Össze­fog­la­lás

2015–2016 fo­lya­mán al­kal­mam nyílt La­tin-Ame­ri­ká­ba lá­to­gat­ni, a Mi­nisz­ter­el­nök­ség által meg­hir­de­tett Mikes Ke­le­men Prog­ram ösz­tön­dí­ja­sa­ként. Öt hónap alatt fel­dol­goz­hat­tam az ott ta­lál­ha­tó ma­gyar szer­ve­ze­tek könyv­tá­ri-le­vél­tá­ri örök­sé­gét. Ez idő alatt a la­tin-ame­ri­kai ma­gyar kö­zös­sé­gek sze­mé­lyes meg­lá­to­ga­tá­sa meg­vál­toz­tat­ta ben­nem azt a vé­le­ményt, ame­lyet az el­múlt év­ti­ze­dek tör­té­net­írá­sa ala­kí­tott ki róluk. Ez a rövid esszé se­gít­sé­get nyújt­hat ahhoz, hogy ennek a ne­ga­tí­van meg­ítélt kö­zös­ség­nek az éle­té­ről ár­nyal­tabb képet kap­junk.

Fo­ot­no­te to a Myth

Emig­ra­ti­on of “War Cri­mi­nals” to Latin Ame­ri­ca after World War II

Sum­ma­ry

Bet­ween 2015 and 2016 I had a chance to visit Latin Ame­ri­ca with the scho­lars­hip of the Mikes Ke­le­men Prog­ramme that was an­no­un­ced by the Prime Mi­nis­ter’s Of­fi­ce of Hun­gary. I was given an op­por­tunity to spend 5 months in Latin Ame­ri­ca and pro­cess the Hun­ga­ri­an lib­rary and ar­chi­val her­i­tage of Hun­ga­ri­an or­ga­ni­za­tions found there. Du­ring my visit to the Hun­ga­ri­an com­mu­ni­ti­es li­ving in Latin Ame­ri­ca, my opin­ion about them – which was sha­ped by the his­to­rio­gra­phy of the last de­ca­des – chang­ed. The aim of this brief essay is to cont­ri­bu­te to the bet­ter un­der­stand­ing of this sadly and ne­ga­ti­vely va­lu­ed com­mu­nity.

Ami­kor 1944 de­cem­be­ré­ben – a ki­ürí­té­se­ket és ki­te­le­pí­té­se­ket sza­bá­lyo­zó kor­mány­ren­de­let ér­tel­mé­ben – a ma­gyar kor­mány­hi­va­ta­lok, kü­lön­bö­ző nagy­vál­la­la­tok­kal és üze­mek­kel egye­tem­ben, Bu­da­pes­tet el­hagy­ni kény­sze­rül­tek, mint­egy egy­mil­lió ma­gyar me­ne­kült az uta­kon Nyu­gat irá­nyá­ba. Az egy­ko­ri úri-ke­resz­tény kö­zép­osz­tály rep­re­zen­tán­sai, köz­tiszt­vi­se­lők, dip­lo­ma­ták, írók, jo­gá­szok, or­vo­sok, ta­ná­rok, mér­nö­kök, ka­to­na­tisz­tek, csend­őrök, arisz­tok­ra­ták és a ma­gyar felső kö­zép­osz­tály igen je­len­tős része tar­tott a vissza­vo­nu­ló német és ma­gyar csa­pa­tok­kal együtt Auszt­ria felé.¹

Mind­eköz­ben a szov­je­tek által meg­szállt or­szág­ban lét­re­jöt­tek az ún. nép­bí­ró­sá­gok az Ide­ig­le­nes Nem­ze­ti Kor­mány 1945. ja­nu­ár 25-i 81/1945. M.E. ren­de­le­te alap­ján. A ha­ta­lom­ra ke­rü­lő po­li­ti­kai ve­ze­tés el­tö­kélt szán­dé­ka sok­kal in­kább a bosszú­ál­lás volt, sem­mint a va­ló­di há­bo­rús bű­nö­sök­kel szem­ben az igaz­ság ér­vény­re jut­ta­tá­sa.² Nap­ja­ink­ban már köz­is­mert tény, hogy a nép­bí­ró­sá­gok te­vé­keny­sé­gét sok eset­ben meg­le­he­tő­sen ag­gá­lyos jogi és el­já­rá­si hát­tér, bi­zo­nyí­tá­si hi­á­nyos­sá­gok és pél­dát­la­nul szi­go­rú íté­le­tek töm­ke­le­ge jel­le­mez­te, egyes tár­sa­dal­mi vagy po­li­ti­kai cso­por­tok tag­ja­it pedig po­ten­ci­á­lis há­bo­rús bű­nös­ként ke­zel­tek. Aki tehát bármi módon ex­po­nál­ta vagy csak ex­po­nál­hat­ta magát 1945 előtt, gyak­ran csak pusz­ta plety­kák miatt, me­ne­kül­nie kel­lett.

A ma­gyar­or­szá­gi há­bo­rús bűn­tet­te­ket ki­me­rí­tő cse­lek­mé­nyek el­kö­ve­té­sé­ért fe­le­lős sze­mé­lyek­re, vagy az azo­kat meg­elő­ző dön­té­se­kért fe­le­lős­sé­get vál­la­ló po­li­ti­kai és ka­to­nai felső ve­ze­tői sze­mé­lyi ál­lo­mány­ra már a 2. vi­lág­há­bo­rú utol­só hó­nap­ja­i­ban szisz­te­ma­ti­ku­san va­dá­szott, Him­ler Már­ton³ ve­ze­té­sé­vel, a nyu­ga­ti szö­vet­sé­ge­sek fő­pa­rancs­nok­sá­ga által szer­ve­zett Of­fi­ce of Strategic Ser­vi­ces ma­gyar osz­tá­lya. A vélt vagy valós há­bo­rús bű­nö­sö­ket a ma­gyar kor­mány 483 fő le­tar­tóz­ta­tá­sát és ki­ada­tá­sát kérő⁴ jegy­zé­ke alap­ján gyűj­töt­ték össze és adták át az ÁVO ré­szé­re. A 390 össze­gyűj­tött⁵ le­tar­tóz­ta­tott kö­zött nem csu­pán olyan, egy­ér­tel­mű­en e ka­te­gó­ri­á­ba so­rol­ha­tó sze­mély volt, mint Sztó­jay Döme, Baky Lász­ló vagy Vajna Gábor, de olya­nok is Péter Gábor elé ke­rül­tek, mint az ün­ne­pelt pri­ma­don­na, Fedák Sári,⁶ akit Ady Endre „a nagy minden­nek re­mek­be fog­lalt kicsi má­sá­nak” ne­ve­zett. Ko­holt vádak alap­ján haj­tó­va­dá­szat in­dult – sok eset­ben csu­pán a vak­sze­ren­csé­nek kö­szön­he­tő­en ered­mény­te­le­nül – olya­nok ellen, mint a ze­ne­szer­ző és zon­go­ra­mű­vész Doh­ná­nyi Ernő, a tör­vény­szé­ki or­vos­tan eu­ró­pai hírű pro­fesszo­ra, dr. Orsós Fe­renc, vagy olyan írók-mű­vé­szek ellen, mint Nyírő Jó­zsef, Vas­zary János és Mu­rá­ti Lili.⁷

Az 59 429 vád­lott­ból 26 997 főt ítél­tek el ma­gyar­or­szá­gi nép­bí­ró­sá­go­kon 1945. feb­ru­ár 3. és 1951. áp­ri­lis 1. kö­zött.⁸ Össze­ha­son­lí­tás­kép­pen ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy a nem­ze­ti­szo­ci­a­liz­mus böl­cső­jé­ben, a 2. vi­lág­há­bo­rú ki­rob­ban­tá­sá­ért fe­le­lős Né­met­or­szág­ban a nürn­ber­gi pert kö­ve­tő­en, 1946 ok­tó­be­re és 1949 áp­ri­li­sa kö­zött, az ame­ri­ka­i­ak meg­száll­ta zóna fő­pa­rancs­nok­sá­ga által ki­ne­ve­zett bí­ró­sá­gok elé 185 vád­lott ke­rült, akik közül 142 vád­lot­tat ítél­tek el.⁹ A szem­be­tű­nő arány­ta­lan­ság pél­dát­lan meg­tor­lás­ról ta­nús­ko­dik.

A 2. vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en a me­ne­kül­tek te­kin­té­lyes része né­hány év után La­tin-Ame­ri­ká­ban te­le­pe­dett le. Miért éppen La­tin-Ame­ri­ka? A köz­hi­e­de­lem sze­rint azért, mert a tá­vo­li or­szá­gok­ban az ún. „há­bo­rús bű­nö­sök” könnyen ki tud­ták vonni ma­gu­kat a fe­le­lős­ség­re vonás alól. Va­ló­já­ban arról van szó, hogy Eu­ró­pa ro­mok­ban he­vert, és Da­mok­lész kard­ja­ként to­vább­ra is a me­ne­kül­tek feje fö­lött le­be­gett egy to­váb­bi szov­jet elő­re­tö­rés le­he­tő­sé­ge. Az áhí­tott ten­ge­ren­tú­li or­szá­gok közül az USA be­ván­dor­lá­si kvó­tá­ja igen ala­csony volt, Ka­na­da, Dél-Af­ri­ka, Auszt­rá­lia el­ső­sor­ban szak­mun­ká­so­kat ke­re­sett, és jó­részt la­kat­lan te­rü­le­tek­re.¹⁰ Ezzel szem­ben Ar­gen­tí­na, az or­szág gaz­da­sá­gi fej­lesz­té­se cél­já­ból, terv­sze­rű né­pe­sí­té­si szán­dék­kal évi 50 000 eu­ró­pai be­ván­dor­lót en­ge­dé­lye­zett, és szí­ve­sen lát­ták az ér­tel­mi­sé­gi­e­ket is, mely tel­je­sen meg­fe­lelt a ma­gyar me­ne­kül­tek pro­fil­já­nak. Így ke­rült mint­egy 14 000 ma­gyar, az ún. „48-as emig­rá­ció” 1947 és 1951 kö­zött Ar­gen­tí­ná­ba.¹¹ Ha­son­ló­an nagy­vo­na­lú módon Bra­zí­lia is meg­nyi­tot­ta ka­pu­it a be­ván­dor­lók előtt, és az or­szág­ban 1938 óta ér­vény­ben lévő be­ván­dor­lá­si tör­vény­től el­té­rő­en – amely ki­mond­ta, hogy a be­ván­dor­lók 80%-ának föld­ből élő­nek kell len­nie – nagy szám­ban fo­gad­tak be dip­lo­más ma­gyar szak­em­be­re­ket is. Ez ma­gya­rok ez­re­it von­zot­ta La­tin-Ame­ri­ka leg­na­gyobb or­szá­gá­ba.¹² Ve­ne­zu­e­la szin­te min­den át­vi­lá­gí­tás nél­kül fo­gad­ta a me­ne­kül­te­ket,¹³ de a la­tin-ame­ri­kai or­szá­gok több­sé­ge igye­ke­zett meg­ra­gad­ni az al­kal­mat, hogy olyan mi­nő­sé­gű szak­em­ber­gár­dát fo­gad­has­son be, amely nor­mál eset­ben alig­ha vá­lasz­ta­ná ott­ho­ná­ul a 20. szá­zad első fe­lé­ben – az in­tel­lek­tus szá­má­ra – még közel sem vonzó ré­gi­ót.

Mind­ezek el­le­né­re sem tar­tot­ták le­te­le­ped­ni kí­vá­na­tos hely­nek La­tin-Ame­ri­kát a szél­ső­jobb­ol­dal pro­mi­nen­sei. A szél­ső­jobb­ol­da­li, il­let­ve nyi­las emig­rá­ció lo­gisz­ti­kai és saj­tó­köz­pont­ja 1945 után év­ti­ze­de­ken át Eu­ró­pa volt. Cso­por­to­su­lá­sa­ik és ve­ze­tő­i­nek te­kin­té­lyes része az öreg kon­ti­nen­sen ma­radt. A Hun­ga­ris­ta Moz­ga­lom emig­rá­ci­ós szór­vá­nya­i­nak ve­ze­tő­je, Hen­ney Árpád vagy pél­dá­ul Göm­bös Ernő – Szá­la­si Fe­renc szárny­se­géd­je – Auszt­ri­á­ban élt. A szél­ső­jobb­ol­dal pub­li­cis­tái sok eset­ben – mint pél­dá­ul Marschal­kó Lajos, Fiala Fe­renc, Al­föl­di Géza, Rátt­kay R. Kál­mán, Me­gyery Ella – Nyu­gat-Né­met­or­szág­ban foly­tat­ták éle­tü­ket. E cso­por­to­su­lá­sok saj­tó­ter­mé­kei és köny­vei szin­te ki­vé­tel nél­kül Eu­ró­pá­ban je­len­tek meg, így a Hun­ga­ris­ta Moz­ga­lom hi­va­ta­los lap­já­nak szá­mí­tó Út és Cél, de olyan, a szél­ső­jobb­ol­da­lon te­kin­té­lyes­nek szá­mí­tó fo­lyó­ira­tok is, mint a Híd­ve­rők vagy a Hídfő – Hun­ga­ri­an Week.¹⁴

Szám­ba véve azo­kat, akik a há­bo­rús­bű­nös-lis­tá­kon sze­re­pel­ve, a vár­ha­tó meg­tor­lá­sok elől La­tin-Ame­ri­ká­ba me­ne­kül­tek, min­de­nek­előtt a szín­mű­vé­szek­ről ér­de­mes meg­em­lé­kez­nünk. A film és a szín­ház „fő bű­nö­se­i­nek” vi­lá­gá­ból Ar­gen­tí­ná­ban te­le­pe­dett le – a leg­hí­re­seb­bek közül – Sze­lecz­ky Zita, aki­nek fő bűne az volt, hogy a há­bo­rú ide­jén a szov­jet­tel szem­be­ni ki­ál­lást pro­pa­gál­va, töb­bek kö­zött Pe­tő­fi Fel a szent há­bo­rú­ra című ver­sét sza­val­ta.¹⁵ Itt ta­lált ott­hon­ra Páger Antal, aki a há­bo­rú alatt a hír­hedt Őr­ség­vál­tás című film­ben komp­ro­mit­tál­ta magát,¹⁶ vagy Esze­nyi Olga, aki min­den bi­zonnyal a Ne­gyed­ízig­len című, 1942-ben ké­szült első ma­gyar an­ti­bol­se­vis­ta film­drá­ma fő­sze­re­pé­nek el­vál­la­lá­sa miatt tá­vo­zott Ma­gyar­or­szág­ról. A ro­man­ti­kus ko­mé­di­ák sztár­ja, Szi­lassy (Szabó) Lász­ló – akit a ma­gyar­or­szá­gi sajtó hecc­kam­pá­nya egy ha­son­ló nevű nyi­las pán­cé­los­szá­za­dos­sal azo­no­sí­tott – Bra­zí­li­á­ban te­le­pe­dett le.¹⁷ A volt ma­gyar író-új­ság­író tár­sa­da­lom­ból Ar­gen­tí­ná­ban lelt új ott­hon­ra az Egye­dül Va­gyunk fő­szer­kesz­tő­je, Oláh György, a Pesti Ujság ki­adó­ja és a Ke­resz­tény Nem­ze­ti Szo­ci­a­lis­ta Front párt­já­nak meg­ala­pí­tó­ja, Maró­thy-Meiz­ler Ká­roly, il­let­ve köz­vet­len mun­ka­tár­sa, Vö­rös­váry Ist­ván. Bra­zí­li­á­ban te­le­pe­dett le töb­bek kö­zött a szél­ső­jobb­ol­dal­lal szim­pa­ti­zá­ló Csű­rös Zol­tán író, lap­szer­kesz­tő,¹⁸ vagy Ku­ta­si Ko­vács Lajos új­ság­író, szer­kesz­tő,¹⁹ de Sao Paulo vá­ro­sá­ban fe­jez­te be éle­tét Bajcsy-Zsi­linsz­ky Endre öccse, Zsi­linsz­ky Gábor²⁰ is, aki a Stá­di­um Saj­tó­vál­la­lat Rt. ve­zér­igaz­ga­tó­ja­ként olyan kö­te­tek pi­ac­ra ke­rü­lé­sé­ért fe­lelt a 2. vi­lág­há­bo­rú alatt, mint pél­dá­ul Bos­nyák Zol­tán A ma­gyar faj­vé­de­lem út­tö­rői vagy Henry Ford A nem­zet­kö­zi zsidó című műve.²¹ 1972-es ha­lá­lá­ig ugyan­itt ten­gő­dött ak­va­rel­lek fes­té­sé­ből az Or­szá­gos Ma­gyar Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um utol­só fő­igaz­ga­tó­ja, Csán­ky Dénes, aki az 1944-ben le­fog­lalt zsidó mű­kin­csek kor­mány­biz­to­sa­ként be­töl­tött po­zí­ci­ó­ja miatt volt kény­te­len Eu­ró­pá­ból me­ne­kül­ni.²²

Po­li­ti­ku­sok a leg­rit­kább eset­ben ke­rül­het­ték el az ül­döz­te­té­se­ket, és ván­do­rol­hat­tak ki La­tin-Ame­ri­ká­ba. A ki­vé­te­lek közé tar­to­zik dr. Vágó Pál,²³ a Nyi­las­ke­resz­tes Párt or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­je, majd 1944 no­vem­be­ré­től kö­z­el­lá­tás­ügyi ál­lam­tit­ká­ra, aki a 2. vi­lág­há­bo­rú után Bu­e­nos Ai­res­ben te­le­pe­dett le. Ér­de­kes­ség­kép­pen meg­em­lít­het­jük, hogy ma­gyar pa­pí­rok­kal, „Ara­nyos Pál” ál­né­ven ke­rült Ar­gen­tí­ná­ba Ante Pa­ve­lić, a hor­vát usz­ta­sa­moz­ga­lom ve­ze­tő­je, az 1941 és 1945 kö­zöt­ti Füg­get­len Hor­vát Állam ve­zé­re. Bra­zí­li­á­ban már 1956 után – más­fél év­ti­ze­des rab­ság­ból sza­ba­dul­va – te­le­pe­dett le Kun­der Antal, a Sztó­jay-kor­mány ke­res­ke­de­lem- és köz­le­ke­dés­ügyi mi­nisz­te­re.²⁴ Több­nyi­re azon­ban a ki­vég­zet­tek­nek, be­bör­tön­zöt­tek­nek csak a ro­kon­sá­ga ju­tott el – a nyil­ván­va­ló to­váb­bi bosszú­tól tart­va – La­tin-Ame­ri­ká­ig, így pél­dá­ul Ar­gen­tí­ná­ban te­le­pe­dett le Ko­los­váry-Bor­csa Mi­hály­nak, a Sztó­jay-kor­mány kor­mány­biz­to­sá­nak öz­ve­gye és lánya, Im­rédy Béla m. kir. mi­nisz­ter­el­nök öz­ve­gye és fia.

A fen­teb­bi­ek­ből is lát­hat­juk, hogy egyé­ni, el­szi­ge­telt ese­tek­kel ta­lál­koz­ha­tunk ugyan, ami­kor há­bo­rús bű­nös­ként szá­mon tar­tott köz­sze­rep­lők meg­for­dul­tak La­tin-Ame­ri­ká­ban, leg­több­jük te­vé­keny­sé­ge ma már – amennyi­ben jogi szem­pon­tok alap­ján ér­té­kel­jük mun­kás­sá­gu­kat – nem me­rí­te­né ki a há­bo­rús bűn­tett fo­gal­mát. Er­köl­csi szem­szög­ből ter­mé­sze­te­sen min­den­ki­nek ma­gá­nak kell íté­le­tet hoz­nia fe­let­tük. Az 1944–1945 fo­lya­mán Nyu­gat­ra me­ne­kül­tek leg­na­gyobb arány­ban szár­ma­zá­suk­nál, ne­vel­te­té­sük­nél, kul­tú­rá­juk­nál és sok eset­ben 1945 előtt be­töl­tött po­zí­ci­ó­juk­nál fogva, vi­lág­né­ze­ti­leg alap­ve­tő­en a kon­zer­va­tív-nem­ze­ti ol­dal­hoz, ese­ten­ként a szél­ső-jobb­ol­dal­hoz kö­tőd­tek, de ma­gyar­ság­tu­da­tu­kon kívül min­den­kép­pen össze­kö­töt­te őket ke­resz­tény és an­ti­bol­se­vis­ta vi­lág­né­ze­tük. Ez a 2. vi­lág­há­bo­rú utáni la­tin-ame­ri­kai emig­rá­ci­ó­ra hat­vá­nyo­zot­tan is igaz. Na­gyon fon­tos ha­tá­ro­zot­tan alá­húz­ni az ed­di­gi ada­tok­ból is vi­lá­go­san ki­ol­vas­ha­tó tényt, hogy sem­mi­fé­le­kép­pen sem „náci” vagy „fa­sisz­ta” emig­rá­ci­ó­ról be­szé­lünk, és vég­képp le kell szá­mol­ni ezzel a szo­ci­a­liz­mus ide­jén ke­let­ke­ző, ám tu­dat­lan­ság­ból fa­ka­dó­an gyak­ran nap­ja­ink­ban is élő tév­hit­tel. A 21. szá­zad re­mél­he­tő­leg egye­bek mel­lett ezt a mí­toszt is fel­szá­mol­hat­ja, oly sok ma még ért­he­tet­le­nül élő le­gen­dá­val egye­tem­ben.