Össze­fog­la­lás

A Római Bi­ro­da­lom Nagy The­o­do­si­us csá­szár ha­lá­lát kö­ve­tő­en tör­tént két rész­re sza­ka­dá­sa két, egy­más­tól el­té­rő bi­ro­dal­mi kon­cep­ció ki­ala­ku­lá­sá­hoz ve­ze­tett. A Ke­let-ró­mai Bi­ro­da­lom­ban, Bi­zánc­ban az ural­ko­dók sze­mé­lyük­ben össz­pon­to­sí­tot­ták az egy­há­zi és a po­li­ti­kai ha­tal­mat, ami ce­za­ro­pa­piz­mus néven vált is­mert­té. Moszk­va év­szá­za­do­kon át a Római Bi­ro­da­lom örö­kö­sé­nek, „Har­ma­dik Ró­má­nak” te­kin­tet­te magát. Az eu­ró­pai ha­tal­mak és a pá­pa­ság a bi­zán­ci örök­ség Orosz­or­szág­ra való át­szál­lá­sá­nak jog­sze­rű­sé­gét nem is­mer­ték el. Ennek el­le­né­re ez az eszme az orosz jogi és po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás­ban a cári Orosz­or­szág meg­szű­né­sé­ig jelen volt.

The Idea of “Third Rome” (Tret’ij Rim) and Rus­sia

His­to­ri­cal Sur­vey

Sum­ma­ry

The splitt­ing up of the Roman em­pire into two parts after the death of em­pe­ror The­o­do­si­us the Great led to the for­ma­ti­on of two dia­met­ri­cally dif­fe­rent con­cepts in re­la­ti­on to the em­pire. In the Ea­s­tern Roman Em­pire, in By­zan­ti­um the em­pe­r­ors con­cent­ra­ted in their own per­son the ecc­le­sia­s­ti­cal and the po­li­ti­cal power. This con­cept be­came known under the name of ce­sa­ro­pap­ism. Mos­cow vie­wed herself th­ro­ug­ho­ut cent­uri­es as “Third Rome” i.e. as succ­es­sor state of the Roman em­pire. The Euro­pe­an em­pires as well as the Holy See did not re­cog­ni­ze the le­gi­ti­macy of the trans­fer of the By­zan­tine her­i­tage to Rus­sia. Howe­ver, this con­cept pla­yed a do­mi­nant role in the Rus­si­an legal and po­li­ti­cal think­ing until the de­mi­se of the tsa­rist em­pire.

Két bi­ro­dal­mi kon­cep­ció: nyu­ga­ti bi­ro­da­lom és ke­le­ti bi­ro­da­lom

A Római Bi­ro­da­lom (Im­pe­ri­um Ro­ma­num) Kr. u. 395-ben, Nagy The­o­do­si­us csá­szár ha­lá­lát kö­ve­tő­en tör­tént két rész­re sza­ka­dá­sa két, egy­más­tól el­té­rő, kü­lön­bö­ző bi­ro­dal­mi kon­cep­ció ki­ala­ku­lá­sá­hoz ve­ze­tett. A Ke­let­ró­mai Bi­ro­da­lom­ban (Pars Ori­en­tis Im­pe­rii Ro­ma­ni), a Nagy Kons­tan­tin (306–337) csá­szár által 330-ban ala­pí­tott Kons­tan­ti­ná­poly­ban (Bi­zánc­ban), az „Új Ró­má­ban” (gö­rö­gül: „Nea Roma”) az ural­ko­dók si­ker­rel össz­pon­to­sí­tot­ták sze­mé­lyük­ben a val­lá­si és a po­li­ti­kai ha­tal­mat, ami az ún. ce­za­ro­pa­piz­mus néven vált is­mert­té I. Jus­ti­ni­a­nus bi­zán­ci, ke­let­ró­mai csá­szár ural­ko­dá­sa ide­jén.

Nyu­ga­ton a két po­tes­tas (ha­ta­lom) el­mé­le­te, me­lyet Ge­l­á­zi­us pápa dol­go­zott ki, pon­to­san az „auc­to­ri­tas apos­to­li­cae sedis” fo­gal­mán alap­szik, amely­ből ki kell ven­nünk a bírói és fe­gyel­me­zé­si, disz­cip­li­ná­ris po­tes­ta­st, ame­lyet a pápa tes­te­sít meg, mint prin­ceps ecc­le­si­ae vagy prin­ceps apos­tol­orum. A kons­tan­ti­ná­po­lyi pát­ri­ár­ka két­ség­te­le­nül má­sod­la­gos súllyal ren­del­ke­ző sze­mé­lyi­ség volt, aki a csá­szár po­li­ti­kai el­kép­ze­lé­sei meg­va­ló­sí­tá­sá­nak esz­kö­ze lett.

Sa­cer­dos im­pe­ra­tor. Ez a ki­fe­je­zés szak­rá­lis és ahhoz kap­cso­ló­dó po­li­ti­kai ha­tal­mat je­len­tett, az egy sze­mély­ben sa­cer­dos és a csá­szár ket­tős fel­té­te­lé­vel, aki dönt­he­tett dog­ma­ti­kai kér­dé­sek­ben is. Epip­ha­ni­us, Kons­tan­ti­ná­poly ér­se­ke (ar­chi­e­pis­co­pus) a kö­vet­ke­ző­kép­pen fo­gal­ma­zott: „Qu­o­mo­do oport­eat epis­co­pos et re­li­qu­os cle­ri­cos ad or­di­na­ti­on­em de­du­ci et de ex­pen­sis ecc­le­sia­rum.” (No­vel­la VI., pra­e­fa­tio.) I. Jus­ti­ni­a­nus csá­szár az egy­há­zat vé­del­mé­be vette, is­te­ni se­gít­ség­gel. (Codex Ius­ti­ni­a­nus I. 3. 54. pr.) A kons­tan­ti­ná­po­lyi ta­nács 536-ban egy­ér­tel­mű­en hang­sú­lyoz­ta a csá­szár egy­ház fe­let­ti ha­tal­mát: „Pra­eter opin­ion­em et ius­sum im­pe­ra­to­ris nihil in ecc­le­sia fieri de­be­re.”

Orosz­or­szág mint Róma, a Római Bi­ro­da­lom örö­kö­se

Mi­ha­il Szer­ge­je­vics Gor­ba­csov, a Szov­jet­unió Leg­fel­sőbb Ta­ná­csá­nak (Ver­hov­nyij Szov­jet) el­nö­ke¹ 1989-ben aktív rész vál­lalt a 400 évvel ko­ráb­ban, 1589-ben ki­hir­de­tett Gra­mo­ta Ulo­zsen­na­ja (Al­kot­má­nyos Char­ta) al­kal­má­val tar­tott moszk­vai ál­la­mi meg­em­lé­ke­ző ün­nep­sé­gen. Gor­ba­csov rész­vé­te­lé­nek, je­len­lé­té­nek az ün­ne­pé­lyes kül­ső­sé­gek kö­zött meg­tar­tott meg­em­lé­ke­zé­sen ko­moly po­li­ti­kai je­len­tő­sé­ge volt.

Az orosz cári címet, ti­tu­lust nem­zet­kö­zi vi­szony­lat­ban III. Iván cár (1462–1505) hasz­nál­ta elő­ször 1473-ban, mi­u­tán há­zas­sá­got kö­tött Pa­le­o­log Szó­fi­á­val (So­phia Pa­la­i­o­lo­gos), az utol­só bi­zán­ci, ke­let­ró­mai csá­szár, XI. Kons­tan­tin (1449–1453) uno­ka­hú­gá­val.²

A Moszk­vát Bi­zánc, il­let­ve Kons­tan­ti­ná­poly „örö­kö­sé­nek” te­kin­tő ideo­ló­gia leg­je­len­tő­sebb meg­fo­gal­ma­zó­ja, a 16. szá­zad ele­jén élt, psz­ko­vi Fi­lo­fej (gö­rö­gül: Phi­lot­he­os) szer­ze­tes I. Jus­ti­ni­a­nus csá­szár VI. no­vel­lá­ja alap­ján dol­goz­ta ki az egy­há­zi ha­ta­lom (la­ti­nul: sa­cer­do­ti­um, gö­rö­gül: hi­e­rosy­né) és a vi­lá­gi ha­ta­lom (la­ti­nul: im­pe­ri­um, gö­rö­gül: ba­si­le­ia) egy­sé­gé­nek elvét (gö­rö­gül: symp­hó­nia, oro­szul: szv­jas-csen­na­ja szu­gu­bi­ca), amely egy­út­tal az egy­ház ural­ko­dó­nak való alá­ve­tett­sé­gét, tőle való füg­gő­sé­gét is je­len­tet­te (ce­za­ro­pa­piz­mus).

A trans­la­tio im­pe­rii esz­mé­jé­vel Ro­ber­to Fran­ces­co Ro­mo­lo Bel­larmi­no (1542–1621) je­zsu­i­ta szer­ze­tes, bí­bo­ros fog­lal­ko­zott be­ha­tó­an. Mun­ká­ja ma is ren­del­ke­zik ak­tu­a­li­tás­sal. Em­lí­tést ér­de­mel, hogy Ro­ber­to Bel­larmi­no Páz­mány Péter (1570–1637) bí­bo­ros, esz­ter­go­mi érsek, a bu­da­pes­ti ELTE jog­előd­je ala­pí­tó­já­nak ta­ná­ra, mes­te­re volt Ró­má­ban, és szer­ző­je a De trans­la­ti­o­ne im­pe­rii Ro­ma­ni a Gra­e­cis ad Fran­cos ad­ver­sus Matt­hiam Flac­ci­um Illy­ri­cum libri tres című trac­ta­tus­nak.³ Ezt a mun­ká­ját 1583-ban írta, és né­hány évvel ké­sőbb, 1589-ben pub­li­kál­ta. Ro­ber­to Bel­larmi­no el­ve­ti Fla­ci­us Illy­ri­cus né­ze­tét, mely sze­rint „pas­sim fig­men­tum et fa­bu­lae ap­pel­lat quod vulgo cre­di­tur, im­pe­ri­um Ro­ma­num trans­la­tum a Gra­e­cis ad Ger­ma­nos Summi Pon­ti­fi­cis auc­to­ri­tae”.⁴

Em­lí­tést ér­de­mel, hogy An­to­nio (An­to­ni­us) Pos­se­vi­no (1533/1534–1611) volt az első je­zsu­i­ta szer­ze­tes, aki el­lá­to­ga­tott Moszk­vá­ba, és ott ko­moly misszi­ót, kül­de­tést tel­je­sí­tett. An­to­nio Pos­se­vi­no ki­tű­nő kap­cso­la­tot ápolt Bá­tho­ry Ist­ván­nal.

A cári címet, ti­tu­lust I. Miksa né­met-ró­mai csá­szár (1508–1519) már III. Vas­zi­lij orosz cár (1505–1533) ural­ko­dá­sa ide­jén el­is­mer­te, a bi­zán­ci pát­ri­ár­ka azon­ban ezt a maga ré­szé­ről IV. (Ret­te­gett) Iván (1533–1584) bi­zán­ci rítus sze­rin­ti meg­ko­ro­ná­zá­sá­hoz (1547) kö­töt­te. 1589-ben ke­rült sor a moszk­vai pat­ri­ar­chá­tus lé­te­sí­té­sé­re, mely az au­to­ke­fál (ön­ál­ló) orosz or­to­dox egy­ház szü­le­té­sét, lét­re­ho­zá­sát je­len­tet­te. Fon­tos utal­nunk arra, hogy a ke­le­ti or­to­do­xia a római ka­to­li­kus egy­ház­tól el­té­rő­en „nem­ze­ti” ala­pon szer­ve­ző­dik, kö­vet­ke­zés­kép­pen nem egy­sé­ges. A moszk­vai or­to­dox pát­ri­ár­ka te­kint­he­tő súlya, te­kin­té­lye alap­ján a kons­tan­ti­ná­po­lyi pát­ri­ár­kák utód­já­nak. Ebben döntő sze­re­pet ját­szik az a tény, hogy a moszk­vai pát­ri­ár­ka egy­há­zi ve­ze­tő­je a több mint száz­mil­li­ót szám­lá­ló gö­rög­ke­le­ti val­lá­sú hí­vők­nek.⁵

A bi­zán­ci római jog (ius Gra­e­co-Ro­ma­num, il­let­ve ius By­zan­ti­num) az így ki­ala­kult orosz cári bi­ro­da­lom te­rü­le­tén to­vább­ra is érez­tet­te ha­tá­sát. Így pél­dá­ul már IV. Iván cár meg­bí­zást adott a Codex Ius­ti­ni­a­nus orosz nyelv­re tör­té­nő for­dí­tá­sá­ra.⁶ Ez a terv, el­kép­ze­lés azon­ban, saj­nos, nem re­a­li­zá­ló­dott.

Alek­szej Mi­haj­lo­vics cár (1645–1676) 1649-ben ki­hir­de­tett tör­vény­köny­ve, a Szo­bor­no­je Ulo­zse­nyi­je (ma­gya­rul: „Or­szág­gyű­lé­sen el­fo­ga­dott tör­vény­könyv”) az egy­ház­atyák­tól szár­ma­zó szö­ve­ge­ken és a cári ren­de­le­te­ken (uká­zo­kon) kívül a bi­zán­ci (római) jogot – a pre­am­bu­lum utal a görög (bi­zán­ci) csá­szá­rok tör­vé­nye­i­re, a „Gradsz­ki­je Za­ko­ni”-re⁷ – is tar­tal­maz­ta. Össze­ál­lí­tó­ja, Nyi­ki­ta Odo­levsz­kij ugyan­is azt kapta fel­ada­tul, hogy a bi­zán­ci csá­szá­rok, ural­ko­dók ma­gán­jo­gi tör­vé­nyei közül vá­lo­gas­sa ki a leg­meg­fe­le­lőbb nor­má­kat, és a hazai tör­vé­nye­ket (ius pat­ri­um) azok alap­ján vizs­gál­ja felül.

A tör­vény­könyv, kom­pi­lá­ció anya­ga dön­tő­en az orosz szo­kás­jog­ra és az 1588-ban el­fo­ga­dott III. Lit­ván Sta­tú­tum­ra épül. A bi­zán­ci római jog – főleg a Pro­che­i­ron és Ek­lo­gé – ha­tá­sa pedig csak ki­sebb mér­ték­ben, főleg a bün­te­tő­jog vo­nat­ko­zá­sá­ban mu­tat­ha­tó ki.

A ha­gyo­mány sze­rint 1147-ben ala­pí­tott Moszk­va, a fő­vá­ros, ahol 1448-ban vá­lasz­tot­tak elő­ször orosz met­ro­po­li­tát, 1589-ben vált ön­ál­ló (au­to­ke­fál) egy­ház­kor­mány­za­ti köz­pont­tá, mi­u­tán az abban az évben tar­tott szi­nó­du­son el­fo­ga­dott ún. Al­kot­má­nyos Char­tát a bi­zán­ci (kons­tan­ti­ná­po­lyi) öku­me­ni­kus pát­ri­ár­ka is alá­ír­ta. Em­lí­tést ér­de­mel ugyan­ak­kor, hogy ennek el­le­né­re a moszk­vai pát­ri­ár­ká­tus, mint ötö­dik or­to­dox pát­ri­ár­ká­tus, de jure el­is­me­ré­sé­re csak évek­kel ké­sőbb, 1593-ban ke­rült sor.

Moszk­va ez­után, év­szá­za­do­kon át Bi­zánc, az „Új Róma” (Nea Rhoma) min­tá­ját kö­vet­ve, a Római Bi­ro­da­lom (Im­pe­ri­um Ro­ma­num), pon­to­sab­ban a Pars Ori­en­tis Im­pe­rii Ro­ma­ni örö­kö­sé­nek, azaz „Har­ma­dik Ró­má­nak” te­kin­tet­te magát. Ugyan­ak­kor em­lí­tést ér­de­mel, hogy az eu­ró­pai ha­tal­mak és a pá­pa­ság a bi­zán­ci örök­ség Orosz­or­szág­ra való át­szál­lá­sá­nak (trans­la­tio im­pe­rii) jog­sze­rű­sé­gét nem is­mer­ték el. Mind­azon­ál­tal ez az eszme az orosz köz­jo­gi és po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás terén egé­szen 1917-ig nagy je­len­tő­ség­gel bírt.

Fel­hasz­nált iro­da­lom