo­mány meg­ne­ve­zé­se a Rába menti szlo­vé­nek­nél bo­ro­vo gost­üvan­je, azaz fe­nyő­la­ko­da­lom, a gra­dis­tyei hor­vá­tok­nál bu­or­vo­lič vagy vlečenje bora, azaz fe­nyő­hú­zás, a bur­gen­lan­di hor­vá­tok­nál a ple­hin vlič, azaz tus­kó­hú­zás. A hor­vát nép­raj­zi szak­iro­da­lom­ban bo­ro­va svad­ba, azaz fe­nyő­la­ko­da­lom is elő­for­dul. A szo­kás első em­lí­té­se 1921-ből való bo­ro­vo gost­üvan­je néven. 1921 és 2008 kö­zött 141 al­ka­lom­mal ren­dez­ték meg a Mu­ra­vi­dé­ken. A német szak­iro­da­lom­ban ál­ta­lá­ban Block­zi­ehen, azaz tus­kó­hú­zás for­má­ban is­mert, Svájc­ban, Ba­jor­or­szág­ban a Block­fest (tus­kó­ün­nep), Gal­te­fas­ch­ing (he­rélt far­sang), más német nyelv­te­rü­le­te­ken a Tan­nen­fuhr (fe­nyő­vi­vés, fe­nyő­la­ko­da­lom) vagy Fasching­be­lus­tigung (far­sang­ün­nep) vál­to­za­tok is elő­for­dul­nak.¹¹

A ma­gya­rok­nál leg­el­ter­jed­tebb a tus­kó­hú­zás, tő­ke­hú­zás (ezek va­ló­szí­nű­leg a német Block­zi­ehen tü­kör­for­dí­tá­sai), emel­lett hasz­ná­la­tos még a tör­zsök­hú­zás, rönk­hú­zás, tus­kó­há­zas­ság, fa­há­zas­ság, tré­fa­es­kü­vő, fa­la­ko­da­lom és a mókás la­ko­da­lom is. 1968 óta a Rá­ba­vi­dé­ken a rönk­hú­zás vál­to­zat a hasz­ná­la­tos, a szak­iro­da­lom­ban is ez a leg­gya­ko­ribb.¹²

A ha­gyo­mányt a ma­gyar nép­raj­zi szak­iro­da­lom a vén­lány­csú­fo­lás fo­ga­lom­kö­ré­be so­rol­ja. A Ma­gyar Nép­raj­zi Le­xi­kon sze­rint: „A há­zas­ság­ban élést egyet­len he­lyes élet­for­má­nak is­me­rő fa­lu­si kö­zös­sé­gek gú­nyo­ló szo­ká­sa a há­zas­ság­ra érett, de far­san­gig, vagy­is a há­zas­ság­kö­té­si idény vé­gé­ig férj­hez nem ment lá­nyok ellen. Leg­el­ter­jed­tebb módja a tus­kó­hú­zás, tő­ke­hú­zás, amely­nek lé­nye­ge: a le­ány­hoz fa­tus­kót vagy azt jel­ké­pe­ző ki­sebb tár­gyat kö­töz­nek, amit bi­zo­nyos tá­vol­ság­ra el kell húz­nia. Sok eset­ben csak a lá­nyok ab­la­ka alatt lár­máz­tak, rossz fa­ze­ka­kon do­bol­tak a le­gé­nyek anél­kül, hogy a lá­nyok ki­jöt­tek volna… Gyak­ran… a le­gé­nyek tus­kót húz­nak be a férj­hez nem ment lá­nyok ud­va­rá­ra, vagy a háza előtt húz­zák el a fa­da­ra­bot, ki­ál­toz­va: Itt a tör­zsök, húz­zad! A szo­kás a Du­nán­tú­lon, Ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon és Er­dély­ben is is­mert.”¹³

A rönk­hú­zás­sal rokon szo­ká­sok a ma­gyar nyelv­te­rü­let szá­mos ré­szé­ről is­mer­tek a szak­iro­da­lom­ból, ezek azon­ban ma már ki­halt­nak te­kint­he­tők. A Ma­gyar Nép­rajz VII. kö­te­té­ben a kö­vet­ke­ző ada­tok ta­lál­ha­tók: „A tus­kót nagy zaj­jal vé­gig­húz­ták az utcán, majd a vén­lá­nyok aj­ta­já­ra kö­töt­ték, vagy a ka­pu­já­hoz tá­masz­tot­ták. Észak-Bá­nát­ban… két le­gény húzta a tus­kót, a har­ma­dik nyom­ta, és va­ló­ság­gal fel­szán­tot­ták a ház föld­jét. A lá­nyo­kat meg be is kor­moz­ták. A Drá­va­szög­ben, Las­kón ham­va­zó­szer­dán nagy tus­kó­kat hen­ger­get­tek a fér­fi­ak, le­gé­nyek a lá­nyos házak és öz­vegy­asszo­nyok ka­pu­ja elé. […] Sze­ge­den is ham­va­zó­szer­dán volt a tus­kó­hú­zás. Masz­kos fel­vo­nu­lást ren­dez­tek, egy le­gény os­tor­ral haj­tot­ta a me­ne­tet. A far­sang­kor férj­hez nem ment lá­nyok ab­la­ka alatt kü­lö­nö­sen nagy lár­mát csap­tak. A tőkét, a tus­kót is ilyen ház­nál hagy­ták…”¹⁴

A vén­lány­csú­fo­ló szo­ká­sok közül leg­in­kább szín­já­ték­sze­rű a rönk­hú­zás­sal egy­be­kö­tött tré­fás la­ko­da­lom. Erre a szo­kás­ra el­ső­sor­ban a Du­nán­túl­ról van­nak le­írá­sok, de Er­dély­ben is elő­for­dult tus­kó­val való vé­gig­vo­nu­lás la­ko­dal­mas menet for­má­já­ban. A tus­kó­hú­zás mo­tí­vu­má­ra a ku­ta­tók csak a 19. szá­zad végén kezd­tek job­ban oda­fi­gyel­ni. A rönk­hú­zás köré fel­épí­tett má­gi­kus rí­tu­sok­kal és az ál­es­kü­vő já­té­ka­i­nak rész­le­tes le­írá­sá­val ha­zánk­ban elő­ször Dö­mö­tör Sán­dor fog­lal­ko­zott. 1960-ban Kis­rá­kos és Vi­szák (őr­sé­gi köz­sé­gek) élő ha­gyo­má­nyát is­mer­tet­te.¹⁵

Uj­váry Zol­tán a Vas me­gyei Ka­ta­fa 1971-ben meg­ren­de­zett rönk­hú­zá­sá­nak me­ne­tét mu­tat­ta be, és annak tel­jes szö­veg­anya­gát is kö­zöl­te. Írá­sá­ban meg­em­lí­ti, hogy az ese­ménnyel egy idő­ben a kö­ze­li Ber­ki­fa­lu­ban is volt rönk­hú­zás. A far­sang végi szo­kás­nak két, egy­más­tól jól el­ha­tá­rol­ha­tó ré­szét kü­lö­ní­ti el, a rönk­hú­zást és az ál­es­kü­vőt. Et­no­ló­gi­ai szem­pont­ból a rönk­hú­zást emeli ki, mely­nek ere­de­ti funk­ci­ó­ja nap­ja­ink­ra el­ho­má­lyo­sult, de a má­gi­kus célú rí­tus­cse­lek­vé­sek közé so­rol­ha­tó, mint ami­lyen pél­dá­ul az eke­hú­zás.¹⁶

A téma ku­ta­tói több­nyi­re egyet­ér­te­nek abban, hogy a rönk­hú­zás­ban az ősi eke­hú­zás, il­le­tő­leg a má­gi­kus szán­tás em­lé­ke él to­vább. Mint ilyen, a té­li-ta­va­szi ag­rár­rí­tu­sok kö­ré­be tar­to­zott, és célja a ter­mé­keny­ség biz­to­sí­tá­sa volt. Az eke­hú­zás lé­nye­ge, hogy egy far­san­gi idő­pont­ban ekét húz­tak a fal­vak ut­cá­in, a gaz­dák ud­va­ra­in. Az ekét gyak­ran a le­á­nyok húz­ták, és a ba­ráz­dá­ba ma­go­kat hin­tet­tek. Niko Kuret mun­ká­i­ból is­mer­jük, hogy bi­zo­nyos szlo­vén vi­dé­ken ma is ekét húz­nak. Az ekére nyír­fa­ágat vagy sza­la­gok­kal dí­szí­tett fe­nyő­á­gacs­kát erő­sí­te­nek. Van, ahol az ekén egy fi­a­tal pár is he­lyet kap. Bi­zo­nyos, hogy az eke­hú­zás mint ag­rár­rí­tus célja a ter­mé­keny­ség biz­to­sí­tá­sa, egy olyan má­gi­kus szer­tar­tás, amely a mag ki­ke­lé­sé­re és bő ter­més­ho­zam­ra irá­nyul. A ku­ta­tók ál­ta­lá­ban egyet­ér­te­nek abban, hogy az eke­hú­zást ké­sőbb fel­vál­tot­ta a Block­zi­ehen, a tus­kó­hú­zás, amely­nek durva gyö­kér­ma­rad­vá­nyai a ba­ráz­dá­hoz ha­son­ló nyo­mot hagy­tak a ta­la­jon. A fel­té­te­le­zé­sek sze­rint az oszt­rák–ma­gyar ha­tár­te­rü­le­ten az eke­hú­zást a rönk­hú­zás vál­tot­ta fel, amely­hez egy ál­há­zas­sá­gi rítus is csat­la­ko­zott. Ám ennek a meg­vál­to­zott for­má­nak a hát­te­ré­ben is a ter­mé­keny­ség biz­to­sí­tá­sá­nak szán­dé­ka élt.¹⁷ A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vé­nek rönk­hú­zá­si szo­ká­sa­i­val leg­elő­ször Va­karcs Kál­mán fog­lal­ko­zott. 1933-ban Tus­kó­hú­zás a szent­gott­hár­di já­rás­ban cím­mel je­lent meg ta­nul­má­nya, amely­ben az 1932-es, Rá­ba­tót­fa­lu­ban tar­tott rönk­hú­zás szo­ká­sát írja le. A ha­gyo­mány ere­de­té­vel kap­cso­lat­ban meg­em­lí­ti a Fel­ső­rö­nök, Jak­ab­há­za, Rá­ba­fü­zes, Al­só­rö­nök, Al­só­szöl­nök és Ne­mes­med­ves (Szent­gott­hárd­hoz kö­ze­li német anya­nyel­vű köz­sé­gek)

te­le­pü­lé­se­ken élő hi­en­ce­ket, akik tus­kó­hú­zá­si szo­ká­sa­i­kat Né­met­or­szág­ból hoz­ták ma­guk­kal, és azt a szom­széd­sá­guk­ban élő ven­dek­kel és ma­gya­rok­kal is meg­is­mer­tet­ték, akik aztán saját szo­ká­sa­ik­ból is adtak hozzá bi­zo­nyos vo­ná­so­kat.¹⁸

A nép­szo­kás me­ne­te

A rend­kí­vül vál­to­za­tos ha­gyo­mány jól el­kü­lö­nü­lő fá­zi­sok­ra oszt­ha­tó. Ahhoz, hogy a fe­nyő­la­ko­dal­mat zök­ke­nő­men­te­sen bo­nyo­lít­sák le, meg­fe­le­lő­kép­pen kell elő­ké­szí­te­ni, meg­szer­vez­ni, ezért szer­ve­ző­bi­zott­sá­got hoz­nak létre. A szer­ve­zé­sen kí­vü­li fá­zi­sok már tu­laj­don­kép­pen az ese­mény szer­ves ré­szei: gyűj­tés a költ­sé­gek­re, a fa ki­vá­gá­sa és éj­je­li őr­zé­se, a rönk dí­szí­té­se, va­la­mint maga a nász­nép­pel kí­sért rönk­hú­zás és a la­ko­da­lom, amely a szo­kás­ha­gyo­mány köz­pon­ti része. Ha­son­ló me­net­rend­del zaj­lik a szo­kás Ti­rol­ban is, Bloch­zi­ehen néven.¹⁹

A szer­ve­ző­bi­zott­ság meg­ala­ku­lá­sa

A szer­ve­zés ál­ta­lá­ban a far­sang ele­jén kez­dő­dik, 2-3 hó­nap­pal az ese­mény előtt, de az is elő­for­dul, hogy fél évvel ko­ráb­ban el­kez­de­nek ké­szül­ni rá. Az utób­bi, több mint fél év­szá­zad szo­kás­al­kal­mai közül az 1955-ös al­só­szöl­nö­ki rönk­hú­zás szer­ve­zé­se tör­tént meg a leg­rö­vi­debb idő, mind­össze egy hónap alatt. A bi­zott­ság­nak ál­ta­lá­ban nyolc-tíz férfi tagja van, de ennél le­het­nek töb­ben is, pél­dá­ul 1973-ban Fel­ső­szöl­nö­kön húsz férfi tagja volt a bi­zott­ság­nak. Köz­tük a leg­te­kin­té­lye­sebb és leg­ta­pasz­tal­tabb a fő­ren­de­ző, olyan sze­mély, aki köz­tisz­te­let­nek ör­vend a kö­zös­ség­ben, és nem­csak a helyi ha­gyo­má­nyok élet­ben tar­tá­sát te­kin­ti szív­ügyé­nek, hanem a szer­ve­zés­sel járó fel­ada­to­kat is vál­lal­ja.²⁰

Gyűj­tés a fa meg­vá­sár­lá­sá­ra

A gyűj­tés, vagy ahogy a szlo­vé­nek ne­ve­zik, po­da­raj (aján­dék­gyűj­tés) a far­sang va­sár­nap­ja előt­ti hét­vé­gén tör­té­nik. Ré­geb­ben csak to­jást gyűj­töt­tek egyes he­lye­ken, és azt el­ad­ván vá­sá­rol­ták meg a fát. Ma­nap­ság in­kább pénz­ado­má­nyok­kal já­rul­nak hozzá a költ­sé­gek­hez a hely­be­li­ek. Az össze­gyűj­tött pénzt egy pénz­tá­ros ke­ze­li, és kol­lek­tív el­ha­tá­ro­zás alap­ján köl­tik a fa meg­vá­sár­lá­sá­ra, újab­ban a ru­ha­köl­csön­zés ki­adá­sa­i­ra, il­let­ve a la­ko­da­lom és a ren­dez­vény egyéb költ­sé­ge­i­re (a sze­rep­lők ét­kez­te­té­se, ze­né­szek stb.). Ha marad pénz, azt köz­cé­lok­ra for­dít­ják, pél­dá­ul a mű­ve­lő­dé­si ház fel­újí­tá­sá­ra.

A po­da­raj ezek­ben a köz­sé­gek­ben egye­dül­ál­ló szlo­vén nép­szo­kás, mely alap­ve­tő­en az es­kü­vők­höz kö­tő­dik, és mivel a rönk­hú­zás az igazi la­ko­dal­mak tré­fás, ki­for­dí­tott vál­to­za­ta, itt is al­kal­maz­zák ezt a szo­kást. A la­ko­dal­mak előtt, a po­da­raj során a meny­asszony és a ke­reszt­any­ja azo­kat a há­za­kat is fel­ke­re­si tá­mo­ga­tás gyűj­té­se cél­já­ból, akik nem ro­ko­nok, és nem lesz­nek hi­va­ta­lo­sak a la­ko­da­lom­ba. Ré­geb­ben edé­nyek­kel, kü­lön­bö­ző tár­gyak­kal, kész vá­szon­nal vagy fonni való ken­der­rel, ma már in­kább pénz­zel se­gí­tik az ifjú pár el­in­du­lá­sát az élet­be. Így hát az ál­la­ko­da­lom­ra is szí­ve­sen ál­doz­nak az it­te­ni kö­zös­ség tag­jai, hi­szen ez egy régi ha­gyo­mány­ból ered.²¹

A fa meg­vá­sár­lá­sa, ki­vá­gá­sa és éj­je­li őr­zé­se

Mikor a pénz ren­del­ke­zés­re áll, a szer­ve­zők ér­dek­lőd­nek, hogy kinek az er­de­jé­ben van meg­fe­le­lő fa, és hogy azt el­ad­ná-e. Rend­sze­rint már jó előre ki­né­zik ma­guk­nak a fát az erdei mun­kák, gom­ba­sze­dés köz­ben vagy a ki­rán­du­lá­sok során. Van, ami­kor éppen a gazda lát benne üz­le­tet, és fel­kí­nál­ja a fát. Az is elő­for­dult, hogy aján­dék­ba kap­ták a fát az ál­la­mi er­dé­szet­től vagy a kö­zös­ség egy ado­má­nyo­zó tag­já­tól. A ki­vá­lasz­tás­nál lé­nye­ges szem­pont, ho­gyan lehet az er­dő­ben meg­kö­ze­lí­te­ni, és onnan ki­von­tat­ni a 20-30 mé­te­res tör­zset, hi­szen na­gyon fon­tos, hogy a ko­ro­ná­ja sér­tet­len ma­rad­jon. A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vé­nek a fát ál­ta­lá­ban már a húzás előt­ti napon ki­vág­ják. A szlo­vé­ni­ai Mu­ra­vi­dé­ken a fa­ki­dön­tés a húzás nap­ján, a nász­nép je­len­lé­té­ben tör­té­nik. A le­dön­tött fa­tör­zset aztán az ága­i­tól meg­tisz­tít­ják úgy, hogy a fa ko­ro­ná­já­nak kb. két­mé­te­res része sér­tet­len marad, és a fa kér­gét is a tör­zsön hagy­ják. Ezek után el­szál­lít­ják az er­dő­ből egy meg­fe­le­lő hely­re, ahol majd fel lehet dí­szí­te­ni. Ezen a hely­szí­nen a tör­zset elöl a leg­ne­he­zebb ré­szén egy oldal nél­kü­li, négy­ke­re­kű kocsi al­já­ra he­lye­zik. Kö­zé­pen és hátul a törzs így a ke­re­ke­ket össze­kö­tő ten­ge­lyen nyug­szik. Ahhoz, hogy húzni le­hes­sen, a kocsi ele­jé­re egy 4-5 cm át­mé­rő­jű kö­te­let köt­nek, amely a rönk­kel azo­nos hosszú­sá­gú. Erre ke­reszt­be annyi 120 cm hosszú „ke­reszt­ru­dat” erő­sí­te­nek, ahány ko­szo­rús­lány és vő­fély áll pár­ban. A húzás során a kötél egyik ol­da­lán csak a lá­nyok, a másik ol­da­lon pedig csak a fi­a­tal fér­fi­ak áll­nak. Az első ten­gelyt négy erő­sebb férfi kor­má­nyoz­za és igaz­gat­ja a he­lyes irány­ba, va­la­mint a ne­he­zebb sza­ka­szo­kon a hú­zás­ba a fér­fi­ak is be­se­gí­te­nek.

A fa ko­ro­ná­ja a nép­hit sze­rint a meny­asszony ár­tat­lan­sá­gát jel­ké­pe­zi, ezért kell rá na­gyon vi­gyáz­ni. Úgy tart­ják, hogy ha va­la­ki le­vág­ja a fa végét, vagy csak be­le­fű­ré­szel, akkor baj van a meny­asszony ár­tat­lan­sá­gá­val. Ez nagy szé­gyen­nek szá­mít, ebben az eset­ben a rönk­hú­zás is el­ma­rad­na. Ezért tehát gon­dos­kod­ni kell a fa egész éj­sza­kai őr­zé­sé­ről. Tűz mel­lett egy er­dész vagy va­dász, két fa­vá­gó, bak­ter és egy zsan­dár vir­raszt, el­pá­lin­káz­gat­va vár­ják a reg­gelt, amíg a fát ki­húz­zák a köz­út­ra. Más­nap a mér­nök és ina­sá­nak a fel­ada­ta (fából ké­szült kör­ző­höz ha­son­ló esz­köz­zel) mé­rics­kél­ni, hogy meg­van-e a fa tel­jes hossza, és ezt vég­zik, el­len­őr­zik sze­re­pük sze­rint a rönk­hú­zás tel­jes út­vo­na­lán.

A fa mé­re­té­nek te­kin­te­té­ben a kö­zös­sé­gek ri­va­li­zál­nak, szin­te ver­se­nyez­nek egy­más­sal. Vissza­em­lé­ke­zé­sek sze­rint az 1968-as rá­ba­tót­fa­lu­si fa 33 mé­te­res, az 1996-os kb. 50 mé­te­res volt. Ál­ta­lá­ban azon­ban ennél ki­seb­bek, úgy 15-20 mé­te­re­sek szok­tak lenni. Erre a célra az erdei luc­fe­nyő a leg­al­kal­ma­sabb. A kör­nyé­ken több száz éves fe­nyők is ta­lál­ha­tók, főleg a Ba­lázs­fal­vá­nak (Apát­ist­ván­fal­va része) ne­ve­zett fa­lu­rész ha­tá­rá­ban. ²²

A rönk dí­szí­té­se

Mi­u­tán a rön­köt ki­von­tat­ták a köz­út­ra, fel­dí­szí­tik. Szí­nes krepp-pa­pír sza­la­gok­kal kö­rül­csa­var­ják a tör­zset, ol­da­lá­ra fe­nyő­ágak­ból font fü­zé­re­ket akasz­ta­nak. A fa meg­ha­gyott ko­ro­ná­já­ra is szí­nes sza­la­gok ke­rül­nek ha­son­ló módon, mint ahogy a má­jus­fá­kon lát­ha­tó. Régi ha­gyo­má­nya van a Vend­vi­dé­ken a pa­pír­vi­rág ké­szí­té­sé­nek, ame­lyek­kel fel­dí­szí­tik a fát. Egyes he­lye­ken fel­irat is kerül a sza­la­gok­ra: „Éljen az ifjú pár!” Ré­geb­ben a sze­rep­lők és mások az ese­mény után le­szed­ték a vi­rá­go­kat és sza­la­go­kat, mert má­gi­kus erőt tu­laj­do­ní­tot­tak neki, és ott­hon el­tet­ték. Szlo­vé­ni­á­ban, a Mu­ra­vi­dé­ken eze­ket a dí­szít­mé­nye­ket a rönk­hú­zás be­fe­je­ző ak­tu­sa­ként ün­ne­pé­lye­sen el­ége­tik. Ennek az ar­cha­i­kus szo­kás­ha­gyo­mány­nak meg­fe­le­lő­jét a Rába menti szlo­vé­nek­nél csak Fel­ső­szöl­nö­kön ta­lál­hat­juk meg, ahol a rönk­hú­zás be­fe­je­zé­se­ként a fát dí­szí­tő sza­la­go­kat, fü­zé­re­ket a sze­rep­lő bo­szor­ká­nyok ru­há­i­val, sep­rű­i­vel és egyéb kel­lé­ke­i­vel együtt mág­lyá­ra vetik.²³

A rönk­hú­zás sze­rep­lői

A rönk­hú­zás ant­ro­po­morf masz­kos fi­gu­rái és egyéb sze­rep­lői két nagy cso­port­ra oszt­ha­tók. Egyik cso­port­juk a kö­zép­pont­ban áll (ál­meny­asszony, ál­vő­le­gény, nász­nagy, ör­dö­gök stb.), a másik cso­port­juk a nép­élet jel­leg­ze­tes alak­jai, ők több­nyi­re csak mel­lék­sze­rep­lők. Lé­nye­gé­ben csak passzí­van van­nak jelen a fel­vo­nu­lá­son, az ese­mény előbb­re vi­te­lé­ben nem vesz­nek részt. Cél­juk a játék szí­ne­sí­té­se, az ér­dek­lő­dés fel­kel­té­se. Sze­re­pük el­ját­szá­sá­ra a fel­vo­nu­lás előtt vagy után, il­let­ve a né­hány per­ces meg­ál­lá­sok ide­jén, mel­lék­epi­zód­ként van le­he­tő­sé­gük.

A tel­jes la­ko­dal­mi fel­ál­lást után­zó ál­lan­dó jel­le­gű sze­rep­lők pél­dá­ul a hí­vo­ga­tó (zvač), a nász­nagy (stašin, stršin), a nász­nagy­asszony (starišina, staršica), a je­gyes­pár (mladi par), a ko­szo­rús­lá­nyok (sv­ab­li­ce), a vő­fé­lyek (drüžbani), a pap (pop), a kán­tor (kan­tor), a bíró (žüpan), a kis­bí­ró (mali lapac), a jegy­ző (no­ta­roš) és a ze­né­szek (gos­lar­ji). Az es­kü­vői tanúk: er­dész (dja­gar), fa­vá­gók (žagari), mér­nök (inženir), bak­ter (bak­ter), hu­szá­rok (hu­sa­ri), pan­dú­rok, újab­ban rend­őrök (žan­da­ri), ko­csis (kočeš), ördög (vrag), bo­szor­kány (čala­ri­ca), tűz­ol­tók (ga­sil­ci, faj­ber­ge­ri).

A rend­szer­vál­tás előtt a pap alak­ját ki­ik­tat­ták, csak ta­ná­csi es­kü­vőt rög­tö­nöz­tek. Az 1990-es évek­ben a rönk­hú­zá­sok egyik köz­pon­ti alak­ja ismét a pap lett, aki az egy­há­zi es­kü­vőt ott a nyílt szí­nen ce­leb­rál­ja. Egyes jel­me­ze­sek sok­szor olyan mű­vé­szi át­élés­sel ala­kít­ják sze­re­pü­ket, hogy az ké­sőbb ra­gad­vány­név­ként marad raj­tuk. Ez tör­tént Pin­tér Jó­zsef­fel is, aki az 1968-as or­fa­lu­si rönk­hú­zás al­kal­má­val olyan si­ke­re­sen ala­kí­tot­ta az ördög sze­re­pét, hogy azóta is csak Vrag-Ör­dög Jó­zsi­nak is­me­ri a falu.²⁴

A rönk­hú­zás egyéb ala­kos­ko­dó sze­rep­lői, mel­lék­sze­rep­lői, akik a rí­tus­szo­kás­ban köz­vet­le­nül nem vesz­nek részt, az aláb­bi­ak: bor­bély (bri­vec), orvos (dok­tor, padar), ápo­ló­nő (me­di­cin­ska sest­ra), ci­gány­asszony (ci­gan­ji­ca), jó­so­ló ci­gány nő (vedeževal­ka), job­bágy­asszo­nyok (pa­varske ženske, kme­ti­ce), pék (pekar), kö­szö­rűs (brüsač), ké­mény­sep­rő (ra­fan­ker­ar), dró­tos tót (mi­jap­raks­li), fa­ze­kas (lončar), susz­ter (šauštar), sza­kács (kühar), sza­kács­né (kü­ha­ri­ca), bába (ba­bi­ca, veška baba), apáca (svéta ženska, apa­ti­ca).

Az ala­kos­ko­dás­ra vál­lal­ko­zók száma nincs meg­ha­tá­roz­va, spon­tán öt­le­te­i­vel bárki részt vehet a fel­vo­nu­lá­son. Így a rönk­hú­zás mel­lék­sze­rep­lői ál­lan­dó­an vál­toz­nak, ré­gi­ek tűn­nek el, újak buk­kan­nak fel. Pél­dá­ul 1955-ben Al­só­szöl­nö­kön a me­net­ben meg­je­lent Ludas Matyi és a kövér Döb­rö­gi ura­ság. Olyan si­ke­res volt az ala­kí­tás, hogy azóta el­ma­rad­ha­tat­la­nok ezek a fi­gu­rák. Újab­ban pél­dá­ul meg­je­lent a tej­csar­no­kos, a fagy­lal­tos­ko­csi, az au­tó­sze­re­lő. Bár az ál­lat­ala­kos­ko­dó jel­me­ze­sek nem jel­lem­zők, de azért volt példa erre is. 1973-ban Fel­ső­szöl­nö­kön két medve és egy majom, 1996-ban Rá­ba­tót­fa­lu­ban pedig egy zsi­ráf és egy medve is fel­vo­nult.²⁵

Sok­szor elő­for­dult a Rá­ba­vi­dé­ken tar­tott rönk­hú­zá­sok al­kal­má­val, hogy a határ másik ol­da­lá­ról, Szlo­vé­ni­á­ból is hív­tak ven­dé­ge­ket, sze­rep­lő­ket. Így tör­tént ez a 2003-as rönk­hú­zá­son is, amely­re a szlo­vé­ni­ai Šala­men­ci köz­ség­ből 25 sze­rep­lő ér­ke­zett. Több fog­lal­ko­zást je­le­ní­tet­tek meg ők is, így volt ci­pő­tisz­tí­tó­juk, va­dá­szuk, ku­pe­cük, or­vo­suk is, egyi­kük a la­ko­dal­mi bol­tot hord­ta (gost­üvanjs­ka bauta), tőlük volt az ak­ko­ri dró­tos­tót is, de több asszo­nyuk öl­tö­zött ci­gány­asszony­nak, és egy nő med­vét is sze­lí­dí­tett.²⁶

Az ál­la­ko­da­lom főbb mo­tí­vu­mai

A la­ko­dal­mi pa­ró­dia az egész falu rész­vé­te­lé­vel tör­té­nik. Az ese­mény hí­ré­re a ro­ko­nok, a köz­ség­ből el­szár­ma­zot­tak, újab­ban a kül­föl­dön élők is ha­za­jön­nek, ezek több­sé­ge jel­me­zes sze­re­pet is vál­lal. Az ese­mény fo­lya­ma­tá­ban a szlo­vén la­ko­da­lom gro­teszk mása je­le­nik meg, amely bi­zo­nyos mér­té­kig a falu tár­sa­dal­má­nak tel­jes tü­kör­ké­pét is adja.

A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vé­nek rönk­hú­zá­sai két­nyel­vű­ek, előbb szlo­vé­nül, aztán ma­gya­rul is meg­is­mét­lik a ri­tu­á­lé szö­ve­gét. A részt­ve­vők több­sé­ge mind­két nyel­vet meg­ér­ti. Ugyan­ez a ket­tős­ség vo­nat­ko­zik a zenei kí­sé­ret­re is. A hely­be­li ze­ne­ka­rok ál­ta­lá­ban szlo­vén pol­kát, ke­rin­gőt, in­du­ló­kat ját­sza­nak. Menet köz­ben a ze­ne­kí­sé­ret nél­kül el­hang­zó dalok ve­gye­sen sze­re­pel­nek, van­nak szlo­vén, il­let­ve ma­gyar nép­da­lok, nóták. A la­ko­dal­mi rész­ben a mu­la­to­zás al­kal­má­val ismét fel­csen­dül min­den­fé­le mu­zsi­ka, ám a me­nyecs­ke­tán­cok ze­né­je szlo­vén.

A Rába menti hét szlo­vén te­le­pü­lés­nek föld­raj­zi­lag két cso­port­ja van. Az egyik ke­let­re, a domb­ge­rin­cen, a másik nyu­gat­ra, a völgy­ben ta­lál­ha­tó. A két cso­port nyelv­já­rá­sá­ban és nép­raj­zá­ban bi­zo­nyos el­té­ré­sek van­nak, így a rönk­hú­zás rész­le­te­i­ben, fel­épí­té­sé­ben és le­bo­nyo­lí­tá­sá­ban is. Az egyes te­le­pü­lé­se­ken meg­ren­de­zett rönk­hú­zá­sok azo­nos­sá­ga­i­ra és kü­lönb­sé­ge­i­re ezért is ér­de­mes oda­fi­gyel­ni. Az Apát­ist­ván­fal­ván, Or­fa­lu­ban, Fel­ső­szöl­nö­kön ren­de­zett rönk­hú­zá­sok ar­cha­i­ku­sab­bak, a Rá­ba­tót­fa­lu­ban ren­de­zet­tek na­gyob­bak, ün­ne­pé­lye­seb­bek, ez­ál­tal több új ele­met fo­gad­nak be. Az el­té­ré­sek mennyi­sé­gi okok­kal is ma­gya­ráz­ha­tók. Ki­sebb kö­zös­sé­gek­ben az ap­róbb rész­le­tek is job­ban ér­vé­nye­sül­nek és fon­to­sab­bak, míg a Szent­gott­hárd­dal össze­nőtt Rá­ba­tót­fa­lu több­ez­res tö­me­gé­ben az egyes epi­zó­dok (pél­dá­ul út köz­be­ni rí­tus­cse­lek­mé­nyek) je­len­tő­sé­ge és lát­ha­tó­sá­ga le­szű­kül. A vá­ro­si pol­gá­ri kör­nye­zet is ha­tás­sal lehet az ar­cha­i­kus mo­tí­vu­mok el­ha­gyá­sá­ra. Apát­ist­ván­fal­ván csak a pap esket, míg Rá­ba­tót­fa­lu­ban a jegy­ző is be­jegy­zi a fi­a­tal há­za­so­kat az anya­könyv­be. Rá­ba­tót­fa­lu­ban a bíró dor­gál­ja meg a fi­a­ta­lo­kat az es­ke­tés után, ugyan­ezt Apát­ist­ván­fal­ván a pap teszi meg, sőt egy ki­csit a fi­a­ta­lok dor­gá­lá­sán túl is megy, ezért az asszo­nyok sep­rű­vel el­ker­ge­tik. Apát­ist­ván­fal­ván több ar­cha­i­kus la­ko­dal­mi elem épül bele a rönk­hú­zás­ba (pl. a ka­lács­gu­rí­tás a völgy­be, gyer­tyás tánc az ifjú pár körül, a meny­asszony ci­pő­jé­nek el­lo­pá­sa stb.). A je­gyes­pár ki­ta­lált nevei kö­zött is el­té­ré­se­ket ta­lá­lunk, e ne­vek­nek szé­les ská­lá­ja van. Vissza­em­lé­ke­zé­sek alap­ján ré­geb­ben sok­kal rusz­ti­ku­sab­bak vol­tak, azon­ban a 1990-es évek­ben már sok­kal sza­lon­ké­pe­sebb ne­ve­ket ta­lál­tak ki az ifjú pár­nak. Az egyik leg­na­gyobb el­té­rés és egy­ben vál­to­zás azon­ban, hogy Rá­ba­tót­fa­lu­ban 1996-ban egyik szö­veg­ben sem hang­zott már el a rí­tus­ma­gya­rá­zó szö­veg, hogy azért kell a fi­a­ta­lok­nak a rön­köt húzni, mert egész far­sang­ban nem esett há­zas­ság, ami ennek a szo­kás­nak alap­ve­tő mo­tí­vu­ma.²⁷

A szlo­vén­vi­dé­ki rönk­hú­zá­sok in­tel­mei sok­szor idő­sze­rű tár­sa­dal­mi prob­lé­má­kat is célba vesz­nek (pl. hó­bor­tos di­va­tot, disz­kót stb.), de az egész falut érin­tő gon­do­kat is szóvá te­szik, mint pél­dá­ul a gáz­be­ve­ze­tés miatt fel­túrt utcák. Az idők fo­lya­mán le­rö­vi­dült az es­ke­té­si ce­re­mó­nia szö­veg­min­tá­ja is. A pap kér­dé­sé­re ko­ráb­ban a je­gyes­pár mind­egyi­ke til­ta­ko­zó vá­laszt adott, „rá sem tudok nézni”, „öt deci után be­szél­tek rá” stb. Újab­ban már ez a dacos el­len­ál­lás el­ma­radt, csak „igen” és „aka­rom” vá­la­szok hang­za­nak el.

Fi­gye­lem­re méltó vi­szont az ördög am­bi­va­lens sze­re­pe. Az eu­ró­pai folk­lór­ban is lehet az ördög po­zi­tív, me­sék­ben vic­ces vagy kö­zöm­bös, csak az egy­há­zi meg­kö­ze­lí­tés­ben ne­ga­tív. Itt a maga paj­zán vi­sel­ke­dé­sé­vel együtt tu­laj­don­kép­pen po­zi­tív sze­re­pet tölt be. Egész végig ő vi­gyáz a fe­nyők csú­csá­nak az ép­sé­gé­re, vagy­is a meny­asszony ár­tat­lan­sá­gá­nak szim­bó­lu­má­ra, sőt Rá­ba­tót­fa­lu­ban mint Lu­ci­fer úr, a ren­dez­vény fő­véd­nö­ke, vé­del­me­ző­je je­le­nik meg.

Ugyan­csak kü­lön­le­ges a rá­ba­tót­fa­lu­si szö­veg­ben az el­ra­bolt és fa­törzs­be rej­tett ár­tat­lan leány mo­tí­vu­ma. Mi­u­tán rej­tek­he­lyét meg­ál­mod­ják, a ki­sza­ba­dí­tá­sát célzó rönk­hú­zás a leány meg­men­té­sét, azaz a férj­hez menni nem tu­dó­kat sújtó ron­tás má­gi­kus meg­tö­ré­sét cé­loz­za.²⁸

Össze­fog­la­lás

A rá­ba­vi­dé­ki szlo­vé­nek rönk­hú­zá­sa 2015-ben fel­ke­rült az UNES­CO Szel­le­mi Kul­tu­rá­lis Örök­ség Nem­ze­ti Jegy­zé­ké­be, mivel a nép­szo­kás nem­csak a szlo­vén nyelv meg­tar­tá­sát se­gí­ti, de az iden­ti­tás meg­erő­sí­té­sé­ben is fon­tos sze­re­pet ját­szik. A szo­kás célja, hogy há­za­so­dás­ra, csa­lád­ala­pí­tás­ra ösz­tö­nöz­ze a fi­a­ta­lo­kat, és ez a mai tár­sa­da­lom­ban még fon­to­sabb, mint régen. A szlo­vé­nek­nél pedig az asszi­mi­lá­ció kés­lel­te­té­sé­nek, a fenn­ma­ra­dás biz­to­sí­tá­sá­nak is esz­kö­ze.

A Vend­vi­dék lakói a nyu­ga­ti ha­tár­szé­len, a rend­szer­vál­tás előtt szin­te her­me­ti­kus el­zárt­ság­ban éltek. A rönk­hú­zás ha­gyo­má­nya több év­szá­za­don át fenn­ma­radt a kö­zös­ség­ben, s bár a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en majd­nem ki­halt, az 1990-es évek­től kezd­ve újra vi­rág­zik. Szin­te min­den évben meg­ren­de­zik va­la­me­lyik szlo­vén nem­ze­ti­sé­gű te­le­pü­lé­sen. Nem vált ki­zá­ró­lag tu­risz­ti­kai lát­vá­nyos­ság­gá, ere­de­ti funk­ci­ó­ját ma is őrzi. A szo­kás annyi­ban is élő és vál­to­zó, hogy a napi ak­tu­a­li­tá­so­kat, azo­kat a prob­lé­má­kat, ame­lyek je­len­leg fog­lal­koz­tat­ják az ott élő­ket, be­le­szö­vik a sze­rep­lők szö­ve­ge­i­be. Összes­sé­gé­ben el­mond­ha­tó, hogy a ha­gyo­mány újra fel­éledt, és új vi­rág­ko­rát éli. Erre egy­aránt van igény a kül­vi­lág ré­szé­ről, más­részt ez a helyi kö­zös­sé­gek, a szlo­vén nem­ze­ti­ség iden­ti­tá­sa meg­őr­zé­sé­nek zá­lo­ga is.