„Ha egyedül a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, (…) a társadalom elpusztulna” – ez az egyik fő gondolata a magyar származású, de világhírűvé az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban vált Polányi Károly (Karl Polanyi) először 1944-ben megjelent, A nagy átalakulás¹ című könyvének. Polányi gondolatának eredetisége ma már talán épp főművének sikere miatt nem átütő, a közgazdászok széles tömegei ugyanis immár alapvetésként kezelik, hogy nem lehet mindent a piacra bízni. A Magyarországot a Tanácsköztársaság idején elhagyó közgazdász szerint a modern piacgazdaság kialakulása gyakorlatilag arra vezethető vissza, hogy a piac logikája a 19. század első felében befurakodott olyan területekre is, ahol korábban nem volt keresnivalója: az emberből munkaerő, a földből termőföld lett, a gazdaság levált a társadalomról és a saját törvényei szerint kezdett működni. A recenzált könyv bemutatása előtt érdemes áttekinteni, hogy honnan indult és hová jutott a piacok bírálata. A laissezfaire, vagyis a „mindenkinek mindent szabad” elvére épülő gazdasági berendezkedés fő kritikája a Polányi-féle alapvetésből indult ki: a piacot korlátozni kell, mert amúgy súlyos károkat okoz. A végső soron az egymással szabadon kereskedő emberek összességét jelentő piac korlátok közé szorítása melletti érvek között paradox módon voltak viszonylag piackonformak is, a bírálatok egy része ugyanis abból indult ki, hogy a piaci koordinációs mechanizmusnak csak ott van helye, ahol fennállnak a szükséges feltételek, ha azonban ezek a kondíciók nem teljesülnek, akkor nem szabad a piacban bízni. Így nincs helye a kereslet és kínálat, illetve a szabad üzletelés logikájának ott, ahol korlátozott a piacra lépés a vevői vagy az eladói oldalon, ahol a cserében részt vevők egyike jóval informáltabb a másiknál (nagy az információs aszimmetria), vagy ahol nagyok a nem szándékolt és a viselt költségekre és a bezsebelhető hasznokra sem ható külső gazdasági hatások (externáliák). Ezekben az esetekben a piac elvi szinten sem működhet hatékonyan, legalábbis ha a hatékonyságot társadalmi szinten értjük – a fenti logika tisztasága miatt nem is meglepő, hogy ezek a bírálatok mára gyakorlatilag a közgazdasági kánon részévé lettek, és piaci kudarcok gyűjtőnév alatt a neoklasszikus szintézisen belül is helyet kaptak.

A szabadpiaci megközelítést azonban nem csak a saját keretein belül bírálták – és itt nem is elsősorban a marxista piactagadásra gondolok, ami évtizedeken át a mindennapok része volt Magyarországon is. A kritikusok egy része a piaci megközelítés alapvetéseit sem fogadta el, a tengerentúlon létrejött intézményi iskola például már a 20. század elején azt állította, hogy a piaci modellek és így a szabadpiaci koordináció használhatatlanok, hisz téves alapvetésekre épülnek: azért nem szabad a piacra bízni a gazdaságot, mert Adam Smith láthatatlan keze annyira láthatatlan, hogy már nincs is. Ezt az iskolát erősítette az alternatív megközelítéséről ismert Thorstein Veblen norvég–amerikai közgazdász is, aki elsőként fejtette ki, hogy hibás a klasszikus közgazdasági gondolkodásban alkalmazott pszichológiai modell: az önző, kizárólag a saját anyagi boldogulását kereső és tökéletesen informált homo economicus nem létezik, így tévedés azt hinni, hogy a racionális döntéseket hozó emberekből kiinduló szabadpiaci megoldások üdvözítőek – azaz a piaci megoldásokat el kell vetni.

A jelenlegi gazdasági rendszer fentieknél is radikálisabb és gyakorlati életből táplálkozó tagadását hozta a 20. század második fele – a széles olvasóközönség számára a legismertebb a Római Klub 1972-es jelentése volt, amely a gyorsan növekedő népességszám és a véges erőforrások közötti feszültséggel foglalkozott, és amely beszédesen a Növekedés határai (The Limits To Growth) címet kapta. A politikai kurzusok függvényében hol az egekig magasztalt, hol semmibe vett amerikai közgazdász, John Kenneth Galbraith 1958-ban jelentette meg A bőség társadalma című művét, ami addig nem hallott érvvel támadta a piacgazdaságot – mégpedig azzal, hogy a piac manipulál. Galbraith szerint beköszöntött a bőség korszaka, amikor a cégek a reklámok segítségével újabb és újabb anyagi szükségleteket gerjesztenek, mégpedig sokszor olyan igények életre hívásával, amelyek kielégítése nem javítja az életminőséget. Galbraith volt az első olyan ismert közgazdász, aki a túlfogyasztás káros hatásairól értekezett, de sok követője akadt a 2006-ban, 97 éves korában elhunyt sztártudósnak – közéjük érdemes sorolni a mesterüknél is radikálisabb hangot megütő és a környezetvédelmet is kiemelten fontosnak tartó növekedéstagadókat, akiknek egyik képviselője, a francia Serge Latouche A Nemnövekedés diszkrét bája címmel magyarul is megjelentette gondolatainak összefoglalóját.

„Nem többről és nem kevesebbről van itt szó, mint hogy végre ki kell lábalni a gazdaságból. Sokszor ütközik értetlenségbe ez a kijelentés, ugyanis kortársaink nagy része nehezen látja be, hogy a gazdaság valójában olyan, mint a vallás” – fogalmaz Latouche a magyar kiadás elé írt előszavában, és ez a gondolat az egész könyvön végigvonul, bizonyítva a nemnövekedési paradigma radikalizmusát. A növekedéstagadók ugyanis azt állítják, hogy nem egyszerűen másmilyen gazdasági szervezésre és struktúrára van szükség, hanem el kell jutni odáig, hogy az emberiség belássa: nem szabad az életét a gazdaság felől szemlélve felépítenie. Latouche szerint ennek két magyarázata is van, mivel a „végtelen növekedés összeegyeztethetetlen a véges világgal”, a minőségi és teljes emberi élet pedig az anyagi javak halmozásával, azaz a Föld eltartóképessége határt szab a fejlődésnek, a folyamatos növekedés és fogyasztás pedig levon az életminőségből.

A fenti két ponttal kevesen vitatkoznának, azt ugyanis könnyű belátni, hogy bizonyos erőforrásokból egyszer biztosan elfogynak a készletek, állandóan dolgozni pedig senki sem szeret. Mindezt belátva is meglepő azonban Latouche receptje: csökkenteni kell a termelést és a fogyasztást, szakítani kell azzal a beidegződéssel, hogy növekedés nélkül nincs jólét, illetve felül kell vizsgálni eddigi életmódunkat is. Jobban élünk, kevesebbet dolgozunk és kevesebbet fogyasztunk – Latouche szerint vagy ezt választjuk, vagy az erőforrások kimerülését és az ebből adódó káoszt és barbarizmust. A szerző azt ugyan nem mondja meg, hogy milyen lesz a növekedés nélküli társadalom, de az kirajzolódik a könyvéből, hogy nagy lesz a váltás: véget kell vetni a globalizálódásnak, lokálisabban fogunk élni, több helyi terméket fogyasztunk majd, kevesebbet utazunk és szállítunk, így kevésbé szennyezzük majd a környezetet, és helyi pénz használunk majd. Az egyik cél épp az, hogy kevesebbet dolgozzunk, mégpedig azért, hogy igényesebb életet éljünk – a szabadidőnk egy részét Latouche szerint például szemlélődéssel és társadalmi kapcsolataink ápolásával kellene eltölteni. A megoldási javaslatokat látva a francia közgazdásznak abban mindenképp igaza van, hogy ez olyan horderejű változás, ami csak a gazdasági szférában nem lehet valóra váltani, szükség van a társadalom egészének megreformálására is.

Latouche szerint a legfőbb gond abból adódik, hogy az emberiség többet fogyaszt, mint amit megengedhetne magának, a túlfogyasztás költségeit pedig a természettel, a kevésbé fejlett országokkal és a jövő nemzedékével fizetteti meg. Abban minden bizonnyal van igazság, hogy az amerikai és a nyugat-európai életvitel globálissá válása nem lenne megvalósítható, és az is elgondolkodtató, hogy az emberiség jelenleg nagyjából harmadával többet fogyaszt, mint amit a bioszféra regenerációs képessége révén pótolni tud – azaz idővel valaminek mindenképp meg kell változnia. „Az autonóm és fenntartható társadalom kellemes és élhető lesz, anyagi szempontból azonban szükségszerűen szűkösebb körülményeket jelent majd” – ismeri el a szerző, aki szerint épp ezért van szükség a sikerhez mély változásokra.

Az olvasót akkor fogja el igazán a kétkedés, amikor Latouche az egyének által követett értékek megváltozásától várja az áttörést: egoizmus helyett altruizmust, verseny helyett együttműködést, munkamánia helyett pedig a szabadidő örömét ajánlja, illetve kéri. A követett értékek megváltoztatásának mikéntjéről azonban nem szól a szerző, és ez a továbbiakban is így marad, azaz a sokszor meglepő felvetéseket nem bontja ki Latouche, aminek következtében minden egyes felvetés után égetően ott marad a kérdés: Rendben, de hogyan?

A könyvben felsejlik az ökologikus társadalom ideálképe is, ami az ökoszisztémával tökéletes harmóniában élő kisközösségek hálózatát jelenti helyi élelmiszer-ellátással, kereskedelemmel, energetikai autonómiával és bioregionális pénzzel – de például az rejtély marad, hogy ez utóbbi mit is jelent pontosan. Ugyanígy nincs kifejtve, hogy miképp lehetne meghatározni azokat a szükségleteket, amelyek érdemesnek ítéltetnek a kielégítésre, Latouche csak arra utal, hogy ezt „a közösség egészének kell meghatároznia”, ami a kollektív döntések igazságtalanságát már megtapasztalt országokban, így például Magyarországon bizonyosan nem hangzik túl jól. A nemnövekedési mozgalom egyik szlogenjével is ez a baj: hogyan képzelhető el reálisan a „Többet és jobbat kevesebből” valósággá válása? Latouche ugyan konkrét intézkedési terveket is felvázol a könyvben, de ezekkel kapcsolatban is sok a megválaszolatlan kérdés: hogyan lehet ösztönözni a „barátsághoz hasonló kapcsolati javak termelését”, milyen hatása lenne a gyomirtók teljes betiltásának, illetve hogy miképp lehet bevezetni az ismert globalizációellenes szervezet, az ATTAC által már régóta propagált spekulációs adót, ha vannak az adót be nem vezető államok? Az sem egyértelmű, hogy milyen következményekkel járna a technológiai innovációra bevezetett moratórium, illetve hogy ki és miképp döntené el, hogy mi számít támogatandó és mi tiltandó kutatásnak?

A nemnövekedés politikai programjában vannak olyan pontok is, amivel akár liberális közgazdászok is egyetérthetnek, több lépés ugyanis egyszerűen azt irányozza elő, hogy mindenki viselje a tevékenységéből adódó összes költséget. Latouche szerint például a szállítási költségeket meg kell emelni a környezetszennyezést ellensúlyozó adókkal, hasonló okokból kifolyólag adót kell kivetni a szén-dioxid-kibocsátásra és a radioaktív hulladékra is. Az externáliák problémájának kezelése fontos és üdvözlendő célkitűzés, de az szintén sok kérdést vet fel, hogy miképp lehet számszerűsíteni a társadalmi és környezeti hatásokat – főleg, hogy a költségek esetleges túlbecslése társadalmilag is szuboptimális kibocsátási szinthez vezetne. Nehezebben érthető és képzelhető el a globális vagyonadó bevezetése, illetve a reklámok adókkal és díjakkal történő megdrágítása is.

A nemnövekedési ideológia elfogadását nagyban nehezítheti, hogy Latouche könyvéből nem derül ki, hogy az által leírt magatartásformát mindenkinek egyénileg kell elérnie, vagy pedig a közösség kényszerítené ki a helyesnek vélt életmódot. Márpedig a különbség óriási, az előbbi megoldás ugyanis annyit tesz, hogy az emberekben tudatosítani kell a felelősségüket, az utóbbi pedig azt, hogy az egyén döntési szabadságának eltiprásával jönne el a „szép új világ” – ami az esetleges szépségből rögtön alaposan le is vonna. „Nehéz előre jelezni, hogy milyen hosszú lesz az átmeneti időszak”, de a „célok tekintetében semmilyen alkut nem szabad kötni (…) Nem ígérjük, hogy az új társadalom spontán és fájdalommentes módon születik majd meg” – fogalmazza meg a totalitárius rendszereket ismerők számára vészjósló gondolatait a szerző. „Nehéz ma pontosan meghatározni az ellenfelet (…), a behódolás sosem volt még annyira önként vállalt, mint ma” – fogalmaz Latouche, aki azt is elismeri, hogy „az élet újraelvarázsolása nélkül a nemnövekedés kudarcra van ítélve”. Ez már egy humánusabb megközelítésre utal, bár a könyvet azért inkább az a szemlélet lengi át, amely szakít azzal az alapvetéssel, miszerint az ízlés és az egyéni döntések nem képezik vita tárgyát, az az egyének magánügye („De gustibus non est disputandum”).

Az embereket az üzemek és a bevásárlóközpontok között ingázó fogyasztógépi léttől féltő Latouche szerint a fogyasztói társadalmat a reklám, a hitel és a termékekbe épített gyors elavulás tartja életben, azaz mindenekelőtt ezekkel szemben kell felvenni a harcot. A nem létező igényeket felszínre hozó reklámot már Galbraith óta ismeri a közgazdászvilág, a hitelek és a bankok ostorozása pedig szintén nem példa nélküli – elég csak a válságok nagy részét a bankok és nemzetközi szervezetek hitelezési gyakorlatára visszavezető Nobel-díjas közgazdászra, Joseph Stiglitzre gondolni. A beépített elavulás ebből a szempontból kicsit kilóg a sorból, ez az érv ugyanis ritkábban jelenik meg az elméleti kritikákban.

Az ellenérzések azonban legalábbis elnagyoltak. Hol van a határ a manipulatív és az informatív reklám között? Miért baj, hogy az információs tengerben a cégek is segítik az eligazodást? Mi a gond azzal, ha egy jelenlegi megtakarító egy jelenleg megtakarításokkal nem rendelkezőnek egy adott időre, ellenszolgáltatás fejében pénzeszközöket ad át? Miért hisszük azt, hogy amennyiben igény lenne hosszabb elévelésű termékekre, mint a jelenlegiek, akkor nem lenne egy olyan leleményes vállalkozó, aki ezen szeretne meggazdagodni? A fenti mondatokból kiviláglik Latouche könyvének és elméletének egyik nagy gyengesége: a szerző ugyanis a fejekben történő változástól reméli az új rendszer eljövetelét, de mindeközben gyereknek tartja az embereket – azt sem nézi ki belőlük, hogy képesek eligazodni a reklámok világában és kiszűrni, hogy hol próbálják rábeszélni őket valami haszontalanra, és hol adnak tájékoztatást egy valóban fontos termékről vagy szolgáltatásról.

„Nem elég a kapitalizmust támadni, a gazdasági növekedésre alapozott társadalmak mindegyikével szemben kritikai álláspontra kell helyezkedni”: ilyen a szerző szerint a kapitalizmus és a szocializmus is, így meg kell haladni a modernitás egészét. Ez a hozzáállás figyelmen kívül hagyja, hogy vannak olyan szempontok, amely szerint a modernitás és a gazdasági fejlődés morális értelemben is előrelépésnek tekinthető. A nagy francia gondolkodó, Montesquieu szerint „ahol kereskednek, ott szelídek az erkölcsök”, a gazdasági kapcsolatok intenzívvé válása és a jólét, vagy másképp fogalmazva az életszínvonal ebből adódó emelkedése ugyanis változásokat generál az egyéni magatartásformákban és a társadalmi intézményekben is. A gazdasági növekedés ebből adódóan több mint a termelés és a fogyasztás egyszerű emelkedése. A gazdasági fejlődés nemkívánatos következményei miatt sokan gondolkodnak Latouche-hoz hasonlóan, de ezek a megközelítések nem veszik figyelembe, milyen következményei voltak a sokat ostorozott növekedésnek az iparosodás óta eltelt két évszázad alatt. Részben a növekedésnek köszönhető, hogy ma teljesebb életet lehet élni, mint akár pár évtizeddel ezelőtt, elég csak az oktatás, a kutatás és fejlesztés, a tudomány, az egészségügy növekedésből táplálkozó fejlődésére gondolni.

A társadalmak morális fejlődésének kritériumait nehéz meghatározni, de elvi szinten nehéz vitatkozni a felvilágosodás korának definíciójával: egy közösség akkor fejlődik erkölcsi értelemben, ha nyitottabb, toleránsabb, sokszínűbb és elfogadóbb lesz, ha lehetővé teszi a társadalmi különbségek leküzdését, és így a szerény és hátrányos körülmények közé született polgárnak sem kell attól tartania, hogy szomorú helyzetéből semmiképp sincs kiút. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezekre a fejlődésekre akkor volt esély, ha a polgárok előtt ott állt a fejlődés, az egyéni kiteljesedés, a szülők által elért eredmények meghaladásának lehetősége és reménye. Ez pedig elképzelhetetlen az életszínvonal emelkedése nélkül, hiszen a folyamatos növekedés álma adja meg azt az esélyt, hogy mi már többet adhassunk át gyermekeinknek, mint amit mi kaptunk a szüleinktől, a további generációk pedig még tovább léphessenek. „A növekvő életszínvonal-érték nem pusztán abban áll, hogy ténylegesen javítja az egyének életkörülményeit, hanem abban is, ahogyan egy nép társadalmi, politikai és végső soron morális jellemzőit alakítja (…) Különösen fontos, hogy az emelkedő életszínvonal társadalmunkat nyitottabbá, toleránsabbá és demokratikusabbá teszi” – állítja az ismert amerikai közgazdász és politikai gondolkodó, Benjamin M. Friedman, akinek Jólét és erkölcsösség című munkája² a nemnövekedési elmélet egyfajta antitézisének tekinthető. Hogy a növekedésnek és a modernitásnak inkább a Latouche által hangsúlyozott negatív hatásai, vagy pedig a Friedman által kiemelt pozitívumai a fontosabbak, mindenkinek magának kell eldöntenie. Egy azonban bizonyos: felelős döntést csak úgy hozhatunk a növekedésmentes világ „diszkrét bájáról”, ha figyelembe vesszük azt is, hogy mit veszthetünk, és mit kockáztatunk egyéni, illetve közösségi szinten a francia gondolkodó utópiájának valóra válásával.

(Serge Latouche: A Nemnövekedés diszkrét bája. Savaria University Press, 2011, 138 oldal.)