KUN MIKLÓS történész, Széchenyi-díjas egyetemi tanár, a KRE Kremlinológiai Intézetének vezetője (kunmiklo@ceu.hu).
A szovjet politikai vezetők az idő múlásával, főleg a Joszif Sztálint 1945 őszén ért agyvérzés és szívroham után, egyre gyakrabban gondoltak arra, hogy a diktátor elhasználódott szervezete bármikor felmondhatja a szolgálatot. A Kreml hatalmi folyosóin a háború után egymást érték az utódlással kapcsolatos véd- és dacszövetségek, amelyek némelyike szertefoszlott, még mielőtt igazán létrejött volna.
Úgy látszott, még Sztálin betegsége idején megalakul a Malenkov–Berija, valamint a Molotov–Mikojan „tengely”. Az egymással rivalizáló országnagyok azonban igazából még zászlót sem bontottak, amikor 1945 decemberében a Kreml ura visszatért Moszkvába a fekete-tengeri nyaralójából, és besúgóitól értesült a távollétében történtekről. Néhány hónap alatt sorra „levadászta” mind a négy legbizalmasabb munkatársát, akikkel az „ötök” informális testületében addig az egész hatalmas országot kormányozta.
Az alig másfél tucat emberből álló szovjet csúcsvezetést Sztálin lényegében két körbe sorolta. Egyfelől gyakori estebédjeinek résztvevőire, másfelől azokra a korábban ugyancsak befolyásos munkatársaira, akik az évek során kegyvesztetté váltak. Az utóbbiak azonban – a Nagy Terror éveinek sztálini gyakorlatával ellentétben – emiatt általában nem veszítették el a rangjukat. Sőt, a két csoport között volt némi átjárás, mivel mindkét kör tagjai a hatalmi gúla csúcsán maradtak, amelynek talapzatát a bolsevik párt központi és regionális apparátusa, valamint a fegyveres erők meg a politikai rendőrség vezetése alkotta.1
A csúcsvezetés tagjait Joszif Sztálinnak – az Ördögök című Dosztojevszkij-regény diabolikus hőséhez, Pjotr Verhovenszkijhez hasonlóan – a háború előtti leszámolások idején sikerült „vérrel összecementezni”. A diktátor élete legvégéig pontosan érzékelte, hogyan lehet elvbarátait zsarolni, és melyik módszer a legalkalmasabb arra, hogy féken tartsa őket, vagy éppen elbánjon velük. Tisztában volt azzal is, hogy szüntelenül marakodó csatlósait miként lehet összeugrasztani, és szükség esetén hogyan terelheti őket újra egybe.
Gyeplőhúzás és gyeplőengedés a végeken
A hatalmi gúlán lejjebb elhelyezkedő középvezetőkkel ellenben egyre több gondja akadt. A fáradékony és mindinkább szétszórt öregember már csak közbeékelt transzmissziós csatornák segítségével tudta tartani velük a kapcsolatot. Pedig a háború előtt még személyesen ismerte a fontosabb pozíciókat betöltő vidéki és fővárosi funkcionáriusokat, sőt a nagyobb gyárak igazgatóit is, és – rotációs alapon – gyakran személyesen is fogadta a távoli végekre küldött helytartóit.2
A velük való közvetlen kapcsolat azonban az 1940-es években fokozatosan megszűnt. Ugyanakkor néhány agilis vidéki középvezetőt Sztálin áthelyeztetett Moszkvába, abban a reményben, hogy engedelmes janicsárokat nevel belőlük.3 A helyükre lépőkkel azonban fáradtság és időhiány miatt már nemigen tudott foglalkozni. Egy idős üzbég politikus, Nurilgyin Muhitgyinov a gorbacsovi peresztrojka alatt szeretett azzal dicsekedni, hogy 1951-ben, amikor Szovjet-Üzbegisztán miniszterelnöke lett, a kialakult szokás szerint telefonon jelentkezett Sztálin titkárságánál. „Majd visszahívják” – közölte vele szárazon Poszkrjobisev, a diktátor személyi titkára. A szigorúan titkos telefonvonalon egy idő után valaki valóban feltárcsázta az üzbég politikust. Felszólította, hogy távolítson el mindenkit a dolgozószobájából, nehogy lehallgassák a Sztálinnal folytatott beszélgetést. A férfi zavarba jött, és sokáig várta, hogy valaki megszólaljon. Azután egy halk hangot hallott.
– Muhitgyinov elvtárs?
– Igen, én vagyok. Üdvözlöm, Sztálin elvtárs.
– Üdvözlöm. Hozzáfogott a munkához?
– Igen.
– Hogy mennek a dolgok?
Az új üzbég kormányfő nagy lendülettel jelentette a fejleményeket. Amikor rövid szünetet tartott, Sztálin félbeszakította:
– Sok sikert! – És letette a kagylót.
„Csak négy-öt szavát hallottam – lelkendezett még élete alkonyán is Muhitgyinov. – De a mai napig nem tértem magamhoz (…) Hiszen életemben először beszélgettem Sztálin elvtárssal! Hallottam a hangját, válaszoltam a kérdéseire! És ő azt mondta nekem, hogy sok sikert!”4
Ha huzamosabb ideig nem tudtak bejutni Sztálinhoz, rá kellett jönniük, hogy előbb-utóbb csomagolniuk kell.
A szovjet diktátor így alig néhány perc alatt megerősítette az általa előléptetett politikus helyzetét, hiszen a semmitmondó be szélgetés Üzbegisztán-szerte már másnap szóbeszéd tárgya volt. A Kreml ura soha többé nem hívta fel Muhitgyinovot, kihallgatásra sem rendelte a fővárosba, noha Üzbegisztán jelentős gyapottermelése és fejlett öntözési rendszere miatt stratégiai fontosságúnak számított Szovjet Közép-Ázsiában. Taskent, a soknemzetiségű köztársaság fővárosa pedig, a Szovjet Közép-Ázsiának elnevezett egykori Turkesztáni Kormányzóság legnépesebb települése, már a cári időkben is regionális centrum volt.
Muhitgyinovnál sokkal rosszabbul jártak azok a korábban Sztálin által kiemelt és komoly hatalmi jogosítványokkal felruházott helyi politikusok, akikre a Kreml ura valamilyen oknál fogva megorrolt, és tüntetően nem vett róluk tudomást. Ha huzamosabb ideig nem tudtak bejutni Sztálinhoz, rá kellett jönniük, hogy előbb-utóbb csomagolniuk kell. Sőt, némelyikük a leváltását követően börtönbe került mint „nacionalista elhajló” vagy „tudatos kártevő”. 1947 elején kis híján ez történt a Moldáviai Szovjet Köztársaság egész csúcsvezetésével. Pedig ők mindig kutyahűséggel szolgálták moszkvai gazdáikat. A három évvel korábban szovjet szuronyok segítségével Kisinyovban (Chisinau), az egykori Besszarábia fővárosában hatalomra került, főleg orosz és ukrán csinovnyikokból álló új moldáviai politikai osztály úgy viselkedett a helyi lakossággal, mint egy meghódított provincia alattvalóival. A történelmi hagyományok könyörtelen felszámolásának részeként folyamatosan vegzálták a román értelmiséget, üldözték a pópákat. A „kulákság fizikai felszámolása” jelszóval pedig a messzi Szibériába telepíttették a módosabb parasztokat.
A korábban ezer szállal Bukaresthez kötődő Moldávia államnyelve a román helyett de facto az orosz lett. És a távoli Moszkva „mostohagyermekeként” olyan magas begyűjtési mutatókra kötelezték a háború sújtotta régió lakóit, amelyeket képtelenek voltak teljesíteni. A cári időkben, majd a két világháború közötti román korszakban még virágzó, hatalmas kertekkel, szőlőültetvényekkel teli Dnyeszter menti tartományon két nagy hullámban, 1946-ban és 1947-ben éhínség söpört végig.
Ez volt az a pont, amikor a szerencsétlenség sújtotta szovjet tagköztársaság párt- és állami vezetése kétségbeesésében felkerekedett, és Moszkvába utazott, hogy elmondják Sztálinnak: a központi hatóságok segítsége nélkül képtelenek kikerülni ebből a súlyos helyzetből. De a szovjet diktátor feleslegesnek tartotta az elcsatolt határ menti vidéken élő új szovjet alattvalók megsegítését. A kellemetlen találkozást elkerülendő, megüzente nála előszobázó látogatóinak, hogy nincs ideje ilyen jelentéktelen ügyekkel foglalkozni. A kínos feladatot Nyikolaj Patolicsevre, a központi bizottság egyik titkárára bízta.5 Miközben instruálta őt, úgy tett, mint aki nem is tud különösebb részleteket a Dnyeszter menti vidék tragikus helyzetéről. „A moldáviai köztársaság vezetői bekéredzkedtek hozzám – mondta Patolicsevnek. – Valami fontosat akarnak közölni velem. Megengedtem nekik, hogy Moszkvába jöjjenek. Ez meg is történt. De arra már nincs időm, hogy fogadjam őket. Magára bízom, hogy találkozzon velük, és vizsgálja ki, mi a helyzet. Reggelre pedig álljon elő valamilyen javaslattal. Azt mondják, hogy nagyon rosszul állnak…”
Patolicsev úgy emlékezett, hogy megbeszélésük során a moldáviai vezetők ki sem merték ejteni előtte az „éhínség” kifejezést. A Kremlben azonban tisztában voltak a kialakult helyzettel, és reggelre politikusok, szakértők bevonásával azt találták ki, hogy a köztársaság éhező lakossága 500 elosztóhelyen kapjon ingyen élelmiszert. Félő volt azonban, hogy Sztálin nem fogadja el a javaslatot. Ám ő mindenki számára váratlanul jóváhagyta a tervet, amely Moldáviában százezrek számára az életet jelentette.6 Megjegyezte viszont a hozzá segítségért forduló kisinyovi küldöttség vezetője, a moldáviai pártszervezet élén álló Nyikolaj Koval nevét, és az első adandó alkalommal elkergette mint „notórius pánikkeltőt”. Helyére egy jóvágású, kedélyes, öblös hangú, orosz családból származó ukrajnai területi párttitkárt küldött Kisinyovba. A Sztálin elé tett káderanyagok alapján esett rá a választás, hiszen az illető személyesen addig soha nem találkozott a szovjet diktátorral. Leonyid Brezsnyevnek hívták.7
Ukrajna különleges szerepe a Kreml politikájában
Az új kisinyovi pártvezető korábban Ukrajna délnyugati tartományaiban dolgozott. Ebben a régióban 1947 elején még a moldáviai helyzetnél is súlyosabb volt az éhínség. A sok esetben vérhassal és krónikus tüdőgyulladással kísért, helyenként kannibalizmusba torkolló tragédiához a polgárháborús közállapotok is hozzájárultak. A helyzet lassan a „holodomor”, az 1931–1933. évi mesterséges éhínség időszakát idézte, amely különböző számítások szerint mintegy hétmillió ember, köztük hárommillió gyermek halálát okozta Ukrajnában. A rábízott hatalmas tagköztársaság szenvedéseit látva a Kreml kijevi helytartója, Nyikita Hruscsov levelet írt a szovjet diktátornak. „Azt akartuk, hogy ránk is vonatkozzon a központilag biztosított jegyrendszer, amely a városi lakosság mellett a falusiaknak is biztosította volna elemi szükségleteiket. Arra gondoltunk, hogy egyes helyeken meg kellene szervezni az éhező emberek étkeztetését” – foglalta össze a levél tartalmát emlékirataiban.”8
Mielőtt Hruscsov a Gazdához fordult volna, megtanácskozta tervét néhány moszkvai politikussal, akik kivétel nélkül óvták őt ettől az életveszélyes lépéstől. Az ország pénzügyeinek egyik akkori irányítója, Alekszej Koszigin, a későbbi szovjet kormányfő furcsa ötlettel állt elő. Felajánlotta, hogy az országos tartalékkeretből titokban megszerzi Ukrajna számára a kenyérjegyeket, csak hogy senki ne idegesítse Sztálint, akinek amúgy is sok a gondja.9 A vívódó Hruscsov azonban nem hallgatott rá, és különfutárral elküldte a Kremlbe folyamodványát. „Erre Sztálin elképesztően goromba, megalázó táviratot küldött nekem, amelyben az állt, hogy kétes alak vagyok – emlékezett az ezt követő fejleményekre. – Egyre csak gyártom a feljegyzéseket, amelyekben azt igyekszem bizonyítani, hogy Ukrajna nem tudja teljesíteni az állami tervszámokat. És mindennek tetejébe rengeteg élelmiszerjegyet kérek tőle, hogy megetessem az embereket.”10
Végső kétségbeesésében Hruscsov a szupertitkos telefonvonalon feltárcsázta a szovjet diktátort. Mivel úgy érezte, már nincs vesztenivalója, előadta, hogy egész falvak halnak ki. „Sztálin letette a telefonkagylót. Azt hittem, végem van – emlékezett a hosszú és ellentmondásos pályát befutó politikus nyugdíjas korában. – Végül is a Gazda semmit nem mondott nekem. Csupán a nehéz lélegzését hallottam.”11 Az újabb elutasító reagálást úgy kellett értelmezni, hogy amit Sztálin korábban megengedett Kisinyovnak, azt megtiltja Kijevnek. Szó sem lehet róla, vélekedett a diktátor, hogy bárki térítésmentes állami segélyt nyújtson az ukrán lakosságnak, amely szerinte valójában nem is éhezett. Az exportra szánt búza és rozs mennyiségének csökkentéséről szintén hallani sem akart.
A központ 1947 tavaszán némi gabonát végül mégiscsak átirányított Ukrajnába, ahol a vetés heteiben üresen tátongtak a magtárak. Nyáron azonban, még mielőtt sikerült volna learatni az új termést, egész alakulatok érkeztek az oroszországi és közép-ázsiai nagyvárosok garnizonjaiból, hogy leverjék a vidéki ukrán lakosság támogatását élvező „nacionalista” felkelőket. A helyi karhatalmisták Moszkva segítsége nélkül immár képtelennek bizonyultak elbánni az „erdei testvérekkel”. Csakhogy a megtorló sereg nem hozott magával elegendő élelmet. Erre az akciót Moszkvából „távirányító” Nyikolaj Bulganyin elrendelte, hogy a szovjet csapatok parancsnokai használják fel a jól bevált szovjet-oroszországi polgárháborús gyakorlatot. Elkezdődött a falvak kifosztása, aminek az lett a következménye, hogy a korábban az ország déli és keleti régióit pusztító éhínség elérte Nyugat-Ukrajnát és Kárpátalja hegyvidékét, ahol az ukrán fegyveres ellenállók a legtovább tartották magukat.12 Hathatós segítség helyett Sztálin másrészt azzal reagált a kezdődő új „holodomorra”, hogy 1947 kora tavaszán meghurcolta kijevi helytartóit. Éppen azokkal a politikusokkal számolt le, akik tíz évvel korábban Ukrajnában az általa elrendelt letartóztatásokat és kivégzéseket irányították, csak hogy maguk ne kerüljenek a terror malomkövei közé. A diktátornak fontos volt példát statuálni, hogy más szovjet tagköztársaságok vezetői máskor ne „pánikoljanak”, ha nehézségbe ütköznek. Az átmenetileg kegyvesztetté vált Hruscsovnak néhány hozzá közel álló pártmunkással és miniszterrel együtt hátrébb kellett lépnie. Az ország második legnépesebb bolsevik pártszervezetének irányítását Lazar Kaganovics vette át Hruscsovtól, akinek meg kellett elégednie az ukrajnai minisztertanács elnökének – a párttisztségeknél mindig kisebb jelentőségű – tisztségével.
Kaganovics a legfanatikusabb sztálinistának számított a szovjet Olümposzon. Mindenben követte Joszif Sztálint, sőt olykor patrónusa előtt haladt. Már 1933-ban a diktátor szócsöveként siránkozott a központi bizottság egyik tanácskozásán, hogy „kevés nálunk a főbelövés”. Amikor pedig a Nagy Terror időszakában felmerült, hogy a megtorlások során nem tartják be a törvényességet, Sztálin hű tanítványa a maga kételemis végzettségével „tudományosan” közelítette meg a kérdést. „Visszautasítjuk a jogállamiság fogalmát – mondta. – Ha egy ember, aki marxistának tekinti magát, komolyan használja a jogállam kifejezést, sőt a szovjet államról is azt állítja, hogy az jogállam, ez azt jelenti, hogy az illető távolodik a marxizmus–leninizmusnak az államról szóló tanításától.”13
A veterán politikus még az 1930-as évek végén javasolta, hogy a hivatalos propagandában széles körben elterjedt „leninizmus” kifejezést mindenütt cseréljék ki a „sztálinizmus” epitheton ornansra. Ugyancsak az ő ötlete volt, hogy a szerinte apolitikus, sőt megkopott Moszkva városnév helyett a szovjet főváros kapja meg a kissé régies hangzású Sztalinodar nevet.14 Még Vjacseszlav Molotov, a szovjet diktátor egyik legodaadóbb híve is túlzásnak tartotta az ilyen hűségnyilatkozatot. „Kaganovics kétszáz százalékos sztálinista volt közöttünk – dohogott. – Az volt a véleménye rólam, hogy nem magasztalom eléggé Sztálint.”15
De vajon miért éppen Kaganovicsot szemelték ki az ukrajnai rendcsinálásra? A szovjet pártvezetés 1947. február 28-ai tanácskozásán Sztálin úgy érvelt, hogy senki nem rendelkezik olyan helyismerettel a térségben, mint régi munkatársa, aki az 1920-as évek második felében, hasonlóan magas beosztásban már dolgozott Szovjet-Ukrajnában. A kortársak szerint a diktátor döntésében szerepet játszhatott Kaganovics közismert tulajdonsága, hogy bárkin átgázol, ha a Gazda azt kívánja tőle.16 Így történt az 1930-as évek elején, a „holodomor” idején Ukrajnában és a Kubány vidéken, ahol a túlbuzgó Kaganovics az akkori szovjet kormányfővel, Molotovval együtt meghatározó szerepet játszott a mesterséges éhínség súlyos következményeinek előidézésében. Az ottani ukrán lakosság már akkor halálosan meggyűlölte őket, hiszen szó szerint hullákon meneteltek.
A kijevi kinevezés egyfajta erőpróbát jelentett az 1939 óta fokozatosan lecsúszó, jócskán „amortizálódott” Kaganovicsnak, akit a háború utáni szovjet kormány fiatal és tanult miniszterei sorra leköröztek.17 Új feladata összetettnek látszott. A „padláslesöprések” irányítása mellett meg kellett sokszorozni az egyoldalú küzdelmet az „ukrán nacionalista”, sőt – bármilyen hihetetlenül hangzik, miután a holokauszt különösen súlyos csapást mért e térségre –, a „cionista” veszéllyel.18
A Kreml új ukrajnai helytartójának emellett fel kellett gyorsítania az ipari üzemek helyreállítását a háború sújtotta régióban. Jelentősebb központi szubvenciók és más források hiányában azonban ez a folyamat fel tűnően akadozott. Joszif Sztálin konkrét segítség helyett szokása szerint a „gazdaságon kívüli faktorra” helyezte a hangsúlyt. Egy vacsora alkalmával kitalálta például, hogy a városokban valamennyi területi vezető költözzön be a legnagyobb gyárba, és onnan irányítsa a romokban heverő régió életét. Másik, környezete által zseniálisnak kikiáltott ötlete az volt, hogy hosszú időre leküldte vidékre a csúcsvezetés tagjait, telje sen függetlenül attól, értettek-e azok az adott problémakörhöz, vagy sem.
... nehogy távollétében összeesküvést szőjön ellene.
Vjacseszlav Molotovot ellenben szerette mindig maga mellett látni Sztálin, nehogy távollétében összeesküvést szőjön ellene. Klim Vorosilovot viszont, akiben a politikus hivatalos londoni útja óta a Kreml ura angol ügynököt sejtett, 1945-ben a megszállt Magyarországra küldte, hogy több ezer kilométer távolságból „ne zavarja köreit”. Részben hasonló oknál fogva került a „cionistagyanús” Lazar Kaganovics az éhínség sújtotta Ukrajnába. Igaz, az ő néhány hónapos kijevi küldetése nagyságrenddel fontosabb volt Vorosilov több mint egyéves budapesti missziójánál.
A prokonzuli feladatokkal felruházott Kaganovicsot besúgók hada vette körül az ukrán fővárosban. Mint később kiderült, Viktor Abakumov állambiztonsági miniszter utasítására az operatív tisztek vaskos dossziét állítottak össze a „sztálini népbiztosról”.19 A politikai rendőrség vezető beosztású munkatársai soha nem merték volna egyébként az ekkor folyó zsidóellenes eljárásokban Sztálin utasítása nélkül veréssel kényszeríteni „cionista” vizsgálati foglyaikat, hogy vegyék be vallomásaikba: az ország „főzsidója”, s egyben egy szerteágazó összeesküvés feje éppen Kaganovics.20
A régi bizalmasok sorra kegyvesztetté válnak
A hatalmas tapasztalattal rendelkező, 1929 és 1934 között az ország második-harmadik legbefolyásosabb szovjet politikusának számító Lazar Kaganovics ukrajnai küldetése csúfos kudarcáig mégsem jött rá, hogy már jó ideje nem élvezi Sztálin bizalmát.21 Olyannyira nem értette ezt, hogy új kinevezését követően boldogsága nem ismert határt. Végigtele fonálta összes ismerősét, és eldicsekedett nekik, hogy a Gazda jóvoltából ismét „helyzetbe került”. Elutazása napján feltűnően eufórikusan viselkedett Moszkva Kijevi pályaudvarán. Többször végigfutott a peronon. Mindenkit átölelt. Eszelősen gesztikulált. Egy-egy ismerősét kétszer-háromszor is biztosította barátságáról.22 Előtte való este pedig Kaganovics magabiztosan megígérte az ukrán lakosság lojalitásának hiánya miatt aggódó Joszif Sztálinnak, hogy nem fog törődni Hruscsov és köre „kispolgári sirámaival”. Éppen ellenkezőleg, rövid időn belül „kiszivattyúzza” az ukrajnai falvakból a búzát, amelynek ára a világégés utáni válság lecsengésével napról napra emelkedett a nemzetközi piacon.23
Ebből semmi nem valósult meg, noha Sztálin 1947 márciusának elején egy másik bizalmasát, Nyikolaj Patolicsevet is Kijevbe küldte, hogy rendet teremtsen az ukrajnai mezőgazdaságban. A tank- és traktorgyártáshoz kiválóan értő, jó szervező hírében álló, az agráriumhoz ellenben alig konyító egykori üzemmérnök Patolicsev később elmesélte: rövid telefonbeszélgetésük során a szovjet diktátor búcsúzóul néhány tőmondatban megfogadtatta vele, hogy amit csak lehet, kiprésel a szerinte szabotáló nacionalista ukrán parasztokból. Amint azonban a politikus megérkezett Kijevbe, belátta, hogy még a helyi kommunista vezetés egy része sem ért egyet a rövidre fogott gyeplővel, mivel attól tart, hogy az ukrán nagyvárosokban is fellángol az ország falvain amúgy is végighömpölygő népharag.
Más tényezők is lehetetlenné tették Ukrajna megzabolázását. Többek között a helyi erőviszonyok képlékenysége is ebben az irányban hatott: az ukrajnai vezetés számára nem volt egészen világos, kinek a kezében van a gyeplő. „Tudja, több dudás nem fér meg egy csárdában” – utalt erre Kaganovics, amikor óvatosan megkérdeztem tőle moszkvai beszélgetésünk során, hogy ukrajnai küldetése miért ért véget olyan gyorsan.24
A magát nyugdíjasként is büszkén „hithű sztálinistának” valló Lazar Kaganovics félvakon és zavarodottan élte meg annak a birodalomnak az összeomlását, amelynek egykor oszlopos vezetője volt. Én az 1980-as évek elején találkoztam vele, amikor a szovjet belügy hellyel-közzel még mindig figyeltette. Az agg politikus minden új látogatójától tartott, beszélgetésünk elején ezért jobbára elcsépelt frázisokat pufogtatott. A nevekre meg a dátumokra azonban pontosan emlékezett. Ahogy belemelegedett, érdekes részleteket mondott arról, hogy 1947 tavaszán, a vetés kezdetén a Szovjet-Ukrajnát irányító három befolyásos politikus – Kaganovics, Hruscsov és Patolicsev – miként kapott össze, látván, hogy nem mennek a dolgok.25 Ám ettől még emberileg nem fordultak szembe egymással. „Csak hát ilyen a politika, ritkán tehettük félre a közéleti ügyeket a napi robot közben” – magyarázta nekem Sztálin egykori jobbkeze.
Másoktól is azt hallottam, hogy kijevi missziója során a jövevény Kaganovics súlyos konfliktusuk ellenére változatlanul kedvelte, „ukrán atyafinak” nevezte Hruscsovot, akit annak idején ő indított el a politikai pályáján. Régi barátságuk jeléül nem vette el Hruscsov családjától a tágas szolgálati lakást és nyaralót. Pedig mindenki ezt várta, mivel az elfogadott szokás szerint mindkettő járt volna az új pártvezetőnek. Kaganovics más látványos gesztusokat is tett a „jó öreg Nyikita barátjának”. Felajánlotta például, hogy járjanak mindketten az ő kocsiján dolgozni. Ritka szabad idejükben pedig sétáljanak a Dnyeper partján, és beszélgetés közben lehetőleg kerüljék a munkájukkal összefüggő kellemetlen témákat. Egyszer Hruscsov súlyos tüdőgyulladást kapott, és kis híján meghalt, mivel az orvosok nem merték beadni neki a Sztálin által veszedelmesen mérgező anyagnak tartott, amerikai gyártmányú penicillint. Kaganovics feltárcsázta a Kremlben a szovjet diktátort, és addig könyörgött neki, amíg megszerezte tőle az engedélyt.26
1947 késő tavaszára azonban az egyre kérlelhetetlenebb politikai rivalizálás mind jobban aláásta Kaganovics és Hruscsov régi barátságát, és lehetetlenné tette, hogy eredményesen együttműködjenek az ukrán fővárosban. Összefogás helyett mindketten igyekeztek a saját embereiket helyzetbe hozni, miközben féltékenyen figyelték egymást, azt lesve, melyikük hibázik nagyobbat. Egyikük sem dicsekedhetett különösebben látványos eredménnyel.
Nyárra kiderült, hogy Ukrajnában, amely valaha fél Európát el tudta látni gabonával, a vetés után a betakarítás is akadozik. Az éhínség sem ért véget, miközben az 1944 nyara óta tartó polgárháború folytatódott, sőt egyre véresebb fordulatot vett. A partizánháború helyszínére vezényelt reguláris szovjet katonai egységek változatlanul nem voltak képesek letörni az ukrán nemzeti ellenállást. A baltikumi fegyveres felkeléshez hasonlóan a sárga-kék színű zászló alatt zajló küzdelemre is egyre jobban felfigyeltek az ukrán nemzet életerejét korábban lebecsülő amerikai, angol és vatikáni politikai, valamint egyházi körök. A felkelők sikere kezdte aláásni a szovjet birodalom, sőt személy szerint Joszif Sztálin nemzetközi tekintélyét. Emiatt Kijevben lassan mindenki felismerte, hogy a Kremlben újra felerősödik a bűnbakkeresés, és előbb-utóbb „fejek fognak hullani”. Az egymással késhegyig menő vitákat folytató három ukrajnai vezető, Kaganovics, Hruscsov és Patolicsev mintegy előremenekülve, egymást hibáztató panaszlevelekkel kezdte bombázni a Gazdát.
Szembesítve őket, személyesen akarta eldönteni, melyiküknek van igaza.
Eleinte úgy látszott, hogy Sztálin nem kíván változtatni az 1947 tavaszán a csúcsvezetésben éppen általa nagy nehezen megteremtett új ukrajnai status quón. De a sok panasz hallatán rájött, hogy nem tesz jót a Kreml hírnevének, ha helytartói hajba kapnak a birodalom nyuga ti végein. Fiatal kedvence, Nyiko laj Patolicsev, aki a diktátor „szeme és füle” volt Kijevben, elsőként őrlődött fel, és kiszállt a pankrációból. Ezért az újabb betegségrohama miatt éppen több hónapos szabadságát töltő szovjet diktátor 1947 szeptemberében a fekete-tengeri nyaralójába rendelte Kaganovicsot és Hruscsovot. Szembesítve őket, személyesen akarta eldönteni, melyiküknek van igaza.
A jelen lévő Oleg Trojanovszkij feljegyezte a látottakat: „Este Sztálin javasolta, hogy vendégei nézzenek meg vele együtt egy filmet. Celluloidszalagra rögzített koncertet láttunk, amelyben grúz művészek szerepeltek. A vetítés után Kaganovics megszólalt: „Minden ukrán dicsekszik a kultúrájával, de vajon össze lehet-e azt vetni az ősi grúz kultúrával?” Ezzel nyilván hízelegni akart Sztálinnak. De Hruscsov nem reagált, és Sztálin is hallgatott.”27 Nincs kizárva, hogy a Kreml ura már a közös filmnézés előtt eldöntötte, hogy a küldetésébe belebukott Kaganovicsot visszarendeli Moszkvába. Helyét az ukrajnai pártapparátus élén ismét Nyikita Hruscsov foglalta el. A sakkban a játék kimenetelét gyakran eldöntő bábuátrendezés, amely ezúttal a politikai táblán zajlott, jól mutatja, hogy milyen kicsi volt már ekkor Sztálin mozgástere káderkérdésben.
A diktátor emlékművet állít magának
A gyors moldáviai és ukrajnai leváltások, valamint a sikertelen kinevezések azt bizonyítják, hogy az apparátusi játékok, amelyek korábban Joszif Sztálin erősségét jelentették, egyre inkább a gyengéjévé váltak. Ahhoz, hogy 1945. őszi súlyos betegsége nyomán visszanyerje régi erejét és szívósságát, változtatnia kellett a korábbi megfeszített élettempón. Erre utalva egyszer felfedte Anasztasz Mikojannak nagy titkát: remélhetőleg túl fog élni mindenkit, mivel még időben rájött, miként kell térben és időben korlátoznia magát. Amióta nem vesz részt felesleges megbeszéléseken meg mihaszna fogadásokon, mondta, sokkal hatékonyabban tud dolgozni hazája érdekében. A külvilág elől menekülésével azonban az öreg politikus növekvő magányában egyre kevésbé értette, mi történik körülötte.28
Élete alkonyán Sztálin már alig ismerte hatalmas birodalmát. A naponta asztalára kerülő belügyi jelentések nem pótolhatták a személyes benyomásokat. Pedig a jelentésírók csak nagyon ritkán merték kozmetikázni az eseményeket, attól tartva, hogy a diktátor őket is ellenőrzi. Alapos munkát végeztek hát, felhasználva és összegezve a többmilliós besúgóhálózattól nyert információt. Éltek a lehallgatások meg a levélcenzúra adta lehetőségekkel, és a hazai helyzet értékelésekor sűrűn hivatkoztak a külföldön tevékenykedő szovjet hírszerzők jelentéseire.29
Sztálin időnként bekérte főrendőreitől a szovjet felső tízezerről készült operatív összesítőket. Főleg azt akarta tudni, hogy az ország leghíresebb művészei, írói és tudósai miként vélekednek róla. Annak az értelmiségi elitnek a véleményére volt igazán kíváncsi, amelynek hosszú éveken át a nyakán tartotta a kést. Ennek ellenére szerette volna magához édesgetni az ország kiválóságait, amiben fontos szerep jutott a legnagyobb elismerést jelentő Sztálin-díjaknak és más magas kormánykitüntetéseknek, de a lakás- és nyaralókiutalásoknak, sőt a „bélelt borítékok” néven emlegetett titkos pénzadományoknak is.
Az operatív összesítőkből levonható következtetések lesújtóak voltak rá nézve. A hírességek ugyan nyilvánosan felsőfokban nyilatkoztak Sztálinról, ám bizánci fordulatokkal teli hűségnyilatkozataik után egymás közt vagy családi körben többnyire lekezelően szóltak róla. Ez még inkább így volt a háború alatt. Olyan ismert alkotók, mint a jeles regényíró, Alekszej Tolsztoj és Konsztantyin Fegyin, Nyikolaj Pogogyin és Konsztantyin Trenyov, a divatos drámák szerzője, a kiváló költő Nyikolaj Aszejev és Mihail Szvetlov, az ország legnépszerűbb dalköltője, Vaszilij Lebegyev-Kumacs, amikor azt hitték, hogy senki nem hallja őket, gúnyos és megvető megjegyzéseket tettek a Sztálin nevével fémjelzett „szép új világra”, sőt esetenként személy szerint a diktátorra. A művészvilág nagyjai közül egyre többen bíztak abban, hogy a sztálini vezetés a háborút követően rákényszerül majd a gyeplőlazításra, de talán még az ország demokratizálására is. És semmi kivetnivalót nem láttak abban, ha a gazdaságilag legyengült szovjet birodalomnak meg kell elégednie a másodhegedűs szerepével a polgári Nyugat mellett.30
Az ilyen és ehhez hasonló hangulatjelentéseknek komoly szerepe volt abban, hogy a nagy világégést követően Joszif Sztálin még inkább embergyűlölő lett. A szovjet értelmiség ismert és elismert képviselőit példának okáért hálátlan söpredéknek tartotta. A diktátort csupán a megváltozott történelmi helyzet, a külvilágnak tartogatott „jóságos Joe bácsi” álcája akadályozta meg abban, hogy bitófára küldje éles nyelvű bírálóit. Övéi körében nem titkolta, mennyire felbőszíti, hogy nem bánhat el velük úgy, ahogyan annyi kiváló elmével tette ezt korábban. (Többek között a csodálatos színházi rendező Vszevolod Mejerholddal, kora talán legnagyobb közgazdászával, Nyikolaj Kondratyevvel, a világhírű genetikus Nyikolaj Vavilovval, vagy a finom lelkületű költővel, Oszip Mandelstammal.)
A szovjet diktátorban felgyülemlett bosszúvágy meghatározó szerepet játszott abban, hogy fő ideológusa, Andrej Zsdanov segítségével az értelmiség ellen 1946 augusztusában durva hangvételű hadjáratot indított, amely rövidebb szünetekkel egészen élete végéig tartott. Bértollnokai a hivatalos sajtó hasábjain folyamatosan, minősíthetetlen hangon ostorozták a kor nagy íróit, zeneszerzőit, festőit, biológusait, történészeit, fizikusait. Többen elveszítették munkájukat, számos nagy alkotót és tudóst publikációs tilalommal sújtottak. Jó néhányan közülük börtönbe kerültek. Sztálin örömét lelte az általa inspirált hajszában, de korábbi pályaszakaszaihoz képest szokatlan módon mindig megállt egy ponton. Az 1953-as esztendő elejéig még nem tartotta elérkezettnek az időt a Nagy Terror éveiben alkalmazott széles körű, nagyobb léptékű véres megtorlásra.31
A diktátor pragmatizmusa ilyenkor erősebbnek bizonyult a leszámolás szenvedélyénél. Környezete tudta róla, hogy egyik nagy történelmi elődjének IV. (Rettegett) Iván cárt tartja, aki kései utódjához hasonlóan igyekezett kitolni nyugatra országa határait, és eközben tömegesen irtotta vélt vagy valódi politikai ellenfeleit. Miután Szergej Eizenstein, kora egyik legnagyobb filmrendezője a sokban deviáns orosz uralkodóról kezdett filmet forgatni, Sztálin utasította a szovjet filmipar vezetőit, hogy mindenben segítsék a produkciót. Az első rész, néhány apróbb jelenetet eltekintve, megnyerte a zsarnok tetszését. De a folytatás, ahol a középkori orosz uralkodó értelmetlen szadizmusa került a középpontba, kellemetlen allúziókat keltett benne.
Mivel pedig más szovjet rendezők filmjeivel is elégedetlen volt, 1946. augusztus 9-én összehívta a bolsevik párt egyik fontos vezető testületét, a többnyire inkább káderkérdésekkel foglalkozó Szervezőbizottságot (Orgbjuro), amelynek ősidők óta tagja volt, ám tanácskozásait addig szinte soha nem látogatta. „Förtelmes egy darab” – aposztrofálta Sztálin a Rettegett Iván című film második részét. A rendező szerinte „degenerált emberekként” ábrázolta a cár híveit, akik pedig az ellenséget ütvevágva „progresszíven cselekedtek”. „Rettegett Iván erős akarattal rendelkezett – hangsúlyozta Sztálin. – Eizenstein interpretációjában pedig valamiféle akarattalan Hamlet áll előttünk. Ez már formalizmus. De hát mi közünk van nekünk a formalizmushoz? Tessék előadni számunkra a történelmi igazságot.”32
Ez távolról sem csak esztétikai vagy történeti különvélemény volt. A teremben helyet foglaló magas rangú állambiztonsági tisztek, akiket – a meghívottak listáját kiegészítve – Sztálin külön odarendelt, pontosan értették ezt. A nagy filmrendezőre ráállított besúgók száma már a következő napokban a többszörösére nőtt. A vele foglalkozó operatív dosszié a Lubjanka irattárából Abakumov államvédelmi miniszter páncélszekrényébe vándorolt, hogy „kéznél legyen, ha kell”. A beavatottak pedig számolták a napokat, hogy a diktátor mikor intézi el a nagy rendezőt, akit már szinte személyes ellenségének tekintett.33
Sztálin azonban taktikai okokból átmenetileg visszavonulót fújt. Csak fél esztendő múlva, 1947. február 26-án késő este, Molotov és Zsdanov társaságában fogadta a levélben hozzá forduló Szergej Eizensteint, a rettegett cár szerepét nagyszerűen alakító Nyikolaj Cserkaszovval együtt. A közel háromnegyed órán át tartó meghallgatás alatt a házigazda igyekezett nyájasan viselkedni vendégeivel, de kifejtette nekik, hogy elégedetlen a film történelmi üzenetével, és javasolta, dolgozzák át alaposan. A fáma szerint a nagy filmrendező, aki kora intellektuális köreiben lélekbúvárnak számított, kiolvasta Sztálin szeméből a verdiktet. Mindez nagyban hozzájárulhatott, hogy a szívbeteg Eizensteint hamarosan utolérte a végzetes roham.34
Utolsó szemle a birodalomban
Az operatív összesítők birtokában Joszif Sztálin az 1940-es évek végén egyszer s mindenkorra eldöntötte, hogy többé senkivel nem ül le „feles leges hülyeségekről fecsegni”. Az értelmiségi elittel való találkozásának kizárólagos helye ezentúl a Sztálin-díj bizottság évi ülése lett, amelynek résztvevőit a politikai rendőrség emberei különösen szigorúan megszűrték.
A Kreml ura ekkor már földrajzi értelemben is szűkítette a mozgásterét: csupán olyan helyekre utazott pihenni, amelyeket korábbról jól ismert. A halála előtti utolsó öt évben a szovjet főváros határától alig néhány kilométerre található „közeli” nyaralóján kívül csak a Grúziában, Észak-Kaukázusban és a Krím félszigeten számára időről időre átépített pazar villákban tartózkodott.
A háború után egyetlenegyszer próbált meg elvegyülni az emberek között. Ezt megelőzően utoljára 1933-ban került ilyenre sor, amikor Kliment Vorosilovval hajón, vonaton és autón nagy utazást tett a Volga-vidéken, majd kettesben bejárták a fél Észak-Kaukázust. 1947 forró nyarán viszont Sztálin úgy indult el a Krímbe Oroszországon és Ukrajnán keresztül, hogy senkit nem volt hajlandó magával vinni. A szállodai szobáktól irtózott, emiatt főleg a helyi párttitkárok vagy belügyesek otthonában szállt meg. Személyi biztonságára kutyahűségű régi főtestőre, Nyikolaj Vlaszik tábornok vigyázott, aki ha csak tehette, lopott, mint a szarka. Ellátásuk a velük tartó Valentyina (Valecska) Isztomina, a csinos, gömbölyded házvezetőnő feladata volt. Az elemózsia egy részét a testőrök a helyszínen szerezték be. Az út folyamán Sztálin az eredeti útitervet felrúgva, többször váratlanul rendelt el pihenőt. A nagyobb városok közül Kurszkot és Harkovot is érintette, amelyek környékén súlyos aszály pusztított.35
Máig nem derült ki, miért vállalkozott rá a hatalmas birodalom ura, hogy félig inkognitóban beutazza az ország néhány háború sújtotta tartományát. Talán a Rettegett Ivánról szóló Eizenstein-film hatására arra gondolt, hogy ha szembesül a valósággal, akkor az ő „bojárjai” nem csaphatják be? A nevezetes utazást követően a Kreml folyosóin sokáig keringtek olyan édeskés történetek, hogy a Gazda azért változtatott volna annyiszor az útvonalán, mert nem akart maga körül Patyomkin-falvakat látni.
A valaha II. Katalin cárnő kegyence, Patyomkin herceg által alkalmazott szemfényvesztést, amely áthatotta a szovjet hétköznapokat, a helyi kiskirályoknak ilyen rövid idő alatt talán nem is sikerült volna megvalósítani.36 Nehéz is lett volna eltitkolniuk a diktátor előtt, hogy a fél ország romokban hever, az emberek nagy része rongyokban jár és putriban la kik. A városok főutcáin szabadpiacok nőttek ki a semmiből, ahol a lefizetett rendőrök szemet hunytak a feketekereskedelem felett. A hatóságok Sztálin közeli érkezésének hírére valamennyire feltöltötték a boltok kirakatait, aládúcoltak néhány rogyadozó házat a főutak mentén, összeszedték és börtönbe zárták a kéregető koldusokat, akiknek többsége a mellén kitüntetést viselő háborús rokkant volt. Néha azonban még erre sem maradt idejük, mire egy-egy településre berobogott a ZISZ gyártmányú fekete kocsikból álló konvoj.37
A szokatlan benyomások kiborították Sztálint.
A több tucat testőr kíséretében megtett hosszú autóút végül botrányba torkollt. A szokatlan benyomások kiborították Sztálint. Úti céljához már közel járt, amikor valahol az ősi Taurisz sztyeppéinek köze pén, megelégelve a látottakat, vonatra szállt. A kellemetlen benyomásokért kísérőit hibáztatta. Talán akkor döntött úgy, jobb, ha vonatablakból szemléli majd a tulajdon országát. Miután pedig a Fekete-tenger mellett valamelyest megnyugodott, ismét a „káderpolitikán” kezdte törni fejét.38
A hosszú vidéki szemleút szokatlan epizód volt a szovjet diktátor életében. A második világháború közel öt esztendeje alatt teheráni repülőútját és a rövid voronyezsi „frontinspekcióját” leszámítva soha nem hagyta el Moszkvát. 1945 őszén, fizikai összeroppanását követően viszont gyakran bizonygatta környezetének, hogy bár nem szívesen megy pihenni, orvosai tanácsára kénytelen ezt megtenni. A latyakos moszkvai klímát okolta a betegeskedésért. „Mivel Moszkvában rossz az idő, meg félek is a megfázástól, még maradnék (délen – K. M.). Amint beállnak a fagyok, azonnal megjelenek a munkahelyemen” – értesítette például 1950. december 13-án az őt helyettesítő Georgij Malenkovot.39
A korábbi években Sztálin gondosan ügyelt arra, hogy hónapokig tartó szabadsága részletesen dokumentálva legyen. Élete végén azonban már nem adott a látszatra. 1946-ban négy és fél hónapra elhúzódott és egészen karácsonyig tartott a pihenése. A következő esztendőben – hosszú Krím félszigeti utazását beszámítva – három és fél hónapra vonult ki a közéletből. Ezalatt azért soha nem felejtette el mintegy mellékesen elejteni látogatói előtt, hogy pihenés közben is biztos kézzel fogja a kormánykereket. Ebből annyi volt az igazság, hogy a titkára, Alek szandr Poszkrjobisev és több munkatársa mindig mellette volt. Amíg a diktátor kertészkedett vagy nyugágyon pihent, kiválogatták számára a Moszkvából naponta érkező dokumentumokat. A pártközpont és a Kreml futárszolgálata kiválóan működött. Igaz, a fontosabb kérdésekről – főleg a Molotovval való 1945. évi konfliktusa után – a zsarnok távollétében immár senki nem mert dönteni.
Sztálin kezdetben mindenkinek panaszkodott, hogy orvosai tanácsára oly sok időt tölt Moszkvától távol. Ám a kivételből lassan szabály lett. Mi több, kormányfői minőségében groteszk módon lassan már önmagát kötelezte, hogy minél többet pihenjen. 1948 őszén ismét több mint négy hónapra magára hagyta munkatársait a Kremlben és a Sztaraja tér 4. szám alatti pártközpont épületében. Az ezt követő 1949. esztendőben szokása szerint szeptember elején különvonattal az Észak-Kaukázusba utazott. Ám december 7-én, amint udvartartásának elpanaszolta, kénytelen volt sürgősen visszatérni, mivel rengeteg munka várt rá. A kulisszák mögött ugyanis nagyrészt ő maga koordinálta 70. születésnapjának nagyszabású előkészületeit.40
Az ünnepléssorozat áthúzódott a következő év első felére. A szovjet lapok napról napra közölték a dolgozó kollektívák és a pártszervezetek Sztálinnak küldött üdvözlő táviratait. A Kreml közelében külön kiállítás nyílt a Vezérnek küldött díszes ajándékokból. Joszif Sztálin nehezen birkózott meg az érzelmi megterheléssel, részben mert – mérgezéstől tartva – ekkor mondott le a preventív gyógyszeres terápiáról. Már csak egyetlenegy gyógymódban bízott, a kiadós, hosszú pihenésben. Krónikus kimerültségre hivatkozva 1950 és 1951 egész második felét szabadságon töltötte.41
Sztálin moszkvai munkarendje ugyancsak nagyot változott. Már az 1930-as években is nagyon későn feküdt le aludni. Néha hajnali négyig dolgozott, de korán felkelt, és jéghideg vízzel nyakon öntötte magát, hogy ne késse le a reggeli értekezleteket.42 Ennek is vége lett. A Kreml ura személyesen határozta meg, mikor kezdődjön és fejeződjön be a vezető hivatalnoki kar napi munkája. Erről 1949. december 11-én külön politikai bizottsági határozatot fogadtak el, amelynek értelmében a nómenklatúra tagjai délelőtt fél 11-re jártak dolgozni, este pedig a hivatalnoki kar meghatározott részének fél 8-ig bent kellett maradnia a munkahelyén.
A másfél órás ebédszünet is szokatlanul későn, délután fél négykor kezdődött. Szombatonként a főnöki irodákban délután ötkor ki kellett volna kapcsolni a villanyt, de ezt senki nem tartotta be, mert a bürokratikus rendszerben rengeteg papírmunka gyűlt össze a hét végére. Sztálin köriratban rendelte el, hogy szombatonként az összes állami, szövetkezeti és társadalmi intézményben fejezzék be a munkát a meghatározott időben. De ő lett volna a legjobban felháborodva, ha valaki betartja az utasítását.43
A szovjet vezetésben volt még egy gondosan összeválogatott, privilegizált réteg, amely pontosan 240 emberből állt. Az ország akkori második legbefolyásosabb politikusa, Andrej Zsdanov által jóváhagyott listán szerepeltek a központi bizottság titkárai, a kormányfő tíz helyettese,44 a Tudományos Akadémia elnöke, valamint 11 marsall. A felsorolásban előkelő helyet kapott a pártközpont 24 instruktora. ők korábban nem álltak túlságosan magasan a szovjet hierarchiában, de mivel a háború után Sztálin személyes megbízottjaként járták az országot, és az ő nevében intézkedtek, a diktátor hálája jeléül előléptette őket. A kiválasztottak kategóriájába került még a moszkvai pártbizottság és városi tanács több vezetője, a szovjet kormány 56 minisztere, a Pravda és az Izvesztyija szerkesztője. Ezek az emberek jóval több privilégiummal rendelkeztek, mint a „közönséges” apparatcsikok. A Kreml-kórház tapasztalt orvosai a nap huszonnégy órájában vigyáztak egészségükre, és naponta háromszor pazar ételeket kaptak ingyen. A hatvan felettiek és a krónikus betegségben szenvedő kiemelt főhivatalnokok személyre szabott, kényelmes munkarendet kérhettek. A „240-esek köre” bármikor igénybe vehette az ország legjobb üdülőit és szanatóriumait. Pihenésükről a központi bizottság külön részlege és az Egészségügyi Minisztérium egyik főosztálya gondoskodott. Szabadságuk időpontjáról és tartalmáról a központi bizottság titkársága döntött. Néhány politikus pihenésének helyét és idejét maga Sztálin határozta meg.
ő foglalkozott személyesen a nómenklatúra javadalmazásával is. 1947. december 9-én saját magának havi tízezer rubeles fizetést állapított meg. Helyettesei nyolcezer rubelt kerestek, ugyanannyit, mint a központi bizottsági titkárok. Ehhez mérték a többiek fizetését. Alig négy évvel később egy bizottság Malenkov vezetésével újra megtárgyalta ezt a kérdést, és a 240 kiemelt politikusnak családtagjaik számától függően, 8–12 000 rubeltől egészen 20 ezer rubelig terjedő javadalmazást állapítottak meg.45 Legalább ennyire fontos volt, hogy a vezetés tagjait különleges élelmiszerrel – így déligyümölccsel – és a boltokban nem kapható luxuscikkekkel lássák el az elosztóhálózat, az úgynevezett „bázisok” segítségével.
A titkos ajándékok rendszerét Sztálin halála után utódai fokozatosan megszüntették ...
Egyre szélesebb körben elterjedt, bár országosan így is csupán néhány tízezer embert érintett a „bélelt borítékok” irracionális rendszere. A borítékokban természetesen pénz volt, de hogy mennyi, azt máig homály fedi. Olykor a kedvezményezett havi fizetésének a többszörösét is megkapta nagy titokban, máskor – ritkábban – annak csak töredékét. A fizetésnapokon átadott összeg után nem kellett sem adózni, sem párttagsági díjat fizetni. Május elseje és november hetedike alkalmából a „bélelt borítékok” mellett vala milyen titkos alapból – „Sztálin elvtárs jóvoltából” szöveggel – gondosan becsomagolt dobozokban drága ajándékokat is osztottak a szerencsés kiválasztottaknak: aranyórát, fényképezőgépet, vadászpuskát, ritkábban gépkocsit. „Oldalbordáikat”, hogy Sztálin kedvenc szavajárását idézzük, ilyenkor drágaköves aranygyűrűvel, aranyórával vagy meisseni étkészlettel lepték meg. Ezek a tárgyak általában a szovjet hadsereg trófeagyűjtő alakulatai jóvoltából kerültek szovjet földre, többnyire Németországból. A titkos ajándékok rendszerét Sztálin halála után utódai fokozatosan megszüntették, az érintettek méltatlankodó felháborodása közepette.46
Ez az agyondédelgetett, belterjes kaszt egy egészen konkrét kérdést illetően azonban sokkal rosszabb helyzetbe került a háború után, mint a hivatali szamárlétra alsóbb fokán álló hivatalnokok. A 240 kiválasztottnak ugyanis többet kellett dolgoznia, mint a beosztottjaiknak, méghozzá egészen furcsa, abnormális munkarend szerint. Munkaidejük déli egykor kezdődött, és hivatalosan akár éjfél utánig, hajnali egyig is eltarthatott. Szombaton is bent kellett maradniuk az irodában este nyolcig. A napi kétórás ebédszünetet elvben igénybe vehették a szovjet felső vezetés tagjai, erre azonban a kortársak szerint alig akadt példa. Mindenki attól rettegett, hogy hátha Sztálin éppen akkor keresi, amikor sziesztázik vagy kiszaladt levegőzni. A magas beosztású hivatalnokok a kötelező ebédszünetben inkább a kormánytelefon-készülékek mellett ülve kókadoztak. Az idősebb generáció képviselői többnyire félálomban az asztalon heverő papírkötegre borultak.47 A 240 kivételezettnek délután öt és este nyolc között tilos volt három óránál hosszabb tanácskozásokat összehívni, a hivatalos megbeszélések alatt pedig nem volt szabad dohányozni. Ezt, persze, korántsem tartotta be mindenki.48
Sztálin a háború után csupán késő délután jelent meg a munkahelyén. Emiatt különösebben nem törődött azzal, hogy az ország élén álló 240 vezető beosztású tisztviselő mindennap dél körül állít be dolgozni, jóval későbben, mint a beosztottaik. Délután azonban a Kreml ura ragaszkodott ahhoz, hogy a titkársága által összeállított listán szereplő munkatársak egészen kora hajnalig kéznél legyenek. Gyakran körtelefonokkal ellenőrizte őket, és jaj volt annak, aki fennakadt a rostán. Szinte senki sem mert hajnali három-négy óránál előbb hazamenni.49
A szovjet vezetés békebeli tíz-tizenkét órás munkaideje így vált szinte észrevétlenül tizennégy-tizenhat órássá. Sztálin éjfél után ebédelt, közben nagy mennyiségű szeszes italt fogyasztott, de altatót nem szedett, mivel félt a gyógyszer romboló hatásától. Így csupán nagyon későn tért nyugovóra. A napszakok egymásba olvadtak számára. Előfordult, hogy éjféltájt hívott össze egy-egy megbeszélést a Kremlben. A külföldi vendégeket is nagyon későn fogadta. Példája ragadósnak bizonyult: egy idő után a 240 „kiválasztott” is megkövetelte beosztottaitól, hogy kora hajnalig kéznél legyenek. Kijelölték azt az állandó belső kört – a helyetteseiket, az agilisabb főosztályvezetőket, a statisztikusokat, a főhivatalok legjobban képzett külső szakértőit –, akiknek velük együtt virrasztaniuk kellett, hátha a Gazda valami információt kér.
Ez a gyakorlat Szovjetunió-szerte elterjedt. Az 1940-es évek végén a vidéki pártbizottságok, a helyi adminisztráció, a nagyobb üzemek igazgatói és főmérnökei, sőt a katonai alakulatok parancsnokai és a politikai rendőrség regionális vezetői is áttértek a félig-meddig éjszakai munkarendre. Végül már a fél szovjet birodalom lakossága két részre oszlott: a szerencsésekre, akik ágyban töltötték az éjszakát, és azokra, akik a távoli Moszkvában álmatlansággal bajlódó Egyes szám miatt rákényszerültek a teljesen értelmetlen virrasztásra.
1 A „gúla” talapzatának létrejöttéről, a szovjet vezetés hatalmi technológiáiról a háború alatt Nyugatra került kitűnő csecsen kremlinológus írt értékes művet. Abdurahman Avtorhanov: Tyehnologija vlasztyi. Possev Verlag, Frankfurt/Main, 1976.
2 „Egyszer Kaganovics azt tanácsolta nekem, hogy Sztálinhoz hasonlóan fogadjak hetente egy-két területi párttitkárt és más vidéki funkcionáriusokat. Nem fogadtam meg a tanácsát, ami kapitális hiba volt” – mesélte Nyikita Hruscsov egyik titkárának az őt megbuktató 1964. évi „kis októberi forradalom” napjaiban. Oleg Trojanovszkij személyes közlése.
3 A diktátor akkori fiatal felfedezettjeit felsorolja emlékirataiban Nyikolaj Patolicsev, aki hosszú évekig volt szovjet külkereskedelmi miniszter, s maga is közéjük tartozott. Nyikolaj Szemjonovics Patolicsev: Szovesztju szvojej nye posztupisz. Moszkva, 1995, 7–8., 14–16. o.
4 Leonyid Mlecsin: Szmerty Sztalina. Vozsgy i szoratnyiki. Moszkva, 2003, 6–7. o.
5 Az akkor még fiatal politikus édesapja Sztálin polgárháborús barátja volt. A lengyelekkel vívott harcokban esett el, és halálos ágyán arra kérte a leendő diktátort, hogy legyen gondja a fiára. Sztálin megígérte neki, és a hasonló esetekben korántsem szentimentális politikus be is tartotta a szavát. Nyikolaj Patolicsevből így huszonévesen felelős pártfunkcionárius lett, a diktátor halálának évében pedig már a beloruszsziai pártszervezet első embere volt.
6 Patolicsev, i. m. 26. o.
7 Ennek előzményeiről lásd Abdurahman Avtorhanov: Szila i besszilije Brezsnyeva. Possev Verlag, Frankfurt/Main, 1979, 270–282. o.
8 Nyikita Szergejevics Hruscsov: Voszpominanyija. Izbrannije fragmenti. Vargiusz, Moszkva, 1997, 203–205. o.
9 Hamarosan Alekszej Koszigin – kormányfőhelyettesként a szovjet valutatartalékok egyes számú felelőse – ugyancsak kihívta maga ellen Sztálin haragját. Az ország valamennyi részéről rejtjeles táviratok érkeztek, hogy kitör az éhínség, ha a központ nem segít. Ebből összefoglaló jelentés készült Sztálin számára. A diktátor azonban félresöpörte Koszigin érveit, hogy fordítsák a valutatartalékok töredékét külföldi gabonavásárlásra. „Sztálin nem egyezett bele. Kifejtette, hogy nem hisz a pánikkeltőknek. És nem hajlandó elkótyavetyélni a valutatartalékokat” – panaszkodott a megijedt politikus. Premjer izvesztnij i nyeizvesztnij. Voszpominanyija ob A. Ny. Kosziginye. Moszkva, 1997, 100–101. o.
10 Hruscsov, i. m. 204. o.
11 Alekszej Adzsubej: Krusenyije illjuzij. Vremja v szobityijah i licah. Moszkva, 1991, 30. o.
12 Nyikolaj Kosztyuk közlése, aki az ukrán politikai emigráció egyik meghatározó sze mélyisége volt az 1940–1950-es években. Vele 1983-ban hosszú időt töltöttem együtt a New York-i Public Libraryban, ahol gyakran beszélgettünk.
13 V. A. Torcsinov–A. M. Leontjuk: Vokrug Sztalina. Isztoriko-biograficseszkij szpravocsnyik. Szankt-Petyerburg, 2000, 238. o.
14 Ugyanezzel az ötlettel a „Nagy Terror” időszakában Sztálin másik akkori famulusa, Nyikolaj Jezsov NKVD-főnök állt elő. Mindketten egy állítólagos munkás levelére hivatkoztak.
15 Szto szorok beszed sz Molotovim. Iz dnyevnyika F. Csujeva. Moszkva, 1991, 319. o. Sztálinnak imponált ez a szervilizmus, de néha úgy tett, mint aki túlzásnak tartja a politikus hízelgését. Látványos gesztusai nyomán már az 1930-as évek második felében el terjedt, hogy a szovjet diktátor „semmibe veszi Kaganovicsot”. I. M. Gronszkij: Beszeda o Gorkom. Minuvseje, Moszkva, 1992, 67. o
16 Az NKVD egyik akkori vezetője az utókornak hátrahagyott megrázó kéziratában részletesen beszámolt a Kaganovics irányítása alatt Jaroszlavl városában, 1937 augusztusában lezajlott vérfürdőről. Ezt követően a kegyelmet nem ismerő politikus más régiókban ugyancsak véres leszámolásokat rendezett. Mihail Srejder: NKVD iznutri. Zapiszki csekiszta. Moszkva, 1996, 64–74. o.
17 Fokozatos háttérbe szorításával foglalkozik Grigorij Sumejko mindössze száz példányban sokszorosított gépiratában. G. V. Sumejko: Iz letopiszi Sztaroj ploscsagyi. Isztoricseszkij ocserk. Moszkva, 1996, 120–125., 141. o. Amikor Kaganovics már nem volt a Központi Bizottság titkára, a pártellenőrzés feje és a nehézipari népbiztosság irányítója, afféle régi bútordarabként sertepertélt Sztálin közelében. A második világháború alatt büntetésül egy időre régi feladatától, a közlekedési népbiztosság irányításától is kénytelen volt megválni. A háború után még inkább háttérbe szorult, mivel iskolázatlansága már behozhatatlan hátrányt jelentett a számára. Ez nem mindig volt így. A statisztika szerint 1939-ben a járási és a városi párttitkárok több mint 70 százaléka, a területi pártvezetők és a köztársasági vezetők 40 százaléka csupán elemi iskolai végzettséggel rendelkezett. Ebben a környezetben a ravasz, erőszakos, kitűnő szónoki képességgel rendelkező Kaganovics úgy élt, mint hal a vízben. Az 1940-es évek közepén azonban Sztálin belátta, hogy ez így nem mehet tovább, és jóval kisebb feladattal, az építőipari alkatrészek gyártásának felügyeletével bízta meg hűséges famulusát. Kanun i nacsalo vojni. Dokumenti i materiali. Leningrád, 1991, 13. o.
18 Gennagyij Kosztircsenko: Sztalin protyiv „koszmopolitov”. Vlaszty i jevrejszkaja intyelligencija v SzSzSzR. Moszkva, 2009, 138–142. o.
19 A bolsevik pártközpont agitáció- és propagandarészlege még az 1930-as évek második felében a sajtó számára kötelező – a mai észak-koreai gyakorlatra kísértetiesen emlékeztető – jelzőket állított össze, amelyek sokban tükrözték az akkori politikai erőviszonyokat. A listát Poszkrjobisev, a diktátor titkára bírálta felül. A felsorolásban szereplő poli tikusokat ettől kezdve így kellett említeni: Molotov – „Lenin tanítványa és Sztálin harcostársa”, Kaganovics – „sztálini népbiztos”, máskor „legközelebbi harcostárs”, Vorosilov – „Lenin hűséges tanítványa, Sztálin legközelebbi tanítványa és barátja”, Mikojan – „egyike a legközelebbi harcostársaknak”, Zsdanov – „az egyik legközelebbi tanítvány és harcostárs”, Hruscsov – „hűséges tanítvány és harcostárs”. Sumejko, i. m. 160–161. o.
20 Alekszandr Borscsagovszkij: Obvinyjaetszja krov. Kultúra, Moszkva, 1994, 20., 101–103. o.
21 Maja Kaganovics közlése. A politikus lánya főleg Molotov, Hruscsov és Berija intrikáinak tulajdonította ezt a fordulatot, amely lelkileg egész családjukat nagyon megviselte.
22 Patolicsev, i. m. 46. o.
23 Vlagyimir Szemicsasztnij közlése. ő éppen Kaganovicsnak köszönhette 1947-ben, hogy az ukrajnai kommunista ifjúsági szövetség első embere lett, mégis Hruscsovval szimpatizált, akit abban az időben „pótapjának” tartott. Évtizedek múlva Szemicsasztnij mindkettejükkel szemben hálátlannak bizonyult: az 1960-as években KGB-elnökként figyeltette a pártból kizárt Kaganovicsot. Egyszer, amikor Szemicsasztnij berendelte a Lubjankára, a veterán politikus a legrosszabbra felkészülve, egy batyuval állított be hozzá. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy 1964 nyarán és őszén a KGB-elnök a szó szoros értelmében kulcsszerepet játszott a Hruscsov elleni összeesküvésben.
24 Az orosz közmondás: több medve nehezen van meg egymással egyazon barlangban.
25 A három politikus erről szóló visszaemlékezései köszönő viszonyban sem állnak egymással. Patolicsev, i. m. 45. o.; Lazar Mojszejevics Kaganovics: Pamjatnije zapiszki. Moszkva, 1996, 487–494. o.; Hruscsov, i. m. 205–213. o.
26 Rada Hruscsova közlése. Sztálin gyakran beavatkozott a vezető politikusok orvosi ellátásába. A penicillint különösen ki nem állhatta, így Hruscsovnak nagy szerencséje volt, hogy telefonbeszélgetésük napján Kaganovics jó kedvében találta Sztálint. De a nagybeteg politikust így is hosszú heteken keresztül valahol a Baltikumban kezelték, a legnagyobb titokban. Mások rosszabbul jártak. Az 1944 tavaszán súlyosan megsebesült, sebláz és a fertőzés gyötörte Nyikolaj Vatutyin hadseregtábornok orvosainak például Sztálin szigorúan megtiltotta, hogy nyugati gyógyszerekkel, többek között penicillinnel gyógyítsák. Ezzel a híres hadvezér halálát okozta.
27 Oleg Trojanovszkij: Cserez godi i rassztojanyija. Isztorija odnoj szemji. Moszkva, 1997, 158–159. o.
28 Levon Saumjan személyes közlése.
29 Ezek felsorolását részben közli: „Oszobaja papka” J. V. Sztalina. Iz materialov Szekretariata NKVD–MVD SzSzSzR. 1944–1953 gg. Katalog dokumentov. Moszkva, 1994.
30 Vlaszty i hudozsesztvennaja intyelligencija. Dokumenti CK RKP(b)–VKP(b), VCSK–OGPU–NKVD o kulturnoj polityike. 1917–1953 gg. Moszkva, 1999, 487–499., 522–533. o.
31 Az akkori idők kultúrpolitikáját, amelynek fontos alakítója a szovjet politikai rend őrség terrorgépezete volt, rekonstruálja Leonyid Makszimenkov: Szumbur vmeszto muziki. Sztalinszkaja kulturnaja revoljucija 1936-1938. Moszkva, 1997.; „Szcsasztje lityeraturi”. Goszudarsztvo i piszatyeli 1925–1938. Moszkva, 1997. 198–273. o.
32 Vlaszty i hudozsesztvennaja…, i. m. 582–583. o.
33 Igor Csernoucan közlése, aki az 1960-as évek elején Hruscsov kérésére tanulmányozta ezt a kérdést. Sokéves családi barátságunk alatt a beosztását meghazudtolóan rendkívül jó szándékú pártmunkás és irodalomtörténész többször elmondta nekem, hogy nyaralója kertjében Szergej Eizenstein elrejtette a Nagy Terror idején kivégzett Vszevolod Mejerhold iratait, amelyeket a politikai rendőrség emberei még évek múlva is mindenütt kerestek.
34 A beszélgetésről több változat maradt fenn, ám egyik sem igazán autentikus. Leginkább mérvadónak az utólagos jegyzőkönyv látszik, amelyet Eizenstein és Cserkaszov később tollba mondott Borisz Agapov kritikusnak.
35 A diktátor nem minden utazását kísérték ilyen szerény külsőségek. 1945 nyarán, amikor a potsdami csúcsértekezletre indult, 17 ezer NKVD-fegyveres sorakozott végig a vasúti sínek mentén. Személyi biztonságára 7 NKVD-ezred és további 1500 operatív tiszt vigyázott. Potsdam környékén Berija emberei mai kifejezéssel élve három biofarmot létesítettek, ahová Moszkva környéki állami gazdaságokból szállítottak külön repülőgépeken parasztokat, dolgozni. Dmitrij Volkogonov: Triumf i tragegyija. Polityicseszkij portret J. V. Sztalina. Moszkva, 1989., I/2., 10–11. o.
36 Az utazás részleteiről élete végén beszámolt Vlaszik főtestőr. Lásd Vlagyimir Loginov: Tyenyi Sztalina. Moszkva, 1999, 106–108. o.
37 A kéz vagy/és láb nélküli koldusokat az orosz nagyvárosokból nem sokkal a háború után az Északi Jeges-tengeren létesített telephelyekre szállították. A kegyetlenül hideg klímában nagy részük rövidesen elpusztult. A sokéves gulág-fogoly, a nemrég elhunyt Meschán Ferenc közlése, aki több ilyen haláltáborban megfordult, sőt egyszer meg is szökött egy Sarkkörön túli lágerből. Meglátogatta Moszkvában a beteg édesanyját, és visszatért a gulágra, ahol éppen gépkocsivezetőként dolgozott.
38 Anasztasz Mikojan: Tak bilo. Razmislenyija o minuvsem. Moszkva, 1999, 527. o.
39 RGASZPI, fond 83. op. 1. d. 9.
40 Volkogonov, i. m. II/2., 73–78. o.
41 Politbjuro CK VKP(b) i Szovjet Minyisztrov SzSzSzR 1945–1953. Moszkva, 2002, 405–406. o.
42 Ivan Gronszkij: Iz proslovo… Voszpominanyija. Moszkva, 1991, 149. o.
43 Uo. 406. o.
44 Többségük tagja volt a politikai bizottságnak, néhányan a „láthatatlan hatalom” különböző grémiumainak is.
45 Összehasonlításként: egy kolhozparaszt egész évi átlagfizetése 1133 rubel volt.
46 Kun Miklós: Az ismeretlen Sztálin. Athenaeum, Budapest, 2002, 254. o.
47 Vlagyimir Novikov közlése, aki a háborús sztálini kormány népbiztoshelyetteseként a fegyvergyártás egyik fő felelőse volt.
48 Politbjuro CK VKP(b)…, i. m. 399–401. o.
49 Alekszandr Bek személyes közlése, aki több művében részletesen foglalkozott a szovjet elit tagjainak hétköznapjaival, felhasználva a velük folytatott hosszú beszélgetéseket.
2 „Egyszer Kaganovics azt tanácsolta nekem, hogy Sztálinhoz hasonlóan fogadjak hetente egy-két területi párttitkárt és más vidéki funkcionáriusokat. Nem fogadtam meg a tanácsát, ami kapitális hiba volt” – mesélte Nyikita Hruscsov egyik titkárának az őt megbuktató 1964. évi „kis októberi forradalom” napjaiban. Oleg Trojanovszkij személyes közlése.
3 A diktátor akkori fiatal felfedezettjeit felsorolja emlékirataiban Nyikolaj Patolicsev, aki hosszú évekig volt szovjet külkereskedelmi miniszter, s maga is közéjük tartozott. Nyikolaj Szemjonovics Patolicsev: Szovesztju szvojej nye posztupisz. Moszkva, 1995, 7–8., 14–16. o.
4 Leonyid Mlecsin: Szmerty Sztalina. Vozsgy i szoratnyiki. Moszkva, 2003, 6–7. o.
5 Az akkor még fiatal politikus édesapja Sztálin polgárháborús barátja volt. A lengyelekkel vívott harcokban esett el, és halálos ágyán arra kérte a leendő diktátort, hogy legyen gondja a fiára. Sztálin megígérte neki, és a hasonló esetekben korántsem szentimentális politikus be is tartotta a szavát. Nyikolaj Patolicsevből így huszonévesen felelős pártfunkcionárius lett, a diktátor halálának évében pedig már a beloruszsziai pártszervezet első embere volt.
6 Patolicsev, i. m. 26. o.
7 Ennek előzményeiről lásd Abdurahman Avtorhanov: Szila i besszilije Brezsnyeva. Possev Verlag, Frankfurt/Main, 1979, 270–282. o.
8 Nyikita Szergejevics Hruscsov: Voszpominanyija. Izbrannije fragmenti. Vargiusz, Moszkva, 1997, 203–205. o.
9 Hamarosan Alekszej Koszigin – kormányfőhelyettesként a szovjet valutatartalékok egyes számú felelőse – ugyancsak kihívta maga ellen Sztálin haragját. Az ország valamennyi részéről rejtjeles táviratok érkeztek, hogy kitör az éhínség, ha a központ nem segít. Ebből összefoglaló jelentés készült Sztálin számára. A diktátor azonban félresöpörte Koszigin érveit, hogy fordítsák a valutatartalékok töredékét külföldi gabonavásárlásra. „Sztálin nem egyezett bele. Kifejtette, hogy nem hisz a pánikkeltőknek. És nem hajlandó elkótyavetyélni a valutatartalékokat” – panaszkodott a megijedt politikus. Premjer izvesztnij i nyeizvesztnij. Voszpominanyija ob A. Ny. Kosziginye. Moszkva, 1997, 100–101. o.
10 Hruscsov, i. m. 204. o.
11 Alekszej Adzsubej: Krusenyije illjuzij. Vremja v szobityijah i licah. Moszkva, 1991, 30. o.
12 Nyikolaj Kosztyuk közlése, aki az ukrán politikai emigráció egyik meghatározó sze mélyisége volt az 1940–1950-es években. Vele 1983-ban hosszú időt töltöttem együtt a New York-i Public Libraryban, ahol gyakran beszélgettünk.
13 V. A. Torcsinov–A. M. Leontjuk: Vokrug Sztalina. Isztoriko-biograficseszkij szpravocsnyik. Szankt-Petyerburg, 2000, 238. o.
14 Ugyanezzel az ötlettel a „Nagy Terror” időszakában Sztálin másik akkori famulusa, Nyikolaj Jezsov NKVD-főnök állt elő. Mindketten egy állítólagos munkás levelére hivatkoztak.
15 Szto szorok beszed sz Molotovim. Iz dnyevnyika F. Csujeva. Moszkva, 1991, 319. o. Sztálinnak imponált ez a szervilizmus, de néha úgy tett, mint aki túlzásnak tartja a politikus hízelgését. Látványos gesztusai nyomán már az 1930-as évek második felében el terjedt, hogy a szovjet diktátor „semmibe veszi Kaganovicsot”. I. M. Gronszkij: Beszeda o Gorkom. Minuvseje, Moszkva, 1992, 67. o
16 Az NKVD egyik akkori vezetője az utókornak hátrahagyott megrázó kéziratában részletesen beszámolt a Kaganovics irányítása alatt Jaroszlavl városában, 1937 augusztusában lezajlott vérfürdőről. Ezt követően a kegyelmet nem ismerő politikus más régiókban ugyancsak véres leszámolásokat rendezett. Mihail Srejder: NKVD iznutri. Zapiszki csekiszta. Moszkva, 1996, 64–74. o.
17 Fokozatos háttérbe szorításával foglalkozik Grigorij Sumejko mindössze száz példányban sokszorosított gépiratában. G. V. Sumejko: Iz letopiszi Sztaroj ploscsagyi. Isztoricseszkij ocserk. Moszkva, 1996, 120–125., 141. o. Amikor Kaganovics már nem volt a Központi Bizottság titkára, a pártellenőrzés feje és a nehézipari népbiztosság irányítója, afféle régi bútordarabként sertepertélt Sztálin közelében. A második világháború alatt büntetésül egy időre régi feladatától, a közlekedési népbiztosság irányításától is kénytelen volt megválni. A háború után még inkább háttérbe szorult, mivel iskolázatlansága már behozhatatlan hátrányt jelentett a számára. Ez nem mindig volt így. A statisztika szerint 1939-ben a járási és a városi párttitkárok több mint 70 százaléka, a területi pártvezetők és a köztársasági vezetők 40 százaléka csupán elemi iskolai végzettséggel rendelkezett. Ebben a környezetben a ravasz, erőszakos, kitűnő szónoki képességgel rendelkező Kaganovics úgy élt, mint hal a vízben. Az 1940-es évek közepén azonban Sztálin belátta, hogy ez így nem mehet tovább, és jóval kisebb feladattal, az építőipari alkatrészek gyártásának felügyeletével bízta meg hűséges famulusát. Kanun i nacsalo vojni. Dokumenti i materiali. Leningrád, 1991, 13. o.
18 Gennagyij Kosztircsenko: Sztalin protyiv „koszmopolitov”. Vlaszty i jevrejszkaja intyelligencija v SzSzSzR. Moszkva, 2009, 138–142. o.
19 A bolsevik pártközpont agitáció- és propagandarészlege még az 1930-as évek második felében a sajtó számára kötelező – a mai észak-koreai gyakorlatra kísértetiesen emlékeztető – jelzőket állított össze, amelyek sokban tükrözték az akkori politikai erőviszonyokat. A listát Poszkrjobisev, a diktátor titkára bírálta felül. A felsorolásban szereplő poli tikusokat ettől kezdve így kellett említeni: Molotov – „Lenin tanítványa és Sztálin harcostársa”, Kaganovics – „sztálini népbiztos”, máskor „legközelebbi harcostárs”, Vorosilov – „Lenin hűséges tanítványa, Sztálin legközelebbi tanítványa és barátja”, Mikojan – „egyike a legközelebbi harcostársaknak”, Zsdanov – „az egyik legközelebbi tanítvány és harcostárs”, Hruscsov – „hűséges tanítvány és harcostárs”. Sumejko, i. m. 160–161. o.
20 Alekszandr Borscsagovszkij: Obvinyjaetszja krov. Kultúra, Moszkva, 1994, 20., 101–103. o.
21 Maja Kaganovics közlése. A politikus lánya főleg Molotov, Hruscsov és Berija intrikáinak tulajdonította ezt a fordulatot, amely lelkileg egész családjukat nagyon megviselte.
22 Patolicsev, i. m. 46. o.
23 Vlagyimir Szemicsasztnij közlése. ő éppen Kaganovicsnak köszönhette 1947-ben, hogy az ukrajnai kommunista ifjúsági szövetség első embere lett, mégis Hruscsovval szimpatizált, akit abban az időben „pótapjának” tartott. Évtizedek múlva Szemicsasztnij mindkettejükkel szemben hálátlannak bizonyult: az 1960-as években KGB-elnökként figyeltette a pártból kizárt Kaganovicsot. Egyszer, amikor Szemicsasztnij berendelte a Lubjankára, a veterán politikus a legrosszabbra felkészülve, egy batyuval állított be hozzá. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy 1964 nyarán és őszén a KGB-elnök a szó szoros értelmében kulcsszerepet játszott a Hruscsov elleni összeesküvésben.
24 Az orosz közmondás: több medve nehezen van meg egymással egyazon barlangban.
25 A három politikus erről szóló visszaemlékezései köszönő viszonyban sem állnak egymással. Patolicsev, i. m. 45. o.; Lazar Mojszejevics Kaganovics: Pamjatnije zapiszki. Moszkva, 1996, 487–494. o.; Hruscsov, i. m. 205–213. o.
26 Rada Hruscsova közlése. Sztálin gyakran beavatkozott a vezető politikusok orvosi ellátásába. A penicillint különösen ki nem állhatta, így Hruscsovnak nagy szerencséje volt, hogy telefonbeszélgetésük napján Kaganovics jó kedvében találta Sztálint. De a nagybeteg politikust így is hosszú heteken keresztül valahol a Baltikumban kezelték, a legnagyobb titokban. Mások rosszabbul jártak. Az 1944 tavaszán súlyosan megsebesült, sebláz és a fertőzés gyötörte Nyikolaj Vatutyin hadseregtábornok orvosainak például Sztálin szigorúan megtiltotta, hogy nyugati gyógyszerekkel, többek között penicillinnel gyógyítsák. Ezzel a híres hadvezér halálát okozta.
27 Oleg Trojanovszkij: Cserez godi i rassztojanyija. Isztorija odnoj szemji. Moszkva, 1997, 158–159. o.
28 Levon Saumjan személyes közlése.
29 Ezek felsorolását részben közli: „Oszobaja papka” J. V. Sztalina. Iz materialov Szekretariata NKVD–MVD SzSzSzR. 1944–1953 gg. Katalog dokumentov. Moszkva, 1994.
30 Vlaszty i hudozsesztvennaja intyelligencija. Dokumenti CK RKP(b)–VKP(b), VCSK–OGPU–NKVD o kulturnoj polityike. 1917–1953 gg. Moszkva, 1999, 487–499., 522–533. o.
31 Az akkori idők kultúrpolitikáját, amelynek fontos alakítója a szovjet politikai rend őrség terrorgépezete volt, rekonstruálja Leonyid Makszimenkov: Szumbur vmeszto muziki. Sztalinszkaja kulturnaja revoljucija 1936-1938. Moszkva, 1997.; „Szcsasztje lityeraturi”. Goszudarsztvo i piszatyeli 1925–1938. Moszkva, 1997. 198–273. o.
32 Vlaszty i hudozsesztvennaja…, i. m. 582–583. o.
33 Igor Csernoucan közlése, aki az 1960-as évek elején Hruscsov kérésére tanulmányozta ezt a kérdést. Sokéves családi barátságunk alatt a beosztását meghazudtolóan rendkívül jó szándékú pártmunkás és irodalomtörténész többször elmondta nekem, hogy nyaralója kertjében Szergej Eizenstein elrejtette a Nagy Terror idején kivégzett Vszevolod Mejerhold iratait, amelyeket a politikai rendőrség emberei még évek múlva is mindenütt kerestek.
34 A beszélgetésről több változat maradt fenn, ám egyik sem igazán autentikus. Leginkább mérvadónak az utólagos jegyzőkönyv látszik, amelyet Eizenstein és Cserkaszov később tollba mondott Borisz Agapov kritikusnak.
35 A diktátor nem minden utazását kísérték ilyen szerény külsőségek. 1945 nyarán, amikor a potsdami csúcsértekezletre indult, 17 ezer NKVD-fegyveres sorakozott végig a vasúti sínek mentén. Személyi biztonságára 7 NKVD-ezred és további 1500 operatív tiszt vigyázott. Potsdam környékén Berija emberei mai kifejezéssel élve három biofarmot létesítettek, ahová Moszkva környéki állami gazdaságokból szállítottak külön repülőgépeken parasztokat, dolgozni. Dmitrij Volkogonov: Triumf i tragegyija. Polityicseszkij portret J. V. Sztalina. Moszkva, 1989., I/2., 10–11. o.
36 Az utazás részleteiről élete végén beszámolt Vlaszik főtestőr. Lásd Vlagyimir Loginov: Tyenyi Sztalina. Moszkva, 1999, 106–108. o.
37 A kéz vagy/és láb nélküli koldusokat az orosz nagyvárosokból nem sokkal a háború után az Északi Jeges-tengeren létesített telephelyekre szállították. A kegyetlenül hideg klímában nagy részük rövidesen elpusztult. A sokéves gulág-fogoly, a nemrég elhunyt Meschán Ferenc közlése, aki több ilyen haláltáborban megfordult, sőt egyszer meg is szökött egy Sarkkörön túli lágerből. Meglátogatta Moszkvában a beteg édesanyját, és visszatért a gulágra, ahol éppen gépkocsivezetőként dolgozott.
38 Anasztasz Mikojan: Tak bilo. Razmislenyija o minuvsem. Moszkva, 1999, 527. o.
39 RGASZPI, fond 83. op. 1. d. 9.
40 Volkogonov, i. m. II/2., 73–78. o.
41 Politbjuro CK VKP(b) i Szovjet Minyisztrov SzSzSzR 1945–1953. Moszkva, 2002, 405–406. o.
42 Ivan Gronszkij: Iz proslovo… Voszpominanyija. Moszkva, 1991, 149. o.
43 Uo. 406. o.
44 Többségük tagja volt a politikai bizottságnak, néhányan a „láthatatlan hatalom” különböző grémiumainak is.
45 Összehasonlításként: egy kolhozparaszt egész évi átlagfizetése 1133 rubel volt.
46 Kun Miklós: Az ismeretlen Sztálin. Athenaeum, Budapest, 2002, 254. o.
47 Vlagyimir Novikov közlése, aki a háborús sztálini kormány népbiztoshelyetteseként a fegyvergyártás egyik fő felelőse volt.
48 Politbjuro CK VKP(b)…, i. m. 399–401. o.
49 Alekszandr Bek személyes közlése, aki több művében részletesen foglalkozott a szovjet elit tagjainak hétköznapjaival, felhasználva a velük folytatott hosszú beszélgetéseket.