Az ógörög mondák Midasz királyát két dologgal verték meg az istenek. Az egyik: érintésére minden arannyá vált. A hüvelykje, mutatója közé csippentett falat kenyér, a szájához emelt kupa bor, a tálról felmarkolt sült ürücomb…

Magyarországon kevesebb, mint tízmillió ember él a kilencmillió-háromszázezer hektár területen. Ennek a területnek a négyötöde „színarany”. Mezőgazdasági művelésre kiválóan alkalmas. Magyarország mezőgazdasági művelésre alkalmas területén legalább ötvenmillió ember élelmiszerét lehetne évről évre megtermelni. Helyette legalább másfél millió, munkavállalói korban lévő magyar ember munka nélkül, segélyekből, feketemunkából, alkalmi munkából, rokkantnak nyilvánítva, vagy testileg-lelkileg elnyomorodva, tengődve, lézengve várja az élet múlását Magyarországon.

A hasztalan aranycsinálás képessége mellett a hiú Midasz király másik büntetéseként szamárfülei nőttek. Amelyeket a király – aki képtelen volt szembenézni a tükör mutatta valósággal – a világ elől mindenféle nevetséges fejfedőkkel remélt elrejteni.

Magyarország egyre hosszabb szamárfüleit még tizenkilenc-húsz évvel a szocialista tervgazdálkodási rendszer bukása után is Lenin-sapka alá dugdosta, s ordított, ha valaki a fejfedőt a fejéről le akarta billenteni, hadd legyen végre mindenki tisztában a nevetséges és szomorú valóval.

Írásunk célja kettős. Az egyik: felleltározni Magyarország „aranyát”. A másik: megmutatni csúf „szamárfüleit”! Feltételezésünk az, hogy a magyar népesség egyre gyorsuló ütemű fogyása, az emberek riasztó testi-lelki egészségi állapota, Magyarország lakóinak Európa szívében az Európai Unió lakóinak átlagához képest rövidebb élethossza, a magyar nemzetgazdaság erőtlensége, az állam szegénysége, eladósodottsága mind-mind annak a következménye, hogy Magyarország képtelen gazdálkodni azokkal az „aranyaival”, erőforrásaival, amelyekkel kitűnő termőföldjei és külföldre kerülve a világ változásaihoz nyomban alkalmazkodni képes munkavállalói által rendelkezik. (NB. Ki ne emlegetné összekacsintós büszkeséggel, hogy külföldön a magyart arról ismerik meg, hogy noha utolsónak megy be a forgóajtón, valahogy mégis elsőként jön ki.)

Magyarországnak szembe kell néznie a ténnyel, hogy tartós felemelkedésének egyetlen helyes és járható útja van. Fejlődéséhez arra kell támaszkodnia, azt kell használnia, amije van. Kiváló minőségű földjein, a lehető legmagasabb szinten felkészített munkavállaló polgárai által, a világban a „fekete aranynál”, azaz a kőolajnál is sokkal értékesebb gabonát, húst, zöldséget, gyümölcsöt, tejet termelni, s azokból kiemelkedő minőségű, magas feldolgozottságú, nagy hozzáadott értékkel bíró élelmiszereket előállítani.

Meglehet, a keresztény időszámítás szerinti harmadik évezredet a Föld nevű bolygón az éhség évezredének fogják elnevezni. „Már kétmilliárd ember kötöz itt…”, így számlálta alig hetvenhárom éve József Attila a Föld lakóit. A kétmilliárdból azóta hétmilliárd ember lett. A harmadik évezred második évtizedének kezdetén a Földön több az alultáplált és éhező ember, mint ahányan hetvenhárom éve, József Attila említett verse megszületésének esztendejében glóbuszunkon összesen (kétmilliárdan) éltek. Az élelmiszer és az ivóvíz értéke soha nem látott magasságokba emelkedett, s nem kell hozzá jósnak lenni, hiszen előre látható, ahogyan nő a Föld lakossága – már hétmilliárd! –, úgy nő az éhezők, szomjazók száma, s úgy nő velük együtt az élelem és az ivóvíz értéke. A világ úgyszólván valamennyi országában folyamatos élelmiszer-áremelkedés tapasztalható. Mindez tovább növelheti a jó minőségű magyar termőföldek, a mezőgazdasági termékeket feldolgozó hazai ipar, mind a feldolgozóipar számára alapanyagot termelő magyar agrárgazdaságok értékét, együttesen pedig a magyar nemzetgazdaság erejét.

„Nevetséges vagy inkább szomorú dolognak kell-e mondani, ha valaki nagyszámú gulája (értsd »gulyája«. – Cs. Cs.) s tölt gabonavermei mellett is koplal vagy szinte éhen hal?” – kérdezte 1829-ben Széchenyi István a Hitel című értekezésének bevezetésében. A kérdés – az időközben eltelt száznyolcvan év ellenére – sajnos Magyarországon időszerűbb, mint valaha.

Európa szívében egyedül Magyarország akkora termőterülettel rendelkezik, amelyen legkevesebb ötvenmillió ember táplálékát lehetne évről évre megtermelni a jelenlegi termelési színvonalon is.¹ És akkor azzal a ténnyel nem számoltunk, hogy a magyar mezőgazdaságnak mind a földhasználati hatékonysága, mind a munka hatékonysága elmaradt az európai uniós átlagtól.

Helyette Magyarországon is évente legalább háromszázezer alultáplált gyermek nevelkedik. Ha hozzávesszük, hogy ez a háromszázezer gyermek leginkább azért alultáplált, mert szüleik is szűkölködnek a kenyérben, akkor nem túlzó a megállapítás, miszerint Magyarországon naponta legalább egymillió ember kél és fekszik korgó gyomorral… Mindez a csökkenő lélekszámú Magyarország népességének immár több mint egytizedét jelenti!

Az éhezésben, nélkülözésben felnövő gyermekek aztán sem fizikailag, sem szellemileg nem lesznek képesek felnőttként sem megélni a teljes életet. Fizikailag, lelkileg egyaránt beteges, gyönge emberekként segélyezésre, gyámolításra szorulnak egy életen keresztül. A lehetségesnél sokkal kevesebb értékteremtő, a közösséget is gyarapító, munkában töltött év, az egészségügyi ellátás, a segélyezés hosszabbrövidebb életen át összeadódó együttes bevételvesztései és a rendszeres munkára képtelen polgárokra fordított állami kiadások összege a sokszorosa mindannak, amibe a gyermekek egészséges táplálása kerülne.

És Magyarország nemcsak „ember-aranyával”, de természeti adottságai „aranyával” sem tud mit kezdeni. Az egyetlen, megújíthatatlan termelőeszköz, a termőföld évről évre herdálódik, zsugorodik, noha az ország határai Trianon óta számottevően nem változtak. Az éhség évezredének második évében (2002) Magyarország 7,78 millió hektár termőterülettel bírt. Ebből 2002-ben 1,75 millió hektár pedig művelés alól kivett terület. A nem reprodukálható(!) termőterület mérete évről évre csökken (4. táblázat). Pusztán az utóbbi két évben (2009 és 2010) a művelés alól kivont terület 14%-kal nőtt, s mindez a termőterület 3%-os csökkenéséhez vezetett.

Mi az a pár ezer hektár a milliókhoz képest, kérdezheti bárki. Az utóbbi négy évben 21 484 hektár termőterület került ki örökre a magyar agrárgazdálkodásból. 344 ezer tonna búza (4 t/ha), 344 millió kiló búza teremhetett volna azon „csekély” darabka földön. Éppen elegendő, ha tetszik, 500 millió egykilós veknihez, amelyből hetente egy-egy jutott volna egy éven át a csecsemőtől az aggastyánig minden magyar embernek. Vagy 520 ezer tonna kukorica (6 t/ha) termett volna négy esztendő alatt ezen a „darabka” földön. 520 millió kiló tengeri, amelyből a háztáji tyúkudvarokban is felnőtt volna legalább 250 millió rántani való csibe. Jutott volna egy éven át havonta kétszer egy-egy egész minden magyar embernek, a csecsemőtől az aggastyánig. Pusztán ezen a „darabka” művelésből véglegesen kivont „pár ezer” hektár termőföldön.

Mindez egyetlen tétel, egyetlen sor a Földművelési Minisztérium 2009. évi agrárjelentésében. Ugyanebben a jelentésben szerepel az is, miszerint 2009-ben, Magyarország földhasználati nyilvántartásában – európai uniós tagságának 4. esztendejében! – 6,81 millió hektár termőterület földhasználati adata szerepelt. 2009-ben 1 millió hektár termőföld használatáról a magyar állam nem rendelkezett megbízható adattal.

A mezőgazdasági művelés számára végérvényesen elveszett, intenzív kultúrákkal művelt földek mellett tovább csökkenti a Magyarországon előállítható agrártermékek mennyiségét a kertek, gyümölcsösök, szőlőterületek folyamatos csökkenése is (5. táblázat).

Az 1990 óta eltelt húsz év alatt a kertművelésbe vont területek közel a negyedére csökkentek. Abban az 1990 és 2010 között a kertművelésből kiesett 250 ezer hektárnyi kertben, hektáronként csak mérsékelt, évi 2 millió forint termelési értékű zöldséggel (káposzta, paprika, paradicsom stb.) számolva is legalább 5000 milliárd forint értékű zöldség teremhetett volna. Ugyanígy, két évtized alatt csak abban a termelésből „eltűnt” 1700 hektár gyümölcsösben nem termett meg – minimális évi átlagterméssel számolva is – legalább 68 millió kiló alma (40 tonna/ha), amelyből jutott volna minden évben minden magyar ember számára 6,8 kiló. Mi az a szatyor alma, kérdezheti az olvasó. Hiszen egy-két almát még az is meg tud enni, aki különösebben nem szereti a gyümölcsöt. Úgyhogy egy szatyor alma elfogy pár nap alatt, a hathét kiló alma úgyszólván mindegy, van vagy nincs. Mindez akár igaz is lehetne, ha nem tudnánk, hogy húsz év alatt Magyarországon az almatermelés majdnem megfeleződött (6. táblázat). 2009-ben már csak 575 ezer tonna alma termett, ebből pedig, ha mind itthon is maradt volna, sem jutott volna több, mint fejenként 57,5 kiló, ami alig több, mint heti 1 kiló alma. Így nézve pedig az „eltűnt” 6,8 kiló/fő/év alma már nem is olyan csekély mennyiség. Az éves (12 havi) almafogyasztás fejenként közel kéthavi mennyiséggel csökkent!

Ám sajnos, ennyi alma nem jutott mindenkinek. Magyarországon a fejenkénti éves gyümölcsfogyasztás a harmadik évezred első évtizedének végén 40 kiló körüli volt. Ennek tudatában a fenti adatok persze még inkább elgondolkodtatók.