2013. május – 9. évfolyam 1-3. szám




A gazdaságdiplomácia átalakulása
Suha György

Megjelent: 2012. június – 8. évfolyam, 1-2. szám


SUHA GYÖRGY habilitált főiskolai tanár, Wekerle Sándor Üzleti Főiskola (suha@wsuf.hu).
Jelen folyóirat hasábjain idén publikált, kiváló írások egy része az átalakuló gazdasági erőterek1 problematikájával, a folyamatok modellezésével foglalkozott. Ebben az összefüggésben talán nem érdektelen közelebbről vizsgálni a diplomácia és a gazdaság kölcsönösségen alapuló dinamikáját, a bűvös, misztikus „gazdaságdiplomácia” fogalom 21. századi értelmezését. Tudományos közhely, hogy a nemzetközi együttműködés globális rendszere folyamatosan változik. Az átalakulás jellege és tartalma mindig szoros kapcsolatokat mutatott a történet- és a gazdaságtudományok által alaposan, részleteiben tárgyalt folyamatokkal. Ebben az összefüggésben tulajdonképpen alig értelmezhető az a tudományos és kutatási igény, ami a gazdaságdiplomácia, mint önálló diszciplína ismereteinek koherens és az előbbiektől alapjaiban elkülönülő értelmezését és fogalmi összegzését várja el a gyakorló szakemberektől. Mi is valójában ez a jól hangzó, de tematikáját tekintve összetett, esetenként talán felszínes ismerethalmaz? Diplomáciai szakterület vagy a gazdaságtudományok nemzetközi kontextusban értelmezhető gyakorlatias szegmense? Esetleg külpolitikai szemléletmód vagy szofisztikált üzleti eszköz?

A pontos válasz az interdiszciplinaritás jelleg tudományos vizsgálatában keresendő. Könnyen belátható, hogy a gazdaságdiplomácia felhasz náló és érdekfüggő ismeretrendszer, azaz elvi megközelítése nagyban függ a szakpolitikai meghatározottságtól, a politikai érdekrendszertől, illetve a felhasználói szándékoktól. Más az értelmezés a kétoldalú kapcsolatok rendszerében, különbözőek a hangsúlyok a multilaterális kapcsolatokban vagy a napjainkban oly gyakran emlegetett „civil” diplomáciában.

A közel egy évszázados, de napjainkban is alapműnek számító szakirodalom (Satow) a modern diplomácia meghatározásában a független államok kormányainak egymással fenntartott viszonyait tekinti kiindulási helyzetnek.2 Mára azonban kijelenthető, hogy a külkapcsolatok vesztfáliai örökséggel terhelt rendszere messze túlnőtt a külügyminisztériumok erőcentrumain. A diplomáciai aktorok száma jelentősen nőtt. A gazdaságdiplomácia legfontosabb szereplőinek napjainkra a kormányzati szereplők, a transznacionális vállalatok3, és a nemzetközi nem kormányzati szervezetek tekinthetők.

E jelenség ugyanakkor nem tekinthető (még) univerzálisnak, hiszen érdemi különbségek vannak a fejlett és a fejletlen világ külkapcsolatainak gyakorlatában. Míg ez utóbbi napjainkban is kevésbé nyitott az új szereplők befogadására, addig a gazdasági, társadalmi szempontból fejlett államok esetében az új szereplők integrálódása magától értetődő. Ez a jelenség szoros összefüggést mutat az egyes nemzetállamok demokratikus értékek melletti elkötelezettségével és a globalizációs folyamatokkal is.

Megállapítható továbbá, hogy a belügyek és a külkapcsolatok kezelése közötti éles határvonal tartalmi értelemben megszűnőben van, hiszen a többszereplős együttműködési formák átjárhatóságot biztosítanak a külkapcsolatok menedzsmentje, a gazdaságdiplomácia, vagy akár a public affairs területét érintő kérdések megoldásában.

Az állami struktúra belső viszonyaiban a több szereplő megjelenése óhatatlanul feszültségekkel járhat. Nem kizárólag a szakmai illetékesség vagy a hatalom alkalmazásának kérdése a tét: szembesülni kell az újabb, korábban nem alkalmazott munkamódszerek, ügyintézési technikák megjelenésével is. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy például egy profitorientált motivációjú szereplő – globális vállalat – döntési mechanizmusa lényegesen eltér az államigazgatási szemlélettől. Hasonló különbség lehet a minisztériumok kommunikációképessége és egy nem kormányzati szervezet sajtókapcsolatainak hatékonyságában is.

A politikacsinálás folyamatában az újabb aktorok megjelenése bizonyos szempontból tehát veszélyezteti a külügyminisztériumok kiemelt és gondosan védett irányító szerepét. Ez még akkor is igaz, ha a gazdaságdiplomácia összefüggésében a multilaterális szervezetek kormányközi együttműködés formájában tevékenykednek, működésükre a nemzetközi jog szabályai vonatkoznak. Ezekben a szervezetekben az állam képviseletét továbbra is a tradicionális külügyminisztériumi reprezentáció jelenti.

Az idő előrehaladtával a külügyi struktúrák beletörődnek a társminisztériumok „másodhegedűsi” szerepébe ...
Nem igényel különösebb magya rázatot az a tény sem, hogy – elsősorban gazdasági ügyekben – a nemzetközi színtereken más kormányzati tárcák is önálló külkapcsolati szereplőként viselkednek. Pénzügy- és gazdasági minisztériumok, kereskedelemfejlesztéssel, befektetői kapcsolatokkal foglalkozó tárcák és állami intézmények szerves részeivé váltak a diplomáciának. A tapasztalatok szerint a külügyi apparátusok első, szinte automatikus reakciója ebben a folyamatban az új szereplők háttérbe szorítása, részleges blokkolása. Az idő előrehaladtával a külügyi struktúrák beletörődnek a társminisztériumok „másodhegedűsi” szerepébe, de ez a belső együttműködés továbbra sem mentes a konfliktusoktól. A diplomatikus megoldás értelemszerűen a közös fellépés rendszerének kialakítása, az együttes tárgyalási stratégiák és taktikák kialakítása lehet.

A hatalmi decentralizáció nemzetközi összefüggésekben történő megjelenése nemcsak a központi kormányzati szervek fragmentációjában azonosítható, hanem akár a helyi, regionális önkormányzatok érdekképviseleteinek megjelenésében is. Ez a modell különös jelentőséggel bír az EU-tagországok némelyikében, különösen azokban, ahol a föderatív állami berendezkedés bizonyos értelemben nemzetközi mozgásteret is enged az államalkotó regionális egységeknek. Az egyes német tartományok gazdasági potenciálja, vagy az Egyesült Királyság belső berendezkedéséből fakadó önállóság (pl. Wales vagy Skócia esetében) tovább árnyalja ezt a képet. Ez persze nem kizárólag az európai integráció sajátja, a svájci kantonok képviseleti rendszere szintén ebbe a körbe sorolható.

Nehezen vitatható tény tehát, hogy a globalizációs folyamatok új megközelítéseket hoztak a nemzetközi együttműködés univerzális rendszerébe. Ennek az átalakulásnak a lényege a nemzetközi aktorok diverzifikálódása, és a működés tartalmának átalakulása. A nemzetközi üzleti pozíciók megszerzése, a piacok bővítése érdekében tett erőfeszítések a multinacionális vállalatokat kormányszintű szereplőkké emelték. A szabályozó hatóságokkal – közülük számos multilaterális szervezetként azonosítható – és a politikai struktúrába beágyazott intézményekkel való kapcsolattartás, érdekérvényesítés már nemcsak a világcégek sajátja, hanem a nemzetközi középvállalatok döntési szintjein is megjelenő igény. A lobbizás kereteit az evidens kormányközi szervezetek (pl. WTO, ITU, OPEC) mellett olyan szélesebb regionális gazdasági struktúrák is biztosítják, mint pl. a NAFTA vagy akár az ECOWAS.

A hagyományosnak tekinthető államközi dominancia háttérbe szorulásával egyidejűleg az átalakulási folyamatnak legalább három, különálló eleme azonosítható: a nem állami aktorok megjelenése és befolyásuk növekedése mellett az egyéb, döntően kormányzati vagy népképviseleti szereplők (minisztériumok, főhatóságok, parlamentek stb.) virtuális önállósodása, saját nemzetközi kapcsolatrendszerek létrehozása, valamint a transznacionális cégek „kvázidiplomáciai” szerepvállalása.

A nem állami aktorok diplomáciai folyamatokba történő beemelésével, az ún. „pressure group”-ok tevékenységével egyidejűleg szupraterritoriális kapcsolatok, elmosódó politikai és jogi határok jellemzik a nemzetközi térben zajló gazdasági tranzakciókat. Ez a tendencia valójában hozzájárul a nemzetközi szervezetek szerepének bővüléséhez, a globalizációs folyamatok előtérbe kerüléséhez, és kiegészíti a közvetlen tőkebefektetések megszerzéséért folyó sokszereplős diplomáciai erőfeszítéseket. Összességében ezek a folyamatok részben csökkentik a nemzetállamok külgazdasági szerepvállalásának diplomáciai értelemben vett hatékonyságát, hiszen az új szereplők feletti állami kontroll lényegesen gyengül, vagy nem értelmezhető, így a nemzetközi együttműködésben betöltött szuverenitás is sérül.

Az univerzális gazdasági térben az államok egymás sajátos versenytársaiként is tekinthetők. A kölcsönös függőségek és interakciók rendszere a gazdaságdiplomáciát sok szempontból a piaci viszonyokra emlékezteti. Az államok azonos globális tőkepiacon működnek, az univerzálisan elérhető befektetői tőke megszerzéséért versenyeznek egymással. A bűvös FDI növelése érdekében tett kormányzati lépéseket akár a gazdaságdiplomácia sajátos szakmai ágának is nevezhetjük, hiszen a kormányok többsége számára a külgazdasági érdekek képviselete elsősorban a tőkevonzási képességek növelését jelenti. Nem véletlen, hogy nemzetközi együttműködésben az államok előszeretettel mutatják „befektetőbarát” profiljukat. Ennek eszközei univerzálissá váltak: adókedvezmény, „onestop-shop”, PR-módszerek alkalmazása stb.

A külpolitika és a külgazdaság globális párhuzamosságának talán legmarkánsabb példáit napjainkban a nemzeti vállalatok piacra jutásának állami támogatása mutatja. Az adott ország belső gazdaságát meghatározó, döntően persze transznacionális jellegű vállalatok külpiaci terjeszkedését minden állam széles körű eszközrendszerrel, döntően diplomáciai technikákkal segíti. Nem véletlen, hogy egyes fejlett államok külpolitikai gyakorlatát, diplomáciai taktikáját – a biztonságpolitikai aspektusok háttérbe szorulásával egyidejűleg – a nemzeti vállalatok pozicionálásának komplex feladatai váltották fel. Ez a diplomáciai keretekben történő „céges érdekképviselet” széles spektrumot ölel fel, ide sorolható a piackutatás mellett a kapcsolatépítés és a kríziskezelés is. A nemzetközi együttműködés tendenciái egyértelműen ezt a folyamatot erősítik, ezért egyre inkább elfogadottá válik a gazdaságdiplomáciai szempontok figyelembevétele olyan, hagyományos külügyi döntések előkészítésében és végrehajtásában, mint például külképviseletek nyitása vagy bezárása, a diplomaták kiválasztása.

Logikailag ebbe a körbe tartozik még a saját nemzeti piacok védelmében tett erőfeszítések sora, elsősorban a kereskedelmi kvóták bevezetése, a vámrendszerek finomhangolása és a burkolt exportösztönzések alkalmazása. Ez utóbbi körbe sorolható például az OECD által koordinált kötött segélyhitelezés rendszere, amelynek célja, hogy a nemzeti vállalatok piacra jutását forrás biztosításával ösztönözzék. (E helyütt kell utalni arra a sajnálatos tényre, mintha 2010 óta hazánkban indokolatlanul „lefagyott” volna ennek a szubvenciós mechanizmusnak az alkalmazása.)

A civil mozgalmak szervezetté válása, a nemzetközi nem kormányzati szervezetek4 (TNGO-k, INGO-k) megjelenése tovább árnyalta a globális folyamatok által részben megtépázott, statikus, tradicionális államközi diplomáciáról alkotott képet. Az elmúlt század utolsó évtizedében a szervezetek befolyásának növekedése elsősorban a multilaterális szervezetek szintjén vált érezhetővé. A gazdasági érdekérvényesítés terén az NGO-k szakmai fejlődése, dinamikusan növekvő nemzetközi szerepvállalása a „civil” kezdeményezéseket megkerülhetetlen hatalmi tényezővé alakította.

A nemzetközi porondon megjelenő aktorok elsősorban a fejlesztéspolitikai kérdésekben, környezetvédelmi ügyekben, esetenként partikuláris szakpolitikák terén hallatják hangjukat. Napjainkban már szinte nincs olyan területe a nemzetközi együttműködésnek, ahol az NGO-k jelenléte ne lenne azonosítható. Befolyásuk, gazdasági érdekérvényesítő képességük egyre nő a politikai döntések előkészítésében és végrehajtásában. A nem kormányzati szervezetek szerepe elsősorban érdekképviseleti és konzultatív jellegű, de munkájuk igen fontos a szociálistársadalmi folyamatok ellenőrzésében is.

Diplomáciai funkciók a vállalatok működésében
Bizonyos iparágak esetén (gépjárműgyártás, olaj- és gázipar, elektronika stb.) a határokon, esetenként kontinenseken átnyúló működés jelentős külföldi tőketartalommal párosul, így az itt működő társaságok esetében az üzleti és jogi környezet formálása különleges, kiegészítő ismereteket igényelhet. Ilyen tudás az országra vonatkoztatható társadalmi, környezetvédelmi elvárások ismerete, de ebbe a körbe sorolhatók olyan nem szokványos paraméterek, mint akár az emberi jogokra, az üzleti etikára vagy a kulturális specifikációkra vonatkozó tudáselemek is. Az ilyen vállalkozások számára komoly kihívást jelent, hogy egyszerre kell fejlett, fejlődő és átmeneti gazdasági környezetben hasonló, vagy közel azonos üzleti eredményeket felmutatni. Ehhez kapcsolódik, hogy a transznacionális cégek működésére általában és összességében a multilaterális szer vezetek irányelvei, előírásai és szabályai vonatkozhatnak. Ebben a körben a legismertebb kereskedelmi szabályzók mellett olyan ágazati specifikációkat is figyelembe kell venni, mint az információtechnológiai szállítók számára az ITU normái, vagy a szellemi tulajdont védő nemzetközi megállapodások irányelvei (WIPO). A nemzetközi mozgástérben meghatározó még az ILO szerepe, hiszen a munkaügyi szabályozás alapjaiban hathat a TNC-k versenyképességére.

A fentiek alapján egy globális térben működő vállalat olyan kihívásokkal szembesül, amelyek megoldásában a hagyományos vállalati kultúra, cégirányítás eszközei nem jelentenek elégséges hátteret a szükséges döntések meghozatalában. A nemzetközi térben a vállalat üzleti döntéseit, kormányzati és kormányközi partnerek bevonásával kell előkészíteni és végrehajtani.

Annak érdekében, hogy biztosítsák az üzleti folyamatok sikerességét és a befektetések kínálta fenntartható gazdasági fejlődést, a transznacionális vállalatoknak képesnek kell lenniük a hazai és külföldi részvényesek menedzselésére, hatékony érdekképviseletére. E kihívások elérése érdekében a nemzetközi vállalatoknak magas szintű diplomáciai képességeket, valamint kompetenciákat kell elsajátítaniuk.

A multinacionális vállalatok közötti diplomáciai funkció célja a folytatólagosság és a strukturális kohézió biztosítása a leányvállalatok és az anyacég hálózatán belül. Két alapvető funkció különböztethető meg: a vállalati diplomácia, valamint az üzleti diplomácia. Az előbbi két szervezeti szerepkörből áll: külkapcsolatokkal foglalkozó ügyintéző, aki döntéstámogató képességeit felhasználva otthonosan mozog az vállalati kultúrában, és a céges vezető „diplomata” (külkapcsolatok igazgatója, nemzetközi igazgató stb.), a küldő ország vagy egyéb nemzet polgáraként szerves része a vállalati kultúrának, többnyelvű, tapasztalt, különböző kultúrákban jártas.5 A vállalati diplomáciával szemben az üzleti diplomácia célja, hogy a leányvállalatok külső környezetét irányíthatóvá, ellenőrizhetővé és bizonyos mértékig befolyásolhatóvá tegye az üzleti tevékenységek számára. Hagyományosan a nagyvállalatok volt kormánytagokat, nagyköveteket alkalmaznak az üzleti kapcsolatok fejlesztése érdekében, ugyanakkor az üzleti diplomácia hatásköre túlmutat a hagyományos kormányzati PR-tevékenységen és a kapcsolatok ápolásán.

Az üzleti diplomácia tehát a társaság céges és számos nem üzleti partnereinek menedzselésével foglalkozik. A transznacionális vállalatoktól elvárható, hogy maradéktalanul betartsák a nemzeti szabályozókat, a multilaterális egyezményeket és a nemzetközi gazdasági szervezetek szabályrendszereit. Az üzleti diplomaták tárgyalásokat folytatnak a fogadó ország hatóságaival, érintkeznek a helyi és nemzetközi NGO-kal a helyi és nemzetközi érdekeik képviselete, a tárgyalási napirend, az „agenda” befolyásolása érdekében.6

A civil formációk nemzetközi térben történő aktivitása viszonylagosan új jelenség ...
Különös párhuzam lehetőségét vetíti előre az a tény, hogy a globális vállalatok egyes leányvállalatai milyen politikai, kulturális implikációkat hordoznak az anyacég és fogadó ország relációjában. Gondoljunk csak az amerikai multicégek jelenlétére az iszlám világ országaiban, vagy akár a francia vállalatok piaci szerepére a frankofón exgyarmatokon (AREVA, TOTAL). Ez a viszony szoros párhu zamot hordoz a tradicionális diplomáciai jelenléttel, sajátos nagykövetségi feladatoknak tekintve a leányvállalatok helyi funkcióit. Nehéz lenne elvitatni azt a tényt, hogy a TNC bejegyzéséhez, tulajdonosi köréhez köthető állam megítélése jelentősen formálható, esetenként irányítható ezen kommunikációs és üzleti csatornákon keresztül.

A tradicionális diplomácia szerepe tehát kettős, egyrészről evidens támogató funkciót biztosít a nemzeti vállalatoknak, másrészről felhasználja az üzleti jelenlétet a bilaterális kapcsolatok fejlesztése, a versenyelőnyök megszerzése és megtartása, továbbá az esetleges konfliktusok megoldása érdekében.

Civil diplomácia?
A hivatkozásban szereplő kérdőjel nem véletlen, hiszen a nemzetközi nem kormányzati szervezetek (TNGO-k, illetve INGO-k) működése több párhuzamos szinten zajlik egyidejűleg. Ez a komplexitás leginkább a civil társadalom vélt vagy valós érdekeinek nemzeti kontextusban megfogalmazott érdekképviseletében testesült meg, ami azt is jelentette, hogy ezen a csatornán a „civilek” érdemi és hathatós befolyást gyakorolhattak olyan tényezőkre, mint az ipar és a környezetvédelem érdekeinek összehangolása, vagy a hátrányos helyzetű csoportok társadalmi, gazdasági integrációja. A civil formációk nemzetközi térben történő aktivitása viszonylagosan új jelenség, és arra vezethető vissza, hogy az NGO-k által alkalmazott módszerek széles köre nem konform a piaci szereplők által megszokott és kezelni képes metódusokkal. Ez azt is jelenti, hogy az agresszív ellenkampányok, feketelisták, bojkottfelhívások közzététele, erőszakos akciók (pl. bálnavadászat-ellenes mozgalmak, „atomvonat” elleni fellépések stb.), a proaktív médiakezelés, az internet maximális kihasználása, a nyomásgyakorló csoportok direkt és közvetett hatása esetenként megoldhatatlan feladatok elé állította a konzervatív, sőt bizonyos értelemben reagálásképtelen gazdasági szereplőket világszerte. Ezt a hatékonyságot felismerve és tudatosan alkalmazva, az NGO-k érdekérvényesítő képessége szinte automatikusan túlnőtt a nemzeti határokon, szerepet és fontosságot biztosítva a gazdasági profilú, gazdaságpolitikára, a nemzetközi gazdasági fejlődésre és a globális pénzügyi gyakorlatra összpontosító szervezeteknek. Ebben az összefüggésben az NGO-k a civil társadalom jól körülhatárolható szegmensét, egyes rétegeit, konkrét érdekcsoportokat képviselnek (fogyasztóvédelem, antikorrupció, környezetvédelem stb.). Számuk folyamatosan és gyorsan nő, mert a közvélemény szemében hitelesek, függetlenek, és az egyénnél sokkal nagyobb belátással, információval és hatással bírnak a kormányzatokra, következésképpen véleményüket nem lehet figyelmen kívül hagyni sem politikai, sem gazdasági szinten.

A transznacionális nem kormányzati szervezetek tevékenysége különböző nemzetközi események szervezésére, lobbitevékenységre, érdek-képviseleti események, kampányok „szer vezésére” (ld. WWF, Greenpeace) koncentrál. Számos esetben nagy nyilvánosságot élvező globalizációellenes megmozdulásaik során (WTO-, IMF-ellenes események, a Davosi fórumok kritikája stb.) nemzetközi vállalatok, konszernek ellen fognak össze azért, mert saját megoldásokkal rendelkeznek, megoldási javaslatokat vetnek fel nemzetközi színtéren (pl. kiotói egyezményhez kapcsolódó tárgyalások alatti tevékenység, IMF-vonatkozásban a kevésbé fejlett országok államadósságainak újraütemezése stb.). Álláspontjukat rendszeresen és szervezett módon képviselik a nemzetközi térben, az érdekképviselet, lobbi, a konstruktív kritika mellett új megoldási javaslatok megtételét sem mulasztják el. A TNGO-k együttműködő partnerként lépnek fel számos esetben, mint pl. fejlődő és átmeneti gazdasági helyzetben lévő országban futó technikai együttműködési, fejlesztési (NEFE-)projektek alkalmazásánál.

Bizonyos értelemben az együttműködés mellett kiegészítik, helyettesítik a nemzeti kormányzatot, alternatívát nyújtanak, hiányt pótolnak, szakértelmük nemzetközileg elfogadott, médiaszerepléseik hangsúlyos megnyilvánulást jelentenek.

A boszniai rendezéstől a szubszaharai szegénységcsökkentő programokig, a TNGO-k sikerének titka a megoldásorientált módszerekben rejlik, hiszen a hagyományos értelemben vett diplomáciai tulajdonságokon (titokzatosság, megközelíthetetlenség) túllépve a civilek más módszertant és stílust követnek, tulajdonképpen „ügydiplomaták”, akik megoldást kínálnak az állami „ügyintézés” helyett.7

Számos nemzetközi politikai struktúrában – például az EU-ban vagy az ENSZ szakosított szervezeteinél – a civil lobbizásnak olyan dimenziói jelentek meg, amelyek az NGO-k befolyását a tagállami kormányok nyomásgyakorlásának mértékével és potenciális képességével teszik összemérhetővé. A civil keretek lehetőségei ugyanakkor biztosítottak a gazdaság szereplői számára is, így az egyes ágazatok képviselői számos esetben nem kormányzati szervezeti forma „fedésében” lépnek fel a kodifikációs és szabályozási folyamatokban, vagy akár a konfliktusok kezelésében. Kedvelt „NGO-műfaj” az ajánlások, állásfoglalások közzététele, virtuális és valódi közösségek álláspontjának határozott és formális képviselete a globális együttműködés keretei között. Ezek a megjelenési formák jelentős hasonlóságot mutatnak a tradicionális diplomácia eszközeivel, hiszen az érdekek nemzetközi rendszeren belül megnyilvánuló képviselete, a kommunikációközpontú interakciók összessége nem áll távol ettől. Ezt a gondolatmenetet követve, ha a nemzetközi politikát az államok egyirányú akciójaként jellemezzük, akkor a nem kormányzati szereplők egyértelműen és határozottan a külpolitikai aktorok körébe tartoznak.

Posztmodern szerepkörök
A modern diplomáciát gyakran a vesztfáliai békét követő időszakkal azonosítják, figyelmen kívül hagyva, hogy az elmúlt évtized történelmi eseményei szükségessé tették a nem állami szereplők megjelenésének speciális vizsgálatát. Berridge és James szerint8 például a 9/11 tragédiájának posztmodern modelljében az állami szereplőt New York jelentette, míg a nem állami szereplő az al-Kaida terrorszervezet volt, amely sajátos, formális státus nélküli nemzetközi aktorként különböző hálózatokkal és szövetségessel bír világszerte.

Jan Melissen9 belga professzor véleménye szerint a vesztfáliai rendszer eurocentrikussága nem illik a mai globalizált világképbe, hiszen a nemzetállamok mellett már megjelentek a szubnacionális szereplők, mint például Németország különböző tartományai, szupranacionális szereplők, mint az EU vagy a NAFTA, és nem állami szereplők, azaz a nem kormányzati szervezetek és vállalatok, amelyek mind nélkülözhetetlenek a nemzetközi kapcsolatok formálásában. A diplomácia fejlődésének folyamatát (bi- és multilateralizmus) ezért Wisemann egy harmadik koncepció keretében elemzi, ez az ún. polilateralizmus.10

Az államok mellett megnőtt a transznacionális vállalatok és nem kormányzati szervezetek szerepvállalása is ...
Napjainkra a leginkább elfogadott definíció Melissen nevéhez fűződik, e szerint „A diplomácia az egymással üzleti kapcsolatban álló államok és egyéb nemzetközi szereplők közötti reprezentációs, kommunikációs és tárgyalási folyamatok összessége.” Ez a meghatározás egyértelműsíti, hogy a modern diplomáciafogalom jellemzően tetszőleges számú állami és nem állami szereplők egyidejű részvételét foglalja magában.11 A nemzetközi gazdasági szféra fejlődését tekintve megfigyelhető a szektor szereplőinek gazdaságdiplomáciai érintettsége. Az államok mellett megnőtt a transznacionális vállalatok és nem kormányzati szervezetek szerepvállalása is, amelyek már nem kizárólag állami szereplőkkel lépnek kapcsolatba, hanem egyre inkább folytatnak nemzetközi gazdasággal kapcsolatos tevékenységeket is12. A diplomácia ezen új területe különböző, helyi és nemzetközi érdekeltséggel bíró csoportosulásokat és szervezeteket sorakoztat fel annak érdekében, hogy különböző diplomáciai eszközökkel érjék el céljaikat. Langhorne véleménye a nem állami szereplők számának növekedéséről az, hogy a magánszervezetek folyamatosan fejlesztik saját „diplomáciájukat” maguk és az állami rendszer szereplői közt. Ez kísértetiesen hasonlít az államok önreprezentációjának modelljére.13

A diplomáciai szerepek és szereplők elterjedése, számuk növekedése lenyűgöző, figyelemre méltó folyamat, amely nem hagyhatta nyom nélkül a gazdaságpolitikáért felelős állami intézmények diplomáciai szerepének átalakulását sem. Számos kormány, felismerve a multilaterális szervezetek (pl. WTO, IMF, OECD) működésének komplexitását, kiterjesztette gazdaságstratégiai és pénzügyi kérdésekben érdekelt minisztériumainak részvételét, ezzel csökkentve, illetve részben hatástalanítva a tradicionális külügyminisztériumok befolyását a kereskedelmi és gazdasági szférában (pl. USTR).14

A gazdaságdiplomáciai taktika kialakítása döntően és alapvetően kormányzati, azon belül is külügyi feladat maradt, hiszen első kézből a szakdiplomaták tájékozódnak a fogadó állam gazdaságpolitikai folyamatairól. Az információgyűjtés, -továbbítás hagyományos diplomáciai feladatain túl a kormányok igyekeznek támogatni az adott gazdaság fejlődését azáltal, hogy élő kapcsolatokat tartanak fenn a különböző állami és nem állami szereplők között. Ez a segítségnyújtás lehet jogi, kereskedelempolitikai jellegű, magában foglalhatja a hazai vállalatok támogatását akár külföldi leányvállalatok létrehozásában is. Ezzel egy időben funkciójuk magában foglalhatja a külföldi vállalatok befektetéseinek támogatását (befektetésösztönzés15 is).

A fentiekkel ellentétben, a „kereskedelmi diplomácia” összefoglaló néven ismert fogalom elsősorban a hazai üzleti és pénzügyi szektor, valamint a nemzeti gazdaság fejlődését támogatja. A kereskedelmi diplomaták munkájának lényeges eleme, hogy döntés-előkészítő információkkal szolgáljanak az export- és befektetési lehetőségekről, továbbá szervezzék és irányítsák hazájuk kereskedelmi tevékenységet. Felismerve a nemzeti gazdasághoz kapcsolódó nemzetközi kereskedelem fontosságát, a kormányok a fontosabb külpiaci partnerek országaiban folyamatosan biztosítják a gazdasági képviseleteket is.

A megváltozott közeg átértékelte a gazdaságdiplomáciai szerepköröket is. A külszolgálatban lévő állami szereplő, karrierdiplomata fő feladata továbbra is az, hogy hozzáértő módon befolyásolja a nemzetközi gazdaságpolitikát a különböző szakminisztériumok koordinálásával, valamint a tárgyalási agenda alakításával. Ezenfelül új, sajátos kihívásként jelentkezik számára a nem állami szereplők konstruktív bevonása az üzleti folyamatokba. A gazdasági szakdiplomata tulajdonképpen megnyitja a külföldi piacokat az általa képviselt országban tevékenykedő szereplők számára, befolyással bír a külföldi kormányzat gazdaságára, biztosítja a belépés megkönnyítését a cégeknek, illetve mediátorként áll rendelkezésre a külföldi cég és a hazai gazdaság érdekeinek esetleges szembenállásakor.

Az üzleti diplomata – a nemzetközi vállalati képviselő, más néven vállalati diplomata – fő feladata az új üzleti lehetőségek felkutatása és azonosítása, valamint a vállalati hírnév ápolása.

Elsődlegesen gazdasági és politikai kapcsolatépítők, de a potenciális üzleti partnereken túlmenően, lényegesen szélesebb körben képviselik cégük érdekeit.

A nem diplomata státusú, nemzetközi civil szervezeti képviselők részleteiben ismerik a kormányzati gazdaságpolitikai döntéshozatali folyamatokat, az arra hatással bíró nemzetközi gazdasági megállapodásokat, tisztában vannak az adott döntéshozatal számára biztosított politikai, szakmai mozgástér korlátaival. Állandó partnerséget tartanak fenn az üzleti szférával annak érdekében, hogy erősíteni tudják az általuk képviselt civil szektor érték- és érdekrendszerét. A nemzetközi térben működő NGOképviselők szorosan követik a nemzetközi egyezmények eljárási szabályait, specifikus gazdasági kérdésekben szoros szövetséget és kapcsolatokat alakítanak ki velük, így növelik az adott témában a befolyásukat.

A gazdasági szakdiplomatákkal, a cégképviselőkkel és a civil szereplőkkel szembeni elvárások számos elemükben azonosak. Talán legfontosabb elvárható értékük a hitelesség és a legitimáció saját szakmai közegük képviselői, illetve a közvélemény szemében. A hitelesség azonban nem helyettesíti a szakmai kompetenciát, valamint a kommunikációs felkészültséget, a tárgyalásvezetés képességét. Hasonlóan fontos még a jó kapcsolatteremtési készség, az információgyűjtő, -szintetizáló és -elemző tulajdonságok birtoklása is.

Magától értetődő, hogy a sikerességhez valamennyi kategória esetében kell társadalmi és tudástőke egyaránt. Napjainkra elmosódni látszanak a határ vonalak a diplomaták között – aszerint, hogy inkább a politikai kapcsolatokat ápoló „külügyből”, vagy a „gyakorlatias” gazdasági, fejlesztési minisztériumból jönnek, esetleg előéletük miatt az üzleti világhoz vagy a civilekhez kötődnek. Bár diplomáciai képességeik tekintetében különbözhetnek, a tulajdonságok közös halmaza a feladathoz szükséges képességekben és az alkalmazandó eszköztár tartalmában van.

Az államok gazdasági fejlődése és külpiaci aktivitása közötti interdependencia elsősorban intézményi szinten, a külképviseletek, kormányok, gazdasági vállalkozások, tudományos műhelyek vonatkozásában jelenik meg. A globális piacon való szinergikus együttműködéshez a szereplőknek kölcsönösen át kell venniük egymás ismereteit, tudását. Amíg a fejlett világ vállalatainak egyre több „külszolgálatos” képviselője oktatja hatékonyan a diplomatákat az üzleti folyamatokra, szemléletre és igényekre, addig ennek az ellenkezője még messze nem igaz. Kevés olyan globális vállalat van, amely erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy megértse, munkatársaival megértesse a nemzetközi kapcsolatok világát és a diplomácia fontosságát. Még kevesebb olyan transznacionális társaság akad, amely továbbképezné menedzsereit nemzetközi ismeretekből annak ellenére, hogy a legtöbb cégfilozófia szerint a külföldi partnerekkel való együttműködés nem elvárás, hanem kötelező magatartásforma, céges „policy”. A képzés helyett a globális vállalatok inkább profi diplomatákat „bérelnek”, akik tanácsadóként, szigorúan meghatározott feladatkörrel dolgoznak, hasznosítva kapcsolati tőkéjüket a vállalat sikeres működése érdekében. A gazdasági diplomatákkal szemben a civilek gyakorlat útján szerzik a tapasztalataikat, és számos esetben saját intézményrendszert építenek ki, ahol nyugalmazott diplomaták segítik a szakmai profilt.

Változik az intézményi hozzáállás is: a gazdaságdiplomáciai aktorok bővülésével a szakmai határok is egyre inkább elmosódottá válnak. A múltban a diplomata státus különleges társadalmi presztízst kapott, az előjogok birtokában a szakma művelői gondosan ápolták kapcsolataikat a külügyminisztériumokkal, lojalitásukhoz és profizmusokhoz nem fért kétség. Napjainkban túlzás nélkül kijelenthető, hogy a fejlett országok külügyminisztériumai kvázi demokratizálódnak, azaz kötöttségeikből leadnak, nyitottabbá válnak. A hivatalba történő bekerülés, illetve az üzleti vagy akadémiai világ és a külügy közötti átjárás egyre kevésbé kötött, bár még mindig erősen szabályozott. Hagyományosan Franciaországban, az Egyesült Királyságban és az USA-ban alakult ki az a gyakorlat, hogy tudatosan segítik elő az üzleti szféra és a kormányzat közötti együttműködést – könnyítve ezzel az átjárhatóságot a szektorok között. A posztmodern diplomáciai szerepkörök a 21. században már nemcsak az államközi diplomáciai viszonyokra szűkülnek, hanem sokkal inkább szakértelem-orientáltak, különféle kompetenciák kiépítésére koncentrálnak.

1  Novoszáth Péter: Olaszország és az eurózóna válsága; Koller Borbála: Új perspektívák Lisszabon után. Mindkettő: Polgári Szemle, 2011/5–6.
2  Satow’s Guide to Diplomatic Practice. Eds.: Lord Gore-Booth, D. Pakenham, AddisonWesley Longman, London, 1979, 3. o.
3  A konzekvens fogalomhasználat érdekében – a definíciók nyilvánvaló különbsége ellenére – a multinacionális vállalatokat is transznacionális struktúráknak (TNC) tekintem.
4  Az INGO, TNGO fogalmakat azonos tartalmúaknak tekintem.
5  Geert Hofstede: Cultures and Organization. Software of the Mind. McGraw-Hill Book Co., 1991, 213. o.
6  Raymond Saner–Lichia Yiu: International Economic Diplomacy: Mutations in Post-modern Times. Netherlands Institute of International Relations „Clingendael”, Geneva, 2003, 80–92. o.
7  Edward Finn: International Relations in a Changing World: A New Diplomacy? Perceptions, June–August, UK, 2000, 144–145. o.
8  Geoff R. Berridge–Alan James: A Dictionray of Diplomacy. Palgrave Publ. (formerly Macmillan Press Ltd), Hampshire, UK, 2001, 250. o.
9  Jan Melissen: Innovation in Diplomatic Practice. McMillan Press, London, 1999.
10  Geoffrey Wiseman: Polylateralis and New Modes of Global Dialogue. Discussion Paper, No. 59, Diplomatic Studies Programme, University of Leicester, 1999.
11  Melissen, i. m. 16–17. o.
12  Richard Burt–Olin Robinson: Diplomacy in the Information Age. Discussion Paper, Nr. 58, Diplomatic Studies Programme, University of Leicester, 1999, 17., 42–43. o.
13  Richard Langhorne: History and the Evolution of Diplomacy, in Modern diplomacy. Malta, 1998, 147–162. o.
14  Donna Lee: Endgame at the Kennedy Round. A Case Study of Multilateral Economic Diplomacy. Diplomacy&Statecraft, Vol. 12, No. 3., 2001, 119–120. o.
15  Berridge–James, i. m. 81. o.





© 2005-2013, Polgári Szemle Alapítvány