Antonio Salieri, Liszt Ferenc tanára

Össze­fog­la­lás

A ma­gyar zenei élet és An­to­nio Sa­li­e­ri kap­cso­la­ta vo­nat­ko­zá­sá­ban ki­eme­lést ér­de­mel, hogy ta­nít­vá­nya volt Liszt Fe­renc, olyan ki­ma­gas­ló, vi­lág­hí­rű ze­ne­szer­zők mel­lett, mint Lud­wig van Bee­tho­ven és Franz Schu­bert. A ta­nul­mány szer­ző­je sze­rint Sa­li­e­ri és Liszt kap­cso­la­tá­nak fel­tá­rá­sa a Liszt Fe­renc zenei élet­mű­vé­ről al­ko­tott képet te­het­né ár­nyal­tab­bá.

An­to­nio Sa­li­e­ri, Tea­cher of Fe­renc Liszt

Sum­ma­ry

The aut­hor points out in this study that among the dis­cip­les of An­to­nio Sa­li­e­ri we can find also Fe­renc Liszt along with those out­stand­ing com­pos­ers as Lud­wig van Bee­tho­ven and Franz Schu­bert. In the view of the aut­hor the re­se­arch re­gard­ing the re­la­ti­onship bet­ween Sa­li­e­ri and Liszt could cont­ri­bu­te to a more ade­qua­te idea on the mu­si­cal oeuvre of Fe­renc Liszt.

Ebben a rövid, in­kább gon­do­lat­éb­resz­tő mun­kánk­ban át­te­kint­jük An­to­nio Sa­li­e­ri élet­pá­lyá­já­nak főbb ál­lo­má­sa­it és rend­kí­vül gaz­dag zenei élet­mű­vé­nek leg­je­len­tő­sebb al­ko­tá­sa­it. Rá­mu­ta­tunk to­váb­bá Sa­li­e­ri ok­ta­tói mun­kás­sá­gá­nak je­len­tő­sé­gé­re. A ze­ne­pe­da­gó­gus olasz ze­ne­szer­ző­nek ugyan­is olyan jeles ta­nít­vá­nyai vol­tak, mint Lud­wig van Bee­tho­ven, Franz Schu­bert és Liszt Fe­renc.

Az észak-itá­li­ai Leg­na­nó­ban 1750. au­gusz­tus 19-én szü­le­tett An­to­nio Sa­li­e­ri első – saj­nos el­ve­szett – ope­rá­ja a La Vestale című mű, me­lyet a fi­a­tal, még hu­sza­dik élet­évét sem be­töl­tő fi­a­tal ze­ne­szer­ző 1768-ban kom­po­nált. Az opera szö­veg­köny­vé­nek, lib­ret­tó­já­nak szer­ző­je Mat­tia Vera­zi, a maga ko­rá­ban Eu­ró­pa-szer­te jól is­mert és nagy te­kin­tély­nek ör­ven­dő mann­hei­mi ud­va­ri költő (poeta di corte). An­to­nio Sa­li­e­ri egyik első je­len­tős műve a Le Donne let­te­ra­te című opera, mely a kor­ban oly di­va­tos és nép­sze­rű víg­ope­ra, az „opera co­mi­que” mű­fa­já­hoz tar­to­zik. Sa­li­er­i­nek ez a műve, me­lyet Bécs­ben az ud­va­ri szín­ház (Burgt­hea­ter) 1770 ja­nu­ár­já­ban mu­ta­tott be, je­len­tős si­kert ara­tott. Az opera Mo­li­e­re Les fem­mes savan­tes című víg­já­té­ká­nak cse­lek­mé­nyét kö­ve­ti.

Sa­li­e­ri kap­cso­lat­ban állt kor­tár­sai közül a ki­vé­te­les mű­velt­ség­gel és ki­ma­gas­ló írói te­het­ség­gel ren­del­ke­ző lib­ret­tó­író Me­ta­sta­si­ó­val (1698–1782) – ere­de­ti nevén Pi­et­ro An­to­nio Do­me­ni­co Tra­pas­si – és Ch­ri­stoph Wil­li­bald Gluck­kal. Fel­tét­le­nül em­lí­tést ér­de­mel, hogy Gluck (1714–1787) nagy si­kert ara­tott Ar­mi­de című öt­fel­vo­ná­sos ope­rá­já­val, amely­nek be­mu­ta­tó­já­ra, pre­mi­er­jé­re 1777. szep­tem­ber 23-án ke­rült sor Pá­rizs­ban. Ebben a mű­vé­ben Gluck Je­an-Bap­tis­te de Lully (ere­de­ti nevén Gi­o­van­ni Bat­tis­ta de Lulli) „tra­gédy ly­ri­que” kon­cep­ci­ó­já­hoz ra­gasz­ko­dik, azt szin­te tel­jes egé­szé­ben híven kö­ve­ti.

An­to­nio Sa­li­e­ri Ar­mi­da című há­rom­fel­vo­ná­sos ope­rá­já­nak (az opera szö­veg­köny­vé­nek írója Marco Colt­el­li­ni) be­mu­ta­tá­sá­ra csak­nem hat évvel ko­ráb­ban, 1771. jú­ni­us 2-án ke­rült sor a csá­szár­vá­ros­ban, a Burgt­hea­ter­ben. Ch­ri­stoph Wil­li­bald Gluck ze­né­jé­nek és kom­po­ná­lá­sa mód­sze­ré­nek ha­tá­sa An­to­nio Sa­li­er­i­nek ebben a mű­vé­ben annak el­le­né­re vi­lá­go­san ki­mu­tat­ha­tó, hogy Gluck azo­nos té­má­jú ope­rá­ját évek­kel ké­sőbb kom­po­nál­ta.

Utal­nunk kell to­váb­bá arra a je­len­tős, An­to­nio Sa­li­e­ri meg­íté­lé­se vo­nat­ko­zá­sá­ban is fon­tos tény­re, hogy Gluck egyik leg­na­gyobb si­kert ara­tott kom­po­zí­ci­ó­ja a pá­ri­zsi Nagy Ope­rá­ban 1774. áp­ri­lis 19-én be­mu­ta­tott Ip­hi­gé­nia Au­lisz­ban (Ip­hi­gé­nie en Au­li­de) című opera. A fran­cia (pá­ri­zsi) ze­ne­ér­tő és ze­ne­sze­re­tő kö­zön­ség, Je­an-Bap­tis­te de Lully (1632–1687) és Je­an-Phi­lip­pe Ra­meau (1683–1764) ze­né­jé­nek tisz­te­lői e ki­emel­ke­dő mes­te­rek ha­gyo­má­nya­i­nak foly­ta­tó­ját is­me­rik fel és lát­ják Gluck­ban. A tel­jes di­a­dalt, a „tri­um­phust” azon­ban Ch­ri­stoph Wil­li­bald Gluck az 1779-ben, ugyan­csak Pá­rizs­ban be­mu­ta­tott Ip­hi­gé­nia Ta­u­risz­ban (Ip­hi­gé­nie en Ta­u­ride) című ope­rá­já­val érte el. Gluck si­ke­re­i­nek ér­té­két, je­len­tő­sé­gét csak nö­vel­te, hogy Pá­rizs­ban az olasz opera el­kö­te­le­zett hí­vé­nek szá­mí­tó, igen nagy be­fo­lyás­sal ren­del­ke­ző Nicc­o­lo Piccin­ni (1728–1800) volt az „el­len­fe­le”.

Flo­ri­an Leo­pold Gass­mann (1719–1774) ha­lá­lát kö­ve­tő­en, 1774-ben An­to­nio Sa­li­e­ri a bécsi Olasz Opera ze­ne­ka­rá­nak igaz­ga­tó­ja (kar­na­gya, Kapell­me­is­ter) lett. Emel­lett Gass­mann örö­ké­be lé­pett az­ál­tal is, hogy a bécsi udvar kom­po­nis­tá­ja lett. Ez a po­zí­ci­ó­ja – fi­a­tal kora el­le­né­re – szin­te ki­vé­te­les volt a bécsi csá­szá­ri ud­var­ban (Wi­e­ner Kaiser­hof). Hang­sú­lyoz­ni kí­ván­juk, hogy ál­ta­lá­nos, sőt egye­ne­sen osz­tat­lan el­is­me­rés­nek, meg­be­csü­lés­nek ör­ven­dett An­to­nio Sa­li­e­ri a ze­ne­hall­ga­tó és ze­ne­ér­tő bécsi kö­zön­ség kö­ré­ben is.

An­to­nio Sa­li­e­ri ko­moly, ki­vé­te­les te­kin­té­lyé­nek, el­is­mert­sé­gé­nek jele volt, hogy – mivel Gluck a fel­ké­rés­nek több okból, el­ső­sor­ban rend­kí­vü­li el­fog­lalt­sá­ga miatt nem tu­dott ele­get tenni – fel­ké­rést ka­pott 1778. au­gusz­tus 3-án a mi­lá­nói Scala (Te­at­ro alla Scala, a Pier­ma­ri­no ter­vez­te „Nuovo Regio Ducal Te­at­ro di Mi­lano”) ün­ne­pé­lyes meg­nyi­tá­sa al­kal­má­ból be­mu­ta­tás­ra ke­rü­lő ze­ne­mű kom­po­ná­lá­sá­ra. An­to­nio Sa­li­e­ri erre az al­ka­lom­ra írta az Eu­ro­pa ri­co­nos­ci­uta című, ma már saj­nos ke­vés­sé, csu­pán szűk kör­ben is­mert „zenei drá­má­ját” (dram­ma per mu­si­ca). A ze­ne­mű­ben a ki­vé­te­les szép­sé­gű Eu­ró­pé, Agén­ór, a fö­ní­ci­ai Tí­rusz ki­rá­lya le­á­nyá­nak ka­lan­dos, for­du­la­tok­ban, ese­mé­nyek­ben bő­vel­ke­dő sze­rel­mi tör­té­ne­tét dol­goz­ta fel zenei vo­nat­ko­zás­ban igen ere­de­ti, va­ló­ban új­sze­rű módon. A ze­ne­mű cse­lek­mé­nyé­nek szín­he­lye Tirus, Fö­ní­cia fő­vá­ro­sa és kör­nyé­ke.

Ér­de­mes fel­idéz­ni Sten­dhal (Ma­rie-Hen­ri Beyle) né­ze­tünk sze­rint ma is ak­tu­á­lis, 1816-ban mon­dott sza­va­it a mi­lá­nói Te­at­ro alla Scala eu­ró­pai vi­szony­lat­ban is ki­ma­gas­ló je­len­tő­sé­gét il­le­tő­en. Sten­dhal sze­rint a „La Scala e il primo te­at­ro del mondo, per­ché e qu­el­lo che da il mas­si­mo go­di­men­to mu­si­cale”.

An­to­nio Sa­li­e­ri 39 opera – össze­ha­son­lí­tás­kép­pen fel­tét­le­nül ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy Ch­ri­stoph Wil­li­bald Gluck jóval, „nagy­ság­rend­del” több, össze­sen 109 ope­rát kom­po­nált –, öt mise és egy re­qui­em (c-moll re­qui­em, me­lyet 1804-ben kom­po­nált) szer­ző­je.

Ma­gyar­or­szág, pon­to­sab­ban a ma­gyar zene, zenei élet és An­to­nio Sa­li­e­ri kap­cso­la­ta vo­nat­ko­zá­sá­ban ki­eme­len­dő, hogy ta­nít­vá­nya volt Liszt Fe­renc, olyan ki­ma­gas­ló, vi­lág­hí­rű ze­ne­szer­zők mel­lett, mint Lud­wig van Bee­tho­ven és Franz Schu­bert. A „mes­ter és ta­nít­vány” kap­cso­lat­ból adó­dik, töb­bek kö­zött, csu­pán egy konk­rét pél­dát em­lít­ve az, hogy ki­mu­tat­ha­tó Lud­wig van Bee­tho­ven, aki in­kább vir­tu­á­lis ér­te­lem­ben volt „mes­te­re” Schu­bert­nek, ha­tá­sa – te­gyük hozzá, Mo­zart mel­lett – Franz Schu­bert 1816-ban kom­po­nált 4. c-moll („Tra­gi­kus”, D. 417) szim­fó­niájára.

Saj­ná­la­tos módon nincs for­rá­sunk, ada­tunk arra nézve, hogy Sa­li­e­ri mi­lyen is­me­re­tek­kel ren­del­ke­zett ko­rá­nak ma­gyar zenei éle­té­ről. Ez a né­ze­tünk sze­rint fon­tos kér­dés fel­tét­le­nül el­mé­lyült ku­ta­tást igé­nyel. Liszt Fe­renc sem ad in­for­má­ci­ót An­to­nio Sa­li­e­ri­hez fű­ző­dő kap­cso­la­tá­ról. A Bécs­ben mű­kö­dő, egé­szen ki­vé­te­les el­is­me­rést él­ve­ző Sa­li­e­ri és Liszt Fe­renc kap­cso­la­tá­nak nem­zet­kö­zi, el­ső­sor­ban olasz és ma­gyar, va­la­mint oszt­rák együtt­mű­kö­dést fel­té­te­le­ző fel­tá­rá­sa né­ze­tünk sze­rint nem­csak a Liszt Fe­renc igen szer­te­ága­zó, gaz­dag zenei élet­mű­vé­ről al­ko­tott képet te­het­né ár­nyal­tab­bá. Ez a ku­ta­tás hoz­zá­já­rul­hat­na az An­to­nio Sa­li­e­ri ouvre-jé­ről al­ko­tott adek­vát, pon­to­sab­ban ob­jek­tív kép meg­al­ko­tá­sá­hoz is.