Össze­fog­la­lás

A ta­nul­mány a ren­dez­vé­nyek tör­té­ne­tét vizs­gál­ja a tu­riz­mus ki­ala­ku­lá­sá­nak kez­de­ti sza­ka­szá­ban, to­váb­bá össze­fog­lal­ja azok je­len­ko­ri sze­re­pét. Az ókori előz­mé­nyek ala­kí­tot­ták ki a mai ren­dez­vény­tu­riz­mus ké­sőb­bi ke­re­te­it, tehát azt a tör­té­ne­ti bá­zist, amire a ké­sőb­bi korok és je­le­nünk ren­dez­vény­tu­riz­mu­sa is épül. A tör­té­ne­ti kon­ti­nu­i­tás egy­aránt meg­fi­gyel­he­tő és bi­zo­nyít­ha­tó akár a sport­ren­dez­vé­nyek, akár a kar­ne­vál jel­le­gű ün­nep­sé­gek ese­té­ben. A ta­nul­mány je­le­nünk­kel fog­lal­ko­zó része a ren­dez­vé­nyek leg­fon­to­sabb mai jel­lem­ző­it vá­zol­ja fel: az uta­zá­si szo­ká­sok vál­to­zá­sát, a ren­dez­vé­nye­ken való aktív rész­vé­telt mint új mo­ti­vá­ci­ót és a meg­aren­dez­vé­nye­ket, ame­lyek egyre na­gyobb sze­re­pet ját­sza­nak a tu­riz­mus glo­bá­lis ten­den­ci­á­i­ban.

The Re­la­ti­onship Bet­ween Events and To­u­rism in the Past and the Pre­sent

Sum­ma­ry

The study analy­ses the his­to­ry of events in the early sta­ges of to­u­rism, and sum­ma­ri­zes their pre­sent-day role. The fra­me­work of today’s event to­u­rism was de­vel­oped by the an­ci­ent his­to­ry: this is the his­to­ri­cal basis on which the event to­u­rism has been being built.​The his­to­ri­cal con­ti­nu­ity is ob­serv­ab­le and prov­ab­le both in the case of sport events or in the case of carnivals.​In the se­cond part of the study we are fo­cus­ing on the main fea­tu­res of the pre­sent-day event to­u­rism, on the changes in tra­vel be­ha­vi­ors, on ac­tive par­ti­ci­pa­ti­on in events as a new mo­ti­va­ti­on and on the me­ga­events that are play­ing an inc­re­a­sing role in the glo­bal to­u­rism trends.

A ren­dez­vé­nyek sze­re­pe a múlt­ban

Az ün­ne­pi ren­dez­vé­nyek tör­té­ne­te

Az ün­ne­pi ren­dez­vé­nyek tör­té­ne­tét vi­szony­la­gos biz­ton­ság­gal az óko­rig, tehát az ál­lam­má szer­ve­ző­dött tár­sa­dal­mak ko­rá­ig tud­juk nyo­mon kö­vet­ni. A ko­ráb­bi ha­son­ló je­len­sé­gek vo­nat­ko­zá­sá­ban fel­té­te­le­zé­sek­re kell ha­gyat­koz­nunk. Csak va­ló­szí­nű­sít­het­jük, hogy az ős­ko­ri ün­ne­pek a ha­lott­kul­tusz­hoz, eset­leg si­ke­res, nagy je­len­tő­sé­gű, az adott, ve­szé­lyez­te­tett kö­zös­ség to­váb­bi fenn­ma­ra­dá­sá­ban döntő sze­re­pet ját­szó ese­mé­nyek­hez köt­he­tők, ame­lyek­re a kö­zös­ség tag­jai a jö­vő­ben is em­lé­kez­ni kí­ván­tak. Nem tud­juk azon­ban meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy mennyi­ben és mi­kor­tól volt ezek­nek a ki­emelt ős­ko­ri ese­mé­nyek­re való „ko­ra­be­li” em­lé­ke­zés­nek meg­szi­lár­dult, min­dig ugyan­úgy is­mét­lő­dő „szer­tar­tás­rend­je”, mai szó­val élve: „for­ga­tó­köny­ve”. A ha­lott­kul­tusz­nak min­den bi­zonnyal volt, mely kul­tusz egy­ben a má­gi­á­hoz és a val­lás­előz­mé­nyek­hez köt­he­tő. Az is tény, hogy az ókori ün­ne­pek je­len­tős há­nya­da az ál­ta­lunk val­lá­si ün­nep­nek is ne­ve­zett ese­mé­nyek­hez kap­cso­ló­dott.

Bár az ősi egyip­to­mi és me­zo­po­tá­mi­ai ün­ne­pek már mar­káns, ál­lan­dó jel­lem­zők­kel bír­tak, fő­ként ter­je­del­mi okok­ból vizs­gá­la­tun­kat Hel­lász ün­ne­pi ren­dez­vé­nye­i­vel kezd­jük. El­ső­ként azt kell meg­ál­la­pí­ta­nunk, hogy az ókori gö­rög­ség ün­ne­pei komp­lex je­len­sé­gek vol­tak: egy­szer­re bír­tak val­lá­si, kul­tu­rá­lis, nem egy eset­ben po­li­ti­kai je­len­tő­ség­gel. Ezt rész­ben az ma­gya­ráz­za, hogy az új­kort meg­elő­ző­en a val­lá­si szfé­ra át­ha­tot­ta a min­den­na­pi és köz­élet majd min­den ese­mé­nyét, sőt va­la­me­lyest ha­son­ló módon tör­tén­he­tett a kö­zép­kor­ban is. A pol­gá­ri kor­szak sa­já­tos­sá­ga, mi­sze­rint a val­lás olyan el­kü­lö­nült szfé­ra, amely a 18. szá­zad­tól kezd­ve egyre in­kább „ma­gán­üggyé” vált, ko­ráb­ban is­me­ret­len volt.¹

Hel­lász­ban az ün­nep­pé emelt ren­dez­vé­nyek ha­tó­kö­rük alap­ján két cso­port­ra oszt­ha­tók: pán­hel­lén (min­den görög po­lisz­ban meg­ün­ne­pelt) és a csak egyes po­li­szok ren­dez­vé­nye­i­re. A pán­hel­lén ün­ne­pek közt el­ső­ként em­lít­het­jük az olüm­pi­ai já­té­ko­kat.²

Olüm­pia vá­ro­sa Élisz po­lisz te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó, a Pe­lo­pon­nész­osz fél­szi­get észak-nyu­ga­ti ré­szén. Már a korai idők­ben is val­lá­si je­len­tő­ség­gel bírt: a föld­is­ten­nő, Gaia, va­la­mint Kro­nosz és Rhea kul­tusz­he­lyé­nek szá­mí­tott, ké­sőbb aztán Zeusz tisz­te­le­te ka­pott nagy sze­re­pet. A já­té­kok meg­ren­de­zé­sé­nek oka mi­ti­kus ho­mály­ba vész, a ha­gyo­mány kü­lön­fé­le sze­mé­lyek­hez és in­do­kok­hoz kap­csol­ja. Egye­sek sze­rint egy szel­lem­hez (ku­rész), a Ze­uszt szülő Rhea biz­ton­sá­gá­ért fe­le­lős idai Hé­rak­lész ne­vé­hez köt­he­tő az első játék meg­ren­de­zé­se. Más ver­zió sze­rint a Kro­noszt le­győ­ző Zeusz ren­dez­te meg elő­ször, saját di­cső­sé­gé­nek em­lé­ké­re. Lé­te­zik olyan fel­te­vés is, mely sze­rint a nagy hírű hé­rosz, Hé­rak­lész, Zeusz és Alk­mé­né gyer­me­ke ala­pí­tot­ta a ver­senyt, Au­gi­ász éli­szi ki­rály le­győ­zé­se után.

Miért pont a gö­rö­gök „ta­lál­ták fel” az olüm­pi­ai ver­se­nye­ket? Éle­tük­ben nagy sze­re­pet ját­szott az agón (ver­seny­szel­lem), va­la­mint az areté (a fér­fi­erény, az erő és bá­tor­ság ide­ál­ja), a görög ne­ve­lés fon­tos ré­szét ké­pez­te to­váb­bá a güm­nasz­ti­ka (test­edzés) is. A ver­seny­já­té­kok nép­sze­rű­sé­gé­ről már Ho­mé­rosz művei is tu­dó­sí­ta­nak. Az Ili­ász-ban Pat­rok­losz te­me­té­se után ren­dez­nek ver­se­nye­ket, az Odüssze­iában pedig a főhős tisz­te­le­té­re a phai­a­kok föld­jén ke­rült sor ha­son­ló ver­seny­já­ték meg­ren­de­zé­sé­re. Lé­te­zik olyan fel­te­vés is, mely sze­rint az olüm­pia ere­de­ti­leg ha­lot­ti ver­seny­já­ték le­he­tett, amely­nek célja a ha­lott hős fegy­ver­ze­té­nek meg­szer­zé­se volt. A ma is ér­vé­nyes­nek te­kin­tett ha­gyo­mány Kr. e. 776-ra teszi az első olüm­pi­ai játék meg­ren­de­zé­sét. Máig a gon­do­san fel­jegy­zett olüm­pi­ai cik­lu­sok alap­ján szá­mít­ják ki az ókori Hel­lászt érin­tő tör­té­nel­mi ese­mé­nyek ide­jét. Az ókori olüm­pi­ák utol­só éve Kr. u. 393-ban volt. A já­té­kok­hoz kap­cso­ló­dott az eke­che­iria (olüm­pi­ai béke) szo­ká­sa is. Az öt­na­pos játék za­var­ta­lan le­bo­nyo­lí­tá­sa ér­de­ké­ben két hó­na­pos fegy­ver­nyug­vást hir­det­tek meg egész Hel­lász­ban. Ennek je­gyé­ben meg­pró­bál­ták biz­to­sí­ta­ni a részt­ve­vők szá­má­ra az oda-és vissza­út biz­ton­sá­gát is. Az erő­szak­tól való tar­tóz­ko­dást, nyil­ván az olüm­pi­ai béke min­tá­já­nak ha­tá­sá­ra, más hel­lén já­té­kok ide­jé­re is ki­ter­jesz­tet­ték, és ál­ta­lá­ban ko­mo­lyan is vet­ték. A já­té­kok is­mert­sé­ge, nép­sze­rű­sé­ge fo­ko­za­to­san nö­ve­ke­dett. Kez­det­ben fő­képp a fél­szi­ge­ten lakók vet­tek részt rajta: a korai idők­ben rend­re a spár­ta­i­ak közül ke­rül­tek ki a győz­te­sek. Ké­sőbb egyre na­gyobb sze­rep­hez ju­tot­tak az at­ti­ka­i­ak is, a Kr. e. 6. szá­zad ele­jé­től pedig egyre több részt­ve­vő, győz­tes és néző ke­rült ki a gyar­mat­vá­ro­sok­ból. A já­té­kok pán­hel­lén jel­le­get öl­töt­tek, és nagy sze­re­pük volt a görög iden­ti­tás­tu­dat ki­ala­ku­lá­sá­ban és meg­erő­sö­dé­sé­ben, ha­son­ló­képp, mint a per­zsák fe­lett ara­tott győ­ze­lem­nek.

A részt­ve­vők és a né­ző­se­reg szá­má­ra egy­aránt ha­za­fi­as ön­tu­dat és büsz­ke­ség kér­dé­se volt a já­té­ko­kon való rész­vé­tel. Erről tu­dó­sí­ta­nak Hé­ro­do­tosz sorai is, ame­lyek a 480. évet, a per­zsa há­bo­rúk ide­jét idé­zik fel:

„26. Út­köz­ben oda­jött hoz­zá­juk né­hány ar­ka­di­ai szö­ke­vény, akik éhez­tek, és sze­ret­tek volna a per­zsák hasz­ná­ra lenni. El­ve­zet­ték őket a ki­rály elé, s ott egy per­zsa meg­kér­dez­te tőlük, hogy mit csi­nál­nak most a hel­lé­nek. A szö­ke­vé­nyek erre azt fe­lel­ték, hogy az olüm­pi­ai ün­ne­pe­ket ülik, s tor­na­ver­se­nye­ket meg ko­csi­haj­tást néz­nek. Azt is meg­kér­dez­te a per­zsa, hogy mi a ver­seny­díj náluk, s ők azt fe­lel­ték, hogy a győz­tes olaj­ág­ból font ko­szo­rút kap. […] Ti­gra­nész, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy ver­seny­díj­ként nem pénzt, hanem ko­szo­rút kap­nak, nem áll­hat­ta meg, hogy fel ne ki­ált­son: »Jaj, Mar­do­ni­osz, mi­lyen em­be­rek ellen ve­zetsz te ben­nün­ket? Hi­szen ezek nem pén­zért, hanem a győ­ze­lem di­cső­sé­gé­ért har­col­nak!«”³

A díj jel­ké­pes­sé­gét azon­ban gyak­ran „kom­pen­zál­ták” a ver­seny­zőt küldő po­li­szok, amennyi­ben ké­sőbb bő­sé­ge­sen kár­pó­tol­ták a győz­te­se­ket győ­zel­mü­kért. Ese­ten­ként meg­vesz­te­ge­té­si kí­sér­le­tek is elő­for­dul­tak a for­rá­sok ta­nú­sá­ga sze­rint.

A já­té­ko­kat négy­éven­ként ren­dez­ték meg, és mind­vé­gig kul­ti­kus jel­leg­gel bír­tak: ital­ál­do­za­tot mu­tat­tak be Zeusz tisz­te­le­té­re, ri­tu­á­lis tisz­tí­tó­ál­do­zat­tal vette kez­de­tét, és egy hel­la­no­di­ké­szek­nek ne­ve­zett kul­ti­kus-pa­pi tes­tü­let bo­nyo­lí­tot­ta le a ver­se­nye­ket. Görög fér­fi­ak ve­het­tek részt raj­tuk, nők nem in­dul­hat­tak. Mégis tu­dunk női győz­te­sek­ről is. Ennek azon­ban az az oka, hogy a lo­vas­ver­se­nyek al­kal­má­ból az állat tu­laj­do­no­sát, te­nyész­tő­jét il­let­te meg a díj. A né­ző­kö­zön­ség fő­ként mind­két nem­be­li gö­rö­gök­ből állt, bár a nők közül csak a lá­nyok néz­het­ték meg a ver­se­nye­ket, az asszo­nyok nem. Ennek oka nem is­mert. A nézők száma tíz­ez­res nagy­ság­ren­dű le­he­tett, a római idők­ben egyes becs­lé­sek sze­rint el­ér­te a negy­ve­nez­ret is. Az elő­ke­lő lá­to­ga­tók el­szál­lá­so­lá­sá­ra szol­gált a Le­on­ida­i­on, ame­lyet va­ló­szí­nű­leg a Kr. e. 4. szá­zad­ban épí­tet­tek. A leg­ko­ráb­bi ver­seny­szám a futás volt, ez ké­sőbb ki­egé­szült az ököl­ví­vás­sal, bir­kó­zás­sal, pank­rá­ci­ó­val, ko­csi­ver­sennyel és pen­tat­lon­nal. A győz­te­sek olaj­fa­ág­ból font ko­szo­rút kap­tak, szob­rot ké­szí­tet­tek róluk, köl­te­mé­nyek­be fog­lal­ták a ne­vü­ket, és ál­ta­lá­ban véve nagy tisz­te­let­nek ör­vend­tek. Olüm­pia nem­csak a ver­se­nyek miatt volt je­len­tős desz­ti­ná­ció, itt állt az ókori világ hét cso­dá­já­nak egyi­ke, a Ze­usz-temp­lom is.

A Ko­rin­tho­szi-öböl kö­ze­lé­ben, a Par­nassz­osz-hegy dél­nyu­ga­ti lej­tő­jén ta­lál­ha­tó Del­pho­i­ban ren­dez­ték meg a püt­hói já­té­ko­kat. Apol­lón pap­jai szer­vez­ték és ve­zet­ték a ver­se­nye­ket, kez­det­ben nyolc-, majd négy­éven­ként. Elő­ször Apol­lón di­cső­í­té­se volt a já­té­kok egyet­len célja, Kr. e. 586-tól azon­ban egyre in­kább elő­tér­be ke­rült az agón szel­le­me. Meg­je­len­tek a sport­ver­se­nyek, de mind­vé­gig ének­ver­se­nye­ket, zenés drá­mai be­mu­ta­tó­kat is ren­dez­tek az ün­ne­pi játék al­kal­má­ból. A győz­te­se­ket ba­bér­ko­szo­rú­val dí­jaz­ták, hír­ne­vük ve­te­ke­dett az olim­pi­ai baj­no­ko­ké­val. Del­phoi nem­csak a püt­hói já­té­kok­ról vált hí­res­sé, lá­to­ga­tói az Apol­lón-jós­da szol­gál­ta­tá­sa­it is sűrűn igény­be vet­ték. A püt­hói já­té­kok ide­jé­re is meg­hir­det­ték az erő­szak­tól való tar­tóz­ko­dást, ame­lyet né­hány­szor meg­szeg­tek, mint arról Plu­tarkhosz is be­szá­molt, mi azon­ban Schil­ler re­mek­be sza­bott bal­la­dá­já­ból tu­dunk róla (Ibü­kosz dar­vai).

Né­mi­képp bi­zony­ta­lan a ne­me­ai já­té­kok ere­de­te is. Nemea a Pe­lo­pon­nész­osz fél­szi­get észak­ke­le­ti ré­szén ta­lál­ha­tó, a Nemea folyó völ­gyé­ben, Olüm­pi­á­val nagy­já­ból egy vo­nal­ban. Ere­de­te szin­tén Hé­rak­lész ne­vé­hez köt­he­tő, aki­nek 12 fel­ada­ta közül az egyik a ne­me­ai orosz­lán le­győ­zé­se volt. Egy másik ver­zió sze­rint egy helyi ki­rály fi­á­nak, Ar­k­he­mo­rosz­nak az em­lé­ké­re ren­de­zett ha­lot­ti kul­tusz­ból ere­dez­tet­he­tő az ün­nep­ség. A Zeusz tisz­te­le­té­re meg­ren­de­zett ese­mény Kr. e. 536-tól sport­ver­se­nyek­kel egé­szült ki, ame­lye­ket két­éven­te ren­dez­tek meg. A 4. szá­zad­ban temp­lo­mot is épí­tet­tek a hely­szí­nén, és a hel­le­nisz­ti­kus kor­ból zenei ver­se­nyek­ről is tu­dó­sí­ta­nak a for­rá­sok. A győz­te­se­ket pál­ma­ág­gal és zel­ler­ko­szo­rú­val dí­jaz­ták.

Ne­me­á­tól észak­ra, Ko­rin­thosz mel­lett tar­tot­ták a ne­gye­dik pán­hel­lén já­té­kot, az iszth­mo­szi ün­nep­sé­get, me­lyet a ne­me­ai já­té­kok­kal azo­nos évben, két­éven­te ren­dez­tek meg. Kul­ti­kus ere­de­tét a görög ha­gyo­mány a Kr. e. 1200 kö­rü­li idők­re teszi, és egy Me­li­ker­tész-Pa­la­i­món nevű hé­rosz­hoz köti. A 7. szá­zad­ban azon­ban már Posze­i­dón ten­ge­ris­ten kul­tu­sza ke­rült a já­té­kok elő­te­ré­be. Az első sport- és zenei ver­se­nye­ket Kr. e. 570-ben ren­dez­ték, emel­lett az iszth­mo­szi já­té­kok sa­já­tos­sá­ga volt a fes­tők ver­se­nye is. A győz­te­se­ket itt fe­nyő­ko­szo­rú­val vagy zel­ler­ko­szo­rú­val ju­tal­maz­ták.

A fen­ti­ek­ből egy­ér­tel­mű­vé válik, hogy a „sport­ver­se­nyek” nem ki­zá­ró­lag sport­ver­se­nyek vol­tak, hanem val­lá­sos, mű­vé­sze­ti jel­lem­zők­kel is bír­tak.

Az egyes po­li­szok ün­ne­pi ren­dez­vé­nyei közül ki­emel­ked­nek Athén vá­ros­ál­la­má­nak leg­na­gyobb ese­mé­nyei, a Pa­nat­hé­na­ia ün­ne­pek. Az ún. Nagy Pa­nat­hé­na­ia ün­ne­pet négy­éven­te, Athé­né is­ten­nő kul­tu­sza je­gyé­ben ren­dez­ték meg, és hat napig tar­tott. Le­fo­lyá­sá­ról a 6. szá­zad­tól kez­dő­dő­en áll­nak for­rá­sok ren­del­ke­zé­sünk­re. Az ünnep al­kal­má­ból sport- és mú­zsai ver­se­nye­ket is ren­dez­tek, a leg­na­gyobb att­rak­ci­ó­nak azon­ban a pep­losz­fel­vo­nu­lás szá­mí­tott. A pep­losz az is­ten­nő tisz­te­le­té­re szőtt szent ru­ha­da­rab volt, ame­lyet Athé­né győ­zel­mét áb­rá­zo­ló je­le­ne­tek dí­szí­tet­tek. A ke­re­kek­re sze­relt ha­jó­ra vi­tor­la­ként ki­fe­szí­tett pep­losz Ak­ro­po­lisz­ra ve­ze­tő útját kö­ve­tő fel­vo­nu­lás a város egész la­kos­sá­gá­nak és a gyar­mat­vá­ro­sok kül­döt­te­i­nek je­len­lé­té­ben zaj­lott le. A fel­vo­nu­lást ha­tal­mas égő ál­do­zat be­mu­ta­tá­sa kö­vet­te, majd közös la­ko­má­val zá­rult az ün­nep­ség. A mú­zsai ver­se­nyek győz­te­se­it arany­ko­szo­rú­val, a sport­ver­seny leg­jobb­ja­it olaj­fa ko­szo­rú­val és Athé­né olaj­fá­i­ból saj­tolt szent olaj­jal ju­tal­maz­ták. Ugyan­csak a város és Athé­né kul­tu­sza je­gyé­ben ren­dez­ték meg éven­te a Kis Pa­nat­hé­na­ia ün­ne­pét. Ezen az ün­ne­pen nem­csak a pol­gár­jog­gal ren­del­ke­ző athé­ni­ak kép­vi­se­lői ve­het­tek ak­tí­van (nem né­zők­ként, tu­ris­ta­ként) részt, hanem a me­to­i­ko­szok⁴ lá­nyai is. Az ün­nep­ség ki­emelt hely­szí­ne a Part­he­non volt, amely­nek frí­zén elő­ke­lő he­lyet fog­lalt el az ese­mény áb­rá­zo­lá­sa; erre utal a temp­lom ke­le­ti ol­da­lán meg­je­le­ní­tett, kőbe vé­sett ti­zen­két fő­is­ten és tíz, a város tör­té­ne­té­ben nagy sze­re­pet ját­szó hé­rosz áb­rá­zo­lá­sa is. A Pa­nat­hé­na­ia al­kal­má­ból a város ago­rá­ján sport­ver­se­nye­ket is tar­tot­tak. Az ün­nep­sé­gek korai tör­té­ne­té­ről ke­ve­set tu­dunk, annál töb­bet a Kr. e. 5. szá­zad má­so­dik fe­lé­től meg­ren­de­zett, Pe­rik­lész és Phe­i­diasz által szer­ve­zett ün­ne­pek­ről.⁵ Ven­dég­sta­tisz­ti­ká­kat az ókor­ban ter­mé­sze­te­sen nem ké­szí­tet­tek, va­ló­szí­nű­sít­he­tő azon­ban, hogy az ün­ne­pek szá­mos más po­lisz­ból szár­ma­zó lá­to­ga­tók ez­re­it, mel­let­tük nagy­szá­mú nem görög tu­ris­tát is von­zot­tak. Athén másik je­len­tős ün­ne­pe volt a drá­ma­tör­té­net szem­pont­já­ból is meg­ha­tá­ro­zó, éven­te meg­ren­de­zett Nagy Di­o­nü­szia. A drá­ma­ver­se­nye­ket nagy­szá­mú hazai és kül­föl­di né­ző­kö­zön­ség előtt, a 14 ezer főt be­fo­ga­dó szín­ház­ban ren­dez­ték meg. Az 5. szá­zad­ban a Di­o­nü­szosz által pár­tolt ver­se­nyen mu­tat­ták be, három napon át, Aisz­khü­losz, Szo­phok­lész, Eu­ri­pi­dész drá­má­it és Arisz­to­pha­nész ko­mé­di­á­it. A Di­o­nü­szia nagy­ban hoz­zá­já­rult a görög drá­ma­iro­da­lom ki­ala­ku­lá­sá­hoz; a tra­gé­di­á­kat min­dig dél­előtt, a ko­mé­di­á­kat dél­után adták elő. A jó han­gu­lat­ban telő ün­nep­ség alatt a vi­dám­ság­ról utcai éne­ke­sek cso­port­jai gon­dos­kod­tak, a fog­lyok­ról le­ol­dot­ták a bi­lin­cse­i­ket, és az adó­sok­tól sem volt sza­bad vissza­kö­ve­tel­ni tar­to­zá­su­kat a mu­lat­ság ide­jé­ig.

A kis lét­szá­mú misz­té­ri­u­mok val­lá­si kö­zös­sé­gek vol­tak, me­lyek te­vé­keny­sé­gé­nek kö­zép­pont­já­ban az egyén­nek az is­ten­ség­gel való egye­sü­lés révén tör­té­nő sze­mé­lyes meg­vál­tá­sa ál­lott. Az Athén vá­ro­sá­hoz kö­tő­dő ún. ele­usz­i­szi misz­té­ri­u­mok Dé­mé­tér ter­mé­keny­ség­is­ten­nő kul­tu­szát szol­gál­ták. Az ünnep, me­lyet rész­ben Athén­ban, rész­ben a vá­ros­hoz közel fekvő Ele­usz­isz­ban ren­dez­tek, leg­fon­to­sabb ré­szét egy nagy, Athén-ből Ele­usz­isz­ba ve­ze­tő fel­vo­nu­lás és a misz­té­ri­um­ba tör­té­nő tit­kos, tanúk nél­kül le­zaj­ló be­ava­tás ké­pez­te. Erről azon­ban máig kevés rész­le­tet is­me­rünk, csak a ké­sőbb ke­resz­ténnyé vált hívők ho­má­lyos be­szá­mo­lói és dom­bor­mű­rész­le­tek tu­dó­sí­ta­nak róluk.

Hel­lász jós­dái ugyan­csak fon­tos ren­dez­vény­hely­szín­nek szá­mí­tot­tak. Ezek te­vé­keny­sé­ge ugyan nem köt­he­tő meg­ha­tá­ro­zott idő­pont­hoz, mű­kö­dé­sük még sze­zo­ná­lis­nak sem ne­vez­he­tő, mivel ál­lan­dó­an nyit­va áll­tak. Ren­ge­teg lá­to­ga­tót von­zot­tak; ezek egy része „hi­va­ta­los” mi­nő­ség­ben, mint jós­la­tot kérő for­dult meg a jós­dák szen­té­lye­i­ben, fel­té­te­lez­het­jük azon­ban a kí­ván­csi tu­ris­ták je­len­lé­tét is. Kö­zü­lük ket­tőt ér­de­mes meg­em­lí­te­ni: a Ze­usz­hoz köt­he­tő do­do­na­it, Apol­lón Del­pho­i­ban ta­lál­ha­tó jós­dá­ját, és az ugyan­csak Apol­lón­hoz köt­he­tő, Kis-Ázsi­á­ban, Mi­lé­tosz mel­lett ta­lál­ha­tó Didy­ma (a mai Tö­rök­or­szág­ban: Ye­ni­hi­sar) vá­ro­sá­ban ala­pí­tott jós­dát.

Do­do­na Epe­i­rosz­ban (ma: Epi­rosz) ta­lál­ha­tó, Hel­lász észak­nyu­ga­ti fe­lé­ben. Pap­jai me­zít­láb jár­tak, és a pusz­ta föl­dön alud­tak, hogy ál­lan­dó­an kap­cso­lat­ban ma­rad­ja­nak a Föld­anyá­val. A jós­hely kö­zép­pont­já­ban Zeusz szent tölgy­fá­ja ál­lott. Az isten a tölgy le­ve­le­i­nek su­so­gá­sá­val vá­la­szolt a fel­tett kér­dé­sek­re, ezt „for­dí­tot­ták le” a papok a jós­la­tot ké­rő­nek.

A mü­ké­néi kor­szak­ban, Del­pho­i­ban a föld­is­ten­nő Ga­i­á­nak állt a szen­té­lye, szent ál­la­tát, a Püt­hónt (kígyó, sár­kány) a 8. szá­zad­ban Apol­lón le­győz­te, és „át­vet­te” a szen­télyt, amely fény­ko­rát a klasszi­kus és az azt kö­ve­tő kor­sza­kok­ban élte. A jós­lat köz­ve­tí­tő­je, a püthia egy ha­sa­dék­ból ki­áram­ló kén­gáz ha­tá­sá­ra ká­bult ál­la­pot­ba ke­rül­ve adta meg a vá­la­szo­kat a kér­dé­sek­re. Ezt for­dí­tot­ták le a papok a ké­rel­me­ző szá­má­ra.

Az ókori görög ren­dez­vé­nyek váz­la­tos fel­so­ro­lá­sa­kor ki kell tér­nünk egy vi­ta­tott kér­dés­re: lé­te­zett-e egy­ál­ta­lán tu­riz­mus az ókor­ban? Vé­le­mé­nyünk sze­rint igen. A ko­ra­be­li uta­zók kö­zött egyre töb­ben akad­tak, akik­nek men­ta­li­tá­sa Odüssze­u­szé­hoz volt ha­son­lít­ha­tó (a fik­tív hőst sokan az „első tu­ris­tá­nak” te­kin­tik), azaz egyre töb­ben kel­tek útra pusz­ta kí­ván­csi­ság­ból. A kí­ván­csi­ság, az is­me­ret­szer­zés igé­nye pedig vi­tat­ha­tat­la­nul a tu­ris­ta el­sőd­le­ges mo­ti­vá­ci­ó­ja. Ahol és ami­kor ez meg­je­le­nik, előbb-utóbb ki­ala­kít­ja a szük­ség­le­té­nek meg­fe­le­lő inf­ra­struk­tú­rát, és a fej­lő­dés a tu­riz­mus ki­ala­ku­lá­sá­hoz vezet. Ezért be­szél­he­tünk az ókor­ban tu­riz­mus­ról. Egyes szer­zők ezt pro­to­tu­riz­mus (ősi, el­sőd­le­ge­sen ki­ala­kult tu­riz­mus) név­vel il­le­tik. Tény, hogy Athén vá­ro­sá­nak hír­ne­ve, a Pe­rik­lész és Phe­i­diasz által meg­ál­mo­dott és fel­épí­tett város az ókori tu­riz­mus egyik „me­ga­att­rak­ci­ó­ja” volt, még akkor is, ha lét­re­ho­zói szá­má­ra nem ennek ki­ala­kí­tá­sa volt a fő cél. A vá­ros­ba lá­to­ga­tó ide­ge­ne­ket, köz­tük a tu­ris­ták­hoz ha­son­lít­ha­tó, kí­ván­csi­ság­ból uta­zó­kat ak­ko­ri­ban (és most is) el­ső­sor­ban az ál­ta­luk épí­tett város ér­dek­li.

A ren­dez­vé­nyek to­vább­élé­se nap­ja­in­kig

Ter­mé­sze­te­sen még a leg­váz­la­to­sabb for­má­ban sem áll mó­dunk­ban a na­gyobb ren­dez­vé­nyek tör­té­ne­té­nek áb­rá­zo­lá­sa. A to­váb­bi­ak­ban fi­gyel­mün­ket az ókori ere­de­tű és min­den tör­té­nel­mi kor­ban jelen lévő, kar­ne­vál jel­le­gű ren­dez­vé­nyek rövid is­mer­te­té­sé­re for­dít­juk, hi­szen a va­ló­ban nép­sze­rű és si­ke­res nagy­ren­dez­vé­nyek egyik fon­tos jel­lem­ző­je a le­he­tő leg­na­gyobb tör­té­ne­ti kon­ti­nu­i­tás.

A kar­ne­vál jel­le­gű ren­dez­vé­nyek ere­de­tét nem is­mer­jük, va­ló­szí­nű azon­ban, hogy mivel nem kö­tőd­nek az ál­la­mi­lag szer­ve­zett és írá­sos kul­tú­rá­val ren­del­ke­ző tár­sa­dal­mak meg­lé­té­hez (eze­ket ál­ta­lá­nos­ság­ban a Kr. e. 4. év­ez­red­hez szo­kás kötni), már a „tör­té­ne­lem előt­ti idők­ben” meg­je­len­tek. A ki­ala­ku­ló ál­la­mi­ság sze­re­pe tör­té­ne­tük­ben leg­fel­jebb a le­ga­li­zá­lá­suk le­he­tett. Min­den bi­zonnyal el­fo­ga­dot­tak vol­tak az állam és az írás­be­li­ség meg­je­le­né­se előt­ti idők­ben is, szer­ve­zé­sük talán a papi tiszt­sé­gek leg­ko­ráb­bi gya­kor­ló­i­hoz, a sá­má­nok, va­rázs­lók te­vé­keny­sé­gé­hez köt­he­tő. Ki­ala­ku­lá­sok­hoz tehát, hi­po­te­ti­kus-el­mé­le­ti ér­te­lem­ben, ele­gen­dő le­he­tett a ter­mé­szet adta kö­zös­sé­gek (törzs, nem­zet­ség) fel­té­te­le­zett lé­te­zé­se. A kar­ne­vál jel­le­gű ren­dez­vé­nyek mind Hel­lász, mind Róma tör­té­ne­té­ben jelen vol­tak, mint pél­dá­ul Di­o­nü­szosz isten ün­ne­pei a gö­rö­gök­nél. Az isten alak­ja va­ló­ban időt­len; egyik leg­ősibb elő­for­du­lá­sa a me­di­ter­rán kul­túr­kör­ben a trák vagy lüd/phrüg mi­to­ló­gi­á­hoz köt­he­tő, de fel­te­he­tő­en az ókori ke­le­ti kul­tú­rák­ban is le­het­tek előz­mé­nyei. Görög föl­dön egy, a Kr. e. 14. szá­zad­ból szár­ma­zó kré­tai fel­ira­ton ta­lál­koz­ha­tunk elő­ször az is­ten­ség ne­vé­vel. Kul­tu­sza a Kr. e. 8. szá­zad­ban ter­jed­he­tett el, amint Ho­mé­rosz is meg­éne­kel­te költemé­ nyé­ben. A trák ha­gyo­mány sze­rint a két­ne­mű Di­o­nü­szosz az ezüst ős­to­jás­ból kelt élet­re elő­ször, mint min­den isten és ember leg­ősibb magja. A gö­rö­gök tri­go­nosz­nak, azaz há­rom­szor szü­le­tett­nek tar­tot­ták. Elő­ször Zeusz Dé­mé­tér­rel, a föld­is­ten­nő­vel nem­zet­te, a ti­tá­nok azon­ban el­pusz­tí­tot­ták, a szíve ki­vé­te­lé­vel. Ami­kor Zeusz vil­lá­mok­kal súj­tot­ta a ti­tá­no­kat, azok ham­vai el­ke­ve­red­tek Di­o­nü­szo­szé­val. Egy másik mi­to­ló­gi­ai tör­té­net sze­rint ham­va­i­ból let­tek az em­be­rek. Ezt úgy is ér­tel­mez­het­jük, hogy min­den em­ber­ben van egy ti­tá­ni rész, ami le­húz­za a föld­re, föld­höz köti. De min­den em­ber­ben ott la­ko­zik a di­o­nü­szo­szi rész is, ami Ze­usz­hoz, vagy­is az is­te­nek­hez köti, azok­kal ro­ko­nít­ja. Di­o­nü­szosz má­so­dik szü­le­té­se is Ze­usz­hoz köt­he­tő: Sze­me­lé­vel, egy földi asszonnyal nem­zet­te, ám Sze­me­lé látni kí­ván­ta az is­tent, de nem bírta el­vi­sel­ni lát­vá­nyát, ezért el­égett. Zeusz ki­men­tet­te Di­o­nü­szoszt a tűz­ből, comb­já­ba varr­ta és ki­hord­ta. Ez volt har­ma­dik szü­le­té­se. A di­o­nü­szo­szi ál­la­pot az „eksztászisz”, az „ön­ma­gá­ból ki­vet­kő­zött ember” ál­la­po­ta, amely­nek több je­len­té­se közül az első sze­rint: „Bi­zo­nyos, hogy ő az egyet­len görög isten, aki kü­lön­fé­le vo­nat­ko­zá­sa­i­ban meg­mu­tat­koz­va épp­úgy el­káp­ráz­tat­ja és vonz­za a pa­rasz­to­kat, mint az ér­tel­mi­ség szí­ne-ja­vát, po­li­ti­ku­so­kat és gon­dol­ko­dó­kat, or­gi­a­szti­ku­so­kat és asz­ké­tá­kat egy­aránt. A mámor, az ero­ti­ka, az egye­te­mes ter­mé­keny­ség, ám a hol­tak pe­ri­o­di­kus vissza­tér­te, a mania, az ál­la­ti tu­dat­ta­lan­ság­ba me­rü­lés vagy az ent­hu­szi­asz­mosz (lel­ke­se­dés, a lélek fel­emel­ke­dé­se va­la­mely ma­ga­sabb ér­ték­hez – S. T.) ön­kí­vü­le­te kel­tet­te fe­led­he­tet­len él­mé­nyek – mind­ezek a bor­zal­mak és fel­is­me­ré­sek egyet­len for­rás­ból táp­lál­koz­nak: ez pedig az isten je­len­lé­te. Lét­mód­ja ki­fe­je­zi élet és halál pa­ra­dox egy­sé­gét. Ezért alkot Di­o­nü­szosz az olim­po­szi­ak­tól gyö­ke­re­sen el­té­rő is­ten­ség­tí­pust. Kö­ze­lebb volt-e vajon az em­be­rek­hez, mint a többi isten? Min­den­eset­re kö­ze­lí­te­ni le­he­tett hozzá, egye­sül­ni le­he­tett vele, és a mania ön­kí­vü­le­te meg­mu­tat­ta, hogy az em­be­ri léten túl le­he­tett lépni.”⁶ A fenti sorok és Di­o­nü­szosz hár­mas szü­le­té­se az eksztászisz fo­gal­má­hoz az élet és halál, az új­já­szü­le­tés, fel­tá­ma­dás örök kör­for­gá­sát és ál­lan­dó­an is­mét­lő­dő je­len­va­ló­sá­gát kap­csol­ja. Az eksztászisz má­so­dik je­len­té­se „tech­ni­kai jel­le­gű”, a „ho­gyan ér­he­tő el” kér­dé­sé­re ad vá­laszt. Ma­gya­rá­zat­ra nem szo­rul, ha a köz­is­mert tény­re uta­lunk, hogy Di­o­nü­szosz (a ró­ma­i­ak­nál Bac­chus/Bak­khosz) a bor is­te­ne. Annak a kér­dés­nek a meg­vá­la­szo­lá­sá­hoz, hogy mi köze minden­nek a kar­ne­vál jel­le­gű ren­dez­vé­nyek­hez, a ké­sőb­bi korok kar­ne­vá­li szo­ká­sa­i­nak tör­té­ne­té­hez kell vissza­nyúl­nunk. Az „ön­ma­gá­ból ki­vet­kő­zött ember” lét­él­mé­nyé­nek meg­ta­pasz­ta­lá­sa ugyan­is tör­té­nel­münk­ben min­dig jelen lévő szük­ség­le­tünk. Az óko­ri­ak ennek még így, exp­r­es­sis ver­bis, nem le­het­tek tu­da­tá­ban. A ké­sőb­bi korok ku­ta­tói szá­má­ra azon­ban nem volt kér­dé­ses: „Miért tűr­ték el a rend őrei az ef­fé­le fel­for­ga­tó tob­zó­dás rend­sze­res és ri­tu­a­li­zált meg­is­mét­lő­dé­sét a leg­több is­mert tár­sa­da­lom­ban? A ter­mé­sze­ti népek szo­ká­sa­it vizs­gá­ló ant­ro­po­ló­gu­sok – pél­dá­ul Roger Cal­lo­is, Mir­cea Elia­de vagy Max Gluck­mann – biz­ton­sá­gi sze­lep­nek te­kin­tik eze­ket a nép­ün­ne­pe­ket. A fel­gyü­lem­lett fe­szült­sé­gek al­kal­man­kén­ti le­ve­ze­té­se és a nor­mák fel­füg­gesz­té­se – mond­ják – könnyeb­bé teszi a tár­sa­dal­mi kö­tött­sé­gek hét­köz­na­pi el­fo­ga­dá­sát.”⁷ A „biz­ton­sá­gi sze­lep” funk­ció be­töl­té­se azon­ban min­den­kor csak a konk­rét hely­zet függ­vé­nyé­ben ér­vé­nye­sül­he­tett. Már a Római Bi­ro­da­lom tör­té­ne­té­ben is elő­for­dult, hogy kar­ne­vál jel­le­gű ün­ne­pe­ket til­tot­tak be (pl. Kr. e. 186-ban, a pun há­bo­rúk és más, kis-ázsi­ai had­mű­ve­le­tek ide­jén) a bi­zony­ta­lan köz­ál­la­po­tok­ra való hi­vat­ko­zás­sal. Ebben köz­re­ját­szott, hogy a Kr. u. 4. szá­zad végén a ke­resz­tény­ség egyed­ural­ko­dó val­lás­sá vált, és a késő ókor­ban és a kö­zép­kor századai­ban­ ál­lan­dó har­cot ví­vott a po­gány ha­gyo­má­nyok­kal, ál­ta­lá­nos­ság­ban ki­ir­tá­suk­ra tö­re­ke­dett. Azon­ban az egy­ház komp­ro­misszum­ra, ki­egye­zés­re tö­re­ke­dett az olyan nagy be­fo­lyás­sal bíró ün­ne­pek ese­té­ben, ame­lyek be­til­tá­sa túl nagy koc­ká­za­tot je­len­tett volna: „A bo­lond­ság, mely má­so­dik ter­mé­sze­tünk, és úgy lát­szik, vele szü­le­tett az em­ber­rel, kap­jon leg­alább egy­szer egy évben sza­bad fo­lyást. A bor is szét­vet­né a hor­dót, ha idő­ről időre nem la­zí­ta­nók ki a dugót, és nem en­ged­nénk be egy kis sza­bad le­ve­gőt. Mi, em­be­rek, va­la­mennyi­en rosszul tá­kolt hor­dók va­gyunk, s a jó­zan­ság bora szét­vet­ne ben­nün­ket, ha szün­te­len ke­gyes is­ten­fé­le­lem­ben forr­na. Le­ve­gőt kell adni neki, ne­hogy meg­ro­mol­jék. Ezért né­mely na­po­kon meg­en­ged­jük ma­gunk­nak a tré­fa­csi­ná­lást (a bo­lon­do­zást), hogy aztán annál buz­gób­ban szol­gál­juk az Urat”.⁸

Ko­runk je­len­tő­sebb kar­ne­vál­jai a világ leg­na­gyobb ren­dez­vé­nyei közé so­rol­ha­tók. Kö­zü­lük három egy­ben a leg­fon­to­sabb tí­pu­so­kat is rep­re­zen­tál­ják: a ve­len­cei, a kölni és a riói kar­ne­vál. A tél végi ve­len­cei kar­ne­vál, me­lyet az írás­be­li for­rá­sok 1094-ben em­lí­te­nek elő­ször, ami­kor Ve­len­ce Eu­ró­pa egyik nagy­ha­tal­má­nak szá­mí­tott, a me­di­ter­rán Eu­ró­pa jel­leg­ze­tes ün­ne­pe. Az ün­nep­ség tör­té­ne­te – az ókori ha­gyo­má­nyok­nak meg­fe­le­lő­en – a szín­ját­szás tör­té­ne­té­vel is össze­kap­cso­ló­dott, a kü­lön­le­ges gond­dal ké­szí­tett, gyö­nyö­rű kar­ne­vá­li ál­ar­cok ugyan­is – ame­lyek a részt­ve­vők ano­ni­mi­tá­sát vol­tak hi­vat­va biz­to­sí­ta­ni – a kora új­ko­ri com­me­dia dell’arte és pan­to­mim­já­té­kok ka­rak­te­res sze­rep­lő­i­nek jel­me­zét (Pier­rot, Bauta, pes­tis­dok­tor stb.) idé­zik. A kölni kar­ne­vál, me­lyet 1341-ben em­lí­te­nek elő­ször, a kon­ti­nen­tá­lis, „észa­ki” Eu­ró­pa leg­na­gyobb far­san­gi ün­ne­pe. Nem vé­let­len, hogy épp a Raj­na-vi­dé­ken, a ha­gyo­má­nyo­san sza­bad szel­le­mű német te­rü­le­te­ken ren­dez­ték. Talán az ősi ger­mán nem­zet­sé­gi, tör­zsi tár­sa­dal­mak „sza­bad har­cos asszo­nya­i­nak” ha­gyo­má­nya él to­vább a nők sza­bad­sá­gá­nak hang­sú­lyo­zá­sá­ban, amely a kar­ne­vál első nap­já­nak el­ne­ve­zé­sé­ben is fel­tű­nik (We­i­ber­fast­nacht, azaz a nők far­sang­ja), és amely moz­za­nat a me­di­ter­rán Ve­len­ce far­sang­já­nak for­ga­tó­köny­vé­ből hi­ány­zik. Ugyan­csak „észa­ki” sa­já­tos­ság lehet a vas­ko­sabb, jó­ko­ra eszem-iszom és mu­la­to­zás az ün­nep­ség ideje alatt. Míg a ve­len­cei kar­ne­vál­ra az ola­szos ele­gan­cia jel­lem­ző, kölni társa in­kább a föld­kö­ze­li, ple­be­jus sza­ba­dos jel­leg bé­lye­gét vi­se­li. A világ egyik leg­lát­vá­nyo­sabb ese­mé­nye két­ség­te­le­nül a riói kar­ne­vál. A por­tu­gál előz­mé­nyek­kel (Ent­ru­do ün­ne­pe) ren­del­ke­ző att­rak­ci­ót 1723-ban je­gyez­ték fel első ízben. Fel­tű­nő jel­leg­ze­tes­sé­ge, eu­ró­pai tár­sa­i­val szem­ben, a zene és a tánc hang­sú­lyos je­len­lé­te, és az ün­nep­sé­gen mind­vé­gig meg­fi­gyel­he­tő, exp­li­cit ero­ti­kus, sőt sze­xu­á­lis han­gu­lat. Utób­bi két­ség­te­le­nül össze­füg­gés­ben áll a volt por­tu­gál gyar­mat tör­té­nel­mi múlt­já­val. El­len­tét­ben a spa­nyol tu­laj­don­ban lévő dél-ame­ri­kai gyar­ma­tok­kal, Bra­zí­li­á­ban a ka­to­li­kus egy­ház nem­hogy bün­tet­te, hanem egye­ne­sen pár­tol­ta a hó­dí­tók és benn­szü­löt­tek kö­zöt­ti sze­xu­á­lis kap­cso­la­tok lé­te­sí­té­sét: „A há­zas­sá­gon kívül szü­le­tett szí­nes bőrű utó­do­kat nem ta­szí­tot­ták ki a tár­sa­da­lom­ból, hanem a tör­vé­nyes gyer­me­kek­kel együtt ne­vel­ték őket. A fe­ke­te és in­di­án ágya­sok­nak nem kel­lett szen­ved­ni­ük a diszk­ri­mi­ná­ci­ó­tól, hanem gyak­ran nagy te­kin­tély­nek ör­vend­tek. Mivel a ki­csiny Por­tu­gá­lia e ke­ve­re­dés nél­kül soha nem tudta volna irá­nyí­ta­ni Bra­zí­lia me­ző­gaz­da­sá­gi fel­tá­rá­sát, ezért nem­ze­ti kö­te­les­sé­gé­nek tett ele­get, aki a benn­szü­löt­tek sze­rel­mi haj­lan­dó­sá­gát nem uta­sí­tot­ta el, hanem igény­be vette. Ennek be­lá­tá­sá­tól még a klé­rus sem zár­kóz­ha­tott el… Né­hány vo­nat­ko­zás­ban a ke­resz­tény­ség in­kább ked­ve­zett a rasszok ke­ve­re­dé­sé­nek ahe­lyett, hogy meg­aka­dá­lyoz­ta volna azt, ked­ve­zett pél­dá­ul azzal, hogy szent­je­i­re bízta a fel­ada­tot, hogy őr­köd­je­nek a sze­rel­mi kap­cso­la­tok ter­mé­keny­sé­ge fö­lött.”⁹ Erre a sa­já­tos­ság­ra ve­zet­he­tő vissza az is, hogy Bra­zí­lia né­pes­sé­ge a világ „leg­szí­ne­sebb” tár­sa­dal­ma.

A ren­dez­vé­nyek sze­re­pe nap­ja­ink tu­riz­mu­sá­ban

Az uta­zá­si szo­ká­sok vál­to­zá­sa

Nap­ja­ink tu­riz­mu­sá­nak leg­fon­to­sabb jel­lem­ző­je, hogy a tö­meg­tu­riz­must ki­vál­tó kí­ná­lat­ról az egye­di, spe­ci­á­lis ter­mé­kek kí­ná­la­tá­ra he­lye­ző­dik a hang­súly. A tu­ris­ták már nem passzív szem­lé­lői a lá­tot­tak­nak, hanem aktív rész­vé­tel­re tö­re­ked­nek. Mind­ez a tu­riz­mus­ban dol­go­zók­kal szem­ben is új kö­ve­tel­mé­nye­ket tá­maszt, hi­szen nö­ve­li az egy-egy té­má­ban való ala­pos szak­is­me­ret irán­ti igényt.

Glo­bá­lis ten­den­cia, hogy a há­zas­ság­kö­té­sek idő­ben ki­to­lód­nak, nö­vek­szik a 20 és 40 év kö­zöt­ti egye­dül­ál­lók, il­let­ve a gyer­mek­te­len párok ará­nya. Uta­zá­sa­ik során az aktív idő­töl­tést ke­re­sik, sze­re­tik a fi­zi­kai pró­ba­té­tel­nek szá­mí­tó tú­rá­kat, és nem az is­ko­lai szü­ne­tek­hez iga­zít­ják sza­bad­sá­gu­kat. Köz­ben foly­ta­tó­dik a fej­lett or­szá­gok né­pes­sé­gé­nek fo­ko­za­tos „el­öre­ge­dé­se”, egyre több idő­sebb korú tu­ris­tá­ra lehet szá­mí­ta­ni, akik szá­má­ra spe­ci­á­lis aján­lat ala­kít­ha­tó ki.

A tech­no­ló­gi­ai fej­lő­dés nyo­mán a világ „be­jár­ha­tó­vá vált”, el­ér­he­tet­len te­rü­let va­ló­já­ban nem lé­te­zik. A hely­fog­la­lá­si rend­sze­rek bő­vü­lé­se és hoz­zá­fér­he­tő­sé­ge le­he­tő­vé teszi, hogy az uta­sok maguk szer­vez­zék út­ja­i­kat, akár ott­hon­ról is. A jö­vő­ben az in­for­má­ció sze­re­pe még in­kább fel­erő­sö­dik, ez a tu­riz­mus­ban a nap­ra­kész, több­nyel­vű, pon­tos tá­jé­koz­ta­tás igé­nyét je­len­ti.

Az in­di­vi­du­a­li­zá­ció je­gyé­ben nö­vek­szik az egyé­ni­leg szer­ve­zett utak ará­nya, ezzel pár­hu­za­mo­san a cso­por­tos utak ke­res­le­te mér­sék­lő­dik. A sze­ni­or­tu­riz­mus és az if­jú­sá­gi tu­riz­mus min­den más, élet­kor alap­ján meg­ha­tá­ro­zott szeg­mens­nél na­gyobb nö­ve­ke­dést mutat az utób­bi idő­ben.

Összes­sé­gé­ben, a kul­tu­rá­lis jel­le­gű rövid lá­to­ga­tá­sok, a kul­tu­rá­lis üdü­lé­sek és az aktív nyári/téli üdü­lé­sek irán­ti igény nö­vek­szik a leg­in­ten­zí­veb­ben. Az együtt utazó cso­por­tok mé­re­te – köz­tük a csa­lá­do­ké is – csök­ken, ez egy­ben nö­ve­li a ru­gal­mas­sá­got is. Az ár-mi­nő­ség össze­ha­son­lí­tás el­ső­ren­dű szem­pont­tá válik a szál­lás­he­lyek és desz­ti­ná­ci­ók meg­vá­lasz­tá­sá­nál. A kör­nye­zet mi­nő­sé­ge kü­lö­nö­sen a ten­ger­par­ti és a ru­rá­lis te­rü­le­te­ken meg­ha­tá­ro­zó. A spe­ci­á­lis utak (hobbi, kul­tú­ra, sport stb.) irán­ti ér­dek­lő­dés, habár je­len­leg a pi­a­con csu­pán ki­sebb rész­arányt kép­vi­sel, a jö­vő­ben gyors nö­ve­ke­dés­re szá­mít­hat. A pi­ac­szeg­men­tá­lás egyre pon­to­sabb lesz: konk­ré­tan kell meg­ha­tá­roz­ni az egyes szeg­men­sek igé­nye­it, hogy az azo­kat ki­elé­gí­tő ter­mé­kek össze­áll­ja­nak. A mar­ke­ting is­me­re­te – kü­lö­nö­sen a desz­ti­ná­ci­ós mar­ke­tin­gé – el­en­ged­he­tet­len fel­té­te­le a piac ösz­tön­zé­sé­nek.

A glo­ba­li­zá­ció ha­tá­sá­ra a tu­risz­ti­kai kí­ná­lat ele­mei közül az ala­pot je­len­tő vonz­erő válik egyre fon­to­sab­bá: a szál­lás, köz­le­ke­dés, ét­ter­mi szol­gál­ta­tá­sok mind-mind csak ki­egé­szí­tő sze­re­pet ját­sza­nak. A hang­súly a kí­ná­lat által meg­sze­rez­he­tő él­mé­nyen, ta­pasz­ta­la­ton van. Az él­mé­nyek szer­zé­sé­nek leg­nyil­ván­va­lóbb módja a kü­lön­fé­le ren­dez­vé­nye­ken való rész­vé­tel.

A ren­dez­vé­nye­ken való rész­vé­tel mint új mo­ti­vá­ció

Nap­ja­ink­ban a ren­dez­vé­nyek több­fé­le módon is sze­re­pet ját­sza­nak a tu­risz­ti­kai kí­ná­lat­ban. Össze­tett tu­risz­ti­kai ter­mék­ről van szó, mely­nek alap­ve­tő­en két fő irány­vo­na­la fi­gyel­he­tő meg. Az egyik a klasszi­kus gyö­ke­rek­kel ren­del­ke­ző, kul­tu­rá­lis és sport­szol­gál­ta­tá­so­kat, aktív és passzív prog­ram­le­he­tő­sé­ge­ket tar­tal­ma­zó, sza­bad­idős tu­risz­ti­kai cé­lo­kat ki­elé­gí­tő ren­dez­vény-, il­let­ve fesz­ti­vál­tu­riz­mus, a másik az utób­bi idő­ben MICE (Mee­ting, In­cen­tive, Con­fe­ren­ce, Ex­hi­bit­ion/Event) néven em­le­ge­tett tu­risz­ti­kai ter­mék­tí­pus, mely el­ső­sor­ban – de nem ki­zá­ró­lag – a hi­va­tás­tu­riz­mus jel­lem­ző­it vi­se­li magán. Mind a sza­bad­idős, mind a MI­CE-ter­mé­kek sze­re­pe ha­zánk tu­riz­mu­sá­ban egyre fon­to­sab­bá válik.

Ál­ta­lá­nos­ság­ban az egyes ren­dez­vé­nyek po­zi­tív ha­tá­sai a kö­vet­ke­zők­ben fog­lal­ha­tók össze:

– Köz­vet­len be­vé­tel: jö­ve­de­lem (be­lé­pő­díj, szál­lás­díj stb. a ren­dez­vény tí­pu­sá­tól füg­gő­en)

– Köz­vet­len be­vé­tel a ki­egé­szí­tő szol­gál­ta­tá­sok­ból (pl. ven­dég­lá­tó szol­gál­ta­tá­sok, rész­vé­tel fa­kul­ta­tív, elő- és utó­prog­ra­mo­kon, szer­ve­zett vá­ros­né­zé­sek, ki­rán­du­lá­sok stb.)

– Köz­ve­tett be­vé­tel: adó­be­vé­tel

– Szál­lás­he­lyek és ven­dég­lá­tó­he­lyek ka­pa­ci­tás­ki­hasz­nált­sá­gá­nak nö­ve­ke­dé­se

– Plusz­mun­ka­he­lyek lét­re­jöt­te

– Fej­lő­dő tu­risz­ti­kai és ál­ta­lá­nos inf­ra­struk­tú­ra

– Mul­tip­li­ká­tor­ha­tás (az egész gaz­da­sá­gon to­va­gyű­rű­ződ­ve)

– Nö­vek­vő el­is­mert­ség, hír­név

– Po­zi­tív ál­ta­lá­nos és tu­risz­ti­kai imázs (ebben nagy sze­re­pet ját­sza­nak a té­vé­köz­ve­tí­té­sek)

A ren­dez­vény­tu­riz­mus ese­tén is fel­me­rül­het­nek olyan kö­vet­kez­mé­nyek, eset­le­ges ne­ga­tív kör­nye­ze­ti, tár­sa­dal­mi ha­tá­sok, me­lyek azon­ban meg­fe­le­lő ter­ve­zés­sel meg­előz­he­tők, ki­véd­he­tők, nagy­mér­ték­ben csök­kent­he­tők.

A ren­dez­vé­nyek egyik óri­á­si je­len­tő­sé­ge, hogy ön­ma­guk­ban is na­gyon fon­tos mar­ke­ting­esz­kö­zök: ha a ren­dez­vény hely­szí­né­nek egyéb­ként vonzó a tu­risz­ti­kai imá­zsa, a ren­dez­vény iránt eleve na­gyobb az ér­dek­lő­dés, tu­risz­ti­kai cso­ma­gok, pac­kage-ek ér­té­ke­sí­té­sé­re is van le­he­tő­ség. El­len­ke­ző eset­ben, ha olyan hely­szí­nen kerül le­bo­nyo­lí­tás­ra a ren­dez­vény vagy ren­dez­vény­so­ro­zat, mely­nek tu­risz­ti­kai imá­zsa még nem elég erős, a vissza­té­rő ren­dez­vény tud ezen se­gí­te­ni, és a desz­ti­ná­ció, ha las­sab­ban is, de eléri a kí­vánt fej­lett­sé­gi szin­tet. A kü­lön­bö­ző ren­dez­vé­nyek egy­más si­ke­rét is erő­sít­he­tik. Ha egy tér­ség­ben (te­le­pü­lé­sen) volt már né­hány si­ke­res ren­dez­vény, akkor az újak ki­hasz­nál­hat­ják ezek po­zi­tív vissz­hang­ját, is­mert­sé­gét, nagy­szá­mú ven­dég­kö­rét, és sok­kal gyor­sab­ban, ha­té­ko­nyab­ban ve­zet­he­tők be a pi­ac­ra, hogy az­után a ren­dez­vé­nyek együt­te­sen to­vább ja­vít­sák a le­bo­nyo­lí­tó te­le­pü­lés imá­zsát.

A tech­ni­ka fej­lő­dé­sét fi­gye­lem­be véve, még in­kább ér­de­mes meg­vizs­gál­ni az em­lí­tett össze­füg­gé­se­ket, hi­szen a média köz­re­mű­kö­dé­sé­vel gya­kor­la­ti­lag bár­ho­vá el­jut­hat­nak a ren­dez­vény­ről szóló in­for­má­ci­ók. Ezt a tényt az egyes ren­dez­vé­nyek szpon­zo­rá­lá­sá­nak ki­ala­kí­tá­sa­kor cél­sze­rű meg­fon­tol­ni és ki­hasz­nál­ni.

Meg­aren­dez­vé­nyek sze­re­pe a tu­riz­mus­ban

A meg­aren­dez­vé­nyek olyan ren­dez­vé­nyek, me­lyek tar­tal­muk alap­ján glo­bá­lis ér­dek­lő­dést vál­ta­nak ki, tö­me­ge­ket von­za­nak akár egy­sze­ri ese­mény­ként, akár ese­mény­so­ro­zat­ként. Ha­tó­kö­rü­ket te­kint­ve le­het­nek vi­lág­mé­re­tű­ek, kon­ti­nen­se­ket, ré­gi­ó­kat vagy or­szá­go­kat érin­tő ese­mé­nyek. A há­zi­gaz­da sze­re­pét be­töl­tő desz­ti­ná­ció szá­má­ra ezek a ren­dez­vé­nyek meg­ha­tá­ro­zó jel­le­gű­ek: nö­ve­li presz­tí­zsü­ket, ja­vít­ja imá­zsu­kat, mul­tip­li­ká­tor­ha­tá­sa révén gaz­da­sá­gi elő­nyö­ket biz­to­sít. A ren­dez­vény­re lá­to­ga­tók, tu­ris­ták ki­adá­sai köz­vet­len hasz­not, az ál­ta­luk ta­pasz­tal­tak alap­ján meg­fo­gal­ma­zott vé­le­mé­nyük, a ba­rá­tok­nak, is­me­rő­sök­nek szóló be­szá­mo­lók pedig köz­ve­tett pro­mó­ci­ót je­len­te­nek.

1. táb­lá­zat: Meg­aren­dez­vé­nyek le­het­sé­ges cso­por­to­sí­tá­sa

A fel­so­rolt pél­dák alap­ján meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a meg­aren­dez­vé­nyek kö­zött egy­aránt meg­ta­lál­ha­tók az egy-egy hely­szí­nen rend­sze­re­sen (éven­te) meg­ren­de­zett ese­mé­nyek (pl. kar­ne­vá­lok, kul­tu­rá­lis fesz­ti­vá­lok), az eseti ren­dez­vé­nyek (es­kü­vők, te­me­té­sek), va­la­mint a rend­sze­re­sen, egy-két-négy éven­te le­bo­nyo­lí­tott ese­mé­nyek, ame­lyek min­dig más hely­szí­nen, pá­lyá­zat útján ke­rül­nek meg­szer­ve­zés­re (pl. sport­ese­mé­nyek: kon­ti­nens- és vi­lág­baj­nok­sá­gok, olim­pi­ák, vi­lág­ki­ál­lí­tá­sok). Ez utób­bi­ak ese­tén nagy kö­rül­te­kin­tés­sel kell meg­ter­vez­ni a ren­dez­vény utó­éle­tét, hi­szen a meg­kö­ve­telt, gyak­ran gi­gan­ti­kus mé­re­tű ren­dez­vény-inf­ra­struk­tú­ra ké­sőb­bi hasz­no­sí­tá­sa nem egy­sze­rű fel­adat. A nem­zet­kö­zi ta­pasz­ta­la­tok azt bi­zo­nyít­ják, hogy egy em­ber­öl­tő alatt rit­kán for­dul elő, hogy ugyan­ott, ha­son­ló nagy­sá­gú ren­dez­vény­re ke­rül­jön sor, így az ese­tek több­sé­gé­ben a ren­dez­vény­nek he­lyet adó épü­le­tek – csar­no­kok, pa­vi­lo­nok – egy ré­szét a ren­dez­vény után le­bont­ják, má­so­kat ere­de­ti funk­ci­ó­juk­tól el­té­rő módon hasz­no­sí­ta­nak.

Összeg­zés

Nyil­ván­va­ló, hogy a ren­dez­vé­nyek hely­szí­né­nek ki­vá­lasz­tá­sa alap­ve­tő fon­tos­sá­gú. A nagy­ren­dez­vé­nyek ese­tén ez még sok­kal in­kább ér­vé­nyes: minél is­mer­tebb a desz­ti­ná­ció, annál na­gyobb biz­ton­ság­gal lehet a ha­tá­sa­it előre je­lez­ni. Ga­ran­ci­át je­lent az ál­ta­lá­nos és tu­risz­ti­kai inf­ra­struk­tú­ra, a humán erő­for­rás meg­lé­te, az is­mert szer­ve­ze­ti struk­tú­ra, a helyi la­kos­ság vi­szo­nya a tu­ris­ták­hoz.

A ren­dez­vé­nyek po­zi­tív ha­tá­sai akkor érez­he­tők és él­vez­he­tők, ha maga a ren­dez­vény nem ön­cé­lú, meg­szer­ve­zé­sét, le­bo­nyo­lí­tá­sát nem a rövid távú ha­szon re­mé­nye ve­zér­li, hanem szer­ve­sen il­lesz­ke­dik az adott desz­ti­ná­ció (te­le­pü­lés, il­let­ve tér­ség) hosszú távú fej­lesz­té­si stra­té­gi­á­já­ba, il­let­ve konk­rét vá­ros­fej­lesz­té­si ter­ve­i­be. Ezek­nek a ter­vek­nek a meg­va­ló­sí­tá­sát egy-egy nagy­ren­dez­vény képes évek­kel elő­rébb hozni, azaz a már em­lí­tett komp­lex me­cha­niz­mu­son ke­resz­tül a desz­ti­ná­ció „elő­re­ho­zott” fej­lesz­té­se­ket él meg, kö­vet­ke­zés­kép­pen a po­zi­tív ha­tá­so­kat (az inf­ra­struk­tú­ra szín­vo­na­lá­nak emel­ke­dé­se, üze­mel­te­tés­ből fa­ka­dó adó­be­vé­te­lek, jegy­be­vé­te­lek, nö­vek­vő tu­ris­ta­for­ga­lom és annak ho­za­dé­kai) is ha­ma­rabb meg­ta­pasz­tal­hat­ja.