A tanulmány első része áttekintést ad a nemzetgazdasági elszámolási rendszer problémáiról és a velük kapcsolatos reformtörekvésekről, a kialakított alternatív mutatók köréről. A második részben négy mutató, az ökológiai lábnyom, a Boldog Bolygó Index, az Emberi Fejlődés Indexe és a Környezeti Teljesítmény Index alapján határozzuk meg Magyarország helyzetét és a fejlődés felvázolható útjait.

A nemzetgazdaság teljesítményének első ismert becslése Thomas Petty 1665-ös munkája volt. A mérési kísérletek és ezek nézőpontjai már a kezdetektől nagy változatosságot mutattak, Angliában az ipari, Franciaországban elsősorban a mezőgazdasági teljesítmény jelentette a mérések alapját.

A jelenkori, GDP-n alapuló mérési rendszer kialakulása az 1930-as években kezdődött, és ennek problémái már az első években nyilvánvalóvá váltak: „1931-ben kormányzati és magánszakértők egy csoportját hívták meg kongresszusi meghallgatásra, hogy választ adjanak a gazdasággal kapcsolatos alapvető kérdésekre. Kiderült, hogy nem tudtak: a legfrissebb adatok csak 1929-re vonatkoztak, és azok is hiányosak voltak. 1932-ben, a Hoover-adminisztráció utolsó évében, a szenátus a Kereskedelmi Minisztériumot kérte fel, hogy készítsen átfogó becslést a nemzeti jövedelemről. Nem sokkal ezután a minisztérium egy Simon Kuznets nevű fiatal közgazdászt bízott meg, hogy fejlessze ki a nemzeti elszámolások egységes rendszerét. Ez lett a prototípusa annak, amit ma GDPnek nevezünk. Simon Kuznetsnek komoly fenntartásai voltak az ő segítségével alkotott nemzetgazdasági elszámolási rendszerrel kapcsolatban. A kongresszusnak 1934-ben küldött legelső jelentésében már megpróbálta figyelmeztetni a nemzetet az új rendszer korlátaira. »Egy nemzet jólétére nemigen következtethetünk a nemzeti jövedelem fentiekben meghatározott mércéjéből« – vonta le következtetését.(…) Elutasította a legtöbb gazdasági megfontolást irányító a priori fogalmi sémákat. Amint egy gazdaság nő, mondotta, nőnie kell a gazdaságot alkotó dolgoknak is. A közgazdászoknak egyre több és különböző dolog mérését kell megkísérelniük. 1962-re Kuznets a The New Republic című könyvében megírta, hogy a nemzeti elszámolások alapvető újragondolására van szükség. »Figyelemmel kell lenni a növekedés mennyisége és mineműsége közötti megkülönböztetésre, a költségek és hozamok közöttire, a rövid és hosszú távú megfontolásokra«, írta. »A ’nagyobb’ növekedés céljait konkrétan meg kell határozni, vagyis mi növekedjék és mi célból.«”¹

A GDP-mérőszám korlátaival foglalkozó nagyhatású Stiglitz– Sen–Fitoussi tanulmány² óta az a vélemény, hogy a jelenlegi elszámolási rendszer fenntarthatatlan, már nemcsak az alternatív közgazdászok elméleteiben, kutatási eredményekben, hanem a gazdaságpolitikai döntéshozatalban is egyértelműen megjelenik. A Régiók Bizottságának véleménye szerint a GDP nem alkalmas arra, hogy pontosan mérje a társadalomnak azt a képességét, hogy mennyire tudja kezelni az éghajlatváltozás, a forráshatékonyság és az életminőség kérdését.

A változáshoz a társadalom állásfoglalása is szükséges, így fontos tény az is, hogy az EU állampolgárainak több mint kétharmada úgy véli, hogy a haladás mérésére társadalmi, környezetvédelmi és gazdasági mutatókat egyaránt figyelembe kellene venni, és csak alig egyhatoduk részesítené előnyben a főleg gazdasági merőszámokon alapuló értékelést egy 2008-ban végzett Eurobarométer-felmérés szerint. 2007-ben egy nemzetközi közvéleménykutatás is hasonló eredményeket hozott.³

A változások iránti igény ma már nyilvánvaló, a reformok azonban jóval korábban, a huszadik század második felében kezdődtek, és három főbb irányban kerestek megoldásokat arra, hogy a nemzetgazdasági elszámolási rendszer hibáit hogyan lehetne korrigálni.

A reformok első iránya a szatellit elszámolások rendszerének kialakítása, amely úgy tekinthető, mint a nemzeti elszámolások hatókörének kiterjesztése, mely az eredeti elszámolási rendszert érintetlenül hagyja. 1993ban az ENSZ statisztikai osztálya hosszas egyeztetések után kiadta az erről szóló kézikönyvét. Az Európai Bizottság 1994-ben meghatározta a főbb cselekvési irányvonalakat egy nemzeti számlákhoz kapcsolódó zöld nemzetgazdasági elszámolási keret (National Green Accounting Framework) kidolgozásához.⁴ Az integrált környezeti-gazdasági számlák rendszere (System of Integrated Environmental Economic Accounts, SEEA), amelyet az ENSZ, az Európai Bizottság, az IMF, az OECD és a Világbank közösen dolgoztak ki, az SNA szatellitrendszere. Közös keretbe foglalja a gazdasági és környezeti információkat a környezet által a gazdaságban játszott szerep, illetve a gazdaság által a környezetre gyakorolt hatás mérése érdekében. Mutatókat és leíró statisztikákat biztosít a politikai döntéshozók számára e kölcsönhatások figyelemmel kísérésére, és adatbázist nyújt a stratégiai tervezéshez és a szakpolitikai elemzéshez a fejlődés fenntarthatóbb útjainak azonosítása érdekében.⁵ A kezdeményezés, bár nagy előrelépést jelent, de mégsem teljes értékű megoldás, mert az alapvető hiányosságokat nem tudja kiküszöbölni.

A fejlesztések másik iránya egy új szemléletű, de alapvetően pénzügyi jellegű mutató kidolgozása. Itt a szatellit mutatókkal ellentétben nem a hagyományos elszámolási rendszer mellett jelennek meg az új mutatók, hanem beépülnek egy komplex mutatóba. Ezek közül az egyik legismertebbet, a Fenntartható Gazdasági Jólét Mutatóját (ISEW) Herman Daly és John Cobb fejlesztették ki. Az ISEW a kiindulópontnak tekintett lakossági fogyasztást különböző jólétet befolyásoló tételekkel korrigálja, így például pozitív tényezőként veszi számba a háztartási munka értékét, a tartós fogyasztási cikkek éves szolgáltatásainak értékét. Levonják az ingázás és az urbanizáció közvetlen költségét, a motorizált közlekedés baleseti költségét, valamint a természeti folyamatokba történő káros beavatkozások költségét is. A fenntartható gazdasági jólét mutatója rendkívül átfogó mérőszám, amely azonban számszerűsíthetősége szempontjából komoly hátrányként jelentkezik. A legtöbb országban ugyanis nem állnak rendelkezésre a számításhoz szükséges statisztikai adatok. A valódi fejlődés mutatója (GPI) a fenntartható gazdasági jólét (ISEW) egyik továbbfejlesztett változata. Egységes, átfogó szerkezetben tartalmazza mind a piaci, mind a nem piaci tevékenységek értékét, és a GDP-től eltérően hosszú távú szemléletet tükröz. A kiszámításával több országban próbálkoztak, de a nagy adatigény miatt ezek a kísérletek inkább egyedinek tekinthetők, szélesebb körű összemérésre nem adnak lehetőséget.⁶

Bár sok kritikát megfogalmazhatunk a pénzügyi alapú mutatókkal kapcsolatban, egy nagyon fontos előnyére érdemes odafigyelni: „Ha különbségek vannak az egyes emberek termelési képességei között, és szükségleteik sem teljesen azonosak, akkor néhány kivételes esettől eltekintve… nem létezik olyan cserearány, ami mindenkit kielégíthetne, hiába tudja a társadalom megtermelni mindenki szükségleteit. A pénzbeli árak jelentősége az, hogy kiadagolják a szűkös jószágokat. Valójában minden jószág szűkös, amiből mindenkinek jut, az nem gazdasági jószág… A gazdasági javak árát általában pénzben fejezzük ki, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy valamiről lemondunk cserébe. A pénz azért alkalmas ennek az elvnek a kifejezésére, mert minden további magyarázat nélkül világossá teszi, hogy ugyanezért a pénzért kielégíthetnénk valamilyen más kívánságunkat, vágyunkat is.”⁷

A fejlődés harmadik iránya a nem pénzügyi szemléletű mutatók kidolgozása. Az előbbi csoporttól elsősorban abban térnek el, hogy a teljesítményt nem pénzben, hanem valamilyen más, összehasonlításra alkalmas mértékegységben fejezik ki. Hat új típusú kompozit indikátorról (HDI, GDI, HPI, EPI, CCPI, EFP) jó áttekintést ad a GKI Fenntartható Fejlődés Évkönyve.⁸

Az ENSZ Fejlesztési Programja (United Nations Development Programme – UNDP) egy négy tagból álló indexcsaládot számít (HDI, IHDI, GII és a MPI)⁹. 2010-ben a mutatók átfogó reformja történt, ez megjelenik az átnevezésükben és tartalmi változásukban is. Mindegyik mutatóra jellemző, hogy bár a GDP-hez viszonyítva pontosabb képet ad egy ország jólétéről, de egyik mutató sem tartalmaz a természeti környezet állapotára vonatkozó közvetlen adatokat. Közülük a legismertebb az Emberi Fejlődés Indexe (HDI).

– Emberi Fejlődés Indexe (HDI) Az átfogó, négy indikátorból és három dimenzióból álló összetett index Human Development Index (HDI) az egy főre jutó GNI értéke¹⁰, a születéskor várható élettartam, a kombinált bruttó beiskolázási arány és a felnőtt írni-olvasni tudás mérőszámának kombinációjával méri az egyes országok fejlettségének szintjét. Ha a társadalmi egyenlőtlenséggel korrigáljuk az index értékét, akkor megkapjuk az Inequality-adjusted Human Development Indexet, vagyis az IHDI-t. Ha egy társadalomban teljes az egyenlőség, akkor a HDI és az IHDI értéke megegyezik.¹¹

– Nemenkénti Egyenlőtlenségi Index (GII) A Gender Inequality Index (GII) az egészségügyi adatok (pl. gyermekágyi halálozás), a felhatalmazás (pl. nők aránya a politikai döntéshozásban) és a munkaerő-piaci adatok alapján számolja a nemek közötti egyenlőtlenséget.

– Többdimenziós Szegénységi Index (MPI)¹² Multidimensional Poverty Index (MPI). A HDI három dimenziója mentén (oktatás, egészségügy és jövedelem) mutatja be a szegények számát és a főbb jellemzőket. Ebben a mutatóban már elemeiben megjelenik a környezeti dimenzió, például az ivóvízellátáson keresztül.

– Környezeti Teljesítmény Index (EPI) A Yale és a Columbia Egyetem kutatói hozták létre az EU kutatóival közösen az Environmental Performance Indexet (EPI), amely az ESI (Environmental Sustainability Index – Környezetvédelmi Fenntarthatósági Index) örököse. A 2010-es index összesen 163 országot csoportosít 25 teljesítményindikátor alapján, amelyeket 10 kategóriába sorolnak, lefedve a környezetvédelmet, a közegészségügyet és az ökoszisztéma egészségét is. Az indikátorok közül a DALY Index (Disability-Adjusted Life Year Index – Egészségkárosodással Korrigált Életévek Index) 25%-os súllyal szerepel. Ezen indikátorok mutatják meg, hogy a kormányok mennyire állnak közel ahhoz, hogy egy átfogó környezetvédelmi intézkedéscsomagot hozzanak létre.

– Éghajlatvédelmi Teljesítmény Mutató (CCPI) A CCPI az egyik legújabb indikátor a nemzetközi éghajlat-politika hatékonyságának mérésére. Az index egységes szempontok alapján értékeli és hasonlítja össze 56 ország klímavédelmi teljesítményét, azokét, amelyek energiatermelésből származó szén-dioxid-kibocsátást több mint 90%-ért felelősek.

– Ökológiai lábnyom (EFP) Az Ökológiai lábnyom (Ecological Footprint – EFP) azt fejezi ki, hogy adott technológiai fejlettség mellett egy emberi társadalomnak milyen mennyiségű produktív földterületre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladék elnyeléséhez. Mértékegysége a globális hektár/fő (gha). Az ökológiai lábnyom mutató az Európai Bizottság véleménye szerint, a szén-dioxid-lábnyommal együtt az a környezetvédelmi mutató, amely jó eséllyel tölthetné be egy átfogó környezeti mutatószám szerepét, de alkalmazási köre jelenleg korlátozott.¹³

Az ökológia lábnyom mutató részeként kiszámításra kerülhet a széndioxid-vagy karbonlábnyom, amely az ökológiai lábnyom több mint 50%-át jelenti. Hasonló szemléletű, bár más irányból fejlesztett mutató a vízlábnyom. A három lábnyommutatóból álló „család” harmonizációja az egyik legaktuálisabb feladat.¹⁴

Az ökológiai lábnyom mutatóval szemben megfogalmazott leggyakoribb kritika, hogy nem tartalmazza a szociális tényezőket és az emberek elégedettségét.

– Boldog Bolygó Index (HPI) A New Economic Foundation (nef) által számított Happy Planet Index (HPI) mutató 3 tényezőt tartalmaz: várható élettartam, ökológiai lábnyom és elégedettség az élettel, vagyis az ökológiai lábnyom mutatót kiegészíti az emberek életminőségét meghatározó objektív és szubjektív faktorral.

Az alternatív mutatókat áttekintve megfogalmazódik az a kérdés, hogy létezik-e olyan ország, amelyik mindegyik mutató szerint élenjáró. Négy, koncepciójában jelentősen eltérő mutató (EFP, HPI, HDI, EPI) segítségével mutatja be az 1. táblázat Magyarország helyzetét a világátlaghoz és az adott mutató legkedvezőbb értékéhez képest. Minden oszlopban kiemelten szerepel az a négy ország, amely az adott számítási mód szerint a legkedvezőbb helyzetben van. Mindegyik országnál, amelyik valamely mutató szerint bekerült a „top 4”-be, megtalálható a többi mutató szerinti érték is. A tábzatban az értékelés megkönnyíté

sére szerepel a világátlag és Magyar

ország adata is.

Az ökológiai lábnyom mutató (EFP) esetén a cél az, hogy az ökológiai lábnyomunk ne legyen nagyobb, mint az eltartásunkhoz elegendő biológiai kapacitás. A biológiai kapacitás jelenleg a világátlagot vizsgálva 1,8 gha/fő, amelyet az egy főre eső ökológiai lábnyom meghalad (2,7 gha/fő). Fenntartható ökológiai lábnyoma jellemzően a gazdaságilag elmaradott országoknak van (például Afganisztán vagy Banglades). Magyarországon számított érték (3 gha/fő), amely a fejlett országokhoz képest kedvezőnek tekinthető, az elmúlt évek során kismértékben csökkent is.

A követendő utat kijelöli E. O. Wilson, Az élet jövője című könyvében: „A 20. század az exponenciálisan fejlődő tudomány és technika korszaka volt. A felszabadult művészeteket áthatotta az életerőtől duzzadó modernizmus, a világon feltartóztathatatlanul söpört végig az emberi jogok és a demokrácia eszméje, de egyúttal komor, sötét tónusúra festették a háborúk, genocídiumok és a totalitárius rendszerek zsarnokságai, amik már csak egy lépésre álltak a világuralomtól. Az emberiség nyakig merült ebbe a felfordulásba és egyúttal párhuzamosan megtizedelte természeti környezetét is, majd könnyed nemtörődömséggel a végletekig kiaknázta a bolygó nem megújuló erőforrásait (…) Az új évszázad beköszönte mintha kicsit felrázott volna minket ebből a delíriumos állapotból. Ma már talán megszabadultunk néhány ideológiai kötöttségtől, és képesek vagyunk lelassítani robogó szekerünket, mielőtt romba döntjük a bolygót. Itt az ideje rendbe tenni a Földet. Most kell átgondolnunk, mi szükséges ahhoz, hogy mindenki számára fenntartható és kielégítő életforma szülessen meg a beláthatatlan jövőben. Az évszázad nagy kérdése az, hogyan tudunk elmozdulni egy olyan kulturális állandóság irányába, amely mely mind az ember, mind a bioszféra számára a fenntarthatóság reményével kecsegtet.”²⁰

A HPI-mutató értékei 0 és 100 pont közötti értékeket vehetnek fel, ahol a magasabb értéket tartjuk kedvezőbbnek. A fejlett országok célul tűzték ki, hogy 2050-re elérjék a 87 pontot a HPI-skálán – ami azt jelenti, hogy az egy főre eső ökolábnyomot 1,7 gha-ra csökkentik, 8 pontot érjenek el a 10-ből az életelégedettségi mutatón, és a várható élettartam 87 év legyen. Cél továbbá az is, hogy a kevésbé fejlett országokat segítsék abban, hogy ugyanezt az eredményt elérjék 2070-re. Az elképzelés a jelenlegi helyzetet nézve merésznek tűnik, pillanatnyilag a legmagasabb HPI Indexet elérő Costa Rica is több mint 10 ponttal lemarad a célként kitűzött értéktől. Magyarország elmaradása ezt a mutatót nézve számottevő a világátlagtól (143 országból a 90. helyen van), de érdekes az is, hogy a legboldogabb országok között egyetlen uniós tagállam sem található (a legmagasabb HPI Indexe az uniós tagállamok közül Hollandiának van, amivel 143 ország közül a 43.) Az elmaradás oka Magyarország esetén nyilvánvaló, alacsony az élettel való elégedettség (5,5 a maximális 10-ből).

A HDI-mutató értéke 0 és 1 között változhat, az a kedvező, ha egyhez közeli értéket kapunk. Magyarország a HDI alapján a világ átlagánál kedvezőbb helyzetben van, de a legmagasabb pontszámot elérő országoktól (Norvégia, Ausztrália, Új-Zéland, USA) kissé elmaradva.

Az EPI-mutató maximális értéke 100, és minél magasabb értéket érünk el, annál kedvezőbb. Magyarország a világ átlagánál jobb helyzetben van, de a legjobban teljesítő országoktól jelentősen elmaradva (Izland, Svájc, Costa Rica, Svédország). Az elmaradás okai a biodiverzitás, a klímaváltozás és a levegőszennyezettség helyzeténél keresendőek.

Ha ez egyes mutatók szerint élenjáró országokat az 1. táblázatban összehasonlítjuk, csak egy ponton találunk egyezést, Costa Rica a HPI-és az EPImutató alapján is a legkedvezőbb helyzetű országok közé tartozik.

Ha Magyarország helyzetét az összetett mutatók alapján értékelni szeretnénk, akkor megállapítható, hogy a HPI-mutató alapján nagyon kedvezőtlen helyzetben van, a világátlagtól és az elérendő céloktól egyaránt nagyon távol, az EFP-mutató alapján a világátlag közelében, de nem fenntartható kategóriában, az EPI-mutató szerint a világátlagnál kedvezőbb helyzetben, de erősen lemaradva a vezető országoktól, a HDI-mutató szerint a világ élvonalához közeli értéket ér el.

Az előbbiek alapján legnagyobb lemaradásunk a Boldog Bolygó Index élettel való elégedettségében van. Ha az okokat keresve összehasonlítjuk a legboldogabb ország, Costa Rica és Magyarország egy főre eső GDP-jét, azt láthatjuk, hogy ez az érték Magyarországon jelentősen magasabb, vagyis több pénzünk van, és mégis sokkal boldogtalanabbak vagyunk, mint egy kis közép-amerikai ország lakói. Úgy látszik, makroszinten is igaz a Dale Carnegie által megfogalmazott gondolat: „Nem az a tény tesz boldoggá, hogy mid van, ki vagy, hol vagy, mit csinálsz – csakis az, hogy mit gondolsz minderről.”