Állítsuk talpára az oktatást!

Össze­fog­la­lás

A szer­ző­nek eddig közel 30 köny­ve je­lent meg, me­lyek­ben meg­győ­ző és mo­dern ér­vek­kel tá­maszt­ja alá Szé­che­nyi Ist­ván 170 évvel ez­előtt ki­mon­dott igaz­sá­gát: „…a gaz­da­ság leg­fon­to­sabb ér­té­ke a ki­mű­velt em­ber­fő.” Hit­val­lá­sa sze­rint, nap­ja­ink fej­lett tár­sa­dal­má­ban már nem a be­fek­te­tett tőkén vagy az inf­ra­struk­tú­rán áll vagy bukik egy gaz­da­ság si­ke­re, hanem a kép­zett, te­het­sé­ges mun­ka­erő mennyi­sé­gén. Az új szem­lé­le­tű tár­sa­da­lom pedig olyan új köz­gaz­da­ság­tant igé­nyel, amely a fi­zi­kai mel­lett a szel­le­mi tő­ké­vel is szá­mol – sőt egyre in­kább elő­tér­be he­lye­zi a te­het­sé­get, a mi­nő­sé­gi kép­zést és a szak­ér­tel­met. Jelen írása és most ké­szü­lő köny­ve e té­ma­kört ex­po­nál­ja.

Let’s Put Edu­ca­ti­on “Back on Its Feet”

Sum­ma­ry

The Aut­hor has pub­lis­hed al­most 30 books to date, in which he uses con­vinc­ing and ad­van­ced ar­gu­ments to end­or­se the truth exp­res­sed by Ist­ván Szé­che­nyi 170 years ago: “…edu­ca­ted people are the most im­por­tant as­sets of an eco­nomy.” He be­li­eves that in the de­vel­oped so­ci­eti­es of the pre­sent day, the succ­ess of an eco­nomy de­pends on the size of the qu­a­li­fi­ed and ta­len­ted work­for­ce and not on in­vestments or inf­ra­struc­tu­re. This new app­ro­ach to so­ci­ety also re­qu­i­res a new eco­no­mics, where along­si­de phy­si­cal as­sets, in­tel­lec­tu­al ca­p­ital is also to be rec­kon­ed with and where ta­lent, qu­a­lity train­ing and pro­fes­si­o­nal ex­per­ti­se are be­com­ing inc­re­a­singly im­por­tant. His paper and the book he is cur­rently wor­king on are both de­vo­ted to these sub­jects.

Teg­nap fe­jez­tem be egy írá­so­mat, amely­ben azt bi­zo­nyí­tot­tam, hogy az osz­tály­tár­sa­dal­mak­ban az ok­ta­tás szük­ség­sze­rű­en az ember ere­den­dő bű­né­re épült. Az ere­den­dő bűn azon­ban nem volt ere­den­dő, az a túl­né­pe­se­dő tár­sa­dal­mak bűne volt. A túl­sza­po­ro­dó tár­sa­da­lom csak azzal tudta sta­bi­li­zál­ni magát, hogy az ember tu­dás­vá­gyát el­nyom­ta, bűn­ként ke­zel­te. De az em­be­ri élet első 97 szá­za­lé­kát annak kö­szön­he­tő­en mond­hat­ta si­ke­res­nek, hogy a tu­dás­ra, a ké­pes­ség­re, a ta­pasz­ta­lat­ra épí­tett. A gyűj­tö­ge­tő tár­sa­dal­mak mint­egy 145 ezer éve alatt az ember tu­dás­vá­gya nem bűn, hanem érdem volt. Az em­be­ri faj el­ső­sor­ban azért él­he­tett meg a föl­dünk szin­te min­den ter­mé­sze­ti kör­nye­ze­té­ben, mert nem az ösz­tö­nei, hanem a tu­dá­sa, a fej­lett agya alap­ján bol­do­gult.

A jég­kor­szak meg­szű­né­se azon­ban olyan kör­nye­zet­vál­to­zá­sok­kal járt, ami­ben a gyűj­tö­ge­tő ember át­tér­he­tett a ter­me­lés­ből való meg­élés­re. Ez ak­ko­ra ja­vu­lást je­len­tett az ember éle­té­ben, hogy a fa­junk sza­po­ra­sá­ga és a vár­ha­tó élet­kor közti egyen­súly meg­bom­lott. Addig a gyűj­tö­ge­tés­ből élő ember vár­ha­tó élet­ko­ra va­la­hol a 25 év körül moz­gott. Ez nem oko­zott nagy túl­né­pe­se­dé­si nyo­mást, mert fa­junk örök­lött sza­po­ra­sá­ga ilyen vár­ha­tó élet­kor­ral volt össz­hang­ban. A ter­me­lés­re tért ember vár­ha­tó élet­ko­ra azon­ban gyor­san meg­ug­rott, és ebből túl­né­pe­se­dé­si vál­ság ke­let­ke­zett. A túl­né­pe­se­dés ellen csak a ha­lá­lo­zás fo­ko­zá­sá­val és a tu­dás­vágy ül­dö­zé­sé­vel le­he­tett vé­de­kez­ni. Ezért a túl­né­pe­se­dő tár­sa­dal­mak­ban szük­ség­sze­rű volt a tu­dás­vágy ül­dö­zé­se, bűn­ként ke­ze­lé­se. Ennek szük­ség­sze­rű­sé­gét ugyan a tár­sa­da­lom nem is­mer­te fel, de kö­vet­ke­ze­te­sen ül­döz­te az ember ter­mé­sze­tes tu­dás­vá­gyát. Nem mi­nő­sí­tet­te bűn­nek, de bűn­ként ül­döz­te.

Nem va­gyok a vi­lág­val­lá­sok szak­ér­tő­je, de tudom, hogy min­den val­lás a dog­mák szent­sé­gé­re épült. Tehát, ha nem is úgy fo­gal­maz­ta meg, hogy a tu­dás­vágy ere­den­dő em­be­ri bűn, de annak te­kin­tet­te. Is­me­re­te­im sze­rint, csak a zsi­dók val­lá­sa mi­nő­sí­tet­te dog­mái kö­zött, hogy a tu­dás­vágy az ember ere­de­ti bűne. Ezt vet­ték át a ke­resz­tény val­lá­sok is.

Ez ugyan csak a ter­me­lés­re épült tár­sa­dal­mak bűne, de a val­lá­sok nem men­nek a múlt­ban messzebb vissza, mint a ter­me­lő tár­sa­dal­mak lét­re­jöt­te. Tud­tom­mal, senki sem ve­tet­te fel, hogy a val­lá­sok ugyan az ember te­rem­té­sé­vel kez­dőd­nek, de va­ló­já­ban az első 140 ezer évet át­lé­pik. Eleve a ter­me­lés­ből élő ember tár­sa­dal­ma szá­má­ra szü­let­tek. Elég arra gon­dol­ni, hogy a zsidó val­lás Bib­li­á­ja az idő­szá­mí­tá­sát a ter­me­lés­re át­tért kor­ral dá­tu­moz­za. Ez azt je­len­ti, hogy a Bib­lia fa­junk éle­té­nek mint­egy 95 szá­za­lé­kát át­lé­pi, lé­nye­gé­ben a mun­ká­ból élő em­be­ri­ség szá­má­ra ad út­mu­ta­tást. Mégis azt a lát­sza­tot kelti, mint­ha a múlt­ra és jö­vő­re szóló ál­ta­lá­nos út­mu­ta­tást adna.

Szá­mom­ra az volt a titok, hogy miért az ember bűne a tu­dás­vágy, ami­től meg­vál­tást csak a Mes­si­ás hoz­hat. Erre a kér­dés­re csak az adhat vá­laszt, hogy a tu­dás­vágy nem az em­be­ri­ség bűne, hanem ez a túl­né­pe­se­dő tár­sa­dal­mak egyen­sú­lyát sértő bűn. Ezzel oda ju­tot­tunk, hogy a tu­dás­vágy csak a túl­né­pe­se­dő tár­sa­dal­mak bűne. A de­mog­rá­fi­ai egyen­súly ese­té­ben nem bűn, hanem erény.

Ahol a tu­dás­vágy bűn, ott a ha­lá­lo­zás oko­zá­sa nem bűn, hanem mind­ket­tő a túl­né­pe­se­dés ér­de­ké­ben szük­ség­sze­rű­ség. Ezt nem­csak a val­lá­sok ve­ze­tői, de a tár­sa­da­lom­tu­dó­sok és a for­ra­dal­má­rok sem is­mer­ték fel.

A val­lá­sok­nak tu­do­má­sul kel­le­ne venni, hogy az em­be­ri­ség sor­sát már maga az ember ala­kít­ja. A je­len­kor fej­lett tár­sa­dal­ma­i­ban már nem lehet arra az alap­ra épí­te­ni, hogy az egyé­nek sorsa is Isten és a túl­vi­lá­gi szen­tek ke­zé­ben van. Az ere­den­dő bűn­től nem az Isten fia vagy pró­fé­tá­ja sza­ba­dí­tot­ta meg a je­len­kor tár­sa­dal­ma­it, hanem a tu­do­mány, amely le­he­tő­vé tette, hogy a gyer­mek­vál­la­lás a szü­lők dön­té­sén múl­jon. Amíg ez nem vált le­he­tő­vé, a mun­ká­já­val élő ember to­vább élt, mint amennyi­hez a sza­po­ra­sá­ga a lét­szám tar­tá­sá­hoz szük­sé­ges volt. Az em­ber­nek mint­egy 6-7 ezer évre volt szük­sé­ge ahhoz, hogy a gyer­mek­vál­la­lás­ról maga dönt­hes­sen.

Ez az em­be­ri­ség gaz­dag, is­ko­lá­zott és pu­ri­tán ötö­dé­ben meg­va­ló­sít­ha­tó­vá vált, ezzel nem­csak meg­szűnt a tu­dás­vágy és a tár­sa­da­lom ér­de­ke közti el­lent­mon­dás, de az ember meg­sza­ba­dult a tu­dás­vágy el­nyo­má­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­től. A tu­do­mány pedig olyan tech­ni­kai ala­pot te­rem­tett, ami­ben a te­het­ség és a tudás hi­á­nya ki­elé­gít­he­tet­len­né vált. A bűn­ből erény lett, a je­len­ko­ri fej­lett tár­sa­da­lom el­sőd­le­ges fel­ada­ta a lét­szá­má­nak a sta­bi­li­tá­sa, a mi­nő­sé­gé­nek pedig a ma­xi­ma­li­zá­lá­sa. Ezt már nem az Isten, hanem maga az ember va­ló­sít­ja meg.

A fej­lett tár­sa­da­lom fel­ada­ta a la­kos­ság mi­nő­sé­gé­nek ja­ví­tá­sa

A je­len­kor tu­do­má­nya azt már be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy az új­szü­löt­tek élet­tel­je­sít­mé­nye el­ső­sor­ban a fo­gam­zást kö­ve­tő első öt évben dől el. Ezzel szem­ben az ok­ta­tás csak ez után kez­dő­dött. Ez sem vé­let­len, mert az osz­tály­tár­sa­dal­mak­nak nem oko­sabb, a jobb meg­ol­dá­so­kat ke­re­ső, fej­lett agyú la­ko­sok­ra, hanem a tár­sa­da­lom ér­de­két vakon szol­gá­lók­ra volt és van szük­sé­ge. Bár­mennyi­re egy­ér­tel­mű volt a tény, hogy az osz­tály­tár­sa­dal­mak 6-7 ezer éve alatt ugyan je­len­tős tu­do­má­nyos és tech­ni­kai fej­lő­dés tör­tént, de egyre csök­kent azok­nak a mun­ka­vég­zők­nek az ará­nya, akik­nek a ké­pes­sé­gé­re is szük­ség volt. A fej­let­tebb tech­ni­kai esz­kö­zök ki­ta­lá­lá­sá­hoz, meg­ter­ve­zé­sé­hez, el­ké­szí­té­sé­hez ugyan egyre na­gyobb tu­dás­va­gyon­ra lett szük­ség, de a velük tör­té­nő ha­té­ko­nyabb mun­ka­vég­zés egyre ke­ve­sebb tu­dás­igénnyel járt. A 20. szá­zad ele­jén már a mun­ka­erő je­len­tős há­nya­da írás­tu­dó volt, mert is­ko­lá­zott volt, de a mun­ká­já­ban erre nem volt szük­sé­ge. Ezt jól iga­zol­ják azok a tör­té­né­szek, akik fel­dol­goz­ták, hogy a két vi­lág­há­bo­rú­ban pa­pí­ron nem vol­tak anal­fa­bé­ta ka­to­nák, de a több­sé­gük kép­te­len volt a csa­lád­juk­nak szóló le­ve­lek meg­írá­sá­ra.

Ér­de­mes meg­gon­dol­ni, hogy mikor és miért je­lent meg a la­kos­ság is­ko­lá­zá­sa. Az is­ko­lák so­ká­ig csak a val­lá­sok klé­ru­sa szá­má­ra ké­pez­tek ká­de­re­ket. Ami írás­tu­dás­ra a köz­igaz­ga­tás­nak és a had­se­reg­nek szük­sé­ge volt, azt a pap­ság vé­gez­te el. A kö­zép­kor de­re­kán már a köz­igaz­ga­tás­nak és a had­se­reg­nek is ké­pez­tek ve­ze­tő ká­de­re­ket. Min­den kö­zép­ko­ri egye­tem ki­emelt­je, a teo­ló­gi­ai kar pro­fesszo­ra volt a rek­tor.

A nép­ok­ta­tást a re­for­má­ci­ó­nak kö­szön­het­jük. Az azon­ban a val­lás fon­tos cél­já­nak tar­tot­ta a Bib­lia és a zsol­tá­rok ol­vas­ni tu­dá­sát.

Ma el­kép­zel­ni is nehéz, hogy Ma­gyar­or­szá­gon, a 20. szá­zad ele­jén a fiúk 4, a lá­nyok 1 szá­za­lé­ka vég­zett kö­zép­fo­kon. Egye­te­men pedig a fiúk 1, a lá­nyok 0,2 szá­za­lé­ka szer­zett dip­lo­mát, és ezek több­sé­ge is pap, ka­to­na­tiszt, pe­da­gó­gus és ál­la­mi tiszt­vi­se­lő lett. Te­het­ség­ke­re­sők és -fej­lesz­tők csak a mű­vé­szek és a spor­to­lók is­ko­lái vol­tak. Ez vol­taz

a két szak­te­rü­let, ahol a tár­sa­da­lom nem en­ge­del­mes szol­gá­la­tot, hanem tel­je­sít­ményt igé­nyelt. E két szak­te­rü­let eleve ki­ló­gott az osz­tály­tár­sa­dal­mak igé­nyé­ből. Ezek szá­má­ra a tu­dás­vágy nem bűn volt, hanem érdem.

Az osz­tály­tár­sa­dal­mak igé­nye a mű­vé­sze­tek­kel szem­ben ki­elé­gít­he­tet­len volt. Az ural­ko­dó osz­tály és a val­lá­si klé­rus magas jö­ve­del­me ki­elé­gít­he­tet­len igényt tá­masz­tott a mű­vé­sze­tek­kel szem­ben.

Az osz­tály­tár­sa­dal­mak cir­kusz­igé­nye ugyan­csak ki­elé­gít­he­tet­len volt, mert a cir­kusz ol­csóbb meg­ol­dás volt, mint a ma­ga­sabb jö­ve­de­lem. Az osz­tály­tár­sa­dal­mak el­osz­tá­si tör­vé­nyét afo­riz­má­ban így fo­gal­maz­tam meg: A ke­nyér és a cir­kusz össze­ge ál­lan­dó.

A köz­gaz­dá­szok sem vet­ték tu­do­má­sul, hogy a mű­vé­sze­tek­ben és a cir­ku­szok­ban min­den osz­tály­tár­sa­da­lom­ban tel­je­sít­mény­ará­nyo­san, vagy­is na­gyon dif­fe­ren­ci­ál­tan osz­tot­ták el a jö­ve­del­me­ket. Ez a két szak­ma mu­tat­ta és mu­tat­ja ma is az ok­ta­tás szá­má­ra az utat. A 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben a cir­kusz meg­előz­te még a mű­vé­sze­te­ket is. A dik­ta­tú­rák­ban előbb és job­ban, mint a de­mok­rá­ci­ák­ban. Hit­ler és Sztá­lin fel­is­mer­ték, hogy a sport­ban ol­csób­ban és gyor­sab­ban lehet az élre ke­rül­ni, mint a tár­sa­dal­mi fej­lő­dés­ben. Mi, ma­gya­rok ma is büsz­kék va­gyunk arra, hogy a Rá­ko­si-rend­szer­ben mi vol­tunk a világ leg­jobb lab­da­rú­gói. Nem tesszük hozzá, hogy máig egye­dü­li­ek vol­tunk, ahol a leg­jobb lab­da­rú­gók vol­tak a leg­job­ban ke­re­sők, és po­li­ti­ka­i­lag is a leg­in­kább füg­get­le­nek.

A ma­gyar ok­ta­tá­si rend­szer él­csa­pa­ta

Ma­gyar­or­szág Tri­a­non óta egyre job­ban le­ma­rad a Nyu­gat­hoz ké­pest; két te­rü­le­ten, a mű­vé­sze­tek és a spor­tok ok­ta­tá­sá­ban meg­előz­tük a pu­ri­tán Nyu­ga­tot, a tár­sa­dal­mi, gaz­da­sá­gi és ok­ta­tá­si téren azon­ban egyre job­ban le­ma­rad­tunk. Pedig egy ge­ne­rá­ció után fel­zár­kóz­hat­nánk, ha az ok­ta­tás egész te­rü­le­tén át­ven­nénk a mű­vé­szek és spor­to­lók ok­ta­tá­si rend­sze­rét. E két te­rü­le­ten ál­ta­lá­nos gya­kor­lat a minél ko­ráb­bi te­het­ség­fel­tá­rás és a ké­pes­ség­hez iga­zo­dó ho­mo­gén ta­nu­ló­cso­por­tok ki­ala­kí­tá­sa.

Ma az úszó­spor­tok­ban nagy­ha­tal­mak va­gyunk. El­ter­jedt gya­kor­lat, hogy a né­hány hetes cse­cse­mő­ket úszni ta­nít­ják. Ők még meg­őriz­ték a mag­zat­víz­ben való ref­le­xü­ket, tehát víz­ben sem vesz­nek le­ve­gőt. Ha ezt át­men­tik az éle­tük­be, ösz­tö­nö­sen víz­biz­to­sak ma­rad­nak. Eze­ket a gye­re­ke­ket aztán a fi­zi­kai adott­sá­guk­nak meg­fe­le­lő úszás­nem­re és tá­vol­ság­ra kép­zik.

A mű­vé­sze­tek­ben, min­de­nek­előtt a ze­né­ben ugyan­csak a vi­lág­szín­vo­na­lon ál­lunk. Ez annak kö­szön­he­tő, hogy a mu­zsi­kussz­ülők ze­né­jét a gye­re­ke­ik mag­za­ti ko­ruk­tól kezd­ve hall­hat­ják, és korán kez­de­nek hang­sze­rek­kel pró­bál­koz­ni. Ezek zenei ok­ta­tá­sa is korán és ho­mo­gén ta­nu­ló­cso­por­tok­ban tör­té­nik. Le­nyű­gö­zők az ered­mé­nye­ik.

Mit mutat a tu­do­mány a mag­za­ti ki­hor­dás­ról?

Finn­or­szág tár­sa­dal­mi csoda. A cári Orosz­or­szág egyik leg­sze­gé­nyebb kor­mány­zó­sá­ga volt. Már az első vi­lág­há­bo­rú után si­ke­rült meg­sze­rez­nie a füg­get­len­sé­gét, és ma az ENSZ tag­ál­la­mai kö­zött a tár­sa­dal­mi fej­lett­ség­ben az ötö­dik. Külön nagy­ra be­csü­löm, hogy a 16. szá­zad­ban, a re­for­má­ció során olyan vá­lasz­tói tör­vényt ho­zott, hogy min­den finn fel­nőtt la­kos­nak van vá­lasz­tói joga, ha tud írni és ol­vas­ni. Vagy­is ők is­mer­ték fel, hogy az ál­lam­pol­gá­ri érték is függ az is­ko­lá­zott­ság­tól. Ennek is kö­szön­he­tő, hogy Nyu­ga­ton első, a vi­lá­gon a má­so­dik az is­ko­la­rend­sze­rük.

1937-ben Sztá­lin meg akar­ta hó­dí­ta­ni Finn­or­szá­got, és had­se­re­gé­vel le akar­ta ro­han­ni. Ki­de­rült, hogy a fin­nek ki­vá­ló ka­to­nák is. 1:10 ará­nyú lét­szám­fö­lény el­le­né­re is tar­tot­ták a fron­tot, és vi­szony­lag el­vi­sel­he­tő te­rü­le­ti vesz­te­ség árán békét is köt­het­tek, és még azt is el­ér­ték, hogy Jal­tá­ban nem so­rol­ták őket Sztá­lin csat­ló­sai közé.

Az elsők és máig az egyet­le­nek a vi­lá­gon, akik mérik a mag­za­ti ki­hor­dás ada­ta­it, és öt­éven­ként el­len­őr­zik annak az élet­pá­lyá­ra gya­ko­rolt ha­tá­sát. A fel­mé­ré­sek ered­mé­nyei azt iga­zol­ják, hogy az ember éle­té­ben is a mag­za­ti ki­hor­dás a leg­fon­to­sabb sza­kasz. Az el­múlt közel száz évben Eu­ró­pá­ban Finn­or­szág fej­lő­dött a leg­gyor­sab­ban. Ezen belül a mag­za­ti ki­hor­dás felső ti­ze­de az át­lag­nál három évvel to­vább jár is­ko­lá­ba, és há­rom­szor annyi adót fizet. Finn­or­szág ma há­rom­szor gaz­da­gabb tár­sa­dal­mú or­szág volna, ha a mag­za­tok ki­hor­dá­sa meg­egyez­ne a felső ti­zed­del.

Ebből von­tam le az első ta­nul­sá­got. Ha a mag­za­tok ki­hor­dá­sa a felső tized szint­jén tör­tén­ne, a kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ció tel­je­sít­mé­nye ne­gye­dé­vel na­gyobb volna, mint a je­len­le­gi ki­hor­dá­si ered­mény mel­lett. Vagy­is az anyák ki­hor­dá­si tel­je­sít­mé­nyé­től job­ban függ a tár­sa­dal­mi fej­lő­dés, mint a po­li­ti­ka mi­nő­sé­gé­től. Ez tu­da­to­sí­tot­ta ben­nem a nép ösz­tö­nös böl­cses­sé­gét. Gyer­mek­ko­rom fa­lu­já­ban hal­lot­tam a mon­dást a gyen­gén tel­je­sí­tő em­ber­ről: Olyan, mint aki hét hó­nap­ra szü­le­tett. Az or­vos­tu­do­mány száz­szor annyit költ a ko­ra­szü­löt­tek, az ala­csony súllyal szü­le­tet­tek meg­men­té­sé­re, mint a po­li­ti­ka a jó ki­hor­dá­sok ju­tal­ma­zá­sá­ra. Nem az előb­bi a hiba, hanem az utób­bi a bűn.

Az agy­fej­lő­dés ideje

Két éve tudok róla, hogy az Egye­sült Ál­la­mok­ban 15 éve meg­ál­la­pít­ják a négy­éves gyer­me­kek szó­kin­csét. Ki­de­rült, hogy az alsó és felső tized kö­zött négy-öt­szö­rös a kü­lönb­ség, ami a csa­lá­di kör­nye­zet­től és a kö­zös­ség­ben való rész­vé­tel­től függ. Je­len­leg már a 18 éve­sek ta­nu­lá­si ered­mé­nyét is fel­mér­ték. Ki­de­rült, hogy na­gyon szo­ros a kor­re­lá­ció a szó­kincs nagy­sá­ga és az is­ko­lai ered­mé­nyek kö­zött. Ezt az agy­ku­ta­tók azzal ma­gya­ráz­zák, hogy az ember agya szü­le­tés­kor még na­gyon fej­let­len, és a ka­pa­ci­tá­sa négy-öt éves korig nö­vek­szik. Vagy­is az ember ugyan vi­szony­lag ke­vés­sé élet­ké­pes aggyal szü­le­tik, de a fej­lő­dé­se, vagy­is a ka­pa­ci­tá­sa to­váb­bi négy évig nő. Ez a szá­mí­tó­gé­pek nyel­vé­re le­for­dít­va azt je­len­ti, hogy az ember vi­szony­lag ke­vés­sé fej­lett ka­pa­ci­tá­sú, kevés bites aggyal szü­le­tik, de utána négy évre van szük­sé­ge, amíg élet­ké­pes lesz, min­den más em­lős­nél sok­kal na­gyobb ka­pa­ci­tá­sú, bites lesz.

Tehát az em­be­ri agy szü­le­tés­kor még messze van az élet­ké­pes­ség­től, négy évre van szük­sé­ge, amíg ki­fej­lő­dik. Ekkor éri el a ka­pa­ci­tá­sa az élet­ké­pes­sé­get, és válik al­kal­mas­sá arra, hogy fel­szed­je az is­me­re­te­ket. Az em­be­ri agy is­me­ret­fel­ve­vő ké­pes­sé­ge tehát mint­egy négy­éves kor­ban attól függ, mennyi ka­pa­ci­tá­sú szá­mí­tó­gép­pé vál­to­zott. Ez az agy aztán annyit lesz képes fel­dol­goz­ni, amek­ko­ra a ka­pa­ci­tá­sa.

Ha­son­ló a hely­zet a tér­iszony ese­té­ben is. Ezt is négy­éves kor előtt kell le­győz­ni, fel­nőtt­kor­ban le­he­tet­len. Is­me­rős kis­ma­mák­nak hív­tam fel a fi­gyel­mét, hogy a már járni tudó gye­re­ket ál­lít­sák az asz­tal szé­lé­re, és dob­jon le egy érmét, nézve, hogy me­lyik ol­da­lá­ra esik. Utána is­mé­tel­je meg ezt a szek­rény te­te­jé­ről. Ame­ri­kai új­ság­cikk sze­rint, a fel­hő­kar­co­lók acél­ge­ren­dá­in sé­tál­ni tudó in­di­á­nok gyer­mek­ko­ruk­ban ta­nul­nak meg né­hány méter magas ge­ren­dá­kon sé­tál­ni. A fákra mászó gye­re­kek sem tér­iszo­nyo­sak. Gyer­mek­ko­rom­ban a fa­lu­ba ér­ke­zett cir­kusz kö­tél­tán­co­sát kér­dez­tem meg nyolc­éves ko­rom­ban, ho­gyan lehet ezt meg­ta­nul­ni. Ki­ok­ta­tott: te ebből már ki­öre­ged­tél.

A ta­pin­tó­ér­zék szin­tén két-há­rom éves gye­re­kek­nél, órák alatt egy élet­re ki­fej­leszt­he­tő. Tu­cat­nyi tex­til­ből kell két kis da­ra­bot ki­vág­ni, és egyik da­ra­bot fe­ke­te zsák­ba tenni, a má­si­kat az asz­ta­lon hagy­ni. A játék az, hogy a gyer­mek, be­le­nyúl­va a zacs­kó­ba, meg­mu­tat­ja, me­lyik van a ke­zé­ben. Ezt is ki­pró­bál­tam, és há­rom-öt éves gye­re­kek ki­ne­vet­ték a szü­le­i­ket, akik ná­lunk gyen­géb­ben sze­re­pel­tek. Ha­son­ló játék volt, hogy a fel­vett kár­tya­cso­mag vagy a ki­nyi­tott könyv hány lapos. A gye­re­kek ne­vet­ve ta­nul­tak meg élet­re szóló hasz­nos ké­pes­sé­get. A lab­da­ér­zék is ered­mé­nye­sen ki­fej­leszt­he­tő né­hány éves gyer­me­kek­nél.

Tehát a szó­kincs jó mér­cé­je lehet az egy–négy éves kori agy­fej­lő­dés­nek, de szin­te min­den ké­pes­ség ese­té­ben is ha­son­ló volna az ered­mény. Tehát a ké­pes­ség ki­bon­ta­koz­ta­tá­sá­ra a fo­gam­zás­tól szá­mí­tott első öt esz­ten­dő a meg­ha­tá­ro­zó.

Ebből azon­ban az derül ki, hogy az is­ko­la­rend­szer éppen ezt az időt te­kin­ti má­sod­la­gos­nak. Pedig, ha nem az az el­sőd­le­ges, nem lehet ered­mé­nyes a hat­éves kor­ban kez­dő­dő ok­ta­tás, amire a pe­da­gó­gia épül.

Hála az anyák fog­lal­koz­ta­tá­sá­nak, a böl­cső­dék és az óvo­dák di­na­mi­ku­san sza­po­rod­nak, és a kom­mu­ni­ká­ci­ós for­ra­da­lom is nagy se­gít­sé­get ad a szó­kincs fej­lesz­té­sé­re. A tu­da­tos munka meg­szer­ve­zé­se azon­ban el­en­ged­he­tet­len. Erre kü­lö­nö­sen azért is nagy szük­ség van, mert a gyer­mek­vál­la­lás kont­ra­sze­lek­tív. A gyer­mek­vál­la­lás a szü­lők jö­ve­del­mé­vel és is­ko­lá­zott­sá­gá­val for­dí­tot­tan ará­nyos.

Saj­nos csak arra ta­lál­ha­tó fel­mé­rés, hogy a dip­lo­más anyák gyer­mek­vál­la­lá­sa alig éri el az 1,5-öt, tehát a po­ten­ci­á­lis leg­jobb anyák kevés, a kép­zet­le­nek pedig vi­szony­lag sok gyer­me­ket vál­lal­nak. Ezért idéz­ge­tem egyik leg­fon­to­sabb ta­ná­cso­mat: ha a szü­lők felső jö­ve­del­mi és is­ko­lá­zott­sá­gi har­ma­dá­ban annyi gyer­me­ket vál­lal­ná­nak, mint az alsó har­mad­ban, és az al­só­ban pedig csak annyit, mint a fel­ső­ben, ugyan­annyi szü­le­tés mel­lett a kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ció tár­sa­dal­mi ér­té­ke még egy­szer ak­ko­ra volna, mint a je­len­le­gi gyer­mek­vál­la­lá­si struk­tú­ra mel­lett. A kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ció ér­té­két semmi sem ront­hat­ja job­ban, mint a tár­sa­da­lom ér­de­két sértő gyer­mek­vál­la­lás meg­osz­lá­sa.

Ennek ér­de­ké­ben ja­vas­lom az olyan öreg­ko­ri el­lá­tást, amely­nek a nagy­sá­ga a gyer­mek­ne­ve­lés si­ke­ré­től függ. A je­len­le­gi nyug­díj­rend­szer azon­ban ezzel el­len­té­tes ha­tá­sú.