Etnikai és demográfiai változások Magyarország 1100 éves(nél is régebbi) történelmében

Prof. dr. Kásler Mik­lós PhD, az MTA dok­to­ra, fő­igaz­ga­tó, egye­te­mi tanár (m.​kasler@​oncol.​hu).

Össze­fog­la­lás

A dol­go­zat vé­gig­ve­ze­ti Ma­gyar­or­szág et­ni­kai és de­mog­rá­fi­ai vál­to­zá­sa­it a ma­gyar tör­té­ne­lem szem­lé­let­vál­to­zá­sa­in. Tár­gyal­ja a há­bo­rúk, a pusz­tí­tó be­teg­sé­gek, a mig­rá­ció és az emig­rá­ció kér­dé­se­it.

Eth­nic and De­mo­gra­phic Changes in Hun­gary’s over 1100 Years of His­to­ry

Sum­ma­ry

An over­view is given of eth­nic and de­mo­gra­phic changes in Hun­gary as ref­lec­ted in the changes of app­ro­ach th­ro­ugh his­to­ry. Wars, de­vas­tat­ing epi­de­mics, mig­ra­ti­on and emig­ra­ti­on are dis­cus­sed.


A gon­dol­ko­dás, élet­szem­lé­let, a hit, az élet­vi­tel, az em­be­rek csa­lá­di, tár­sa­dal­mi és egyéb kö­rül­mé­nyei, az eze­ket leíró vagy de­fi­ni­á­ló fo­gal­mak fo­lya­ma­to­san vál­toz­nak. Ko­ron­ként vál­to­zott és mást je­len­tett a ki­mon­dott vagy leírt szó. Je­len­le­gi fo­gal­ma­ink vissza­ve­tí­té­se a rég­múlt­ba fél­re­ér­té­sek­hez és fél­re­ér­tel­me­zés­hez ve­zet­het. Ezt vál­lal­va tö­rek­szem a kor­hű­ség­re, az egy­ér­tel­mű­ség­re, a bo­nyo­lult ese­mé­nyek le­egy­sze­rű­sí­té­sé­re, biz­to­san tudva, hogy ez hi­ány­ta­la­nul nem le­het­sé­ges. Mivel a de­mog­rá­fi­ai és et­ni­kai hely­ze­tet leg­in­kább a tör­té­ne­lem, a há­bo­rúk, a pusz­tí­tó be­teg­sé­gek, a mig­rá­ció és emig­rá­ció ha­tá­roz­zák meg, a le­het­sé­ges meg­kö­ze­lí­té­sek közül az ese­mé­nyek ké­pe­zik a dol­go­zat alap­ját és ke­re­tét.

Ma­gyar­or­szág, vagy­is a ma­gya­rok ál­la­ma több mint 1100 éve lé­te­zik. Ha az „állam” fo­gal­mát a jog­tör­té­né­szek, tör­té­né­szek, szo­cio­ló­gu­sok és szo­ci­á­lis/kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gu­sok szem­pont­jai sze­rint hasz­nál­juk, akkor a ma­gyar ál­la­mi­sá­got Szent Ist­ván szép­ap­ja, Álmos ala­poz­ta meg a 9. szá­zad de­re­kán, ami­kor Etel­köz­ben – a hon­fog­la­lás előt­ti ma­gyar szál­lás­te­rü­le­ten – fe­je­de­lem­mé vá­lasz­tot­ták. Az állam egy meg­ha­tá­ro­zott te­rü­let la­kos­sá­ga fe­lett ér­vé­nye­sí­tett, külső erők­től füg­get­len és in­téz­mé­nyes fő­ha­ta­lom. Amennyi­ben az állam az arisz­to­te­lé­szi leg­főbb közjó el­éré­se vé­gett mű­kö­dik, annyi­ban a kö­zös­sé­gi aka­rat po­li­ti­kai ki­fe­je­ző ere­jé­nek is te­kint­he­tő. Mind­emel­lett az irá­nyí­tó ha­ta­lom el­fo­ga­dá­sa, az in­teg­ri­tás és a spi­ri­tu­á­lis össze­tar­to­zás-tu­dat is jel­lem­zi.

Az Etel­köz­ben élő ma­gyar­ság kö­zös­sé­gi aka­ra­ta a Kár­pát-me­den­ce el­fog­la­lá­sá­ra irá­nyult, amit a 9. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben si­ke­re­sen végre is haj­tott, ek­képp a kö­zép-eu­ró­pai ma­gyar ál­la­mi­ság is 1100 évnél hosszabb múlt­ra te­kint vissza.1 Ter­mé­sze­te­sen a nyu­gat-eu­ró­pai nor­mák kö­ve­té­se Géza nagy­fe­je­de­lem elő­ké­szü­le­tei után Szent Ist­ván ki­rály ke­resz­tény ál­lam-új­ra­ala­pí­tá­sá­val vette kez­de­tét.2 Ennek ma is mű­kö­dő ele­mei van­nak, mint a ko­di­fi­kált tör­vény­al­ko­tás, a latin betűs mű­velt­ség, a te­rü­le­ti ala­pon szer­ve­zett köz­igaz­ga­tás, de az első ma­gyar ál­lam­el­mé­le­ti mű – az Imre her­ceg­hez írott In­tel­mek3 – szin­tén Ist­ván­hoz kap­cso­ló­dik.

A másik kö­zös­ség­szer­ve­ző té­nye­ző az et­ni­kum. Ezt ma­gya­rul a ’nép’ je­len­tés­sel adjuk vissza, de nem azo­nos a po­pu­lá­ci­ó­val, ami in­kább né­pes­ség­nek felel meg. Míg a po­pu­lá­ció egy adott tér­ség la­kos­sá­gá­nak ne­ut­rá­lis je­lö­lé­se, addig az et­ni­kum, a nép egy saját el­ne­ve­zés­sel és jel­rend­szer­rel ren­del­ke­ző ere­det- és ha­gyo­mány­kö­zös­ség. Tény azon­ban, hogy ezek a fo­gal­mak alig-alig je­len­nek meg ilyen vegy­tisz­tán a nép­ván­dor­lás kori Kö­zép-Eu­ró­pa moz­gal­mas, zi­va­ta­ros szá­za­da­i­ban.

A ma­gya­rok élő pél­dá­ja annak, hogy e fo­gal­mak mö­gött a kö­zös­sé­gek is fo­lya­ma­to­san vál­toz­tak, moz­gás­ban van­nak.

A ma­gyar­ság saját ere­det­ha­gyo­má­nya (cso­da­szar­vas­mon­da)4 és a rá ér­tett hun, türk, ono­gur, avar, bas­kír stb. nép­ne­vek egy­ként jel­zik, hogy a hon­fog­la­lók a sztyep­pe kul­túr­kö­ré­ből szár­maz­nak. Ám a ma­gyar­ság ala­ku­lá­sa a Kár­pát-me­den­cei meg­te­le­pe­dé­sé­vel sem állt le. Végső soron azok­nak a hul­lá­mok­ban ér­ke­ző kö­zös­sé­gek­nek a gyűj­tő­ne­ve, akik a Kár­pá­tok ko­szo­rú­in belül meg­te­le­ped­tek. Ők et­ni­ka­i­lag ma­gya­rok, hely­ben ta­lált ava­rok és szlá­vok, be­se­nyők, úzok, kunok, já­szok, fran­kok, itá­li­a­i­ak, újon­nan jövő szláv és ger­mán cso­por­tok vol­tak. Hit­tek az égi­ek­ben, vagy bi­zán­ci, római vagy re­for­mált módon Krisz­tus­ban hit­tek, a mo­ha­me­dán vagy zsidó val­lást gya­ko­rol­ták. A be­fo­ga­dott nép­cso­por­tok hoz­ták nyel­vü­ket, tra­dí­ci­ó­i­kat, szo­ká­sa­i­kat, harc­mo­do­ru­kat, kul­tú­rá­ju­kat. Bár ezek­nek a po­pu­lá­ci­ók­nak egy­más­hoz vi­szo­nyí­tott ará­nya adott idő­pon­tok­ban kü­lön­bö­zött, az év­szá­za­dok során egyre in­kább ho­mo­ge­ni­zá­ló­dott, asszi­mi­lá­ló­dott, gaz­da­gít­va a sok­gyö­ke­rű ma­gyar­sá­got. A tár­sa­dal­mi­lag kü­lön­bö­ző­kép­pen ré­teg­ző­dött népet reg­nic­o­lá­nak (or­szág­la­kos­nak) ne­vez­ték. Ők al­kot­ták a tár­sa­dal­mat, és ké­pez­ték az ál­la­mot (reg­num, ar­chi­reg­num), amely a tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tu­mig – a tör­té­ne­lem vi­ha­ra­i­tól té­pá­zot­tan bár, de – alap­já­ban véve a jog­rend ere­jé­vel él­he­tő ke­re­tet biz­to­sí­tott la­kó­i­nak. A 20. szá­za­di dik­ta­tú­rák ko­rá­ban a szer­ves ma­gyar jog­fej­lő­dés meg­sza­kadt, és tel­je­sen új irányt vett.

A Kár­pát-me­den­ce el­fog­la­lá­sá­nak okait biz­to­san nem is­mer­jük. A szá­mos te­ó­ria két mar­káns, nem bi­zo­nyít­ha­tó vé­le­mény körül cso­por­to­sul. Az egyik sze­rint a kazár szö­vet­ség­ből hét ha­son­ló ere­de­tű „ma­gyar” törzs el­vált, és csat­la­ko­zott hoz­zá­juk három rokon kabar törzs. A Kasz­pi-ten­ger kör­nyé­kén el­in­dult nép­ván­dor­lá­si hul­lám nyu­gat­ra tolta az úzo­kat, az úzok szét­ver­ték a be­se­nyő­ket, a be­se­nyők szét­ver­ték a ma­gyar szál­lás­te­rü­le­te­ket, így a me­ne­kü­lő ma­gya­rok kény­sze­rű­ség­ből el­fog­lal­ták a Kár­pát-me­den­cét. Az el­kép­ze­lés lo­gi­kai gyen­ge­sé­ge, hogy ez egy antik görög to­po­szon ala­pul.5 E sze­rint a kelet felől tá­ma­dó erő­sebb népek szét­ve­rik és nyu­gat felé űzik szom­széd­ja­i­kat, akik le­gyen­gül­ve szét­ve­rik az erőik tel­jé­ben lévő nyu­ga­ti szom­széd­ja­i­kat. Az el­dőlt do­mi­nó­sor végén a szét­vert ma­gya­rok 895-ben el­fog­lal­ják a Kár­pát-me­den­ce Du­ná­tól ke­let­re és észak­ra eső ha­tal­mas te­rü­le­te­it, 900-ig meg­száll­ják a tel­jes Kár­pát-me­den­cét, fegy­ver­rel meg­szün­te­tik Ar­nulf ke­le­ti frank ki­rály fenn­ha­tó­sá­gát, sőt 899-ben Bren­ta mel­lett bra­vú­ro­san le­győ­zik Be­ren­gár lon­go­bárd ki­rály túl­erő­ben lévő se­re­ge­it. Mind­ezek be­te­tő­zé­sé­ül a ma­gyar bi­ro­da­lom fenn­ma­ra­dá­sát és meg­szi­lár­du­lá­sát ered­mé­nyez­te a 907-ben ví­vott po­zso­nyi csata, amely a ko­ráb­bi te­rü­le­tek vissza­fog­la­lá­sá­ra in­du­ló bi­ro­dal­mi frank se­re­get meg­alá­zó módon tel­je­sen meg­sem­mi­sí­tet­te.6

A másik el­kép­ze­lés a di­nasz­tia meg­győ­ző­dé­se, a fenn­ma­radt hazai és kül­föl­di ko­ra­be­li kró­ni­kák, tör­té­ne­lem­köny­vek és a népi ha­gyo­mány alap­ján az 1850-es éve­kig egy­ön­te­tű­en el­fo­gad­ta, hogy szak­rá­lis nagy­fe­je­del­me­ink, At­ti­la égi kül­de­tés­sel fel­ru­há­zott le­szár­ma­zot­tai (Turul nem­zet­ség) örök­ség jogán fog­lal­ták el a Kö­zép-Du­na-me­den­cét.

Noha az Ár­pá­dok At­ti­la-ha­gyo­má­nya hi­te­les­nek fo­gad­ha­tó el,7 de ez ön­ma­gá­ban nem ad vá­laszt a hon­fog­la­lás mi­ért­jé­re. A ki­vál­tó ok egy­fe­lől az Álmos ve­ze­té­sé­vel Etel­köz­ben lét­re­jött ma­gyar sztyep­pe­ál­lam mint új ha­tal­mi té­nye­ző volt, más­fe­lől a Kár­pát-me­den­ce vonzó ter­mé­szet­föld­raj­zi adott­sá­gai és po­li­ti­kai meg­osz­tott­sá­ga. Maga a hon­fog­la­lás az újabb meg­fi­gye­lé­sek fé­nyé­ben egy tu­da­to­san el­ter­ve­zett, hosszú fo­lya­mat le­he­tett, amely a 9. szá­zad kö­ze­pé­től a 895 kö­rü­li éve­kig tart­ha­tott; Álmos nagy­fe­je­de­lem­mel kez­dő­dött, és fia, Árpád ural­ko­dá­sa ide­jén tel­je­se­dett ki.

Mint­hogy az Avar Kaga­ná­tus le­ha­nyat­lá­sa a 800-as évek első sza­ka­szá­ban nem járt nép­ir­tás­sal, kü­lön­bö­ző nép­cso­por­tok – ava­rok (kö­zöt­tük ono­gur-elő­ma­gya­rok, il­let­ve szé­ke­lyek?) és szlá­vok – lak­ták e tájat, akik­hez a Ka­ro­ling-Pan­nó­ni­á­ban frank és bajor te­le­pe­sek já­rul­tak. Eze­ket a vi­szo­nyo­kat is­mer­te ki Álmos és Árpád népe, amely si­ker­rel haj­tot­ta végre a Kár­pát-me­den­ce ál­la­mi-po­li­ti­kai in­teg­rá­ci­ó­ját ma­gyar főség alatt. A tu­da­tos ma­gyar hon­fog­la­lás fo­lya­ma­ta nem járt sem­mi­faj­ta de­mog­rá­fi­ai meg­ráz­kód­ta­tás­sal a Kár­pát-me­den­cé­re nézve.

A hon­fog­la­lók lét­szá­mát ma­gunk 250–300 ezer­re be­csül­jük. A hon­fog­la­lást meg­elő­ző év­ti­ze­dek Kár­pát-me­den­cei la­kos­sá­gá­nak szá­mát 300–400 ezer­re te­het­jük. Össze­té­te­lü­ket és el­he­lyez­ke­dé­sü­ket a tör­té­nel­mi ada­tok és ré­gé­sze­ti le­le­tek alap­ján az 1. táb­lá­zat fog­lal­ja össze. Hang­sú­lyoz­zuk azon­ban, hogy ez a becs­lés csak egy tör­té­ne­ti re­konst­ruk­ci­ós le­he­tő­ség­ként ér­té­ke­len­dő.

1. táb­lá­zat: Kár­pát-me­den­cei la­kos­ság a hon­fog­la­lás előtt (9–10. sz.)

 1. táblázat: Kárpát-medencei lakosság a honfoglalás előtt (9–10. sz.)

A nagy­fe­je­del­mek ural­ko­dá­sá­nak száz éve alatt a Bi­zán­ci és a ke­le­ti frank Né­met-ró­mai Csá­szár­ság közé be­éke­lő­dött a ma­gyar kö­zép­nagy­ha­ta­lom, amely min­dig szö­vet­ség­ben, „ka­lan­do­zó”, nyu­gat­ra és délre ve­ze­tett pre­ven­tív had­já­ra­tok­kal meg­előz­te, il­let­ve kés­lel­tet­te a két ha­tal­mas szom­széd meg­erő­sö­dé­sét. 907 és 955 kö­zött semmi nem tör­tén­he­tett Eu­ró­pá­ban a nagy­fe­je­del­mek aka­ra­ta el­le­né­re. A né­hány ezres, de rend­kí­vül ha­té­kony lo­vas­se­re­gek rabló had­já­ra­tok ve­ze­té­sé­re nem vol­tak al­kal­ma­sak – ahhoz hajók vagy sze­ke­rek kel­let­tek volna –, de sok­szor több ezer ki­lo­mé­te­res had­já­ra­ta­ik során ne­mes­fé­met, fog­lyo­kat és ál­la­to­kat zsák­má­nyol­hat­tak. A fog­lyok mel­lett az ön­ként be­ván­dor­lók, a vé­del­met ke­re­sők tar­kí­tot­ták cse­kély szám­ban az et­ni­kai és val­lá­si képet. A 955-ös augs­bur­gi üt­kö­zet nyu­gat felé, az ar­ka­dio­po­li­szi (970) pedig Bi­zánc felé zárta le a pre­ven­tív há­bo­rú­kat. A há­bo­rúk em­ber­vesz­te­sé­ge je­len­ték­te­len volt, hi­szen né­hány ezres se­re­gek ve­zet­ték. A ve­re­sé­gek el­le­né­re – erő­fö­lény hi­á­nyá­ban – 907 és 1030 kö­zött (Kon­rád bi­ro­dal­mi se­re­ge) külső tá­ma­dás nem érte az or­szá­got. Bi­zán­ci és római hit­té­rí­tők té­rít­het­tek sza­ba­don, ko­los­to­ro­kat épít­het­tek, hí­ve­ik száma nőtt, szol­gá­ik sza­ba­don meg­te­le­ped­het­tek, a ke­res­ke­dés min­den égtáj felé biz­to­sí­tott volt.

1000-ben a három éve nagy­fe­je­de­lem­ként ural­ko­dó Vajk (fe­le­sé­ge Szent II. Hen­rik csá­szár test­vé­re, Bol­dog Gi­zel­la) a ke­resz­tény­ség hi­va­ta­los fel­vé­te­le mel­lett dön­tött.

II. Szil­vesz­ter pápa ko­ro­nát kül­dött, el­is­mer­ve a szu­ve­rén (a csá­szár­ság­tól füg­get­len) ma­gyar ki­rály­sá­got, és az 1083-ban szent­té ava­tott ki­rály, Szent Ist­ván egy­ház­szer­ve­ző és té­rí­tő te­vé­keny­sé­gét („Én apos­to­li va­gyok, ő vi­szont mél­tán Krisz­tus apos­to­la, ha Krisz­tus ak­ko­ra népet té­rí­tett meg ál­ta­la” – ál­lít­ja róla a Hart­vik-fé­le le­gen­da­szer­keszt­mény sze­rint a ko­ro­nát küldő pápa). Gi­zel­la kí­sé­re­té­ben szá­mos német és itá­li­ai lovag ér­ke­zett szol­gá­ik­kal. A hit­té­rí­tők je­len­tős szám­ban Ró­má­ból jöt­tek, bár a bi­zán­ci ko­los­to­rok még a ta­tár­já­rás ide­jé­ben (1241–1242) – az 1054-es egy­ház­sza­ka­dás el­le­né­re – is mű­köd­tek.

A ki­ala­ku­ló, négy ég­tá­jat össze­kö­tő ke­res­ke­de­lem és ke­res­ke­dők, a meg­ho­no­so­dó kéz­mű­ipa­ro­sok ke­vés­bé, a be­te­le­pü­lők és me­ne­kül­tek (be­se­nyők, bol­gá­rok) in­kább gya­ra­pí­tot­ták a né­pes­sé­get. Az or­szá­got gya­ra­pí­tó me­ne­kü­lők vagy be­te­le­pü­lők meg­kü­lön­böz­te­tés nél­kü­li be­fo­ga­dá­sát, sőt tá­mo­ga­tá­sát ezer éven ke­resz­tül meg­ha­tá­roz­ta Szent Ist­ván In­tel­mei, ame­lyet fi­á­nak, Szent Im­ré­nek oku­lá­sá­ra írt: „…aho­gyan ugyan­is a ven­dé­gek a világ kü­lön­fé­le ré­sze­i­ből és tar­to­má­nya­i­ból ér­kez­nek, úgy hoz­nak ma­guk­kal kü­lön­fé­le nyel­ve­ket és szo­ká­so­kat, va­la­mint kü­lön­fé­le ta­ní­tó írá­so­kat és fegy­ve­re­ket. Ezek az összes ki­rály­ság­nak a dí­szé­re vál­nak, és nagy­sze­rű­vé te­szik az ud­vart, és el­ret­ten­tik a ki­hí­vó­an fel­lé­pő kül­föl­di­e­ket. Az egy­nyel­vű és csak egyet­len szo­kás­mód­ra épülő ki­rály­ság ugyan­is gyen­ge és tö­ré­keny”. Az idé­zet a ko­ra­be­li latin nyel­ven azok­nak az ide­ge­nek­nek a be­fo­ga­dá­sát je­len­ti, akik erre mél­tó­ak, ér­té­ket hor­doz­nak, és haj­lan­dó­ak a külső tá­ma­dá­sok ellen fel­lép­ni. Nem a kó­szá­ló tö­me­gek­ről, hanem a sza­bad aka­rat­ból ho­no­sí­tott, mi­nő­sé­get hor­do­zó em­be­rek­ről van szó. Bár Szent Ist­ván Ka­ro­ling-ál­la­mot ala­kí­tott ki, ki­rály­sá­ga nem volt nyu­gat-eu­ró­pai hű­bé­ri ér­te­lem­ben véve fe­u­dá­lis, ugyan­is a bir­to­ko­kat a meg­szer­zett ér­de­me­kért adta, és nem a bir­tok­lás kény­sze­rí­tet­te ki a szol­gá­la­tot. Ez a kö­rül­mény kí­vá­na­tos­sá tette az ide­ge­nek meg­te­le­pe­dé­sét, és je­len­tő­sen erő­sí­tet­te a ki­rá­lyi ha­tal­mat. A ke­resz­tény ma­gyar állam tehát nem a nyu­ga­ti mo­dell szol­gai má­so­lá­sa­ként jött létre, hanem a latin–ger­mán „római” újí­tá­sok a sztyep­pei ha­gya­ték­kal al­kot­tak szin­té­zist. A Ma­gyar Ki­rály­ság egy erős és köz­pon­to­sí­tott ál­lam­ha­tal­mat mu­ta­tott fel, amely­ben nem kap­hat­tak he­lyet az egy­más föld­jét és népét pusz­tí­tó-sar­co­ló hű­bér­urak.8

Szent Ist­ván min­den had­já­ra­tá­ban győ­zött. A trón­ra lé­pé­sét meg­elő­ző és kö­ve­tő fegy­ve­res (di­nasz­ti­án be­lü­li) össze­csa­pá­sok, II. Ba­szi­le­i­osz bi­zán­ci csá­szár szövetsé­ gében a bol­gá­rok le­győ­zé­se, II. Kon­rád né­met-ró­mai csá­szár tá­ma­dó bi­ro­dal­mi se­re­gé­nek szét­ve­ré­se je­len­tős véres vesz­te­sé­get nem oko­zott. Ugyan­ez jel­lem­zi 1038 után a 11. szá­za­dot, bár ha­lá­la után zen­dü­lé­sek és trón­har­cok kö­vet­kez­tek. A tár­sa­da­lom spon­tán egy­sé­ge­sü­lé­se és sza­po­ro­dá­sa fo­lya­ma­tos volt. Mivel Szent Ist­ván és utó­dai ki­vé­tel nél­kül kül­föl­di di­nasz­ti­ák gyer­me­ke­i­vel há­za­sod­tak (kü­lö­nö­sen fel­tű­nő a két csá­szár­ság­gal kö­tött di­nasz­ti­kus há­zas­sá­gok sora), a fe­je­del­mi kí­sé­re­tek meg­te­le­pü­lé­se be­fo­lyá­sol­ta a ve­ze­tő réteg et­ni­kai vi­szo­nya­it. A hon­fog­la­ló ve­ze­tő réteg össze­ol­vadt az itt ta­lált ve­ze­tők­kel, az Ár­pád-há­zi­ak által a kör­nye­ző or­szá­gok­ból és bi­ro­dal­mak­ból be­hí­vott elit­tel, ger­má­nok­kal, szlá­vok­kal, fran­ci­ák­kal, spa­nyo­lok­kal, itá­li­a­i­ak­kal, Zsig­mond és a Habs­bur­gok ural­ko­dá­sa alatt főleg a né­me­tek­kel, cse­hek­kel. A ma­gyar arisz­tok­rá­cia na­gyon je­len­tős há­nya­da Szent Lász­ló ide­jé­től fo­lya­ma­to­san nö­vek­vő arány­ban hor­vát et­ni­kum­ból szár­ma­zott. A 19. szá­zad­ban je­len­tős számú zsidó ere­de­tű csa­lád lett ma­gyar fő­ne­mes.

A 11. szá­zad ked­ve­ző de­mog­rá­fi­ai ten­den­ci­á­it nem be­fo­lyá­sol­ta a szá­zad négy pol­gár­há­bo­rú­ja (amely­be be­avat­ko­zott a né­met-ró­mai csá­szár), a német bi­ro­dal­mi se­re­gek hét­sze­ri, az úzok és kunok há­rom­szo­ri, a bol­gá­rok két­sze­ri és a len­gye­lek le­győ­zé­se sem. Csak a kor leg­na­gyobb had­ve­zé­re, az első lo­vag­ki­rály, Szent Lász­ló ti­zen­egy há­bo­rút ví­vott győz­te­sen. Mivel test­vé­ré­nek férje, Zvo­ni­mir utód nél­kül halt meg, a hor­vát–szla­vón ve­ze­tők több­sé­ge Szent Lász­lót hívta meg a trón­ra. 1090–1091-ben Szla­vó­ni­át bé­ké­sen, Hor­vát­or­szá­got és Dal­má­ci­át ki­sebb har­cok árán száll­ta meg.6 Előbb fi­a­ta­labb uno­ka­öccsét, Álmos her­ce­get tette meg hor­vát ki­rály­nak (2. táb­lá­zat), de ami­kor idő­sebb uno­ka­öccse, az 1095 óta ma­gyar ki­rály Köny­ves Kál­mán 1102-ben hor­vát ki­rállyá ko­ro­náz­tat­ta magát, ma­gyar–hor­vát per­szo­nál­unió jött létre, amely 800 éven ke­resz­tül, a tri­a­no­ni dik­tá­tu­mig egyet­len fegy­ve­res össze­csa­pás nél­kül, a két nem­zet köl­csö­nös elő­nyé­re fenn­ma­radt. A ve­ze­tő réteg je­len­tős része össze­há­za­so­dott a ma­gya­rok­kal, a ve­gyes há­zas­sá­gok köl­csö­nö­sen gaz­da­gí­tot­ták mind­két népet.

2. táb­lá­zat: A né­pes­ség bő­vü­lé­se Szent Lász­ló ha­lá­lá­ig (11. sz.)

 2. táblázat: A népesség bővülése Szent László haláláig (11. sz.)

A 12. szá­zad első felét főleg a dön­tést nem ered­mé­nye­ző bi­zán­ci–ma­gyar össze­csa­pá­sok, a má­so­di­kat és a 13. szá­zad első felét (a ta­tár­já­rá­sig) a Ma­gyar­or­szág kö­rü­li va­zal­lus ál­la­mok si­ke­res ki­épí­té­se jel­le­mez­te (3. táb­lá­zat). A min­den má­so­dik évben ve­ze­tett rövid had­já­ra­tok vesz­te­sé­gei nem vol­tak je­len­tő­sek. Több ke­resz­tes had vo­nult ke­resz­tül az or­szá­gon, az V. had­já­ra­tot pedig II. And­rás ve­zet­te 1217-ben édes­any­ja (Anne de Châtil­lon) szü­lő­föld­jé­re. Nagy je­len­tő­sé­gű volt, hogy II. And­rás Dél-Er­dély­be te­le­pí­tet­te a Német Lo­vag­ren­det, a Ha­vas­al­föl­dön meg­te­le­pe­dett, a mon­go­lok elől me­ne­kü­lő be­se­nyők és kunok, il­let­ve a Kár­pá­tok­ba is be­szi­vár­gó vla­hok (olá­hok) té­rí­té­sé­re, ci­vi­li­zá­lá­sá­ra és az or­szág vé­del­me cél­já­ból, emel­lett szá­mos szász hos­pest a lo­vag­rend ki­szol­gá­lá­sá­ra, az addig is­me­ret­len gaz­da­sá­gi te­vé­keny­sé­gek meg­ho­no­sí­tá­sá­ra. A lo­vag­ren­det még II. And­rás – ön­ál­ló­so­dá­si tö­rek­vé­sük miatt – Po­me­rá­ni­á­ba űzte,9 a hos­pe­sek pedig sok száz­ezer főre sza­po­rod­va, ki­vált­sá­ga­i­kat meg­őriz­ve 1848-ig Er­dély egyik nem­ze­tét, az Uni­ver­si­tas Sa­xo­nu­mot ké­pez­ték. (Vá­ro­sa­ik és fal­va­ik Tri­a­non után Ro­má­ni­á­hoz ke­rül­tek, a Ceauşes­cu-érá­ban el­nép­te­le­ned­tek, mi­u­tán a „Kár­pá­tok gé­ni­u­sza” el­kezd­te a ma­gyar fal­vak le­rom­bo­lá­sát, a szá­szo­kat pedig fe­jen­ként né­hány ezer már­ká­ért el­en­ged­te Nyu­gat-Né­met­or­szág­ba.) Az akkor be­szi­vár­gó olá­hok, a Kár­pá­tok­ban nyá­ja­i­kat őrző pász­to­rok lévén, véres vesz­te­sé­get év­szá­za­do­kig alig szen­ved­tek, és rend­kí­vül gyor­san sza­po­rod­tak. 1222-ben kény­sze­rí­tet­ték a fő­urak – né­hány évvel a Magna Char­ta után Eu­ró­pá­ban má­so­dik­ként – II. And­rást az Arany-bul­la alá­írá­sá­ra, amely kor­lá­toz­ta az előt­te és utána is rend­kí­vül erős ki­rá­lyi ha­tal­mat, a tör­vé­nyek ki­rály ál­ta­li meg­sze­gé­se ese­tén a fegy­ve­res el­len­ál­lás jogát is be­le­fog­lal­va. Ez a ké­sőb­bi ma­gyar sza­bad­ság­har­cok jogi alap­ja.10

3. táb­lá­zat: A né­pes­ség ala­ku­lá­sa Szent Lász­ló­tól II. End­ré­ig, 12–13. szá­zad első fele

 3. táblázat: A népesség alakulása Szent Lászlótól II. Endréig, 12–13. század első fele

Ezzel össze­függ Szent Ist­ván egyre in­kább szak­ra­li­zá­ló­dó ko­ro­ná­ja és a kor­ban már köré épülő, Eu­ró­pá­ban egye­dül­ál­ló Szent Ko­ro­na-esz­me, át­vé­ve a szent ki­rá­lyok ha­tal­mát és nem­zet­kép­ző, össze­tar­tó sze­re­pét. A ko­ro­na szent, mert az an­gya­lok hoz­ták az égből, és a pápa jut­tat­ta el Szent Ist­ván­hoz, aki a ha­lá­la előtt Szűz Má­ri­á­nak aján­lot­ta fel Ma­gyar­or­szá­got, így a Szent Ko­ro­na a világ ki­rály­nő­jé­nek, Ma­gyar­or­szág égi pat­ró­nu­sá­nak a ko­ro­ná­ja. Össze­kö­ti Ma­gyar­or­szá­got a Min­den­ha­tó­val, az égi ha­tal­mat a föl­di­vel. A Szent Ko­ro­na így nem tárgy, hanem eszme, ön­ál­ló sze­mé­lyi­ség, az or­szág szu­ve­re­ni­tá­sá­nak és in­teg­ri­tá­sá­nak le­té­te­mé­nye­se, a ha­ta­lom tel­jes­sé­gé­nek bir­to­ko­sa, ame­lyet ember vagy em­ber­cso­port nem bir­to­kol­hat. A Szent Ko­ro­na-esz­me az idők fo­lya­mán vál­to­zott. A kez­de­tek­től a 13. szá­zad ele­jé­ig a ki­rályt ér­tet­ték alat­ta, ám mivel az In­tel­mek a ke­gyes ha­ta­lom­gya­kor­lás mel­lett a zsar­nok­ság ellen is ha­tá­ro­zot­tan szól, ezért a Szent Ko­ro­na-esz­me már az ele­jé­től fogva kizár min­den­faj­ta des­po­ti­kus-dik­ta­tó­ri­kus kor­mány­zá­si módot. Az ál­lam­el­mé­let e korai, sze­mé­lyes kor­sza­ká­ban is a Ko­ro­na jel­ké­pe­zi az ál­la­mi­sá­got. A reg­num az or­szág, a kor­mány­zás ob­jek­tu­ma. A 13. szá­zad­tól kezd­ve a ko­ro­na­fo­ga­lom­ba az alatt­va­lók is be­le­tar­toz­tak, ilyen­for­mán nem a Szent Ko­ro­na ál­lam­szim­bo­li­zá­ló je­len­té­se vál­to­zott meg, hanem az állam, ame­lyet szim­bo­li­zált. 1440-ben, I. Ulász­ló sze­mé­lyé­ben olyan ural­ko­dó lé­pett a ma­gyar trón­ra, akit előd­jé­vel sem­mi­lyen di­nasz­ti­kus szál nem kö­tött össze, hanem ki­zá­ró­lag a vá­lasz­tás jogán lett ki­rály. Ez is mu­tat­ja a Szent Ko­ro­na-esz­me el nem évülő, prog­resszív ere­jét. A vá­lasz­tás elve ugyan­ak­kor a ki­rály­ság kora elé mutat vissza, az etel­kö­zi vér­szer­ző­dé­sig. Jól­le­het, ennek is­me­re­te egy olyan gesz­tá­ban ma­radt fenn, ami a lo­va­gi esz­mén ke­resz­tül lát­tat­ja Álmos egyed­ural­ko­dó­vá vá­lasz­tá­sát, de maga a vér­szer­ző­dés egy ősi sztyep­pei szo­kás, Hé­ro­do­tosz is fel­jegy­zi ezt a szkí­ták kö­ré­ből. A ha­ta­lom­kor­lá­to­zás elve tehát a Ma­gyar Ki­rály­ság kora elé te­kint vissza, ám e ke­vés­sé ada­tolt kér­dés tag­la­lá­sa szét­fe­szí­te­né e gon­do­lat­me­net ke­re­te­it. Je­len­leg a Szent Ko­ro­na égi­sze alat­ti ha­ta­lom­meg­osz­tás a lé­nyeg, amely úgy mű­kö­dött, hogy a ki­rály meg­oszt­ja a ha­tal­mát a (po­li­ti­kai) nem­zet kö­zött – Eu­ró­pá­ban egye­dül­ál­ló­an – úgy, hogy nem a ki­rály vonja be a nem­ze­tet a ha­ta­lom­ba, hanem a nem­zet vá­laszt­ja a ki­rályt az ural­ko­dás­ra. A 13. szá­zad­tól nyo­mon kö­vet­he­tő, de nyil­ván ré­gebb óta úgy, hogy a Szent Ko­ro­ná­val a ko­ro­ná­zá­si eskü után a ko­ro­ná­zást az esz­ter­go­mi érsek végzi Szé­kes­fe­hér­vá­ron. A fel­té­te­lek tel­jes­sé­ge szük­sé­ges a le­gi­ti­mi­tás­hoz. A ki­rály is be­von­ja az egész (po­li­ti­kai) nem­ze­tet a ha­ta­lom­ba, de – ugyan­csak Eu­ró­pá­ban egye­di módon – az em­be­rek nem azért szol­gál­ják a ki­rályt (rajta ke­resz­tül a Szent Ko­ro­nát), mert erre hű­bé­ri es­kü­vel meg­erő­sí­tet­ten ha­tal­mat kap­tak (fe­u­dá­lis hi­e­rar­chia), hanem mert elő­ze­te­sen meg­szol­gál­ták azt. A Szent Ko­ro­na-esz­me ek­ként érte el azt, hogy egy­részt a köz­pon­ti ha­ta­lom hosszú ideig erős és ha­té­kony tu­dott ma­rad­ni, hi­szen nem volt hű­bé­ri­ség, más­részt a ma­gyar vi­lág­ban min­den ember kor­lá­to­zott a ha­ta­lom­ban. (Mai fo­ga­lom­kész­le­tünk­kel talán a „de­mok­ra­ti­kus fe­u­da­liz­mus” ki­fe­je­zést ta­lál­nánk ki rá.) Az esz­mét nem be­fo­lyá­sol­ta az oli­gar­chák vagy a ki­rá­lyi ha­ta­lom idő­sza­kos gyen­gü­lé­se vagy erő­sö­dé­se.

A Szent Ko­ro­na biz­to­sít­ja az örök is­te­ni ér­ték­ren­det és az örök ér­té­ke­ket (ter­mé­szet­jo­gi alap­el­vek), ame­lyek nem vi­ta­tan­dók, hanem kö­ve­ten­dők (jó-rossz, igaz­ság-igaz­ság­ta­lan­ság stb.). A ma­gyar jog­rend fej­lő­dé­se során a re­ne­szánsz után sem re­la­ti­vi­zál.

A Szent Ko­ro­na mint fő­ha­ta­lom II. And­rás ko­rá­ban már a ha­gyo­mány és jog alap­ján az or­szág ki­zá­ró­la­gos tu­laj­do­no­sa, így va­gyo­na, föld­je, bá­nyái, jó­szá­gai nem el­ad­ha­tók, nem for­ga­lom­ké­pe­sek, nem lehet el­zá­lo­go­sí­ta­ni, mivel a ki­rály és a nem­ze­tet al­ko­tó em­be­rek (a Szent Ko­ro­na tag­jai) a fő­ha­ta­lom el­ide­ge­nít­he­tet­len va­gyo­ná­nak csak hasz­ná­lói, ke­ze­lői csa­lád­juk ki­ha­lá­sá­ig (ősi­ség – 1848-ban szün­te­tik meg) vagy ér­dem­te­len­né vá­lá­sá­ig.

Mivel a fő­ha­ta­lom meg­osz­tott, gon­dos­kod­ni kell a nem­zet és a ki­rály ha­tal­ma kö­zöt­ti egyen­súly­ról (sza­bad ki­rály­vá­lasz­tás, a ko­ro­ná­zá­si eskü, a ki­rállyal szem­be­ni fegy­ve­res el­len­ál­lás joga, a Szent Ist­ván által lét­re­ho­zott me­gye­rend­szer te­rü­le­ti, majd ér­dek­kép­vi­se­le­ti ön­kor­mány­zat­tal, amely­nek egyet­ér­té­se nél­kül a ki­rály nem tud tör­vényt hozni vagy azt vég­re­haj­ta­ni). Akár a ki­rály, akár a nem­zet, akár külső erő sérti a jo­ga­it, kö­te­le­sek – akár fegy­ve­re­sen – a jo­go­kat vissza­ál­lí­ta­ni. Jogai, mivel égi ere­de­tű­ek, soha nem szűn­nek meg, csak idő­le­ge­sen szü­ne­tel­nek.11

Óri­á­si spi­ri­tu­á­lis mély­sé­ge­ket is hor­doz a Szent Ko­ro­na-esz­me, hi­szen Szent Ist­ván nem apos­to­li, mint a pápa, hanem apos­tol, egyen­ran­gú az apos­to­lok­kal, a népek meg­té­rí­tő­i­vel, tehát neki és utó­da­i­nak egye­te­mes kül­de­té­sük van. Ezen túl­me­nő­en az or­szág Mária bi­ro­dal­ma, a ma­gyar ki­rá­lyok II. And­rás után Je­ru­zsá­lem ki­rá­lyai.

A 14. szá­zad­ban Eu­ró­pa egyet­len ar­chi­reg­nu­ma (első, szent, ősi, a vi­lá­got mű­köd­tet­ni képes erő).

III. Béla (1172–1196) és fiai ural­ma alatt Ma­gyar­or­szág ismét nagy­ha­tal­mi hely­zet­be ke­rült. Jö­ve­del­me azo­nos volt a fran­cia és angol ki­rá­lyo­ké­val, a 90-95%-ban ma­gyar né­pes­ség száma 1241-re meg­kö­ze­lí­tet­te a két­mil­li­ót (3. táb­lá­zat). Ebben a hely­zet­ben tá­mad­ták meg a mon­go­lok Ma­gyar­or­szá­got. A mon­go­lok 1223-ban a Kalka mel­lett szét­ver­ték a Ki­je­vi Rusz, a kunok és a tár­sult ki­sebb népek egye­sí­tett se­re­ge­it, 1236-ban ha­tá­roz­ták el Nyu­gat-Eu­ró­pa meg­tá­ma­dá­sát, 1240-ben el­fog­lal­ták Ki­je­vet, és meg­száll­ták a sztyep­pét. A me­ne­kü­lő kunok be­fo­ga­dást kér­tek. IV. Béla ki­rály in­téz­ke­dé­se­ket tett az or­szág vé­del­mé­re – a fő­urak azon­ban a ku­no­kat a ta­tá­rok elő­őr­sé­nek te­kin­tet­ték, és ki­űz­ték őket az or­szág­ból. Egyes for­rá­sok sze­rint Batu kán aján­la­tot tett IV. Bé­lá­nak, hogy együtt tá­mad­ják meg a nyu­ga­ti bi­ro­dal­ma­kat. Ennek az erő­nek senki nem áll­ha­tott volna ellen az At­lan­ti-óce­á­nig. A szent ki­rá­lyok nem­zet­sé­ge ezt nem fo­gad­hat­ta el, hanem amint tör­té­nel­me során min­dig, a túl­erő­vel szem­ben is védte a ke­resz­tény Ma­gyar­or­szá­got és a ke­resz­tény Eu­ró­pát, a ko­ra­be­li „sc­hen­ge­ni” ha­tá­ro­kat. A mon­go­lok három irány­ból tá­mad­tak. Észa­kon le­gá­zol­ták a ki­sebb orosz fe­je­de­lem­sé­ge­ket, a len­gye­le­ket, Szi­lé­zi­át. A déli had­se­reg­cso­port Bol­gár­or­szá­gon és a Ha­vas­al­föl­dön át­tör­ve, a fő­se­reg pedig a Ke­le­ti-Kár­pá­tok há­gó­in özön­lött az or­szág­ba. A muhi csa­tá­ban, 1241 már­ci­u­sá­ban ke­lep­cé­be csal­ták és tönk­re­ver­ték a ki­rá­lyi se­re­get, a meg­szállt te­rü­le­te­ket el­pusz­tí­tot­ták, a la­kó­kat tö­me­ge­sen ki­ir­tot­ták. IV. Béla sem a pá­pá­tól, sem a csá­szár­tól (akik egy­más­sal há­bo­rúz­tak), sem egyet­len­egy nyu­ga­ti ural­ko­dó­tól nem ka­pott se­gít­sé­get. A ren­del­ke­zés­re álló had­erő 1241 te­lé­ig tar­tot­ta a Duna vo­na­lát. A folyó be­fa­gyá­sa után a ta­tá­rok át­kel­tek, és vé­gig­szá­gul­dot­tak a Du­nán­tú­lon, Szla­vó­ni­án, Hor­vát­or­szá­gon egé­szen a dal­mát Trau­ig (ma Tro­gir), ül­döz­ve a ki­rályt, majd fel­te­he­tő­en a nagy­kán­vá­lasz­tás miatt el­hagy­ták az or­szá­got.

A ta­tár­já­rás volt a ma­gyar tör­té­ne­lem első de­mog­rá­fi­ai ka­taszt­ró­fá­ja. A bi­ro­da­lom egyes becs­lé­sek sze­rint el­vesz­tet­te la­kos­sá­gá­nak 30–50%-át.12 Ez ma már túl­zás­nak te­kin­ten­dő. A pusz­tí­tás el­ső­sor­ban a Du­ná­tól ke­let­re és észak­ra el­ső­sor­ban a gaz­dag sík te­rü­le­te­ken tör­tént, bár az Al­föld mo­csa­rai, Er­dély és a Fel­vi­dék er­dő­sé­gei szá­mos la­kost el­rej­tet­tek. Sze­ren­csé­re a tél rend­kí­vül hideg volt, így – bár fel­ütöt­te fejét a pes­tis – lé­nye­ge­sen ki­sebb jár­ványt oko­zott, mint tő­lünk nyu­gat­ra. IV. Béla már 1242-ben ki­ver­te Bab­en­berg Fri­gyest a ta­tár­já­rás alatt meg­szállt nyu­ga­ti vár­me­gyék­ből, 1242 és 1246 kö­zött a cseh Ot­to­kár­ral fel­osz­tot­ták or­szá­gát. A szá­zad to­váb­bi idő­sza­ká­ban IV. Lász­ló tá­ma­dó had­já­ra­to­kat ve­ze­tett, ame­lyek közül je­len­tő­sé­gé­ben ki­emel­ke­dik a má­so­dik mor­va­me­zei csa­ta­nye­rés (1278) és a má­so­dik tatár tá­ma­dás (1285) szét­ve­ré­se. A ki­rály a vesz­te­sé­gek pót­lá­sá­ra a kö­vet­ke­ző évek­ben je­len­tős ki­vált­sá­gok biz­to­sí­tá­sa mel­lett szá­mos hos­pest, a jo­han­ni­ta lo­vag­ren­det, 40 ezer kun csa­lá­dot te­le­pí­tett be a ke­resz­tény­ség fel­vé­te­le után, be­fo­gad­ta a mon­go­lok elől me­ne­kü­lő­ket (bol­gá­rok, oro­szok, be­se­nyők, len­gye­lek stb.) és a nyu­ga­ton ül­dö­zött zsi­dó­kat. Fel­gyor­sult az olá­hok be­szi­vár­gá­sa is. A be­te­le­pü­lők közül a nomád kunok be­ol­va­dá­sa ne­héz­sé­gek­be, ese­ten­ként fegy­ve­res össze­üt­kö­zé­sek­be tor­kol­lott, bár a mor­va­me­zei csa­tá­ban, ame­lyet IV. Lász­ló dön­tött el a le­ány­ágon Ár­pád-há­zi II. Ot­to­kár el­le­né­ben Habs­burg Ru­dolf ja­vá­ra – meg­ala­poz­va a di­nasz­tia ké­sőb­bi ha­tal­mát –, a kun elő­őr­sök már „Jézus, Jézus” ki­ál­tás­sal har­col­tak. Az 1. ábrát ta­nul­má­nyoz­va az lehet a be­nyo­má­sunk, hogy a Ma­gyar Ki­rály­ság je­len­tős té­nye­ző ma­radt Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. Nagy­ha­tal­mi po­zí­ci­ó­ját azon­ban csak a szent ki­rá­lyok nem­zet­sé­ge fér­fi­ágá­nak ki­ha­lá­sa után, a három le­ány­ági Ár­pád-há­zi di­nasz­tia (Wit­tels­bach, Přemysl, Anjou) har­cá­ból győz­te­sen ki­ke­rü­lő Anjou Ká­roly Ró­bert (V. Ist­ván lá­nyá­nak, Má­ri­á­nak és II. Anjou Ká­roly­nak az uno­ká­ja) és fia, Nagy Lajos ál­lí­tot­ta vissza. Mi­u­tán Ká­roly Ró­bert ren­dez­te a ten­ger­mel­lé­ki (Adria) hely­ze­tet, és meg­erő­sí­tet­te az or­szág déli és ke­le­ti vé­dő­vo­na­lát, a bán­sá­go­kat és va­zal­lus fe­je­de­lem­sé­ge­ket, biz­to­sí­ta­ni akar­ta az or­szá­got Cseh- és Len­gyel­or­szág felé, hogy vissza­fog­lal­ja jogos örök­sé­gét, a Ná­poly– Szi­cí­lia ket­tős ki­rály­sá­got. 1335-ben meg­szer­vez­te a híres vi­seg­rá­di ki­rály­ta­lál­ko­zót (ennek fo­lyo­má­nya az An­tall Jó­zsef kez­de­mé­nye­zé­sé­re ki­ala­kí­tott vi­seg­rá­di né­gyek együtt­mű­kö­dé­se), ame­lyen a bajor, a len­gyel, a cseh és a ma­gyar ural­ko­dó vett részt, és meg­ál­la­po­dott Kö­zép-Eu­ró­pa szö­vet­sé­gi és ér­dek­szfé­rá­i­ban. A ta­lál­ko­zó leg­fon­to­sabb ered­mé­nye­kép­pen két év­szá­zad­ra le­zá­rul­tak a Habs­burg-tö­rek­vé­sek ebben a tér­ség­ben, békés év­ti­ze­dek kö­vet­kez­tek, Nagy Káz­mér ha­lá­la után pedig Nagy Lajos örö­köl­te a len­gyel trónt. Utód­ja len­gyel ki­rály­ként if­jabb le­á­nya, Hed­vig lett, aki fe­le­sé­gül ment a lit­ván nagy­fe­je­de­lem­hez, Ja­gel­ló­hoz – aki fel­vet­te a ke­resz­tény­sé­get –, így egye­sít­ve a két bi­ro­dal­mat.13

1. ábra: Ma­gyar­or­szág nép­raj­zi tér­ké­pe a nép­sű­rű­ség alap­ján

 1. ábra: Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján

A ma­gyar bi­ro­da­lom Nagy Lajos alatt érte el ha­tal­ma csú­csát po­li­ti­kai be­fo­lyá­sá­ban, ka­to­na­i­lag te­rü­le­té­ben, és gaz­da­sá­gi­lag is, né­pes­sé­ge je­len­tő­sen gya­ra­po­dott, etnikai­ lag nem vál­to­zott. Trón­har­cok és a kü­lön­bö­ző irá­nyú had­já­ra­tok­ban je­len­tős véres vesz­te­ség nem volt, mert a na­gyobb had­já­ra­tok­ban je­len­tős számú kül­föl­di zsol­dos har­colt a bi­ro­da­lom te­rü­le­tén kívül. Az egész Eu­ró­pát 30–50%-ban ki­pusz­tí­tó, Mes­si­ná­ból el­ter­jedt pes­tis­jár­ványt a ná­po­lyi had­já­ra­tok­ban részt vett ka­to­nák hoz­ták haza.

Az ál­la­mi ad­mi­niszt­rá­ció fel­jegy­zé­sei és a ko­ra­be­li kró­ni­kák alap­ján erő­sen va­ló­szí­nű, hogy a ha­lá­lo­zás nem kö­ze­lí­tet­te meg Ma­gyar­or­szá­gon az eu­ró­pai mér­té­ket. A lepra is csak szór­vá­nyo­san for­dult elő.14

Az An­jouk ké­sőb­bi utód­ja, Lu­xem­bur­gi Zsig­mond, majd az őt kö­ve­tő „ve­gyes­há­zi ki­rá­lyok” alatt a tö­rö­kök meg­ve­tet­ték a lá­bu­kat a Bal­ká­non, és észak felé nyo­mul­tak. Zsig­mond hosszú ural­ko­dá­sa alatt ma­gyar ki­rály­ként (1387–1437), cseh ki­rály­ként (1417) és német csá­szár­ként (1433) meg­vál­toz­tat­ta az ural­ko­dás mód­ját, stí­lu­sát, főleg bi­ro­dal­mi po­li­ti­kát foly­ta­tott, az első idő­szak­ban a ma­gyar erő­for­rá­sok­ra tá­masz­kod­va ter­jesz­ke­dett nyu­gat felé, ren­dez­te a kons­tan­zi, bá­ze­li, fi­ren­zei és a többi zsi­na­ton az egy­ház ügye­it, le­mon­dat­ta az el­len­pá­pá­kat, mág­lyá­ra küld­te Husz Já­nost, és fel­vet­te a fegy­ve­res har­cot kö­ve­te­lő­i­vel. Le­tör­te az ön­ál­ló fran­cia egy­ház ki­ala­kí­tá­sá­nak kí­sér­le­tét. Zsig­mond szé­les lá­tó­kö­rű eu­ró­pai ural­ko­dó volt, meg­pró­bál­ta meg­szer­vez­ni a csá­szár­sá­got. Bár Szent Lász­ló volt a pél­da­ké­pe, mellé (és első fe­le­sé­ge, Nagy Lajos lánya mellé) te­met­ke­zett, bi­ro­dal­mát Bu­dá­ról ter­vez­te irá­nyí­ta­ni. Eu­ró­pai uta­zá­sai, dip­lo­má­ci­ai te­vé­keny­sé­ge, a tró­no­kért és a hu­szi­ták ellen foly­ta­tott har­cai le­kö­töt­ték fi­gyel­mét. Nagy Lajos még a va­zal­lus ál­la­mok te­rü­le­tén (első vé­del­mi vonal) verte szét a tö­rö­kö­ket, Zsig­mond alatt ezt a tö­rö­kök szét­tör­ték. A ri­gó­me­zei csa­tá­ban (1389) szét­ver­ték a szerb va­zal­lus ál­la­mot, sőt eze­ken a te­rü­le­te­ken már je­len­tős csa­tát is ve­szít (Ni­ká­poly, 1396) nem­zet­kö­zi had­se­re­gé­vel a fran­cia–bur­gun­di se­re­gek fe­gyel­me­zet­len­sé­ge miatt. Nem tudja meg­aka­dá­lyoz­ni az egyre gya­ko­ribb török be­tö­ré­se­ket és a má­so­dik vé­del­mi vonal – Nán­dor­fe­hér­vár-köz­pon­tú – vá­ra­i­nak meg­tá­ma­dá­sát.15 Fel­te­he­tő, hogy Zsig­mond – ha­son­ló­an Má­tyás­hoz – Nyu­ga­ton akart békét, hogy az egye­sí­tett ke­resz­tény erő­ket for­dít­has­sa a török ellen. A szerb des­po­ta, a ha­vas­al­föl­di és a mold­vai vajda – az erő­vi­szo­nyok­tól füg­gő­en – hol a ma­gyar ki­rály, hol a szul­tán va­zal­lu­sa. Min­den má­so­dik évben ki­sebb harci cse­lek­mé­nyek zaj­la­nak. Majd csak Hu­nya­di János (1407 k.–1456) pá­rat­lan ka­to­nai zse­ni­je he­lye­zi át az üt­kö­ze­te­ket a Bal­kán­ra, ál­lan­dó­an tá­mad­va, és 17 év alatt 14 had­já­rat során több­ször eu­ró­pai je­len­tő­sé­gű ve­re­sé­get mért a tö­rö­kök­re. To­váb­bi hat ki­sebb üt­kö­zet­ben győz, és a vár­nai (1444) csa­ta­vesz­té­se is je­len­tő­sen vissza­ve­tet­te a tö­rö­köt. Az 1456-os vi­lág­ra­szó­ló nán­dor­fe­hér­vá­ri győ­zel­me után a szul­tán 1521-ig csak né­hány­szor pró­bál­ko­zott a ma­gyar ha­tá­ron (vi­szont el­fog­lalt több je­len­tős me­di­ter­rán szi­ge­tet és Af­ri­ka észa­ki ál­la­ma­it).16

Mivel egyre gyak­rab­ban és egyre na­gyobb se­re­gek­kel tá­mad­tak a tö­rö­kök – és zaj­lot­tak a hu­szi­ta há­bo­rúk –, egyre na­gyobb ma­gyar se­re­gek har­col­tak (az 1443–1444-es téli had­já­rat során Hu­nya­di se­re­ge kb. 30-35 ezer fő), a len­gyel se­gít­ség, a va­zal­lu­sok se­géd­csa­pa­tai és a zsol­do­sok al­kal­ma­zá­sa mel­lett is egyre na­gyobb a véres vesz­te­ség. Ezt azon­ban bő­sé­ge­sen pó­tol­ta a török elől tö­me­ge­sen be­özön­lő bos­nyá­kok, szer­bek és a török, va­la­mint saját vaj­dá­ik bru­tá­lis ke­gyet­len­ke­dé­sei elől me­ne­kü­lő ha­vas­al­föl­di és mold­vai olá­hok mig­rá­ci­ó­ja (Da­nest és Dra­cu­lest csa­lá­dok vér­bosszúi, a Dra­ku­la-tör­té­net ere­de­te). A nö­vek­vő la­kos­ság­szá­mon belül et­ni­ka­i­lag meg­vál­to­zott az arány, amit elő­se­gí­tett, hogy a me­ne­kü­lők meg­tart­hat­ták val­lá­su­kat. A be­ván­dor­lás foly­ta­tó­dott fia, a ki­vá­ló had­ve­zér, ki­vá­ló dip­lo­ma­ta és re­ne­szánsz ural­ko­dó, Hu­nya­di Má­tyás ideje (1458–1490) alatt is, aki meg tudta tar­ta­ni az or­szág szu­ve­re­ni­tá­sát és in­teg­ri­tá­sát ál­lan­dó, 6–8 ezer fős zsol­dos­had­se­re­gé­vel. Az or­szág mint­egy 160 ezer fős had­se­re­get tu­dott ki­ál­lí­ta­ni, a ha­jó­had 364 ha­jó­ból (köz­tük 16 negy­ven­négy eve­zős nagy gálya) állt, em­be­rek­kel és a szük­sé­ges fegy­ve­rek­kel el­lát­va. A ma­gyar tör­té­ne­lem leg­ki­vá­lóbb al­ve­zé­re­i­nek tu­cat­ját ne­vel­te ki. A harci sze­ke­rek száma 3000 körül volt. Ha­son­ló lét­szá­mú és fegy­ver­ze­tű had­se­re­get a kor­ban csak az erő­sö­dő török bi­ro­da­lom tu­dott ki­ál­lí­ta­ni. Má­tyás – az ál­lan­dó nyu­ga­ti tá­ma­dá­sok miatt – úgy dön­tött, hogy nyu­ga­ton és észa­kon fegy­ve­rek­kel békét te­remt, és az újabb erő­for­rá­sok­ra tá­masz­kod­va, a tö­rö­kök fel­tar­tóz­ta­tá­sá­ból ké­sőbb tá­ma­dás­ba megy át. Har­minc­két évi ural­ko­dá­sa alatt 29-ben had­já­ra­tot ve­ze­tett. (Szent Ist­ván után má­so­dik ma­gyar ki­rály­ként 1485-ben el­fog­lal­ta Bé­cset.)

Má­tyás ha­lá­lá­ig az ál­lan­dó­su­ló há­bo­rúk okoz­ta spo­ra­di­kus pes­tis­jár­vá­nyok és az ivó­vi­zek el­fer­tő­ző­dé­se miatt fel­lé­pő ko­le­ra­jár­vány (1439) – amely­ben meg­halt I. Al­bert ki­rály és a Szend­rő fel­men­té­sé­re in­du­ló had­se­reg zöme – nem oko­zott ak­ko­ra em­ber­vesz­te­sé­get, mint a há­bo­rúk és a be­tö­rő török sereg el­hur­colt fog­lyai. 1438-ban pél­dá­ul az egyik török sereg át­kelt a Dunán Er­dély­be, és el­pusz­tí­tot­ta Szász­vá­rost, Se­ges­várt, Med­gyest, Bras­sót, majd 70 ezer fo­gollyal át­kelt a Kár­pá­to­kon. A török fő­se­re­get kí­sé­rő ak­in­dzsik és a bal­ká­ni va­zal­lu­sok mé­szár­lá­sai gya­ko­ri­ak és jel­lem­ző­ek vol­tak.

Mind­ezek el­le­né­re Ma­gyar­or­szág la­kos­sá­ga Mo­há­csig (1526) fo­lya­ma­to­san gya­ra­po­dott, egyen­lő volt Ang­lia la­kó­i­nak szá­má­val, 4–4,5 mil­li­ó­val, amely­ből et­ni­ka­i­lag 80–85%-ban ma­gyar volt. Dél-Er­dély­ben az olá­hok, a Dél­vi­dé­ken a bal­ká­ni szláv me­ne­kül­tek és a Fel­vi­dé­ken ma­radt hu­szi­ták vál­toz­tat­tak az et­ni­kai ará­nyon. Az 1514-es Dózsa György-fé­le „pa­raszt­há­bo­rú” sem járt de­mog­rá­fi­a­i­lag mér­he­tő kár­té­tel­lel.

1520-ban a török tör­té­ne­lem leg­na­gyobb ural­ko­dó­ja, Nagy Szu­lej­mán ke­rült trón­ra, 1521-ben el­fog­lal­ta Nán­dor­fe­hér­várt, Zi­monyt, Sza­bá­csot és több fon­tos déli várat (ezzel össze­om­lott a má­so­dik vé­del­mi vonal), és 1526-ban a déli vé­del­mi rend­szer még lé­te­ző ki­sebb erős­sé­ge­it. Észak-Af­ri­ka és Ro­dosz el­fog­la­lá­sa után a tö­rö­kök 1526-ban Ma­gyar­or­szág ellen tá­mad­tak.

II. Lajos – bár csak a had­se­reg felét tudta össze­von­ni és harc­ba kül­de­ni – vál­lal­ta Mo­hács­nál az üt­kö­ze­tet. A kez­de­ti si­ke­rek után ka­taszt­ro­fá­lis ve­re­sé­get szen­ve­dett, és 26 ezer em­bert ve­szí­tett. Az üt­kö­zet­ben a ki­rály is el­esett, így a három he­lyen gyü­le­ke­ző hadak szét­szé­led­tek, és nem le­he­tett Buda alatt meg­vív­ni a döntő üt­kö­ze­tet. A török had­se­reg fel­per­zsel­te a Duna mind­két ol­da­lát (csak Esz­ter­gom és Buda kö­zött a he­gyek­ben több em­bert mé­szá­rol­tak le, mint Mo­hács­nál), és szám­ta­lan fo­gollyal hagy­ta el az or­szá­got. Ezzel le­zá­rult a 300 éves török–ma­gyar há­bo­rú első fele, amely­nek során, 1372 és 1526 kö­zött, Ma­gyar­or­szág több mint 150 évig rend­kí­vü­li erő­fe­szí­té­sek árán meg tudta őriz­ni szu­ve­re­ni­tá­sát és in­teg­ri­tá­sát, szám­ban és ja­vak­ban gya­ra­po­dó né­pes­sé­gét, val­lá­sát, kö­zép­nagy­ha­tal­mi ál­lá­sát, ősi népi és eu­ró­pai (román, gó­ti­kus és re­ne­szánsz) kul­tú­rá­ját. Ez cso­dá­nak szá­mí­tott, hi­szen az 1500-as évek ele­jén a török bi­ro­da­lom te­rü­le­te és la­kos­sá­ga már öt­ször, be­vé­te­le leg­alább tíz-ti­zen­öt­ször na­gyobb volt, mint a ma­gyar ki­rá­lyé. Utána jött a re­a­li­tás, ami­kor a török, a hő­si­es el­len­ál­lás el­le­né­re, lé­pés­ről lé­pés­re el­fog­lal­ta Budát (1541), és tőle nyu­gat­ra, ke­let­re és délre az or­szág egy­har­ma­dát. A ket­tős ki­rály­vá­lasz­tás meg­könnyí­tet­te a fog­la­lást, mert a ke­le­ti tar­to­má­nyok a leg­ha­tal­ma­sabb er­dé­lyi fő­úr­tól, Sza­po­lyai János (fe­le­sé­ge Ja­gel­ló Iza­bel­la) ki­rály­sá­gá­tól, a nyu­gat-du­nán­tú­li­ak Habs­burg Fer­di­nánd­tól (V. Ká­roly csá­szár és spa­nyol ki­rály test­vé­re) vár­ták a tö­rö­kök ki­űzé­sét, de egyik fél sem tudta a Szent Ko­ro­nát jo­ga­i­ba vissza­he­lyez­ni. Sza­po­lyai pró­bált meg­egyez­ni a tö­rö­kök­kel, akik­kel Fer­di­nánd is tár­gyalt, mi­köz­ben hiába várta a bi­ro­da­lom se­gít­sé­gét, V. Ká­rolyt le­kö­töt­te a fran­ci­ák el­le­ni há­bo­rú és óri­á­si bi­ro­dal­má­nak szá­mos gond­ja, töb­bek kö­zött a pro­tes­táns hitre tért német vá­lasz­tó­fe­je­del­mek fel­lé­pé­se. A speye­ri szer­ző­dés­ben (1570) dek­la­rál­ták a Ma­gyar Ki­rály­ság jog­foly­to­nos­sá­gát (amely el­ve­szí­tet­te te­rü­le­té­nek két­har­ma­dát), és lét­re­jött egy vi­szony­la­go­san ön­ál­ló állam, az Er­dé­lyi Fe­je­de­lem­ség, amely a Szent Ko­ro­na-esz­mét is kép­vi­sel­te, az or­szág egye­sí­té­sé­nek al­ter­na­tí­vá­ja lett, biz­to­sí­tot­ta a ma­gya­rok (szé­ke­lyek), szá­szok és a többi po­pu­lá­ció fej­lő­dé­sét és kul­tú­rá­ját.17 A kö­zép­ső „osz­mán te­rü­let” ve­ze­tői és a ka­to­na­ság zöm­mel dél­szláv, főleg bos­nyák volt, al­bá­nok­kal ki­egé­szül­ve. A török et­ni­kum a na­gyobb had­já­ra­tok során vo­nult át az or­szá­gon, amely a had­se­reg élel­me­zé­sét biz­to­sí­tó rab­lá­sok­kal, a la­kos­ság le­gyil­ko­lá­sá­val és fog­lyok ej­té­sé­vel járt, bár a tö­rö­kök szán­dé­kuk sze­rint nem ki­ir­ta­ni akar­ták a la­kos­sá­got, hanem adóz­tat­ni és ki­fosz­ta­ni. A tö­rö­kök ki­ve­ré­sé­ig ál­lan­dó­sul­tak a vég­vá­ri har­cok, ide-oda mozgó ki­sebb csa­pa­tok is fo­lya­ma­to­san küz­döt­tek egy­más­sal. A 150 év előt­ti har­cok miatt ebben az idő­szak­ban a me­ne­kü­lő dél­szlá­vok túl­súly­ba ke­rül­tek a ki­vér­zett Dél­vi­dé­ken (a Száva és Dráva közti te­rü­le­ten), Sza­po­lyai pedig Cser­ni Jo­ván­nak („a fe­ke­te cár”) le­te­le­pe­dé­si en­ge­délyt is adott Bács­ka és a Te­mes­köz (Bánát) te­rü­le­té­re. A be­vo­nu­ló szer­bek ki­ir­tot­ták a ma­ra­dék ma­gyar la­kos­ság je­len­tős ré­szét, amíg Sza­po­lyai szét nem verte a mar­ta­lóc hor­dá­kat (1527). A Te­mes­köz ma­gyar ős­la­kos­sá­ga az első ma­gyar ge­no­cí­di­u­mot soha nem tudta ki­he­ver­ni. A má­so­dik de­mog­rá­fi­ai ka­taszt­ró­fát nem a fenti ese­mé­nyek okoz­ták, hanem az ún. ti­zen­öt éves há­bo­rú (1593–1606), ami­kor oszt­rák ve­ze­tés­sel je­len­tős számú zsol­dos­se­re­gek (20–40 ezer fő) fel­sza­ba­dí­tot­tak né­hány török várat a Du­nán­tú­lon, fel­dúl­ták a te­rü­le­tet, majd át­kel­ve a Dunán, a 150 ezer em­ber­rel kö­ze­le­dő szul­tán felé vo­nul­tak az Al­föld­re. A had­moz­du­la­tok során a két ha­tal­mas had­se­reg rend­kí­vü­li pusz­tí­tást vég­zett, ki­irt­va a la­kos­ság je­len­tős ré­szét. A har­cok ki­ter­jed­tek a Dél­vi­dék­re és Er­dély­re is. A hadi hely­ze­tet Bocs­kai kon­szo­li­dál­ta, Beth­len Gábor (1613–1629) pedig két há­bo­rú­ban (1619–1621, 1623–1626) rend­kí­vül ered­mé­nye­sen har­colt Wal­lenstein­nel szem­ben, mi­köz­ben Er­délyt gaz­da­sá­gi­lag, ipa­ri­lag és kul­tu­rá­li­san fel­vi­rá­goz­tat­ta. A Habs­burg-, a török had­já­ra­tok és a tatár be­üté­sek Er­dély­ben főleg a fo­lyó­völ­gyek ma­gyar­sá­gát rit­kí­tot­ta. Kü­lö­nö­sen pusz­tí­tó volt az 1657 utáni tatár és az 1660-as török had­já­rat. A ki­pusz­tí­tott la­kos­ság he­lyé­be a he­gyek­ből olá­hok te­le­ped­tek be. Beth­len Gábor alatt Er­dély egy­mil­lió la­ko­sá­nak kb. 80%-a ma­gyar (szé­kely), a többi román és szász. A török ki­űzé­se­kor a la­kos­ság­nak már csak a fele ma­gyar Dél- és Kö­zép-Er­dély­ben. Az 1600-as évek­ben pl. Szi­lágy vár­me­gye 106 ma­gyar fa­lu­já­ból 46-ban oláh több­ség jött létre, Ko­lozs vár­me­gye 112 hely­sé­ge közül 55-ből szo­rult ki a ma­gyar­ság.

A tö­rö­kök ki­űzé­se Bécs 1683-as ost­ro­má­val kez­dő­dött. A kah­len­ber­gi győz­tes csata (So­bi­es­ki len­gyel ki­rály ér­de­me) után a szö­vet­sé­ges se­re­gek (Szent Liga), bi­ro­dal­mi fő­ve­zér­let­tel és je­len­tős ma­gyar ka­to­nai rész­vé­tel­lel, 1689-re fel­sza­ba­dí­tot­ták a török ura­lom alól Ma­gyar­or­szág tel­jes te­rü­le­tét, és mé­lyen be­nyo­mul­tak a Bal­kán­ra. Ekkor XIV. Lajos fel­mond­ta a 20 évre kö­tött fegy­ver­szü­ne­tet a „ba­rát­ként” ke­zelt Osz­mán Bi­ro­da­lom te­her­men­te­sí­té­sé­re, így a tö­rök­ve­rő had­se­reg­ből ki­vá­ló had­ve­zé­re­ket és je­len­tős ka­to­nai erőt kel­lett a fran­cia ha­tár­ra át­cso­por­to­sí­ta­ni. A török el­len­tá­ma­dás vissza­hó­dí­tot­ta a Bal­kánt, né­hány éves ál­ló­há­bo­rú után a szul­tán utol­só nagy tá­ma­dá­sát 1697-ben Sa­voyai her­ceg Zen­tá­nál szét­ver­te. Csak a Te­mes­köz ma­radt török kézen 1716–18-ig. A 300 éves há­bo­rú utol­só 15 éve hely­re­ál­lí­tot­ta Ma­gyar­or­szág in­teg­ri­tá­sát, de újabb de­mog­rá­fi­ai ka­taszt­ró­fa árán.

1526 és 1697 kö­zött az or­szág 4,5 mil­li­ós la­kos­sá­ga kb. 3,5-4 mil­li­ó­ra csök­kent. A vesz­te­sé­ge­ket nö­vel­te az időn­ként en­dé­mi­ás pes­tis és tí­fusz (Car­da­no írta le: mor­bus hun­ga­ri­cus), me­lye­ket az 1542-ben a Bal­kán­ról Bu­dá­ig ha­to­ló török had­se­reg hur­colt be. 30 ezer volt a ma­gyar ál­do­za­tok száma. 1544-ben a Buda vissza­fog­la­lá­sá­ra in­du­ló ke­resz­tény sereg pus­ka­lö­vés nél­kül ugyan­csak 30 ezer em­bert ve­szí­tett.18 Így tehát ebben az idő­szak­ban – a két 15 éves há­bo­rú­ban (1591–1606, 1683–1699) – vál­to­zott meg dön­tő­en Ma­gyar­or­szág et­ni­kai össze­té­te­le. A tö­rö­kök ural­ta Al­föl­dön és pe­rem­vi­dé­ke­in ál­lan­dó har­cok és had­já­ra­tok, Észak­ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon a Habs­burg-had­já­ra­tok, Er­dély­ben a ta­tá­rok és tö­rö­kök be­tö­ré­sei okoz­tak je­len­tős véres em­ber­vesz­te­sé­get.

A török ki­ve­ré­sét nem kí­sér­te lel­ke­se­dés, és nem őriz­te meg az em­lé­ke­zet úgy, ahogy je­len­tő­sé­ge in­do­kol­ná. A 15 évig hú­zó­dó há­bo­rút, majd az or­szág­ban te­le­lő és el­tar­tott, bru­tá­li­san fel­lé­pő 50-60 ezres had­se­re­get mér­he­tet­len nyo­mor kí­sér­te. A kü­lön­adók meg­ug­rot­tak, a Ne­o­ac­quis­ti­ca Com­mis­sio kö­ve­tel­te – 150 év rab­lás, gyúj­to­ga­tás és me­ne­kü­lés után – az ere­de­ti bir­tok­le­ve­le­ket, az eset­le­ge­sen vissza­adott bir­tok 10%-át el­vet­te a hadi hoz­zá­já­ru­lás. Az or­szág ki­fosz­tá­sá­hoz jog­fosz­tás is tár­sult. Az or­szág­gyű­lés (1687-ben) le­mon­dott a sza­bad ki­rály­vá­lasz­tás jo­gá­ról, Er­délyt a ma­gyar ki­rály (és csá­szár) – ugyan a Szent Ko­ro­na tag­ja­ként, de – külön kor­má­nyoz­ta (Dip­lo­ma Leo­pol­di­num), csor­bí­tot­ta a ren­dek jo­ga­it és a tor­dai or­szág­gyű­lés (1568) biz­to­sí­tot­ta val­lás­sza­bad­sá­got. A török ki­ve­ré­sé­nek 15 éve volt a kö­vet­ke­ző de­mog­rá­fi­ai ka­taszt­ró­fa, ame­lyet a tár­sa­da­lom min­den ré­te­gé­nek mély el­ke­se­re­dé­se kí­sért. A fenti okok miatt kez­dő­dött a kuruc moz­ga­lom, amely a Rá­kó­czi-sza­bad­ság­harc­ban (1703–1711) tel­je­se­dett ki („cum Deo pro pat­ria et li­ber­ta­te”).

A 18. szá­za­dot három béke ha­tá­roz­ta meg. A kar­ló­cai (1699) a szu­ve­re­ni­tás és az ősi jogok csor­bu­lá­sa mel­lett hely­re­ál­lí­tot­ta az or­szág in­teg­ri­tá­sát, a szat­má­ri béke (1711) ren­dez­te Ma­gyar­or­szág köz­jo­gi és egyéb vi­szo­nya­it, és az ut­rech­ti (1713) meg­ha­tá­roz­ta a Habs­burg Bi­ro­da­lom eu­ró­pai hely­ze­tét (a Duna mel­let­ti te­rü­le­tek­re szo­rult vissza, így Ma­gyar­or­szág a bi­ro­dal­mon belül fel­ér­té­ke­lő­dött).

A Rá­kó­czi-sza­bad­ság­harc 8 éve vál­ta­ko­zó hadi hely­ze­tet ered­mé­nye­zett, a har­cok az or­szág összes te­rü­le­tét több­ször is érin­tet­ték, a had­já­ra­tok fel­pré­dál­ták azt, ami az or­szág­ból a török ki­ve­ré­se után még ma­radt.19 A csá­szá­ri­ak ol­da­lán ma­gya­rok is har­col­tak, így a há­bo­rú­nak rész­ben pol­gár­há­bo­rús jel­le­ge is volt, sőt a Dél­vi­dé­ken nagy szám­ban élő szer­bek is a csá­szá­ri­ak tá­mo­ga­tá­sá­ra lá­zad­tak fel, és ir­tot­ták az ős­la­ko­so­kat: a ma­gya­ro­kat és a hor­vá­to­kat. Ez volt a Dél­vi­dé­ken a má­so­dik ge­no­cí­di­um. A kuruc–oszt­rák har­cok (1687–1699, 1701) és a sza­bad­ság­harc je­len­tős, kb. 30 ezres véres ál­do­zat­tal járt. Ennél tíz­szer több em­ber­éle­tet (kb. 300 ezer) kö­ve­telt a fel­lob­ba­nó pes­tis­jár­vány. A fenti vesz­te­sé­gek a ha­to­dik de­mog­rá­fi­ai ka­taszt­ró­fát okoz­ták. Az össz­la­kos­ság száma kb. 3,5 mil­lió, a ma­gyar­ság ará­nya kb. 50%-ra csök­kent. A sza­bad­ság­har­cot le­zá­ró szat­má­ri béke mél­tá­nyos volt, el­kez­dőd­he­tett az or­szág al­kot­má­nyos, po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi jel­le­gé­nek meg­fe­le­lő kul­tu­rá­lis kon­szo­li­dá­ció. Az előző szá­zad­ban je­len­tős volt a re­for­má­ció, ezt kö­vet­te békés esz­kö­zök­kel az el­len­re­for­má­ció. Míg szin­te min­den nyu­ga­ti or­szág­ban fegy­ve­res val­lás­há­bo­rúk, meg­tor­lá­sok tör­tén­tek, ez Ma­gyar­or­szág 1100 éves tör­té­ne­té­ben egyet­len­egy­szer sem for­dult elő. A ki­ir­tott la­kos­ság he­lyé­re az or­szág kö­zép­ső te­rü­le­te­i­re, a sík­sá­gok­ra és a na­gyobb fo­lyó­med­rek­be a pe­ri­fé­ri­á­ról, a Kár­pá­tok­ból és azon kí­vül­ről spon­tán te­le­ped­tek le or­szág­la­kók. Így ke­rül­tek tótok az Al­föld déli ré­szé­re, a mold­vai és er­dé­lyi olá­hok az Al­föld ke­le­ti és észa­ki ré­sze­i­be és – Szé­kely­föld ki­vé­te­lé­vel – az er­dé­lyi me­den­cék­be. A hor­vá­tok a nyu­ga­ti ha­tá­ron, a szer­bek a Duna mind­két ol­da­lán észak felé hú­zód­tak. Az itt ma­radt főleg dél­szláv és albán török ka­to­na­ság gyor­san és ész­re­vét­le­nül, a 200 ezer szer­bi­ai me­ne­kült rész­ben in­teg­rá­ló­dott. Az et­ni­kai sok­szí­nű­sé­get tar­kí­tot­ták a me­ne­kült ör­mé­nyek és a ci­gá­nyok. Az ural­ko­dó­ház és né­hány főúr je­len­tős ki­vált­sá­gok­kal nagy­szá­mú kül­föl­dit, főleg német szár­ma­zá­sú ka­to­li­kus cso­por­to­kat te­le­pí­tett be el­ső­sor­ban a Dél­vi­dék­re, a Fel­vi­dék­re, a Dél-Du­nán­túl­ra, Er­dély és az Al­föld ta­lál­ko­zá­sá­nak te­rü­le­te­i­re. A spon­tán és a szer­ve­zett mig­rá­ció et­ni­ka­i­lag kü­lön­bö­ző, de kul­tu­rá­li­san ha­son­ló, a ke­resz­tény­ség va­la­me­lyik ri­tu­á­lé­ját gya­kor­ló po­pu­lá­ci­ók­ból állt, ame­lyek el­fo­gad­ták a fő­ha­tal­mat és a tör­vé­nye­ket, és zöm­mel al­kal­maz­kod­tak a to­le­ráns be­fo­ga­dó or­szág szo­ká­sa­i­hoz.

Az ut­rech­ti béke után kör­vo­na­la­zó­dott a Dunai Mo­nar­chia, amely­nek tar­to­má­nya­it az ural­ko­dó mint né­met-ró­mai csá­szár, a Ma­gyar Ki­rály­sá­got és tar­to­má­nya­it mint ma­gyar ki­rály irá­nyí­tot­ta. A szá­za­dot végig jel­le­mez­te, hogy a csá­szár pa­ter­ná­lis (III. Ká­roly, Mária Te­ré­zia) majd ab­szo­lút (II. Jó­zsef, 1780–1790) fel­vi­lá­go­sult ural­ko­dó­ként bi­ro­dal­mi ér­de­ke­ket kö­vet­ve pró­bál­ta a ma­gyar rendi jo­go­kat csök­ken­te­ni, a ren­dek pedig az ősi al­kot­mány­ra (Szent Ko­ro­na-esz­me), a ki­rá­lyi es­kü­re hi­vat­koz­va si­ke­re­sen el­len­áll­tak. A ki­rály és a ren­dek is pró­bál­gat­ták ha­tal­mu­kat nö­vel­ni. Meg­te­het­ték, mert a bi­ro­da­lom a ma­gyar had­erő, nyers­anya­gok és me­ző­gaz­da­ság nél­kül nem nyer­te volna meg a há­bo­rú­it, és nem tudta volna meg­tar­ta­ni az 1740 után már a nő­ág­ra is ki­ter­je­dő ural­mát (Habs­burg–Lo­ta­rin­gi­ai-di­nasz­tia) és nagy­ha­tal­mi ál­lá­sát („Vitam et san­gui­nem”).20

Az ipar főleg az oszt­rák, cseh és morva tar­to­má­nyok­ban, a me­ző­gaz­da­ság pedig a Ma­gyar Ki­rály­ság te­rü­le­tén, Er­dély­ben fej­lő­dött, amit a vi­ta­tott „ket­tős vám­rend­szer” is alá­tá­masz­tott. Az or­szág la­kos­sá­ga a spon­tán mig­rá­ló és a III. Ká­roly, de főleg Mária Te­ré­zia-fé­le be­te­le­pí­té­sek után gyor­san sza­po­ro­dott, kü­lö­nö­sen az olá­hok, akik a ha­vas­al­föl­di és mold­vai fe­je­de­lem­sé­gek­ben ural­ko­dó nyo­mo­rú­sá­gos hely­zet miatt, a jobb élet re­mé­nyé­ben me­ne­kül­tek át tö­me­ge­sen a Kár­pá­to­kon. Ha­son­ló­an nőtt annak a több hul­lám­ban me­ne­kü­lő több száz­ezer szerb be­fo­ga­dott­nak a száma, akik a török há­bo­rúk során, még 1690 után is me­ne­kül­tek Ma­gyar­or­szág­ra. Az oláh és szerb pa­rasz­ti és pász­tor­tö­me­gek töm­bök­ben te­le­ped­tek le, a ger­mán (sváb, val­lon, szász stb.) be­te­le­pü­lők szét­szór­tan, főleg a na­gyobb vá­ro­sok­ban (zöm­mel kéz­mű­ve­sek és ke­res­ke­dők). 1785-re – a nép­szám­lá­lás ada­tai sze­rint – a kb. 8 mil­lió lakos 38%-a volt ma­gyar et­ni­kum. Er­dély­ben ekkor ha­lad­ja meg a ro­má­nok (olá­hok) ará­nya az 50%-ot. A po­pu­lá­ció nö­ve­ke­dé­sét alig be­fo­lyá­sol­ta a szá­zad három tö­rö­k­el­le­nes há­bo­rú­ja (III. Ká­roly és II. Jó­zsef alatt) és a két nyu­ga­ti há­bo­rú (Mária Te­ré­zia alatt). Be­fo­lyá­sol­ta azon­ban az („oláh csá­szár”) Horea–Cloşca–Crişan-fé­le román pa­raszt­lá­za­dás, amely­nek során 60 ezer ma­gyart ir­tot­tak ki, főleg az er­dé­lyi Érc­hegy­ség­ben és kör­nyé­kén.

A 18. szá­zad utol­só és a 19. szá­zad első fe­lé­ben év­ti­ze­des viták kez­dőd­tek ne­me­si kö­rök­ben a pol­gá­ri át­ala­kí­tás szük­sé­ges­sé­gé­ről, tar­tal­má­ról és mód­já­ról, amely al­kot­má­nyo­san, békés úton menne végbe a Habs­burg Bi­ro­dal­mon belül az or­szág szu­ve­re­ni­tá­sa és in­teg­ri­tá­sa alap­ján. A fel­vi­lá­go­so­dás esz­me­rend­sze­ré­nek össze­egyez­te­té­se zaj­lott az ősi al­kot­mánnyal. A fran­cia for­ra­da­lom bru­ta­li­tá­sa és a na­pó­le­o­ni há­bo­rúk ször­nyű­sé­gei el­len­té­te­sek vol­tak a ma­gyar tra­dí­ci­ók­kal és élet­szem­lé­let­tel, így a ra­di­ká­lis meg­ol­dá­so­kat nem vet­ték szá­mí­tás­ba. Meg­erő­sö­dött azon­ban a nem­ze­ti érzés pat­ri­ó­ta és nem na­ci­o­na­lis­ta ér­te­lem­ben. Ez utób­bi ke­vés­bé a hor­vát, in­kább a tömb­ben élő román, a szerb, majd a szlo­vák ve­ze­tő ré­teg­re volt jel­lem­ző, né­hány év­ti­ze­des ké­sés­sel, és nem lé­te­ző tör­té­nel­mi előz­mé­nyek­re tá­masz­kod­va.

Míg a 18. szá­zad­ban a ki­rá­lyi és csá­szá­ri csa­lád tö­re­ke­dett – a bi­ro­dal­mi szem­pon­tok pri­o­ri­tá­sa mel­lett – a tár­sa­da­lom al­sóbb ré­te­gei jo­ga­i­nak ki­ter­jesz­té­sé­re és anya­gi gya­ra­po­dá­sá­nak elő­se­gí­té­sé­re, a 19. szá­zad első fe­lé­ben a ma­gyar ne­mes­ség kez­de­mé­nyez­te egyre ha­tá­ro­zot­tan a pol­gá­ri át­ala­ku­lást. Szé­che­nyi Ist­ván gróf („a leg­na­gyobb ma­gyar”) főleg a gaz­da­sá­gi, Kos­suth pedig a tár­sa­dal­mi re­for­mo­kat szor­gal­maz­ta.21

Az 1848. már­ci­u­si for­ra­dal­mi hul­lám (Pá­rizs, Itá­lia, Bécs stb.) fel­gyor­sí­tot­ta az ese­mé­nye­ket. A rendi or­szág­gyű­lés alsó- és fel­ső­ren­di háza már­ci­us 13-án meg­sza­vaz­ta a ki­ér­lelt és elő­ké­szí­tett tör­vé­nye­ket, a ki­rály (V. Fer­di­nánd) pedig hosszas vita után áp­ri­lis 11-én alá­ír­ta azo­kat. A tör­vé­nyek a pol­gá­ri és a tár­sa­dal­mi át­ala­ku­lás leg­tel­je­sebb ga­ran­ci­á­it biz­to­sí­tot­ták, a ne­mes­ség – egye­dül­ál­ló módon – békés úton, ön­ként le­mon­dott ki­vált­sá­ga­i­ról. A di­nasz­tia le­mon­dat­ta V. Fer­di­nánd csá­szárt és ki­rályt (a ki­rály le­mon­dá­sát a ma­gyar jog nem is­mer­te), és I. Fe­renc Jó­zse­fet je­löl­ték ki csá­szár­nak, aki az élet­ben lévő ki­rály, az ősi al­kot­mány­ra tett eskü és a ma­gyar ki­rály­ava­tás többi fel­té­te­lé­nek hi­á­nyá­ban nem le­he­tett és nem lett ma­gyar ki­rály. Mint oszt­rák csá­szár vonta vissza, il­let­ve ta­gad­ta meg az 1848-as tör­vé­nye­ket (ami­hez nem volt joga), lá­zí­tot­ta fel a szer­bek és ro­má­nok egy ré­szét és az er­dé­lyi szá­szo­kat, va­la­mint moz­gó­sí­tot­ta had­se­re­ge­it. Az első ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök, Bat­thyá­ny Lajos gróf nem­zet­kö­zi se­gít­ség hi­á­nyá­ban meg­szer­vez­te az ál­lam­ap­pa­rá­tust, a ha­di­ipart, új pénzt bo­csá­tott ki, had­se­re­get szer­ve­zett, amely Pá­kozd­nál szep­tem­ber végén meg­ver­te és az oszt­rák ha­tár­ra szo­rí­tot­ta vissza a Jel­la­sics ve­zet­te csá­szá­ri se­re­get. A csá­szá­ri el­len­tá­ma­dás ele­in­te, a tél fo­lya­mán si­ke­res volt, de a „ta­va­szi had­já­rat­ban” az egé­szen ki­vá­ló pa­rancs­no­kok és a ki­vá­ló harci eré­nye­ket fel­mu­ta­tó hon­véd­se­reg győz­tes üt­kö­ze­tek so­ro­za­tá­val tönk­re­ver­te és Bé­csig szo­rí­tot­ta vissza a csá­szá­ri had­se­reg de­mo­ra­li­zált ma­rad­vá­nya­it, Bem tá­bor­nok pedig je­len­tős si­ke­re­ket ért el Er­dély­ben. Fe­renc Jó­zsef csá­szár Var­só­ban kéz­csók­ra já­rult a cár­hoz, ku­nye­rál­va be­avat­ko­zá­sát, aki a Szent Szö­vet­ség ér­tel­mé­ben uta­sí­tot­ta Pas­ki­evics her­ce­get, hogy 200 ezer fős had­se­reg­gel tá­mad­ja meg Ma­gyar­or­szá­got. A három irány­ból meg­tá­ma­dott ma­gyar se­re­gek Arad és Te­mes­vár körül kon­cent­rá­lód­tak, de Gör­gey Artúr (a szá­zad egyik leg­zse­ni­á­li­sabb had­ve­zé­re) mér­le­gel­ve, hogy a 30–35 ezer fős hon­véd­se­reg két, egyen­ként 100 ezer fő fö­löt­ti had­se­reg­gel győz­tes csa­tát nem vív­hat, 1849. au­gusz­tus kö­ze­pén le­tet­te a fegy­vert az oro­szok előtt.22 A fegy­ver­le­té­telt – a ma­gyar jog alap­ján min­den rész­le­té­ben tör­vény­te­len, és csak az 1956 utáni ká­dá­ri­hoz ha­son­lít­ha­tó – rend­kí­vül bru­tá­lis meg­tor­lás és jog­fosz­tás kö­vet­te. (Lord Pal­mer­ston írja a bécsi angol kö­vet­nek: „…az oszt­rá­kok a leg­na­gyobb vad­ál­la­tok azok kö­zött, akik va­la­ha a mű­velt em­be­rek nevét bi­to­rol­ták, ke­gyet­len­ke­dé­sük… Ma­gyar­or­szá­gon és Er­dély­ben csu­pán az af­ri­kai és haiti né­ge­rek el­já­rá­sá­hoz ha­son­lít­ha­tó.”) A csá­szár ad­mi­niszt­ra­tív módon, ren­de­le­tek­kel irá­nyí­tot­ta az or­szá­got, amire a nem­zet passzív re­zisz­ten­ci­á­val fe­lelt. Fe­renc Jó­zsef a krími há­bo­rú­ban részt vett az oro­szok el­le­ni ko­a­lí­ci­ó­ban (be­le­ha­ra­pott az 1849-ben még meg­csó­kolt kézbe), fegy­ver­rel akar­ta meg­aka­dá­lyoz­ni két nagy nem­zet­ál­lam lét­re­jöt­tét, az olasz és a német egy­sé­get, de min­den há­bo­rú­ban ve­re­sé­get szen­ve­dett (Lom­bar­dia és Ve­len­ce el­vesz­té­se, kis­né­met egy­ség po­rosz ve­ze­tés­sel). A kö­nig­grätzi csata el­vesz­té­se után a di­nasz­tia be­lát­ta, hogy ki kell egyez­nie Ma­gyar­or­szág­gal. Az éve­kig tartó tár­gya­lá­sok során na­gyon sok­fé­le el­kép­ze­lést tár­gyal­tak. Deák Fe­renc („a haza böl­cse”) ta­lál­ta meg azt a meg­ol­dást, amely meg­fe­lelt a Szent Ko­ro­na-esz­mé­ből le­ve­ze­tett ősi ma­gyar jog­rend­nek, a di­nasz­tia és a ren­dek kö­zött kö­tött szer­ző­dés­nek (Prag­ma­ti­ca Sanc­tio), az 1848-as tör­vé­nyek­nek, a szer­ző­dő felek ér­de­ke­i­nek és a közös ügyek (had­ügy–pénz­ügy–kül­ügy) ren­de­zé­sé­nek. A ki­egye­zés („ki­egyen­lí­tés”) után Fe­renc Jó­zsef csá­szár le­tet­te az ősi ki­rá­lyi esküt, majd a Szent Ko­ro­ná­val az esz­ter­go­mi her­ceg­prí­más Ma­gyar­or­szág, Hor­vát­or­szág, Dal­má­cia, Róma, Je­ru­zsá­lem stb. ki­rá­lyá­vá ko­ro­náz­ta. Ezt kö­vet­te 1868-ban a ma­gyar–hor­vát ki­egye­zés. A vá­lasz­tott or­szág­gyű­lés biz­to­sí­tot­ta ál­lam­pol­gá­ra­i­nak a sze­mé­lyi sza­bad­ság­jo­gok és a pol­gá­ri jogok tel­jes­sé­gét, a kul­tu­rá­lis au­to­nó­mi­át, az egyik első tör­vény biz­to­sí­tot­ta a kor­lát­lan és fel­té­te­lek nél­kü­li be­ván­dor­lást az or­szág­ba.23

Az or­szág el­ké­pesz­tő gaz­da­sá­gi, kul­tu­rá­lis, egész­ség­ügyi, ok­ta­tá­si fej­lő­dést pro­du­kált. A GDP-t meg­ti­zen­öt­szö­röz­te, a vas­úti és út­há­ló­za­tát meg­tíz­sze­rez­te. Ha­son­ló ará­nyú volt a nö­ve­ke­dés a gaz­da­ság egyéb te­rü­le­te­in is. A fej­lő­dés üteme Ma­gyar­or­szá­gon volt a leg­ma­ga­sabb Eu­ró­pá­ban. Egy kér­dés­kört azon­ban nem le­he­tett meg­ol­da­ni: a nem­ze­ti­sé­gi kér­dést. A kü­lön­bö­ző ere­de­tű nép­cso­por­tok val­lá­si és po­li­ti­kai ve­ze­tő­i­nek egy része a 19. szá­zad­ban fel­is­mer­te et­ni­kai ho­va­tar­to­zá­sát, a ma­gyar iden­ti­tást fo­ko­za­to­san ki­egé­szí­tet­te, il­let­ve rész­ben fel­vál­tot­ta a szom­szé­dos, rész­ben még török füg­gő­ség­ben lévő, azo­nos ere­de­tű nem­ze­tek össze­tar­to­zás-tu­da­ta. Szá­mos mí­toszt kre­ál­tak és emel­tek „tu­do­má­nyos ténnyé”: a szlo­vá­kok Nagy-mo­rá­vi­á­ra, a ro­má­nok a dá­ko­ro­mán el­mé­let­re, a déli és észa­ki szlá­vok a pán­szláv esz­mé­re, a cse­hek a bi­ro­dal­mon be­lü­li (1620 előt­ti) ál­la­muk­ra hi­vat­koz­tak. Szá­mos – sok­szor ext­rém – ja­vas­lat ke­rült fel­szín­re a du­a­lis­ta állam ré­szé­ről és a nem­ze­ti­sé­gek ré­szé­ről egy­aránt. Ezek vagy meg­va­ló­sít­ha­tat­la­nok, vagy egy­más­nak el­lent­mon­dó­ak vol­tak (pl. tri­a­lis­ta állam ese­tén a szlá­vok fő­vá­ro­sa Prága, Zág­ráb vagy Belg­rád le­gyen).24

Az év­szá­zad során je­len­tős vál­to­zá­sok zaj­lot­tak le Eu­ró­pá­ban. Új po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi ha­tal­mak emel­ked­tek fel, mások gyen­gül­tek. A fel­me­rü­lő ér­de­kek, az al­kal­mi szö­vet­sé­gek és az ál­ta­luk ví­vott há­bo­rúk Eu­ró­pá­ban két nagy szö­vet­sé­gi rend­szert hoz­tak létre: a köz­pon­ti ha­tal­ma­kat és az ent­en­te cor­di­ale-t. A Ma­gyar Ki­rály­ság la­kos­sá­ga 1848-ra kb. 10 mil­lió volt, a ma­gyar­ság rész­ará­nya 40%. 1869-ben az ős­la­kos­ság 13,6 mil­lió, ebből 6,2 mil­lió ma­gyar. Az 1910-es nép­szám­lá­lás ada­tai sze­rint a 18 mil­lió ál­lam­pol­gár­ból 54% (9,9 mil­lió) ma­gyar (1. ábra). A la­kos­ság­szá­mot csök­ken­tet­ték a 19. szá­zad há­bo­rúi, az első vi­lág­há­bo­rú előt­ti más­fél mil­li­ót szám­lá­ló vég­le­ges ki­ván­dor­lás Ame­ri­ká­ba és a jár­vá­nyok. A Na­pó­le­on el­le­ni há­bo­rú Győr mel­let­ti vesz­tes üt­kö­ze­té­ben el­fo­gott fran­cia fog­lyok Pé­csen okoz­tak en­dé­mi­ás­flekk­tí­fusz-jár­ványt. 1831-ben ko­le­ra­jár­vány sö­pört végig az or­szá­gon, főleg a Fel­vi­dé­ken szed­te ál­do­za­ta­it. A jár­vány­ban fél­mil­lió ember meg­be­te­ge­dett, a né­pes­ség vesz­te­sé­ge kb. 200 ezer ember volt. 1848 ta­va­szán ismét fel­lob­bant a ko­le­ra Hor­vát­or­szág­ban, majd át­ter­jedt a Du­nán­túl­ra. Ez meg­ne­he­zí­tet­te a hon­véd­to­bor­zást, de ennek foly­tán ke­ve­sebb ka­to­nát tud­tak a Jel­la­sich-fé­le csá­szá­ri se­reg­be is be­so­roz­ni. A Pas­ki­evics ve­zet­te 200 ezres orosz had­se­reg Len­gyel­or­szág­ból hur­col­ta be a be­teg­sé­get, meg­kö­ze­lí­tő­en 80 ezer ka­to­na be­te­ge­dett meg, 10 ezer pedig meg­halt. A 19. szá­zad végén, 1870 körül Fran­cia­or­szág­ból in­dult dif­té­ria volt a leg­gyil­ko­sabb jár­vány, mely­ben éven­te 30 ezer gyer­mek halt meg. A pes­tis a 17., a himlő (hála a vak­ci­ná­ci­ó­nak) a 19. szá­zad­ban, a flekk­ti­usz a szá­zad végén meg­szűnt. Meg­je­lent vi­szont a tbc (mor­bus hun­ga­ri­cus), amely tö­me­ge­sen szed­te ál­do­za­ta­it egé­szen az 1940-es éve­kig, és csak az 1950-es évek­ben si­ke­rült meg­szün­tet­ni.

A ma­gyar la­kos­sá­gon belül fo­lya­ma­to­san nőtt a ter­mé­sze­tes sza­po­ro­dás rész­ará­nya, a nem­ze­ti­sé­gek spon­tán asszi­mi­lá­ci­ó­ja és a cári bi­ro­da­lom­ból el­ül­dö­zött zsi­dó­ság je­len­tős in­teg­rá­ló­dá­sa, asszi­mi­lá­ci­ó­ja révén. Ma­gyar­or­szág­ra kor­lát­la­nul me­ne­kül­het­tek száz­ez­res nagy­ság­rend­ben a zsi­dók, hi­szen a ma­gyar or­szág­gyű­lés – Eu­ró­pá­ban elő­ször – sza­bad be­ván­dor­lást, a tör­vény ere­jé­nél fogva tel­jes eman­ci­pá­ci­ót biz­to­sí­tott. A ma­gyar et­ni­kum ará­nya annak el­le­né­re nö­ve­ke­dett, hogy 1848–1849-ben a szerb fel­ke­lők a Dél­vi­dé­ken, a ro­má­nok Er­dély­ben – bár az 1848-as tör­vé­nyek a jogok tel­jes­sé­gét biz­to­sí­tot­ták min­den or­szág­la­kó­nak, bár­mi­re való te­kin­tet nél­kül – mar­ta­lóc ban­dák­ba szer­ve­ződ­ve tö­me­ges, sok tíz­ezer ál­do­zat­tal járó mé­szár­lást ren­dez­tek. (Az er­dé­lyi kis­vá­ros­ban, Nagy­enye­den a tel­jes ma­gyar la­kos­sá­got le­gyil­kol­ták, és több ezer ko­po­nyá­ból gúlát emel­tek a római ka­to­li­kus temp­lom előtt. Ugyan­ez tör­tént a dél­vi­dé­ki Fe­hér­temp­lo­mon is.) Je­len­tős te­rü­le­tek, vá­ro­sok, fal­vak nép­te­le­ned­tek el. A Horea-fé­le román pa­raszt­fel­ke­lés­nek, a török elől me­ne­kü­lő déli szlá­vok 1526 és 1690 utáni vé­reng­zé­se­i­nek is volt et­ni­kai jel­le­ge, de a cél akkor a gaz­da­gabb és ci­vi­li­zál­tabb ős­la­kók föld­je­i­nek és ja­va­i­nak meg­szer­zé­se volt. Az 1848–1849-es vé­reng­zés el­ső­sor­ban et­ni­kai in­dít­ta­tá­sú volt. A nem­ze­ti­sé­gek je­len­tős része és szá­mos kül­föl­di ugyan­ak­kor a sza­bad­ság­harc mellé állt, még 1849-ben is, ami­kor Eu­ró­pá­ban már min­den­hol le­ver­ték a pol­gá­ri for­ra­dal­ma­kat.

Az 1878-as ber­li­ni kong­resszu­son Bis­marck és gróf And­rássy Gyula (közös kül­ügy­mi­nisz­ter) le­he­tő­vé tet­ték a román fe­je­de­lem­sé­gek füg­get­len­sé­gét, majd a Mo­nar­chia an­nek­tál­ta Bosz­ni­át és Her­ce­go­vi­nát az Ár­pád-há­zi ki­rá­lyok bi­ro­dal­má­nak jo­gá­ra hi­vat­koz­va – mi­ként Len­gyel­or­szág fel­osz­tá­sa­kor is –, hol­ott a ma­gyar ve­ze­tő elit az et­ni­kai ará­nyok rom­lá­sa miatt ennek el­len­állt.

A két bal­ká­ni há­bo­rú­ban az Osz­mán Bi­ro­da­lom ha­tal­ma to­vább gyen­gült, majd Bul­gá­ria át­me­ne­ti meg­erő­sö­dé­se után a min­dig orosz­ba­rát Szer­bia ér­té­ke­lő­dött fel. Fe­renc Fer­di­nánd trón­örö­kös meg­gyil­ko­lá­sa­kor a há­bo­rú nem fel­tét­le­nül volt tör­vény­sze­rű, a Mo­nar­chia Szer­bi­á­hoz in­té­zett ul­ti­má­tu­mát – töb­bek kö­zött azzal a ki­vé­tel­lel, hogy a Mo­nar­chia rend­őr­sé­ge is be­kap­cso­lód­jék a nyo­mo­zás­ba –, Szer­bia kez­det­ben el is fo­gad­ta. (Az In­ter­pol és a kü­lön­bö­ző tit­kos­szol­gá­la­tok együtt­mű­kö­dé­sé­nek ko­rá­ban az el­uta­sí­tás nem ért­he­tő, mint ahogy akkor sem volt az.) Az első vi­lág­há­bo­rú okai, a több­szö­ri bé­ke­kö­té­si kí­sér­le­tek ered­mény­te­len­sé­ge, a bé­ke­fel­té­te­lek ki­ala­kí­tá­sa, majd a nap­ja­in­kig tartó tör­té­nel­mi ese­mé­nyek moz­ga­tó­ru­gói máig nem is­mer­tek, vagy rosszul is­mer­tek, tor­zí­tot­tak, vagy a nagy­ha­tal­mak ér­de­kei tit­ko­sak vol­tak, ál­lan­dó disz­kusszió tár­gyai. Az vi­szont tény, hogy gróf Tisza Ist­ván ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök a leg­vég­ső­kig el­le­nez­te a há­bo­rút a német és oszt­rák nagy­ve­zér­kar, a po­li­ti­kai elit és a két csá­szár el­le­né­ben. Ami­kor nem tudta to­vább tar­ta­ni po­zí­ci­ó­ját, kö­ve­tel­te és el­ér­te, hogy dek­la­rál­ják: a Mo­nar­chi­á­nak nem célja a há­bo­rús ter­jesz­ke­dés. A há­bo­rú lát­szó­lag presz­tízs­okok miatt kez­dő­dött, a végén ideo­ló­gi­ai jel­le­gű há­bo­rú­vá fa­jult, majd nagy­ha­tal­mi ér­de­kek alap­ján kö­töt­tek békét. A köz­pon­ti ha­tal­mak két részt­ve­vő­je be­je­len­tet­te sem­le­ges­sé­gét, amit Olasz­or­szág egy­szer sze­gett meg (ami­kor be­lé­pett a há­bo­rú­ba ko­ráb­bi szö­vet­sé­ge­sei ellen), Ro­má­nia pedig 1916-ban meg­tá­mad­ta a Mo­nar­chi­át, azon­ban a köz­pon­ti ha­tal­mak cse­kély erők­kel szét­ver­ték a román had­se­re­get, és be­vo­nul­tak Bu­ka­rest­be. 1918 ele­jén kü­lönb­ékét kö­tött, a bé­ke­tár­gya­lá­sok előtt ismét az an­tant szö­vet­sé­ge­se. 1916-ig főleg a köz­pon­ti ha­tal­mak si­ke­rei vol­tak a jel­lem­ző­ek, az USA 1917-es há­bo­rú­ba lé­pé­se döntő anya­gi fö­lényt ered­mé­nye­zett. Wil­son ame­ri­kai elnök 14 pont­ja egyen­lő felek igaz­sá­gos meg­ál­la­po­dá­sá­nak le­he­tő­sé­gét ígér­te, a népek ön­ren­del­ke­zé­si jogát is be­le­ért­ve. Ezzel szem­ben tit­kos pak­tu­mok szü­let­tek, ame­lye­ket ér­vé­nye­sí­tet­tek a bé­ke­kö­tés során. Az 1918-as nyu­ga­ti német of­fen­zí­va, il­let­ve a pia­vei át­tö­rés meg­re­ke­dé­se után a köz­pon­ti ha­tal­mak nem ka­pi­tu­lál­tak, hanem bízva Wil­son 14 pont­já­ban, fegy­ver­szü­ne­tet kö­töt­tek. Ok­tó­ber leg­vé­gén lét­re­jött Len­gyel­or­szág, amely­hez no­vem­ber ele­jén csat­la­ko­zott Ga­lí­cia, a cse­hek ön­ál­ló­sod­tak, a déli szlá­vok ön­ál­ló ál­lam­ban gon­dol­kod­tak, a ro­má­nok dek­la­rál­ták el­sza­ka­dá­su­kat a Mo­nar­chi­á­tól. Ok­tó­ber 31-én Ká­ro­lyi gróf lett a mi­nisz­ter­el­nök, és ki­ki­ál­tot­ták a köz­tár­sa­sá­got. Az 1918. no­vem­ber 3-án Pa­do­vá­ban meg­kö­tött fegy­ver­szü­net sze­rint a bé­ke­tár­gya­lá­so­kig min­den had­vi­se­lő fél a bir­to­kolt po­zí­ci­ó­ban ma­radt. A ma­gyar had­se­re­gek min­den irány­ban az ezer­éves ha­tá­ron túl tar­tóz­kod­tak. Meg­in­dult a tö­me­ges ha­za­áram­lás, a had­se­reg 40%-a tel­jes rend­ben és fegy­ver­zet­tel. Lin­der had­ügy­mi­nisz­ter pedig ki­je­len­tet­te, hogy „nem akar több ka­to­nát látni”. A had­se­re­gek le­fegy­ver­zé­sé­vel egy idő­ben, főleg fran­cia se­gít­ség­gel, az egy­szer már szét­vert román, a szer­ve­ző­dő cseh és szerb had­se­reg be­vo­nult az or­szág­ba, fo­lya­ma­to­san és ön­ké­nye­sen mó­do­sít­va a fegy­ver­szü­ne­ti vo­na­lat. Az 1919. már­ci­u­si Vix-jegy­zék fel­té­te­lei után az an­tant­ba­rát Ká­ro­lyit a ra­di­ká­lis bal­ol­dal le­mon­dat­ta. A ha­tal­mat 133 napra a kom­mu­nis­ták­kal szö­vet­ke­zett szo­ci­ál­de­mok­ra­ták és ra­di­ká­lis li­be­rá­li­sok ra­gad­ták ma­guk­hoz, vég­ze­tes­re for­dít­va a belső vi­szo­nyo­kat, és el­le­he­tet­le­nít­ve a kül­kap­cso­la­to­kat. A Fel­vi­dék­re be­vo­nu­ló cse­he­ket a Vörös Had­se­reg ha­zá­ju­kat védő ka­to­nái meg­ver­ték és vissza­szo­rí­tot­ták. A ti­la­lom el­le­né­re meg­ala­kult pár ezer fős szé­kely had­osz­tály né­hány ezer em­be­re hó­na­po­kig le­las­sí­tot­ta a román had­se­re­get. Az an­tant ké­ré­sé­re a Fel­vi­dé­ket a bol­se­vis­ták ki­ürí­tet­ték, a szé­kely had­osz­tály hő­si­es har­cok során fel­mor­zso­ló­dott. Az or­szág na­gyobb része meg­szál­lás alá ke­rült. A Sze­ge­den meg­ala­kult nem­ze­ti had­se­reg, az ide­ig­le­nes, majd vá­lasz­tott par­la­ment re­mény­te­len hely­ze­tet örö­költ.

Eköz­ben a Ver­sailles kör­nyé­ki bé­ke­tár­gya­lá­sok foly­tak. Ma­gyar­or­szág ese­té­ben még az ame­ri­ka­i­ak is fel­ad­ták a wil­so­ni 14 pon­tot, és a nem­ze­ti­sé­gek ve­ze­tő­i­vel kö­tött tit­kos szer­ző­dé­se­ket va­ló­sí­tot­tak meg. A tár­gya­lá­sok­ra a ma­gyar kül­dött­sé­get nem hív­ták meg, a meg­tor­lás tár­gya­lá­sán a vád­lott nem je­len­he­tett meg, nem ér­vel­he­tett, nem véd­het­te magát. A tár­gya­lás be­fe­je­zé­se után a „ki­vég­zés” (alá­írás) előtt az utol­só szó jogán szól­ha­tott. Ugyan­ak­kor a Ma­gyar Ki­rály­sá­gon egy­más­sal is ve­sze­ke­dő szom­szé­dos ál­la­mok min­den kö­ve­te­lé­sét, sok­szor el­ké­pesz­tő ha­zug­sá­ga­it is el­fo­gad­ták (pl. a pár méter szé­les Ipoly ha­józ­ha­tó stb.). Jel­lem­ző, hogy nem a népek ön­ren­del­ke­zé­si jo­gá­ra vagy et­ni­kai el­vek­re, hanem meg­ha­mí­sí­tott tör­té­nel­mi és gaz­da­sá­gi ér­de­kek­re hi­vat­koz­tak. Az 1907-es orosz–fran­cia szer­ző­dé­sig li­be­rá­lis min­ta­ál­lam­ként ér­té­kelt Ma­gyar­or­szá­got az utód­ál­la­mok, a fe­u­da­liz­mus, az el­nyo­más, a népek bör­tö­né­nek ál­lí­tot­ták be. Ahogy az ak­ko­ri olasz kül­ügy­mi­nisz­ter, Fran­ces­co Nitti fo­gal­ma­zott, ki akar­ták vé­gez­ni, élet­kép­te­len hely­zet­be akar­ták hozni. Ez majd­nem si­ke­rült is.25 Dik­tá­tum­mal el­sza­kí­tot­ták az or­szág te­rü­le­té­nek pon­to­san két­har­ma­dát, ipa­rá­nak 70-80%-át, vas­úti és út­há­ló­za­tá­nak, ter­mé­sze­ti ja­va­i­nak, leg­jobb föld­je­i­nek nagy ré­szét, er­dő­i­nek 95%-át, a Hor­vát­or­szág nél­kü­li 18,3 mil­lió la­ko­sá­ból 7,6 mil­lió ma­radt. 10,6 mil­li­ót meg­kér­de­zé­sük nél­kül el­csa­tol­tak, köz­tük 3 mil­lió ma­gyart, az el­csa­tolt la­kos­ság 30,2%-át, akit töm­bök­ben éltek az okt­ro­jált új ha­tá­rok túl­ol­da­lán (4. táb­lá­zat). Akkor szü­le­tett a mon­dás, hogy Ma­gyar­or­szág ha­tá­ros Ma­gyar­or­szág­gal. Egy több­nem­ze­ti­sé­gű, ezer­éves jog­ál­la­mot meg­szün­tet­tek, hét­fe­lé da­ra­bol­tak, és olyan élet­kép­te­len ál­lam­ala­ku­la­to­kat hoz­tak létre, ame­lyek­ben a nem­ze­ti­sé­gek ará­nya ma­ga­sabb volt, mint az ezer­éves Ma­gyar Ki­rály­ság­ban. Az utód­ál­la­mok ki­vé­tel nél­kül szét­es­tek; elő­ször 1940 és 1945 kö­zött. Egy nem­zet­ál­lam ma­radt a tér­ség­ben, Ma­gyar­or­szág. Nem vet­ték fi­gye­lem­be sem az ezer­éves tör­té­nel­mi, sem a ge­o­ö­ko­nó­mi­ai (a Kár­pát-me­den­ce tö­ké­le­tes föld­raj­zi és gaz­da­sá­gi egy­ség), sem az et­ni­kai elvet, sem a népek ön­ren­del­ke­zé­si jogát. Még azt sem en­ged­ték meg, hogy az el­csa­tolt te­rü­le­tek la­kos­sá­ga nép­sza­va­zá­son dönt­sön. Sop­ron­ban „a ron­gyos­gár­da” ön­kén­te­sei meg­fu­ta­mí­tot­ták az oszt­rák csend­őr­sé­get, majd a kis­vá­ros főleg német nyel­vű hon­pol­gá­ra­i­nak két­har­ma­dos több­sé­ge nép­sza­va­zás­sal Ma­gyar­or­szág része ma­radt. Ha­son­ló ered­mény más­hol is vár­ha­tó lett volna, ugyan­is a nem­ze­ti­sé­gek ve­ze­tő­i­nek tö­rek­vé­se és az em­be­rek vé­le­mé­nye gyak­ran nem esett egybe (a nem­ze­ti­sé­gek hely­ze­te jo­gi­lag, gaz­da­sá­gi­lag és kul­tu­rá­li­san lé­nye­ge­sen ked­ve­zőbb volt Ma­gyar­or­szá­gon, mint az or­szá­gon kí­vü­li nem­zet­tár­sa­i­ké).

4. táb­lá­zat: Az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia utód­ál­la­ma­i­nak ré­sze­se­dé­se a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­ből és né­pes­sé­gé­ből*

 4. táblázat: Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamainak részesedése a történelmi Magyarország területéből és népességéből*

A meg­szál­ló had­se­re­gek az or­szá­got ki­fosz­tot­ták (csak a Bu­da­pes­tet is meg­szál­ló román had­se­reg 20–30 ezer va­gon­nyi hol­mit ra­bolt el, az író­gép­től és a bú­to­rok­tól kezd­ve a gyá­rak tel­jes gép­park­já­ig, mé­ne­se­ket, csor­dá­kat haj­tot­tak el), min­dent vit­tek, amit el­ér­tek.26

A vissza­ál­lí­tott Ma­gyar Ki­rály­ság­ban trón­fosz­tot­ták a Habs­burg-di­nasz­ti­át, Hu­nya­di és Kos­suth után har­mad­szor­ra Hor­thyt vá­lasz­tot­ták kor­mány­zó­nak, aki főleg az er­dé­lyi arisz­tok­rá­cia ve­ze­té­sé­vel, a de­mok­rá­cia és dik­ta­tú­ra je­gye­it vi­se­lő au­tok­ra­ta po­li­ti­kai rend­szert ala­kí­tott ki. Bár le­he­tet­len­nek lát­szott, meg­szer­vez­ték az ál­lam­ap­pa­rá­tust, kon­szo­li­dál­ták a pénz­ügye­ket, fej­lesz­tet­ték a gaz­da­sá­got, rend­kí­vül erő­tel­je­sen fej­lesz­tet­ték az ok­ta­tá­si rend­szert az elemi is­ko­lá­tól az egye­te­mig, fo­ko­za­to­san szét­tör­ték a kis­an­tant to­tá­lis po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi blo­kád­ját, tá­mo­gat­ták a „le­ány­or­szá­gok” ma­gyar­sá­gát. Eu­ró­pa egyik leg­ki­vá­lóbb egész­ség­ügyi rend­sze­rét mű­köd­tet­ték, el­ső­sor­ban szo­li­da­ri­tá­si ala­pon. A ma­gyar kul­tú­ra min­den ága vi­rág­zott (pl. zene: Bar­tók, Ko­dály, Doh­ná­nyi), a 17 ma­gyar szár­ma­zá­sú No­bel-dí­jas majd­nem mind­egyi­ke a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött vé­gez­te is­ko­lá­it, a ma­gyar film­mű­vé­szet a leg­el­sők kö­zött szü­le­tett meg (kö­zü­lük né­há­nyan, pl. Czu­kor György te­rem­tet­ték meg Hol­ly­woo­dot), a ma­gyar fut­ball­vá­lo­ga­tott két vi­lág­baj­no­ki ezüst­ér­mét (1938, 1954) szer­ző és a ber­li­ni (1936), il­let­ve hel­sin­ki (1952) olim­pia 3. he­lyét elérő spor­to­lók ekkor nőt­tek fel. A le­ány­or­szá­gok ma­gyar­sá­ga szá­mos diszk­ri­mi­ná­ci­ót szen­ve­dett el, még a tri­a­no­ni szer­ző­dést is szá­mos kér­dés­ben meg­szeg­ték a győz­te­sek. A ma­gyar­ság nem­ze­ti egy­sé­ge rend­kí­vül meg­erő­sö­dött. Min­den hazai és le­ány­or­szág­be­li ma­gyar párt és a nem­zet egyet­ér­tett abban, hogy Tri­a­non in­do­kol­ha­tat­la­nul igaz­ság­ta­lan volt, az or­szág ezer­éves in­teg­ri­tá­sát hely­re kell ál­lí­ta­ni vagy az et­ni­kai ha­tá­rok mel­lett, vagy tel­jes mér­ték­ben. A békés re­ví­zi­ót Tri­a­non le­he­tő­vé tette, azon­ban Ang­lia és Fran­cia­or­szág aktív tá­mo­ga­tá­sá­ra nem le­he­tett szá­mí­ta­ni (az első és má­so­dik bécsi dön­té­sen ér­dek­te­len­sé­get je­len­tett be, de nem el­le­nez­te, az ola­szok­ra és a né­me­tek­re bíz­ták a dön­tést). A 2. vi­lág­há­bo­rú ese­mé­nyei is­mer­tek, ebből ki­eme­lem, hogy Auszt­ria nép­sza­va­zás útján, 97%-os több­ség­gel, rend­kí­vü­li lel­ke­se­dés­sel egye­sült Né­met­or­szág­gal. Az összes többi le­ány­or­szág szét­esett, Mün­chen­ben a négy eu­ró­pai nagy­ha­ta­lom el­fo­gad­ta Cseh­szlo­vá­kia fel­osz­tá­sát. A cseh gyár­ipar tel­jes ka­pa­ci­tás­sal tá­mo­gat­ta a Wehr­mach­tot, a szlo­vák vezér, Tiso azon­nal szo­ros szö­vet­sé­get kö­tött Hit­ler­rel.

Ro­má­nia rész­le­ge­sen, a dél­szláv ki­rály­ság bru­tá­lis pol­gár­há­bo­rú mel­lett ré­sze­i­re bom­lott. Ma­gyar­or­szág 1938 és 1940 kö­zött békés úton vissza­kap­ta a Fel­vi­dék egy ré­szét, Kár­pát­al­ját, Észak-Er­délyt.

A Dél­vi­dék­re 12 nap­pal az után vo­nul­tak be a ma­gyar csa­pa­tok 1941-ben, ami­kor Hor­vát­or­szág ki­lé­pé­sé­vel meg­szűnt a dél­szláv ki­rály­ság, Szer­bi­át, mint a tér­ség­ben a ná­cik­nak egye­dü­li­ként el­len­ál­ló or­szá­got, le­győz­ték a né­me­tek. A re­ví­zi­ót szin­te el­len­ál­lás nél­kül, óri­á­si lel­ke­se­dés­sel fo­gad­ta a la­kos­ság. Ma­gyar­or­szág nem akart részt venni a há­bo­rú­ban, de mi­u­tán a ro­má­nok, szlo­vá­kok és hor­vá­tok ezt meg­tet­ték, to­váb­bá az or­szág geo­po­li­ti­kai hely­ze­te le­he­tet­len­né tette a sem­le­ges­sé­get, egy pro­vo­ká­ció után be­lé­pett a há­bo­rú­ba, amely­ből 1943 után meg­pró­bált – si­ker­te­le­nül – ki­lép­ni.27

Az or­szá­got 1944. már­ci­us 19-én meg­száll­ták a né­me­tek, az or­szág ön­ál­ló­sá­ga tel­je­sen meg­szűnt, és csak 1990-ben állt hely­re. El­kez­dő­dött a nem­ze­ti bal­ol­da­li gon­dol­ko­dá­sú­ak ül­dö­zé­se, és tö­me­ges­sé vált a zsi­dók Né­met­or­szág­ba de­por­tá­lá­sa száz­ez­res nagy­ság­rend­ben, egé­szen 1944 nya­rá­nak kö­ze­pé­ig, majd a nyi­las puccs után (1944. ok­tó­ber 15.) fel­erő­sö­dött. Az or­szág csa­ta­tér­ré vál­to­zott, a né­me­tek, ké­sőbb a szov­je­tek le­ta­rol­ták és ki­ra­bol­ták. Fegy­ver­rel, ter­ror­ral, pro­pa­gan­dá­val és más bol­se­vik mód­sze­rek al­kal­ma­zá­sá­val – je­len­tős el­len­ál­lás mel­lett – ki­kény­sze­rí­tet­ték a kom­mu­nis­ta be­ren­dez­ke­dést. A szűk párt­elit egy ré­szét le­szá­mít­va, a tár­sa­da­lom min­den ré­te­ge sé­rült jo­gi­lag, tár­sa­dal­mi­lag és gaz­da­sá­gi­lag. Ez lett az oka az 1956-os for­ra­da­lom­nak és sza­bad­ság­harc­nak, amely­ben egy tíz­mil­li­ós or­szág fegy­ver­rel har­colt a sza­bad­sá­gá­ért egy szu­per­ha­ta­lom ellen. Ma­gyar­or­szág, mint a tör­té­ne­lem során leg­több­ször, sen­ki­től, az ENSZ-től sem ka­pott, a bi­zony­ta­lan ígé­re­tek el­le­né­re, fegy­ve­res se­gít­sé­get, így a Szov­jet­unió si­ker­rel verte le a sza­bad­ság­har­cot.

A meg­tor­lás után, a Ká­dár-kor­szak­ban a kom­mu­nis­ta rend­szer lé­nye­ge nem vál­to­zott, de az is­mé­telt for­ra­da­lom­tól való fé­lel­mük­ben pró­bál­tak ked­ve­zőbb szo­ci­á­lis vi­szo­nyo­kat te­rem­te­ni („gu­lyás­kom­mu­niz­mus”). A nagy­ha­tal­mak nyil­ván­va­ló­an egyez­te­tett be nem avat­ko­zá­sa mel­lett Ma­gyar­or­szág 1989-ben át­en­ged­te Auszt­ri­á­ba a ke­let­né­met me­ne­kül­te­ket. Ezzel el­dőlt a szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok első do­mi­nó­ja, amely né­hány hónap alatt sorra dön­töt­te el a töb­bit. A tri­a­no­ni dik­tá­tum ismét élet­kép­te­len­nek bi­zo­nyult. A Szov­jet­unió meg­szűnt, be­lő­le ön­ál­ló ál­la­mok vál­tak le, nagy lét­szá­mú orosz ki­sebb­ség­gel. Cseh­szlo­vá­kia ket­té­vált, Ju­go­szlá­via rend­kí­vül bru­tá­lis há­bo­rú­ban szét­esett, nem­ze­ti­sé­gei ki­vív­ták ön­ál­ló­sá­gu­kat. A ma­gyar ki­sebb­sé­gek az előt­te soha nem lé­te­zett Szlo­vá­ki­á­ban, il­let­ve Szer­bi­á­ban és Ro­má­ni­á­ban éltek to­vább.

A tér­ség ál­la­mai be­lép­tek a NA­TO-ba, csat­la­koz­tak vagy csat­la­koz­nak az EU-hoz. Az első vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­sé­től nap­ja­in­kig Ma­gyar­or­szág leg­alább 9 kü­lön­bö­ző po­li­ti­kai, egy­más­nak el­lent­mon­dó ideo­ló­gi­ai rend­szer­ben élt. A ki­rály­ság után, 1918. ok­tó­ber 31-én meg­ala­kult köz­tár­sa­sá­got kö­vet­te a Ta­nács­köz­tár­sa­ság, annak bu­ká­sa után, 1944. már­ci­us 19-ig a Hor­thy ne­vé­vel fém­jel­zett nem­ze­ti–kon­zer­va­tív–ke­resz­tény ál­lam­be­ren­dez­ke­dés, majd a német meg­szál­lás, és 1944. ok­tó­ber 15. után a nyi­las puccs. Ezt kö­vet­te 1945. áp­ri­lis 4-e után a szov­jet meg­szál­lás, 1947-ig tör­vény­te­le­nül ex­pen­dá­ló bol­se­vik fel­ügye­let mel­lett ko­a­lí­ci­ós kor­má­nyok, ez­után 1956-ig a sztá­li­nis­ta dik­ta­tú­ra, 1956. ok­tó­ber és no­vem­ber 4-e kö­zött for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc, ezt kö­ve­tő­en a Ká­dár-rend­szer, végül 1990-től a sza­bad vá­lasz­tá­son győz­tes pár­tok­ból ala­kult par­la­men­tá­ris de­mok­rá­cia. A le­ány­or­szá­gok ural­ko­dó nem­ze­tei is meg­szen­ved­ték a vál­to­zá­sok je­len­tős ré­szét, az ott élő ma­gyar ki­sebb­ség nehéz sor­sát meg­sok­szo­roz­ta az erő­sza­kolt asszi­mi­lá­ci­ós po­li­ti­ka, a má­sod­ren­dű ál­lam­pol­gár­ság­gal együtt járó jogi, spi­ri­tu­á­lis és ma­te­ri­á­lis meg­kü­lön­böz­te­tés.

A 20. szá­zad ka­tak­liz­má­já­ban Tri­a­non után el­ve­szí­tet­tük 10,6 mil­lió hon­fi­tár­sun­kat, 30% ma­gyar anya­nyel­vűt. A cson­ka or­szág­ban 7,6 mil­lió ember ma­radt, a ma­gyar et­ni­kum ará­nya 88% (a tér­ség egyet­len et­ni­ka­i­lag egy­sé­ges ál­la­ma) volt. Szá­muk ter­mé­sze­tes sza­po­ro­dás­sal ismét meg­kö­ze­lí­tet­te a 10 mil­li­ót. A békés te­rü­let­re­ví­zió során 172 ezer­re nőtt a 93 km2-es or­szág­te­rü­let, la­kó­i­nak száma kb. 15 mil­li­ó­ra nőtt, amely a pá­ri­zsi béke (1947) után el­ve­szett. A szü­le­té­si arány­szám 1914-ig még 34–35 ez­re­lé­kes volt, amely a tri­a­no­ni dik­tá­tum óta fo­lya­ma­to­san csök­kent (5,28), 1981 óta ne­ga­tív, a ter­mé­keny­sé­gi ráta az utób­bi évek­ben át­la­go­san 1,34 gyer­mek, ki­sebb, mint a ha­lá­lo­zá­si szám. Azóta az or­szág la­kos­sá­ga fo­lya­ma­to­san csök­ken. A le­ány­or­szá­gok­ból az 1. vi­lág­há­bo­rú után 300–500 ezer ember me­ne­kült a cson­ka or­szág­ba. A 2. vi­lág­há­bo­rú után a Beneš-dek­ré­tu­mok nyo­mán 60 ezer ma­gyart te­le­pí­tet­tek át a Fel­vi­dék­ről. A szlo­vák re­pat­ri­á­lók száma ala­cso­nyabb volt. Több tíz­ezer német szár­ma­zá­sú, zöm­mel asszi­mi­lá­ló­dott né­me­tet te­le­pí­tet­tek ki, he­lyük­re szé­kely me­ne­kül­tek te­le­pül­tek le. Az er­dé­lyi ma­gya­rok tíz­ez­rei il­le­gá­lis, majd le­gá­lis módon tér­tek vissza az anya­or­szág­ba. A le­ány­or­szá­gok­ban élő ma­gyar né­pes­ség száma (3 mil­lió) 2001-re 2,4 mil­li­ó­ra csök­kent (4. táb­lá­zat). Ez a ten­den­cia foly­ta­tó­dik. Mivel Hor­thy 1939-ben Hit­ler leg­ha­tá­ro­zot­tabb ké­ré­sé­re sem en­ged­te át­vo­nul­ni a Wehr­mach­tot, a náci és bol­se­vik ha­ra­pó­fo­gó­ba ke­rült zsi­dók és len­gye­lek a közös ha­tá­ron száz­ez­res nagy­ság­rend­ben me­ne­kül­tek Ma­gyar­or­szág­ra. Más eu­ró­pai or­szág­ból is me­ne­kül­tek ül­dö­zött zsi­dók, főleg Auszt­ria Né­met­or­szág­hoz való csat­la­ko­zá­sa után.

Az 1. és 2. vi­lág­há­bo­rú ka­to­nai vesz­te­sé­ge kb. 1-1 mil­lió fő volt. Ebben benne volt két ge­no­cí­di­um. A ho­lo­kauszt során több száz­ezer hon­fi­tár­sun­kat hur­col­ták meg­sem­mi­sí­tő­tá­bo­rok­ba, a zsi­dók mel­lett el­len­ál­ló­kat (köz­tük a kor­mány­zó fiát) és né­hány ezer ci­gányt. Az 1942-es új­vi­dé­ki raz­zia során a ma­gyar fegy­ve­re­sek kb. 3500 em­bert vé­gez­tek ki, Tito par­ti­zán­jai 1944 végén, 1945 ele­jén mint­egy 35–40 ezer ci­vilt a ma­gyar la­kos­ság­ból. A szlo­vá­ki­ai fa­sisz­ták és a Ma­niu-gár­da ál­do­za­ta­i­nak száma né­hány ezer, a hát­or­szá­gok­ból emig­rált ma­gya­rok lét­szá­mát nem is­mer­jük. A szov­jet ha­di­fog­ság­ban kü­lön­bö­ző okok miatt nagy­já­ból 200 ezer ma­gyart ve­szí­tet­tünk. Az 1945 utáni tisz­to­ga­tá­sok ál­do­za­ta­i­nak száma kb. 30 ezer, az 1956-os sza­bad­ság­harc­ban és a meg­tor­lás során ál­do­za­tul eset­tek száma ennél ke­ve­sebb. Az utol­só száz évben a mig­rá­ci­ót meg­ha­lad­ta az emig­rá­ció. A Ta­nács­köz­tár­sa­ság után csak né­hány ezer bol­se­vis­ta me­ne­kült el, Eu­ró­pa fa­si­zá­ló­dá­sa és a nácik tér­nye­ré­se miatt a 2. vi­lág­há­bo­rú előtt és alatt né­hány ezren. 1945 és 1948 kö­zött több mint száz­ez­res ma­gyar emig­rá­ció zaj­lott le, 1956 után több mint 200 ezres. A tár­sa­da­lom le­kép­zet­tebb, leg­kul­tu­rál­tabb és leg­gaz­da­gabb ré­te­gei me­ne­kül­tek (kö­zü­lük 3000 egye­te­mi tanár ke­rült el).

A 19. szá­zad végén (an­ti­szep­szis – Sem­mel­weis Ignác, aszep­szis – Lis­ter, vé­dő­ol­tá­sok) és a 20. szá­zad első fe­lé­ben (bak­té­ri­u­mok fel­fe­de­zé­se, egyre ha­té­ko­nyabb gyógy­sze­rek) a bak­té­ri­u­mok okoz­ta jár­vá­nyok meg­szűn­tek, a ví­rus­jár­vá­nyok nem. A spa­nyol­nát­ha (inf­lu­en­za) három nagy hul­lám­ban sö­pört végig Eu­ró­pán, és je­len­tő­sen érin­tet­te Ma­gyar­or­szá­got is. Az utol­só év­ti­ze­dek ví­rus­fer­tő­zé­sei (AIDS, nyu­gat-ní­lu­si láz, Ebola stb.) és a már fel­szá­molt jár­vá­nyok fel­lob­ba­ná­sá­nak ve­szé­lye össze­füg­gés­be hoz­ha­tó a vi­lág­mé­re­tű tu­riz­mus­sal, az Eu­ró­pa felé irá­nyu­ló mig­rá­ci­ó­val és a „sze­xu­á­lis fel­sza­ba­du­lás­sal”.

A le­ány­or­szá­gok ma­gyar­sá­gát emel­lett az eről­te­tett asszi­mi­lá­ció is súj­tot­ta. A nem­ze­ti ho­va­tar­to­zás le­ta­ga­dá­sa miatt 1 mil­lió ma­gyar tűnt el. A diszk­ri­mi­ná­ci­ó­ból fa­ka­dó emig­rá­ció elő­ször főleg Ma­gyar­or­szág­ra, az utol­só év­ti­zed­ben a nyu­ga­ti or­szá­gok­ba irá­nyult (2. ábra).

2. ábra: A ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű­ek szám­be­li vál­to­zá­sa 1910 és 1990 kö­zött, nép­szám­lá­lá­si ada­tok alap­ján

 2. ábra: A magyar nemzetiségűek számbeli változása 1910 és 1990 között, népszámlálási adatok alapján

A 2. vi­lág­há­bo­rú végén fel­füg­gesz­tet­ték az abor­tusz ti­lal­mát, mert a szov­jet had­se­reg több száz­ezer nőt erő­sza­kolt meg a ti­zen­éve­sek­től a mat­ró­ná­kig. A kö­zép­ko­ri ag­resszív le­fo­lyá­sú szi­fi­lisz­jár­vá­nyok el­ke­rül­ték az or­szá­got – a 19. és 20. szá­zad­ban spo­ra­di­ku­san főleg a bohém ré­te­ge­ket érin­tet­te –, 1945-ben azon­ban 480 ezer kúrát biz­to­sí­tó Sal­var­sant osz­tot­tak szét. A kom­mu­nis­ták – a 2. vi­lág­há­bo­rú ágyútöltelékei­ nek szám­be­li nö­ve­lé­sé­re – rend­kí­vül szi­go­rú abor­tusz­ti­lal­mat ve­zet­tek be. A Ratkó Anna bol­se­vik mi­nisz­ter­ről el­ne­ve­zett idő­szak­ban je­len­tő­sen nőtt a ter­mé­sze­tes sza­po­ru­lat, sőt az akkor szü­le­tet­tek gyer­me­kei és uno­kái fo­gam­zó­ké­pes kor­ban a szü­le­té­si szá­mot nö­ve­lik. Mi­u­tán a Szov­jet­uni­ó­ban 1955-ben kis­mér­ték­ben li­be­ra­li­zál­ták az abor­tusz­tör­vé­nye­ket, ezt kö­ve­tő­en Ma­gyar­or­szá­gon – a vi­lá­gon egye­dül­ál­ló­an – tel­je­sen sza­bad­dá tet­ték. Ennek kö­vet­kez­té­ben nap­ja­in­kig 6 mil­lió abor­tuszt vé­gez­tek el, a ma­gyar nem­zet egyik leg­na­gyobb de­mog­rá­fi­ai ka­taszt­ró­fá­ját okoz­va. Ha erre nem ke­rült volna sor, a ma­gyar­ság össz­lét­szá­ma 20 mil­lió fe­lett lenne.28

Összeg­zés­kép­pen: A kü­lön­bö­ző et­ni­kai po­pu­lá­ci­ók­ból spon­tán ki­ala­ku­ló ma­gyar nem­zet 600 éven ke­resz­tül szu­ve­rén, in­te­ger kö­zép­nagy­ha­ta­lom­ként az Ár­pád-há­zi ki­rá­lyok szak­ra­li­tá­sát, majd a Szent Ko­ro­na-esz­me tra­dí­ci­ó­it és össze­tar­tó ha­tal­mát el­is­mer­ve, kü­lön­le­ges jog­rend­szert és ál­la­mi be­ren­dez­ke­dést, tár­sa­dal­mat és kul­tú­rát ho­zott létre. A ter­mé­sze­tes fej­lő­dést egy min­den vo­nat­ko­zás­ban ide­gen vi­lág­ha­ta­lom, amely­nek a Ma­gyar Ki­rály­ság fegy­ve­re­sen el­len­állt, a mon­gol in­vá­zió fél év­szá­zad­ra le­fé­kez­te, la­kos­sá­gá­nak mint­egy 10%-át ki­ir­tot­ta, de et­ni­ka­i­lag nem vál­toz­tat­ta meg. A másik ide­gen vi­lág­ha­ta­lom­mal, a tö­rö­kök­kel ví­vott há­rom­száz éves há­bo­rú­ban a nem­zet ki­vér­zett, szu­ve­re­ni­tá­sa és in­teg­ri­tá­sa át­me­ne­ti­leg csor­bult, a ma­gyar et­ni­kum la­kos­ság száma 4 mil­li­ó­ról egy­har­ma­dá­ra csök­kent. A tö­rö­kök ki­űzé­se után a Habs­burg-csá­szár ma­gyar ki­rály­sá­ga biz­to­sí­tot­ta a te­rü­let in­teg­ri­tá­sát, a bi­ro­da­lom többi ré­szé­től el­kü­lö­nü­lő al­kot­má­nyos­sá­got és a bi­ro­da­lom ér­de­ke­i­vel össze­kö­tött szu­ve­re­ni­tást, amely­nek meg­sér­té­sét két sza­bad­ság­harc után (1703–1711, 1848–1849) elő­ször bé­ke­kö­tés­sel, má­sod­szor a ki­egye­zés­sel ál­lí­tot­tak hely­re. A török há­bo­rúk­ban a né­pes­ség el­vesz­tett két­har­ma­dát me­ne­kül­tek és a sza­ba­don, sok­szor tá­mo­ga­tott be­ván­dor­lók pó­tol­ták, de az et­ni­kai ará­nyok – bár ja­vult – az ere­de­tit nem érték el. Az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia meg­szű­né­se után Ma­gyar­or­szá­got – sem­mi­lyen érv­rend­szer­rel nem in­do­kol­ha­tó­an – a tri­a­no­ni dik­tá­tum­mal 7 rész­re sza­kí­tot­ták, el­vet­ték te­rü­le­té­nek két­har­ma­dát. Az 54%-ban ma­gyar et­ni­ku­mú or­szág hon­pol­gá­ra­i­nak több mint a felét, köz­tük a ma­gyar et­ni­kum 30%-át ide­gen or­szág­ba kény­sze­rí­tet­ték.

A ma­gyar bi­ro­da­lom 1000 éven ke­resz­tül a vál­to­zó korok esz­me­rend­sze­re alap­ján védte Eu­ró­pát („a sc­hen­ge­ni ha­tárt”). Tör­vé­nyei, tra­dí­ci­ói, esz­me­i­sé­ge sze­rint min­den me­ne­kül­tet és be­ván­dor­lót be­fo­ga­dott bár­mi­fé­le meg­kü­lön­böz­te­tés nél­kül, aki in­teg­rá­ló­dott a ma­gyar vi­szo­nyok­ba. Több­sé­gük spon­tán és tel­jes mér­ték­ben asszi­mi­lá­ló­dott (be­se­nyők, kunok, já­szok, itá­li­a­i­ak, len­gye­lek, bu­nye­vá­cok, svá­bok, szá­szok, ör­mé­nyek és ki­sebb nép­cso­por­tok), mások csak rész­ben asszi­mi­lá­lód­tak (szer­bek, szlo­vá­kok, zsi­dók, ven­dek). Egy ré­szük pedig (ér­zel­mi­leg) ma­gyar­nak val­lot­ta magát (ru­té­nok, ci­gá­nyok).

Az in­teg­rá­ló­dás ön­ként vál­lalt volt, az asszi­mi­lá­ció spon­tán zaj­lott le. Erő­sza­kos asszi­mi­lá­ci­ós tö­rek­vés gya­kor­la­ti­lag nem volt. Azok­nak a me­ne­kül­tek­nek és be­ván­dor­lók­nak egy része, akik töm­bök­ben éltek, és el­fo­gad­ták a ma­gyar ál­lam­be­ren­dez­ke­dést, a 19. szá­zad­ban ki­bon­ta­ko­zó na­ci­o­na­liz­mus, a val­lá­sok kü­lön­bö­ző­sé­ge miatt, vi­lá­gi és egy­há­zi ve­ze­tő­ik ha­tá­sá­ra, pár­hu­za­mos nem­ze­ti iden­ti­tást ala­kí­tot­tak ki, nem asszi­mi­lá­lód­tak, és akár akar­ta a több­ség, akár nem, ürü­gyet és érvet szol­gál­tat­tak az egy­sé­ges, ezer­éves or­szág fel­da­ra­bo­lá­sá­hoz. Mes­ter­sé­ge­sen lét­re­ho­zott vagy meg­nö­velt ál­la­mok­hoz csa­tol­ták őket, ame­lyek élet­kép­te­len­nek bi­zo­nyul­tak. A le­ány­ál­la­mok­ba kény­sze­rí­tett ma­gya­rok még a tri­a­no­ni dik­tá­tum elő­ír­ta jo­ga­i­kat sem gya­ko­rol­hat­ták. Erős és sok­fé­le erő­szak, kény­szer ha­tá­sá­ra sem asszi­mi­lá­lód­tak. A nyu­ga­ti ma­gyar emig­rá­ció rész­ben be­ol­vadt, rész­ben ket­tős iden­ti­tá­sú, meg­tart­va ma­gyar ere­de­té­nek tu­da­tát akár több ge­ne­rá­ci­ón ke­resz­tül.

A ma­gyar­ság 1100 év alatt – a há­bo­rúk, az emig­rá­ci­ók és a li­be­rá­lis abor­tusz­tör­vény el­le­né­re – meg­sok­szo­roz­ta lét­szá­mát: né­hány száz­ez­res nép­ből ti­zen­öt­mil­li­ós nem­zet lett. A tri­a­no­ni dik­tá­tum utáni kény­sze­rek el­le­né­re – bár hét or­szág­ban –, az utol­só száz évben is más­fél­sze­re­sé­re nö­ve­ke­dett, és je­len­leg is a világ leg­tö­ké­le­te­sebb ge­o­ö­ko­nó­mi­ai–po­li­ti­kai egy­sé­gé­nek, a Kár­pát-me­den­cé­nek messze leg­na­gyobb lé­lek­szá­mú nem­ze­te (13–15 mil­lió), mil­li­ós nagy­ság­ren­dű ame­ri­kai, nyu­gat-eu­ró­pai és auszt­rá­li­ai emig­rá­ci­ó­val.

Emi­att bi­za­ko­dunk.

Jegy­ze­tek

  • 1. Sza­ba­dos György: Ma­gyar ál­lam­ala­pí­tá­sok a IX–XI. szá­zad­ban. Sze­ge­di Kö­zép­ko­rász Mű­hely, Sze­ged, 2011.
  • 2. Szent Ist­ván és az ál­lam­ala­pí­tás. Szerk.: Veszp­rémy Lász­ló, Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest, 2002.
  • 3. Sanc­ti Step­ha­ni regis primi Hun­ga­riae. Li­bel­lus de ins­ti­tu­ti­o­ne Morum sive Ad­mo­ni­tio spi­ri­tu­a­lis. Szent Ist­ván: Er­kölcs­ta­ní­tó köny­vecs­ke avagy in­tel­mek. Szerk.: Havas Lász­ló, Deb­re­ce­ni Egye­tem, Deb­re­cen, 2005.
  • 4. Ano­ny­mus: A ma­gya­rok cse­le­ke­de­tei. Kézai Simon: A ma­gya­rok cse­le­ke­de­tei. Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest, 2004.
  • 5. Sza­ba­dos György: A ma­gya­rok be­jö­ve­te­lé­nek had­tör­té­ne­ti szem­pon­tú új­ra­ér­té­ke­lé­se. Had­tör­té­nel­mi Köz­le­mé­nyek, 2010/1–2., 215–235. o.
  • 6. Veszp­rémy Lász­ló: Az Ár­pád- és An­jou-kor csa­tái, had­já­ra­tai. Zrí­nyi Kiadó, Bu­da­pest, 2008.
  • 7. Düm­merth Dezső: Az Ár­pá­dok nyo­má­ban. Ju­ni­or, Bu­da­pest, 1996, 26–36. o.
  • 8. Györ­ffy György: Ist­ván ki­rály és műve. Ba­las­si Kiadó, Bu­da­pest, 2000.
  • 9. Hóman Bá­lint – Szek­fű Gyula: Ma­gyar tör­té­net. Ki­rá­lyi Ma­gyar Egye­te­mi Nyom­da, Bu­da­pest, 1936.
  • 10. Cor­pus Juris Hun­ga­ri­ci. Ma­gyar Tör­vény­tár 1000–1525. Vá­lo­ga­tás. mek.​oszk.​hu/​01300/​01396/​ (Le­töl­tés: 2014. au­gusz­tus 27.)
  • 11. Tóth Zol­tán Jó­zsef: Meg­ma­ra­dá­sunk al­kot­má­nya. A Szent Ko­ro­na-esz­me a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben és köz­jog­ban. HUN-idea, Bu­da­pest, 2007.
  • 12. Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­ti de­mog­rá­fi­á­ja 896–1995. Szerk.: Ko­va­csis Jó­zsef, KSH, Bu­da­pest, 1997.
  • 13. Düm­merth Dezső: Az An­jou-ház nyo­má­ban. Pa­no­rá­ma, Bu­da­pest, 1982.
  • 14. Nép­egész­ség­ügyi or­vos­tan. Szerk.: Ember Ist­ván, Dia­lóg Cam­pus Kiadó, Pécs–Pas­sau–Bu­da­pest, 2007.
  • 15. C. Tóth Nor­bert: Lu­xem­bur­gi Zsig­mond ural­ko­dá­sa 1387–1437. Kos­suth Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 2009.
  • 16. Pá­los­fal­vi Tamás: Ni­ká­poly­tól Mo­há­csig 1396–1526. Zrí­nyi Kiadó, Bu­da­pest, 2005.
  • 17. R. Vár­ko­nyi Ágnes: A Ki­rá­lyi Ma­gyar­or­szág 1541–1686. Vince Kiadó, Bu­da­pest, 1999.
  • 18. Sza­kály Fe­renc: Hun­ga­ria eli­ber­ata. Bu­da­vár vissza­vé­te­le és Ma­gyar­or­szág fel­sza­ba­dí­tá­sa a török ura­lom alól 1683–1718. Cor­vi­na Kiadó, Bu­da­pest, 1986.
  • 19. A Rá­kó­czi-sza­bad­ság­harc és Kö­zép-Eu­ró­pa I–II. Szerk.: Tamás Edit, Sá­ros­pa­ta­ki Rá­kó­czi Mú­ze­um, Sá­ros­pa­tak, 2003.
  • 20. Mar­cza­li Hen­rik: Mária Te­ré­zia és kora. Laude Kiadó, Bu­da­pest, 1997.
  • 21. Her­mann Ró­bert – Zá­vodsz­ky Géza: Nem­zet szü­le­tik. He­li­kon Kiadó, Bu­da­pest, 1999.
  • 22. Her­mann Ró­bert: 1848–1849. A sza­bad­ság­harc had­tör­té­ne­te. Ko­ro­na Kiadó, Bu­da­pest, 2001.
  • 23. Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­te a 19. szá­zad­ban. Szerk.: Ger­gely And­rás, Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest, 2005.
  • 24. Tri­a­non. Szerk.: Zeid­ler Mik­lós, Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest, 2008.
  • 25. M. Kiss Sán­dor – Raf­fay Ernő – Sa­la­mon Kon­rád: Ma­gyar­or­szág sors­tra­gé­di­ái a 20. szá­zad­ban. Ég­haj­lat Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 2011.
  • 26. Harry Hill Band­holtz: Román meg­szál­lás Ma­gyar­or­szá­gon. Napló nem dip­lo­ma­ta módra. Ma­gyar Világ, Bu­da­pest, 1993.
  • 27. Püski Le­ven­te: A Hor­thy-kor­szak 1920–1941. Kos­suth Kiadó, Bu­da­pest, 2010.
  • 28. Für Lajos: Ma­gyar sors a Kár­pát-me­den­cé­ben. Né­pe­se­dé­sünk év­szá­za­dai 896–2000. Ka­i­rosz Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 2001.

To­váb­bi fel­hasz­nált iro­da­lom

Ádám Magda: A kis­an­tant és Eu­ró­pa 1920–1929. Aka­dé­mi­ai Kiadó, Bu­da­pest, 1989.
Bá­rány At­ti­la: Zsig­mond ki­rály, a kons­tan­zi zsi­nat és a száz­éves há­bo­rú. Szá­za­dok, 2010/6., 1345–1396. o. Barta Gábor: Az Er­dé­lyi Fe­je­de­lem­ség szü­le­té­se. Gon­do­lat Kiadó, Bu­da­pest, 1979.
Békés Csaba: Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom a vi­lág­po­li­ti­ká­ban. 1956-os In­té­zet, Bu­da­pest, 2006.
Ben­csik Gábor: Igaz­sá­got Ma­gyar­or­szág­nak. Lord Ro­ther­me­re és a ma­gyar re­ví­zió. Ma­gyar Merc­u­ri­us, Bu­da­pest, 2002.
Ber­té­nyi Iván: Ma­gyar­or­szág az An­jouk ko­rá­ban. Gon­do­lat, Bu­da­pest, 1987.
Bí­bor­ban­sz­üle­tett Kons­tan­tin: A bi­ro­da­lom kor­mány­zá­sa. Lec­tum, Sze­ged, 2003, 98–100., 101–103. An­to­nio Bon­fi­ni: A ma­gyar tör­té­ne­lem ti­ze­dei. Szerk.: S. Varga Ka­ta­lin, Ba­las­si Kiadó, Bu­da­pest, 2005. Bro­da­rics Ist­ván: Igaz le­írás a ma­gya­rok­nak a tö­rö­kök­kel Mo­hács­nál ví­vott csa­tá­já­ról. Neu­mann, Bu­da­pest, 2003. mek.​oszk.​hu/​05800/​05872/​html. (Le­töl­tés: 2015. feb­ru­ár 8.)
Jo­seph Can­ning: A kö­zép­ko­ri po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás tör­té­ne­te 300–1450. Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest, 2002. And­rew Cliff – Peter Hag­gett – Matt­hew Small­man-Ray­nor: World Atlas of Epi­de­mic Di­se­as­es. Ox­ford Uni­ver­sity Press, New York, 2004.
Fred­erick F. Cartw­right – Mi­cha­el Bid­diss: Di­se­a­se and His­to­ry. Stro­ud, Sut­ton, 2000. Si­do­nia De­di­no­vá: Beneš, a lik­vi­dá­tor. Ko­ro­na Kiadó, Bu­da­pest, 2004.
Eu­ró­pa és a Rá­kó­czi-sza­bad­ság­harc. Szerk.: Benda Kál­mán, Aka­dé­mi­ai Kiadó, Bu­da­pest, 1980.
Siegf­ried Fis­cher-Fa­bi­an: A német cé­zá­rok. A kö­zép­kor csá­szá­ra­i­nak tün­dök­lé­se és bu­ká­sa. Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 1985, 15–95. o.
John Flo­ur­noy Mont­go­mery: Ma­gyar­or­szág, a vo­na­ko­dó csat­lós. Zrí­nyi Kiadó, Bu­da­pest, 2004. Fre­i­sin­gi Ottó: I. Fri­gyes csá­szár tet­tei. Athe­na­e­um Rt., Bu­da­pest, 1913.
Gör­gey Artúr: Éle­tem és mű­kö­dé­sem Ma­gyar­or­szá­gon 1848-ban és 1849-ben. For­dí­tot­ta Gör­gey Ist­ván és Ka­to­na Tamás, Neu­mann, Bu­da­pest, 2004. mek.​oszk.​hu/​04700/​04739/​html/​index.​htm. (Le­töl­tés: 2015. szep­tem­ber 9.)
Gu­lyás Lász­ló: A Hor­thy-kor­szak kül­po­li­ti­ká­ja. Att­rak­tor Könyv­ki­adó, Má­ria­bes­nyő–Gö­döl­lő, 2012. Her­mann Ró­bert: I. Fe­renc Jó­zsef és a meg­tor­lás. Új Man­dá­tum Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 2009.
A hon­fog­la­lás ko­rá­nak írott for­rá­sai. Szerk.: Kris­tó Gyula, Sze­ge­di Kö­zép­ko­rász Mű­hely, Sze­ged, 1995. Hor­thy Mik­lós: Em­lék­ira­ta­im. Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 2011.
Hu­szár Tibor: Kádár János po­li­ti­kai élet­raj­za. Kos­suth Kiadó, Bu­da­pest, 2003.
Kál­lay Mik­lós: Ma­gyar­or­szág mi­nisz­ter­el­nö­ke vol­tam I–II. Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 2012.
Képes Kró­ni­ka. A ma­gya­rok a régi és leg­újabb tet­te­i­ről, ere­de­tük­ről és nö­ve­ke­dé­sük­ről, di­a­da­la­ik­ról és bá­tor­sá­guk­ról. Szerk.: Tar­ján Tamás, Ma­gyar Hír­lap – Maece­nas Kiadó, Bu­da­pest, 1993, 24–26. o.
Kézai Simon Ma­gyar kró­ni­ká­ja. Szerk.: Bá­lint Ist­ván János, Ma­gyar Ház, Bu­da­pest, 1999, 11–17. o.
Kl­in­ger And­rás: Ma­gyar­or­szág né­pes­sé­ge a nép­szám­lá­lá­sok alap­ján. In: Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­ti de­mog­rá­fi­á­ja 896–1995. Mil­le­cen­te­ná­ri­u­mi elő­adá­sok. Szerk.: Ko­va­csics Jó­zsef, KSH, Bu­da­pest, 1997, 295–317. o.
A ko­ro­na ki­lenc év­szá­za­da. Tör­té­nel­mi for­rá­sok a ma­gyar ko­ro­ná­ról. Szerk.: Ka­to­na Tamás, Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 1979, 296–359. o.
Kövér György – Gyáni Gábor: Ma­gyar­or­szág tár­sa­da­lom­tör­té­ne­te a re­form­kor­tól a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ig. Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest, 2006.
Lackó Mi­hály: Szé­che­nyi és Kos­suth vi­tá­ja. Gon­do­lat Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 1977.
Lász­ló Gyula: A „ket­tős hon­fog­la­lás”-ról. Ar­cha­eo­ló­gi­ai Ér­te­sí­tő, 97. kötet, 1970/2., 160–190. o. Lász­ló Gyula: Árpád népe. He­li­kon Kiadó, Bu­da­pest, 1988, 132–133. o.
A ma­gya­rok elő­de­i­ről és a hon­fog­la­lás­ról. Szerk.: Györ­ffy György, Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest, 2002. Matuz Jó­zsef: Az Osz­mán Bi­ro­da­lom tör­té­ne­te. Aka­dé­mi­ai Kiadó, Bu­da­pest, 1990.
Nyá­rády R. Ká­roly: Er­dély né­pes­sé­gé­nek et­ni­kai és val­lá­si ta­go­ló­dá­sa a ma­gyar ál­lam­ala­pí­tás­tól a du­a­liz­mus ko­rá­ig. Er­dé­lyi Mú­ze­um, 59. kötet, 1997/1–2., 1–39. o.
Pá­los­fal­vi Tamás: A Hu­nya­di­ak kora 1437–1490. Kos­suth Kiadó, Bu­da­pest, 2009.
II. Rá­kó­czi Fe­rencz em­lék­ira­tai. Szerk.: Thaly Kál­mán, Ráth Mór, Pest, 1872. Rá­ko­si Má­tyás: Vissza­em­lé­ke­zé­sek 1940–1956 II. Nap­vi­lág Kiadó, Bu­da­pest, 1997. Ern­est Renan: Mi a nem­zet? Holmi, 1994/8., 1177–1188. o.
Rom­sics Ignác: A tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés. Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest, 2005. Sal­lai Ger­gely: Az első bécsi dön­tés. Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest, 2002.
Wil­li­am L. Shi­rer: A Har­ma­dik Bi­ro­da­lom fel­emel­ke­dé­se és bu­ká­sa. A náci Né­met­or­szág tör­té­ne­te. Te­le­teacher, Bu­da­pest, 1996.
Szabó Béla: A ma­gyar ko­ro­na or­szá­ga­i­nak sta­tus­jo­gi és mo­nar­chi­ai ál­lá­sa a prag­ma­ti­ca sanc­tio sze­rint. His­tó­ria-an­tik Köny­ves­ház, Bu­da­pest, 2013.
Sza­kály Fe­renc: Hon­ke­re­sők. Meg­jegy­zé­sek Cser­ni Jován ha­dá­ról. Tör­té­nel­mi Szem­le, 1979/2., 227–261. o. Sza­mos­közy Ist­ván: Er­dély tör­té­ne­te 1598–1599, 1603. Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 1981.
Sze­ré­mi György: Ma­gyar­or­szág rom­lá­sá­ról. Szép­iro­dal­mi Kiadó, Bu­da­pest, 1979.
Zsol­dos At­ti­la: Az Ár­pá­dok és asszo­nya­ik. A ki­rály­néi in­téz­mény az Ár­pá­dok ko­rá­ban. MTA Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­zet, Bu­da­pest, 2005.